coMMMunity

Az éppen regnáló kormány még hatalomra kerülése hajnalán, vagyis 2010 júniusában felhívást intézett a Kárpát-medence népeihez, hogy örökítenék meg a határokon túli magyarság és a határokon inneni nemzetiségek kisebbségi létben zajló életének ünnepeit és mindennapjait, az ember és környezetének ingatag egyensúlyát, mindezt persze adott térségek népeinek együttélésére figyelmezve.

Talán legjobb, ha idézzük az eredeti pályázati kiírást: A Magyar Országgyűlés meghirdeti az „Együtt-lét. Hagyományos Kultúrák Együttélése a Kárpát-medencében” című Nemzetközi Fotópályázatot, a Magyar Fotográfusok Háza szakmai partnerségével.

A pályázatra: a határainkon túl élő magyar kisebbségeknek a többi kisebbséggel és a többségi népcsoporttal való együttéléséről, valamint a Magyarországon élő kisebbségek, nemzetiségek életéről készült képek küldhetők be.

Pályázhatnak: az EU tagországainak, valamint a Magyarországgal szomszédos államok állampolgárai.

Az ebek csontja elásva

2011. január 1. és június 30. között Magyarország látja el az Európai Unió Tanácsa soros elnökségét, szoros együttműködésben a megelőző két elnökséget adó Spanyolországgal és Belgiummal. Az Országgyűlés EU-elnökségi munkacsoportjának 2008. május 6-ai ülésén a parlamenti pártok egyhangú döntésével meghozott állásfoglalása kimondta, hogy az elnökségi célok között meg kell jelenjen a regionalizmus kérdése, a nyelvek és kultúrák sokszínűsége, a kisebbségek hagyományainak megőrzése. Ugyanezen értékek védelme a Lisszaboni Szerződésben lefektetett uniós célokban is megfogalmazást nyert: „az Unió tiszteletben tartja saját kulturális és nyelvi sokféleségét, továbbá biztosítja Európa kulturális örökségének megőrzését és további gyarapítását”. A 2011. első felében sorra kerülő magyar EU-elnökségnek ezért kiemelt prioritása lesz Európa örökölt kulturális sokszínűségének támogatása.

Térségünkben egyedülálló kulturális értéket jelent a különböző nyelvű és kultúrájú közösségeknek az elmúlt évszázadok során kialakult hagyományos együttélése, az érintett csoportok egyaránt őshonosnak érzik magukat az együttélés színhelyén. Ez a hosszú évszázadok alatt kialakult, örökölt kulturális és nyelvi sokszínűség páratlan hagyományt és gazdagságot jelent ma is.

A pályázat célja, hogy a magyar elnökségi félévhez méltó kiállítással mutassuk be a Kárpát-medencében és Moldvában (Románia) élő közösségek életét. A nagyszabású kiállítás a Parlament előtt, a Kossuth téren kerül megrendezésre 2011-ben, a legjobb 50-100 pályamű megjelenítésével. A legjobb pályázati anyagok a kiállításhoz kapcsolódó katalógusban jelennek meg.

Nos, a felhívásra 2436 pályázó 4663 felvételt küldött be. A zsűri annak rendje s módja szerint elbírálta a beérkezett műveket, közben persze a közönség is szavazhatott az interneten, így aztán a végeredményt néhány nap óta mi is láthatjuk a Kossuth téren, a Parlament, vagyis a Magyar Országgyűlés épülete előtt. A szerencsés helyzetbe került képeknek egyenesen a Parlament épülete jelenti a díszletet. A szerencsés helyzetű képek az épület hosszanti tengelyével párhuzamosak, az épületnek hátukat mutatják, így ábrázolatuk akár a jeleneten túlmutatva is egy-egy ablakként értelmezhető. Így válik legalábbis a kiállítás idejére egy és oszthatatlanná minden kép és szándék, mely az együttlétet, de inkább az összetartozást szimbolizálja. Így van ez, ha magyarul olvassuk a képeket (meghatározásukat), mert akkor minden újból összetartozik. Itt van hát Kolozs megye, vagy Máramaros, mint Kárpát-medence, azaz Magyarország. (Csak Moldva Románia.)

De ennél nagyobb a baj!

Az anyagot három metszetben vizsgálhatjuk, értékelhetjük. Átverekedjük magunkat a teljes sokaságon, a négy csoportba rendezett több mint négy és félezer képen, elmélázhatunk a bírálóbizottság szűrőjén fennmaradt, ilyen formán kiállítássá nemesedett negyven kétoldalú tablóra nagyított több mint száz képen, és elemezhetjük a tizenkét plusz egy díjazott pályamunkát (illetve sorozatot). A teljes sokaság a pályázókat, a kiállított és a méltányolt anyag viszont a zsűrit dicséri vagy minősíti.

Szerencsés helyzetbe került képek

És itt van az ebek csontja elásva. Az általunk megnézett kiállítási és kitüntetett képválaszték a kiírás céljától eltérően nem az együtt-létről, hanem az egyedül-létről szól. Lehetünk bármilyen bizalmatlanok a kormánnyal, intézkedéseivel, kisebbségpolitikájával, a határon túli magyar politikai törekvéseivel, a készülő alkotmánnyal szemben, lehetnek fenntartásaink, de ezt most benyaltuk. Komolyan vettük, hogy nyomorult etnikai és osztály-ellentéteink közepette a digitális fényképek olyan világot varázsolnak elénk, hogy hihetünk a jó és szép (jobb és szebb) élet reményében és lehetőségében, vagyis abban, hogy emberek valóban együtt működnek, társai egymásnak, mi több egyenrangú felei egymásnak, s ez felmutatható, ha nem is didaktikus módon, de őszintén, vállalhatóan. (Bocsánat, azért a remény el nem veszett, hiszen időnként mi magunk látunk és megélünk ilyet, töltekezünk is belőle, de mások számára is igencsak kívánjuk ennek élményét.)

Ezzel szemben azt kell érzékelnünk, hogy ez az egész pályázati kiírás egy nagy maszlag csupán. Itt kőkeményen arról van szó –alapvetően a díjazott és a kiállított művek értékelése alapján- hogy elveszett Erdély, vele a velünk élő hagyományos népi (paraszti) kultúra, mely végnapjait éli, megpróbált fennmaradni, de mégiscsak enyészik, egyedül van, végtelenül magára maradottan. Nincs együtt-élés, együttműködés, együtt-lét, ahogy a keresőt irányíthatná a szem, s legfőképpen az agy. Egyedül-lét van, még magyar magyarnak sem barátja, társa, együttműködő atyafia.

De „nézzük” a képeket, még ha képekről nehéz is beszélni.

Az emberábrázolás-portré kategória győztes képe Csíksomlyón készült, címe Őrzött álom. Egy csángó fiúcska alszik a templomban, fölötte szent Vendel képe. A második helyezést egy tíz képből álló portrésorozat, a Faluszépe kapta: („Erdélyi és partiumi magyarlakta falvak legszebb lányai, szobájukban. A faluszépe titulusról a helyi lakosság apraja-nagyja döntött többé-kevésbé titkos szavazáson. A lányok maguk készültek fel a fényképezésre.”) Mondhatnánk közönséges össznépi átverés! Harmadik Stalter György tíz képes Józsefváros sorozata lett. („A budapesti Józsefváros rendkívül színes kerület, míg maga a főváros összességében „szürke”. Ez indokolja számomra az egyedi színek használatát. Úgy gondolom, ezzel hangsúlyozhatom a tartalmat, az itt élő emberek sokféleségét, különbözőségét és azonosságát.”) Valójában az egyetlen városi sorozat, ahol emberek, igaz, hogy magányos emberek, s köztük romák köszönnek ránk.

Az építészet – környezet – tárgyi világ kategória első helyezését Digimánia sorozatával Egyed Ufó Zoltán nyerte el. (A felvételeknél csak a sorozat értelmezése beszédesebb és riasztóbb: „Erdély gyönyörű tájain kívül közvetlenségéről, virágzó emberi kapcsolatairól volt híres. Sajnos ez már lassan a múlté. Legtöbben otthonukba zárkózva nézik a tévét, egyre kevesebbet találkoznak egymással. A parabolaantenna, amely valamikor csak státuszszimbólum volt, ma már annak is a jelképe, hogy elhidegülünk egymástól, lelkileg szegényedünk.”) Zselinszky Miroslav Pozsony sorozatában nehezen érhető tetten képleírása: „Sorozatom azt a várost mutatja be, amely történelmi és kulturális okok miatt egyaránt fontos szlovákok és magyarok számára. Ahol az együtt-lét a város épített- és kulturális örökségének szintjén is tetten érhető. Múlt, közelmúlt és jelen keveredik szétválaszthatatlanul, létrehozva egy érdekes, ismerős, olykor mégis furcsa, helyenként szomorú városképet.” A harmadik helyezet Nagybörzsöny sorozatának leírása mosolyfakasztó, miszerint a falu (a középköri bányaváros múlttal rendelkező német település) „sváb” volna.

A mindennapi élet kategória győztese a Tél Erdélyben sorozat lett. Távoli képek, jobbára nagytotálok, magányos emberekkel. („A csaknem félméteres hóréteget próbálja eltávolítani egy férfi, háza tetejéről. Földrajzi elhelyezkedéséből adódóan a hegyekkel körülvett erdélyi medencében nem ritkák a kemény telek. De az élet nem áll meg.”) A második, egyben közönségdíjas A malomban sorozat lett. („A 82 éves Simó Árpád Máréfalván működteti a család malmát, amelyet régen víz hajtott, ma már pedig elektromos árammal működteti. A malom 250 éve őröl a falunak és a környékbeli településeknek.”) Persze itt is minden képen egyedül küszködik az idős ember, még csak őrlettetőt sem látni. A harmadik díjat A templom őre két felvétele kapta. Segítek: a templom vízben áll. Bözödújfalun. („Az erdélyi, valamikor magyarok, románok és romák által lakott Bözödújfaluból, amelyet a Ceauşescu diktatúra romboltatott le, mára csak ennyi maradt: a romokban álló római katolikus templom. A „templom őre” 2001 februárjában is, mint azóta mindennap kilátogat fiával e szomorú helyre.”) Talán az ideológiai „fogáskeresés” itt a legnyilvánvalóbb.

Végezetül az ünnepek

és hagyományok kategóriája maradt. Az első helyezet Máramarosi liturgia sorozat talán az egyetlen olyan díjazott, amely maradéktalan tetszést váltott ki. („Romániában az ukrán kisebbség a harmadik legnagyobb etnikai csoport. Többségük észak Erdélyben, Máramaros vidékén él, vegyesen román és magyar lakosokkal. A Pünkösd utáni 6-ik vasárnapi ortodox liturgia ünnepén jártam ott.”- írta Kerekes M. István.) A második helyen egy szóló kép szerepel, Keresztalja címen. Ne csodálkozzunk: Gyimesi csángó férfi ér a tetőre egy pünkösdi zarándoklaton. A harmadik helyet kapták a Viselet Máramarosban beállított képei.

A beérkezett műveket persze érdemes kinek-kinek magának tovább tanulmányoznia, hogy cáfolhassa, netán erősíthesse megfigyelésünket. A kiállítást ideológiailag igencsak terhelt. Ha egy-egy fotós (fotóművész) egyéni látásmódjából a magány, az egyedül-lét küzdelmének ábrázolása következik, netán vizuálisan tematizált kompozíciós típust dolgoz fel (követ, jelenít meg), az érthető. De amikor ez tömegessé válik, sőt, amikor a zsűri jobbára ezeket, vagy csak ezeket preferálja, akkor kezdődnek a bajok. Csúnya dolog méricskélni; de túldimenzionált Erdély (és csángók), a vallási téma, a vidéki élet, az egyedül-lét, a magány és a küzdelem ábrázolása. Különösen a benyújtott képekhez képest alulreprezentáltak a cigányok/romákról szóló kiállított, és különösen díjazott munkák. Ezekben két képtípus jelenik meg rendszeresen. Szegény telepi cigányok, sokgyerekesek, valódi társadalmi kapcsolattal nem rendelkezők és a jólétbe belefeledkezők; búcsúban részt vevők. Ha talán a hőgyészi mongolok befogadásának mintájára cigányok és magyarok együtt-létéről, együttéléséről születtek és díjaztattak volna munkák, lehet, nem itt tartanánk. És ennyiben propaganda fegyver a hatalom és az ideológia „kezében” a fotó. De hát sem a felzárkóztatás, sem a befogadás nem igazán prioritása. Az egykor-volt elveszett boldogság feletti búslakodás, kesernyés búsulás igen. Még ha a fényképész valódi szándéka ehhez képest kissé cinikus is, de hát még ez is felhasználható valamire. Itt tartunk tehát 2011-ben, két héttel az „alkotmány” kihirdetése előtt. Az egyedül-lét talán ha máshoz nem, de a választójoghoz hozzásegíti kulturális nemzet-társainkat.