coMMMunity

A „roma probléma európai kérdés” – hallottuk tavaly egyre erőteljesebben a romániai romák Franciaországból való kitoloncolása kapcsán. Persze az elképzelés nem új, de az erre való emlékezésnél is fontosabb tudatosítani, hogy jelentései kor- és hely-függőek. Az 1990-es évek óta – a roma szervezetek hatására is – a roma kisebbség európai, illetve transz-nacionális kisebbséggé (is) vált. Több nemzetközi szervezet, köztük az Európai Unió intézményei, erre is hivatkozva – egyre árnyaltabb emberjogi nyelvezetben – számos, az integrációra, a rasszizmus- és diszkrimináció-ellenességre és a kisebbségi jogokra vonatkozó javaslattal bombázták, főként persze a leendő tagállamokat, és köztük talán leginkább Romániát.

Hogyan mondjuk el nekik

Az utóbbi időben az új tagállam státusát élvező Romániával összefüggésben ez a kinyilatkoztatás egy elhatárolódó kifejezéssel karöltve nyert sajátos jelentést: „a románok nem romák” (értsd még: a romák nem mind románok, s így a romák kérdése nem csupán Románia problémája, hanem európai probléma). Elöljáróban: ennek a diskurzusnak megvan a maga kontextus-függő, nyelvi küzdelmeken túlmutató funkciója és a maga jól körülhatárolható helye a különbségtételek piramisában.

Legutóbb mifelénk, Romániában

e két álláspont egy harmadik, a dolgokat egyszer és mindenkorra tisztázni kívánó formulában csúcsosodott ki: „a romák cigányok”. 2010 szeptemberében a fő kormányzó-párt képviselője, Silviu Prigoană törvényjavaslatot tett le Románia szenátusához a „cigányok etnikumának hivatalos terminológiájával kapcsolatban”. A néhány soros szöveg előírja, hogy „Románia hivatalos dokumentumaiban a roma/cigány etnikumú személyekre vonatkozóan a használt megnevezés a cigány/cigány nő lesz. Tilos e kifejezésekhez bármilyen negatív jelentést kapcsolni.” Az átnevezés politikája szintén nem új, de jelen kontextusban megvan a maga sajátos jelentése és funkciója, amely más, mint az 1990-es, avagy a 2000-es években volt.

1995 januárjában, válaszként a több civil szervezet által gyakorolt nyomásra, a Văcăroiu kormány liberális külügyminiszterének Ion Iliescu államelnökhöz intézett Memorandumában (H03/169) a következőt javasolta: a román nép nevével való esetleges összemosás elkerülése végett az ország hivatalos dokumentumaiban továbbra is a „cigány” megnevezést használják, összhangban más országokban honos kifejezésekkel, úgymint Zigeuner, gitanes, zingaro. A döntés mellett azonban egy másik érvet is felsorakoztattak, amely világosan mutatja, hogy a „probléma” nem is annyira (vagy nem csak) a roma/cigány etnikum megnevezése (mint ahogyan a Memorandum tematikus besorolása sugallná), hanem a románság (magyarsággal szemben érzett) öndefiníciós komplexusainak görbe tükre. Ezt mondja a szöveg: „a jelen konfúzió egy régebbi magyar és osztrák ‘történelmi szemlélettel’ összhangban tartja fenn azt az elképzelést, miszerint a románok a rómaiak által Daciába telepített cigányok leszármazottjai.” Az 1990-es évek Romániájában a cigánytól való elhatárolódás szimbolikus gyakorlatát az ország több helységében cigány-pogromok tetézték (és ebben a magyarlakta vidékek nem különböztek a román többségi térségektől). Válaszképp végül a nagypolitika a romákat nemzeti kisebbségként ismerte el.

A Demokratikus Konvenció

külügyminisztereként, 2000 februárjában Petre Roman Memorandumot (D2/1094) küldött a Konvenció utolsó miniszterelnökének, melyben nyugtázta, hogy bel- és külföldi roma és emberjogi, valamint más nemzetközi szervezetek erőteljes kampányt folytatnak a kormány 1995-ös döntése ellen. Ennek értelmében javasolta, hogy a roma és cigány kifejezéseket párhuzamosan, egymás alternatíváiként használják az ország hivatalos dokumentumaiban. E szöveg érvei jól illettek a korszak konvenciós, megbékélő diskurzusába: egyformán utaltak a roma civil szervezetekkel való partneri viszony, valamint a széles hazai és külföldi egyeztetés szükségességére. A 2000-es évek Romániájában tehát a “roma kérdés” épp az Unióhoz való csatlakozás lázában definiálódott és “oldódott” meg. Az első évtizedben létrehozott közintézmények, papírra vetett törvények és közpolitikák, a közélet különféle tereiben létesített roma-funkciók feletti örvendezés szinte elnyomta a nem sokkal a csatlakozás után, valamikor 2007 novemberében, ismét bedobott, majd elvetett név-változtatási kezdeményezést.

akárhol Európában

2008-ban azonban elkezdődött a Berlusconi-féle cigányozás, melyre válaszul az akkori román külügyminiszter egyiptomi sivatagokban keresett volna helyet a románok országát megszégyenítő romáknak. A szellem kiszökött a palackból, s a 2010-es franciaországi események után még erőteljesebben, és egyre kevésbé leplezetten szivárogtatták be a román közéletbe a rasszizmussal kacérkodó állami politikát. A külügyminiszter a romák bűnöző fiziológiájáról „szólta el” magát, az államelnök pedig, amúgy többszöri visszaesőként mintegy kibeszélvén hivatalos státusából, a tolvajlást a romák hagyományos mesterségének nevezte és azt is mondta egyszer, hogy hiba volt annak idején a „roma” megnevezést meghonosítani Romániában.

A külhonból érkező idegen-

és cigány-gyűlölet gyorsan felhevítette a belföldi cigányozó hagyományt, és a kettő a cigány-bűnözés bélyegében egymásra talált. A visszanyúlás a régi eszközhöz (t.i. törvényerőre emelni annak az etnikumnak a „hivatalos” megnevezését, melytől a többségnek el kell határolódnia, hogy visszaszerezze méltóságát valakivel szemben) éppen e kétirányú nyomásban szerzett új jelentést. Néhány régi tagállam ismét „beintett” Romániának (a Schengen-státus elnyerése előtt, a gazdasági válság közepén), és ezt a „cigányai” révén tette: nemcsak hazadobta a romákat, hanem a román-roma összemosásban szimbolikusan is megsebezte a román nemzet méltóságát. A megaláztatásra a román államhatalom a „cigányain” keresztül válaszolt: „a roma kérdés nem román, hanem európai probléma”, és egyébként is, „a románok nem romák”, sőt, a romák sem romák, hanem cigányok.

A szabad mozgás jogával való rendelkezés erőterében e korszak megnevezés-politikája segítségül hívta a „nomád cigány” osztályozást is. Ennek logikája szerint, míg Európa tisztességes és modern állampolgárai csupán a szabad mozgáshoz való jogukkal élnek, mikor egyik országból a másikba költöznek, a romák legfeljebb a nomád cigányokhoz (értsd primitivizmushoz) kapcsolódó romantikus fogadtatásnak örvendhetnek.

Európa a 2000-es évek elején tehát belefogott, hogy igazságot tegyen – aztán a 2000-es évek végén hirtelen abbahagyta. De mennyi esélye volt egyáltalán egy, a szegénység, a marginalitás, valamint a „saját állam nélküliség” révén definiált kisebbségnek arra, hogy ha nem is háborút, de csatát nyerjen az egyetemes emberi jogok (volt), (legalábbis nemrég) tisztességnek örvendő államával, Franciaországgal szemben? Az etno-kulturális roma mozgalmárok örvendezhettek, hogy igazuk lett, lám-lám, saját állam és politikai képviselet hiányában csődöt mondott a civil állampolgárság és az egyetemes emberi jogok rendje? Vagy mégsem? Lehet, hogy inkább az etno-politikai múltjuktól szabadulni nem tudó európai államok és Unió válságának jele ez?

Nem sokkal azután, hogy Prigoană megtette javaslatát, a román kormány hivatalosan kikérte több mint 15 közintézet álláspontját, köztük a Román Akadémiáét is. Utóbbi – nyelvészeti érvekre hivatkozva – pozitívan véleményezte a törvényjavaslatot; mégpedig úgy, hogy minden más intézmény, így a Külügyminisztérium, a Kultuszminisztérium, az Országos Diszkriminációellenes Tanács, stb. elutasította azt. A néha a „minden kisebbség védőszentje” pózban tetszelgő RMDSZ-nek és a Roma Pártnak pedig nem volt álláspontja. Holott az utóbbi egyik vezére, a román parlament egyetlen roma képviselője, Nicolae Păun sajtónyilatkozatban elítélte a román értelmező szótárban is negatív jegyekkel meghatározott „cigány” kifejezés használatát.

A Törvényhozói Tanács

tüntetés

(mint a román Parlament konzultatív szerve) 2010 októberében, jogi érvekkel alátámasztott szövegében egyértelműen elutasította a Prigoană-féle törvényjavaslatot. Elismerte, hogy a Romák Első Nemzetközi Kongresszusa (1971) óta egyre elterjedtebbé vált a „roma” kifejezés használata, mely generikus fogalomként magába öleli a sokféle csoportosulást. Érveiben az alapvető emberi jogoknak, valamint az egyenlő bánásmódnak a biztosítására is hivatkozott, azaz semmiféle módon, de különösen jogi szövegekben nem használhatók olyan kifejezések, amelyek egymástól elkülönülő fajok és etnikumok létezésére utalnak, illetve amelyek azt sugallják, hogy valamilyen csoportot a többséghez képest hátrányosan meg kell/lehet nevezni. Egyébként is, summázza a szöveg, lévén hogy a javaslat beterjesztői nem konzultáltak a romák képviselőivel, a törvényjavaslat nincs összhangban azokkal az európai normákkal sem, amelyek a saját identitáshoz való jog kapcsán az öndefiníció jogát is szentesítik. Ráadásul, teszi hozzá a Törvényhozói Tanács, az átnevezés nem fogja megoldani a roma integráció problémáját. Ennek ellenére a román kormány az Akadémia „tudományos” álláspontjára alapozva december elején bejelentette, hogy elfogadja Prigoană törvényjavaslatát.

Roma civil szervezetek a maguk állásfoglalásaiban és tüntetéseiken természetesen tovább mentek annak egyszerű megállapításánál, hogy e törvényjavaslat ellenkezik az európai normákkal. Kemény kritikával illették a román állam rasszista és intézményes diszkriminációs gyakorlatait. De az elmúlt két hónap során a párhuzamosan több térben zajló vita más konfliktusokat is felszínre hozott. A roma mozgalom berkeiben ennek kapcsán is felelősségre vonták egymást a „tradicionalisták” és a „modernisták”, a kultúrpolitikusok és a szociális kérdésekben gondolkodók, a civilek és a politikusok, az etnicitás fontosságára és az egyetemes emberi jogokra szavazók. Az új helyzetben, melyet mindezek mellett az Uniós pénzekhez való hozzáférés körüli feszültségek is terhelnek, a magukat „hagyományosnak” nevező csoportok néhány képviselője a „cigány”-ban az autentikus etnicitást látja, a „romá”-ban pedig azt, aki ebből a mondvacsinált identitásból él meg a projektek piacán.

Aztán egyszer csak,

bizonyára külső nyomás hatására is, valamikor december közepén, Băsescu államelnök kiszólt a találgatások és megérzések, és a többé vagy kevésbé titkos egyezkedések sűrűjéből: a törvényjavaslat hiba volt, ilyen törvényt ő nem fog előterjeszteni.

­*

Sokan úgy vélik, hogy ezzel még nincs vége a történetnek, hogy bármikor újra lehet kezdeni, ha nem is másért, hát önmaga kedvéért: fenyegetésként. Komoly játék ez: így téli ünnepek körül, mintegy megnyugtatás végett, az állam elhitette, akivel tudta: a tömeges méretű elszegényesedés, Románia elzárása az európaivá válás következő állomásától, az államhatalom permanens válsága, a politikai osztály hitelvesztése, Európa román-fóbiája – mindez megoldódik, ha törvényerőre emeljük, hogy a roma ezentúl cigány lesz. (Ezzel azt is megmutatva a „cigányoknak”, hogy mennyire naivak voltak, mikor azt gondolták, „romává” válhatnak és osztozhatnak a románság méltóságában.)

Történt tehát mindez a valahol, valaha, valaki által „ellopott méltóság” kétségbeesett visszaszerzésének, avagy az „igazi európaiság” körül érzett identitás-zavar feloldásának kísérleteként. Mégpedig egy olyan európai hangulatban, melyben a romáktól/cigányoktól, mint „az abszolút másságot” megtestesítő kategóriától legtöbben éppen elhatárolódni igyekeznek. Avagy egy olyan Unióban, amelyben Románia továbbra is másodrangú jövevény, és „a románság” (vagy akár az „elcigányosodástól” félő romániai székely magyar) „a cigányhoz” képesti különbségtételtől várja a megdicsőülését. A „cigány” kategória szerepe kettős: nem csak a bűnbak megnevezése, aki miatt a román annyi fejmosást kap Európa nagyjaitól, vagy aki miatt a civilizált Európa nem tud békésen élni, avagy aki miatt alulfejlett lesz Székelyföld. Hiszen ha csak bűnbak lenne a „cigány”, igen sok (habár gonosz) hatalommal ruháznánk fel. A „cigány” azonban „a legalja másság” is, a gyenge, akit el lehet tiporni, hiszen megérdemli: hozzá képest, avagy tőle megszabadulva „a román”, „a székely” a stb. rendben levőnek, elfogadottnak és méltónak érezheti magát, „az európai” pedig fellélegezhet, hogy megszabadult a legújabb idegentől, a román cigánytól, a cigány romántól, avagy a balkáni szegénységtől.

Néhány roma aktivista számára ez az eseménysor kihívás egy széleskörű társadalmi vita elindítására abban a témában, hogy különféle helyeken ki miként kívánja definiálni önmagát cigányként, vagy romaként. Kockázatos vállalkozás ez is, és egyáltalán nem egyértelmű, hogy legitimebb alapokra helyezheti-e a megnevezés politikáját, és főként akkor nem, ha az önmegnevezéshez való jog és a mindennapi élet identifikációs gyakorlatai politikai manipulációk uralma alá kerülnek.

Többnyire mindenki tudja, politikus, aktivista, kutató vagy újságíró (csakhogy másképp, és mást akar kezdeni ezzel a tudásával): az 1990-es évek roma versus cigány vitájának más volt a jelentése és a jelentősége, mint a 2000-es éveké, többek között a nemzetközi, illetve a hazai gazdasági, politikai és diskurzív környezet változásainak következtében. És határozottan más az értelme akkor, amikor az emberek az öndefiníció szabadságával viszonylag nyomás-mentes helyzetben élnek; és megint más, amikor olyan időkben kell állást foglalni egyik vagy másik megnevezés mellett, mikor a köztudottan negatív jelentésű „cigányt” a többség törvényes cigányozássá akarja emelni (miközben cinikus módon hozzáteszi, hogy megtiltja a negatív konnotációkat). Hogy ez által is ijesztgesse, sakkban tartsa, kontrollálja, ha akarja, megbocsássa, de ha akarja, elűzze a nem kívánt kisebbséget a közeli erdőbe, a szomszéd faluba vagy egy másik országba, de csak akkor ilyen messzire, ha kerített magának valaki mást, akihez képest otthon jobbnak/ fehérebbnek/erősebbnek érezheti magát.