coMMMunity

A győri Vaskakas Bábszínház bemutatta azonos címen a Parti Nagy Lajos: Pecsenyehattyú és más mesék című kötete alapján írt előadást. A gyerekek ízelítőt kaptak népmesékből, továbbá a rendkívüli helyzetben való együttélésről, praktikusan arról, mire érdemes figyelni, ha az embert evakuálják.

Mesemenekültek

Az előadás tere (díszlet: Czigler Balázs), mintha egy húskombinát nagyhűtője lenne, amit hirtelen lakhatóvá tettek klímával és a sarokba bekötött WC-vel. Szirénázás és vészfény kíséretében ide érkeznek fáradt izgalommal a menekültek. Megnyugtatóan ismerős közép-kelet-európai figurák, akik sorsa az öltözékükből (jelmez: Fodor Annamária és Pelsőczy Réka) holmijaikból, magukhoz és kényszerű egymáshoz való viszonyaikból sejthető, na meg meséikből – a Parti Nagy Lajos mesékből.

A nyolc szereplő mindegyike elmond, és a keze ügyébe kerülő holmikkal, illetve alkalomadtán menekült-kollégája segítségével eljátszik egy-egy népmesét. Végigéljük a Parti Nagy népművészeti ihletésű nyelvével ékesített eszkimó, perzsa, orosz, lengyel, görög, indián, japán és finn mesét, amelyek mindegyikét más-más technikákkal dolgozták ki a játszók. A menekültek alakuló viszonyait figyelve jutunk el egyik sztoritól a másikig. (dramaturg-író: Solt Róbert) Ezek a kerettörténetbeli átjutások feszesen tartják a játékot, de engem felnőttként ez mélyrehatóbban is érdekelt volna – meglehet, akkor már nehéz lett volna megállni egy Háy / Kárpáti / Tasnádi színjátékig. Ami pedig az átmenetek egyéni megoldásait illeti, a színészeknek különböző módon sikerült a mesét a játszott figuráikhoz kapcsolni.

Szikszai Rémusznak színészként megvolt a fórja, ő hozta össze leginkább a mesélését a saját figurájával, ráadásul az ördögidézés jól passzol a karakteréhez, s a bábszínészi feladatokat is igen szellemesen oldotta meg: bejárta az egész teret miközben kipakolta a világítástechnikai arzenált. A messziről jött, temperamentumos külvárosi kupec figurájával hozta a balkáni lendületet és jókedvet, az élni akarás olyan szerethető alakját, ami rendesen felpörgette az előadást. Ragán Edit tevékenyen mondta a kakasos-rókás mesét, takarítószerekkel játszva, a helyzetet a mesével hibátlanul összekötve – és éppen ez világít rá arra, hogy az alapötlet némiképp erőltetett: felnőtt evakuáltak miért pont gyerekmeséket mondanak egymásnak. Mindez persze egy felnőtt okoskodása, mert a kiskorú nézőkkel más történik közben: olyan alakokat kedvel meg, akikkel szemben a társadalom (a környezete) már elkezdte kialakítani benne a sztereotipikus elutasítást, ugyanis a külvilág ítélete szerint ezek a szereplők mind vesztesek. Ennél hasznosabbat aligha vállalhat ma gyerekelőadás. Pallai Mara lábfejjel előadott meséjével kapcsolatban is vannak felnőtt-kifogásaim – ami egyébként bájos és ügyes, sőt utána előre is viszi a figurát (a piacos alak esetlen kedvességére már fogékonyabb lesz) –, mert azt nem tudom, hogy kerülünk bele, ott ugyanis praktikusan átlépünk egy dramaturgiai résen.

Szikszai Rémusz sütögeti

Szúkenyik Tamás mindenkinek ken egy zsíros kenyeret, miközben a cárnál étkező pór történetét mondja, ami így lesz része az egésznek. Rab Viki meséjébe ugyancsak belekeveredik a kerettörténet: a Tengely Gábor alakította pánikbeteget odaállítja mesebeli szereplőnek, aki a furulyaszót az idegein való, idegen muzsikálásnak érzi, így „akaratlanul” eljátssza az óriást, akit a teknőc megvezet. Rab Viki karaktere egy megfigyelőé, passzív alak, ami a mesében alakított offenzív figurához képest ellentétes – nézhetjük így is. Varga Anita japán meséjéhez klappol a gombokkal, szalagokkal és más rövidáruval előadott játék és eközben ugyancsak haladnak a kerettörténettel: felvarrja a Szúkenyik Tamás alakította figurája gombját, mint gondoskodó nő és így elindul közöttük egy privát szál. Kocsis Rozi reikiző cigányasszonya kompakt kortárs életérzés, Szikszai Rémusszal játszva megmutatnak egy hétköznapi magánéleti kínlódást, önironikusan. Ez a történet zökkenőmentesen illeszkedik a keretbe, mert realitása van annak, hogy idegenek egymás mellett, ha beszélgetni kezdenek, egy-egy ilyen történetet, legyen bár egészen intim, elmondanak. S ez bárkinek tanulságul szolgál, mert muszáj elmondani, mi van velünk, és muszáj meghallgatni a másik történetét, máshogy nem lehet kibírni ezt az összezártságot (nyilván nem kell ahhoz konténerben lenni). Az előadást Tengely Gábor neurotikus figurája által elmondott történet zárja, ami az egész helyzetet mesévé emeli – amolyan zen aktus ez: plasztikus és aktuális történetet kapunk, a tanulságra – amit most nem árulok el, mert olyan gyönyörű, hogy meghagyom a színészeknek – érdemes mindennap emlékeznünk. Végül kinyílik egy hátsó rámpa, és mindenki elindul. Nem lehet tudni, mi vár rájuk: hogy mi lesz a megismert figurákkal.

Pelsőczy Réka innovatív, újszerű módon rendezte a bábtársulatot, lelkesítette őket a feladat, hogy „rendes” színészként is dolgozniuk kell (Szikszai Rémusz vendégnek pedig bábszínészként), így a játéknak mindannyian odaadták magukat. A gyerekek pedig azzal mennek haza, hogy a takarítónő, a távolról jött külvárosi, tán roma kupec, a vállalkozni képtelen háztartási kisgépjavító, a szorongó neurotikus értelmiségi, és a többi kitelepített mesés lélekkel bír, s lám bárki lehet hirtelen kitelepített.