coMMMunity

Bayer Zsoltról azt tartják, hogy tud írni – vagy, hogy legalább írni tud – és tudása révén egyedi ára van a piacon. A politikai publicisztika valóságos értéke a szövegben olvasható markáns állítások szellemességétől, és a szövegben nem olvasható, ám ahhoz láthatatlanul, mégis szorosan kötődő mögöttes tudástól, és nem utolsósorban szerzőjének morális integritásától függ.

Bayer Zsolt olyan véleménypublicisztikát tud írni, amelynek szövegébe nem épül be tárgyi tudás, a szerző morális integritását pedig politikai üzenetei, személyre szóló fenyegetései és gátlástalan indulatai helyettesítik. Ilyen cikkeket tud írni. Ha mást nem is. Azzal azonban nincs tisztában, hogy milyen mértékben kiszolgáltatott a környezetének, ugyanis tudásfedezet és morális fedezet híján szövegeinek csak a kiprovokált felháborodás adhat felhajtóerőt. Kénytelen egyre naturálisabb és vulgárisabb textusokat írni, hogy változatlanul odafigyeljenek rá. A provokáció azonban nem fokozható a végtelenségig. Minél többször, minél élesebb, minél visszataszítóbb mondatokból álló szöveget ír, annál kisebb lesz cikkeinek információértéke.

Nincs kenyerük? Egyenek tortát!

De vajon milyen mértékben lehet és szabad őt komolyan venni? Bayer Zsolttal tisztességes ember nem áll szóba és végképp nem keveredik vele vitába, ám az általa kavart botrányokat nem lehet vállrándítással elintézni, illetve az érdektelenségbe fulladt cikkei kapcsán nem szabad nem botrányt kavarni. A szörnyű olaszliszkai lincselés másnapján megjelent vezércikkének hatását például nem lehet nem komolyan venni: Bayer arra szólította fel olvasóit, hogy ha autójukkal elgázolnak egy cigány gyereket, akkor okvetlenül tapossanak a gázpedálra, és akiket még elsodornak, azoknak nem volt szerencséjük. Ez a cikke új, végzetes hatású diskurzust nyitott a romákkal kapcsolatban. Idén januárban azon kesergett, hogy 1919-ben miért nem ástak be mindenkit, és ma mért nem ássák be nyakig a földbe Schiff Andrást az orgoványi erdőben, hogy fejét szétzúzhassák a rárontó lovak patái. A vízió nem teszi lehetővé, hogy metaforaként értelmezzük. A konkrét történelmi esemény, és a néven nevezett, világszerte jól ismert zongoraművész együttes említése egyszerűen nem enged meg másféle olvasatot, minthogy a szerző a szó szoros értelmében azt tenné Schiff Andrással, mint ami egykor az orgoványi erdőben történt. Ez az írás is zavarba ejtő: a textus méltatlan arra, hogy ép érzékű ember foglalkozzon vele, ám a szövegen túlmutató hatás célba ér. A „nyilvánvaló és közvetlen veszély” tesztje fabatkát sem ér. A szándék az, ami nyilvánvaló minden ilyen szövegben, és az a bizonytalanság, hogy nem tudhatjuk, mekkora az út a szándék és a tett; a szó és a következmény között.
Bayer Zsolt múlt heti bagatellfutamában (Falukutatók, Magyar Hírlap 2011. június 25.) olvashatjuk, hogy „Zemplén és a Cserehát egyes falvai már nem Magyarországon…nem Európában…nem a Homo sapiens benépesítette Föld nevű bolygón vannak.” „A nyomor trónjára ült többség bosszút áll az ott felejtett kisebbségen. S hogy senki ne tévedjen: ott már a cigány a többség.” A cigány többségű iskolában a tanulók „átlagos IQ szintje hetvenes, ez az imbecil szint. Itt húzza az igát néhány szent őrült pedagógus, aki a májusi fizetését már nem kapta meg, mert a maradék pénz elment segélyre… egy vállalkozó tíz cigányt akart felvenni…kettő volt hajlandó elmenni dolgozni… ülnek a porban, arcukon nyál csorog, és megdobálják az idegent. A barbárok foglalhatták el így valamikor Rómát.” A célcsoport dehumanizálása és hülyévé minősítése ósdi, ásítóan unalmas fordulat, miként a civilizáció és a barbárság közötti limes meghúzása, illetve a barbárok beszivárgó inváziójának leírása is. Mégis, ezek a mondatok húsz évvel ezelőtt minden bizonnyal parlamenti interpelláció tárgyai lettek volt, de még hat-nyolc évvel ezelőtt is tiltakozó petíciók hívták volna fel a figyelmet a szöveg tűrhetetlenségére. Mára azonban még közhelyes diskurzuselemzések számára is sovány muníciót jelentenének, ha a szerző nem fogalmazná meg következtetését. „Aki tízéves koráig ebben a közegben szocializálódott, örökre menthetetlen…Le kell mondjunk néhány generációról.” Majd a lényeg: „Ám a most hároméveseket ki kell szakítani ebből a környezetből. Akárhogyan, akármilyen áron. És el kell érni, hogy hetente legfeljebb hat-nyolc órát töltsenek otthon.”
Tegyük fel ismét a kérdést: milyen mértékben lehet és szabad komolyan foglalkozni ezzel a szöveggel – vagy éppen szabad-e negligálni alpári és fenyegető tartalmát. Bayer szóhasználata nem sokban különbözik a parlamenti középpárttá vált szélsőjobboldal retorikájától, megoldási javaslata pedig szó szerint megegyezik azzal, amit a Jobbik programjában olvashatunk.

A cikknek három olyan aktuális „következmény-üzenete” van, ami túlmutat a szövegen – egyiket sem nagy kihívás megfejteni.

1) Az iskolafenntartó önkormányzatok azért nem tudják kifizetni a pedagógusok bérét, mert pénzük elment a segélyre. Tekintsünk most el attól, hogy a szerzőnek nyilvánvalóan fogalma sincs a közoktatás és a jóléti ellátások finanszírozásának nagyságrendjéről és mikéntjéről; arról, hogy a segélyezésre fordított kiadások aránya elenyészően csekély; az önkormányzatok pedig többnyire a segélykassza terhére finanszírozzák a közoktatási feladataikat, és nem fordítva. A teendő tehát a segélyek drasztikus megkurtítása és drákói feltételekhez kötése.

2) Ha a nyálcsorgató, kődobáló cigányok nem mennek el dolgozni, akkor kényszeríteni kell őket arra, hogy rendőri felügyelet mellett, fél minimálbérért építsék a Loki stadiont. Ez a pártsajtó napi vezércikkébe való mondat, nem több.

3) A cigány gyerekeket hároméves korukban el kell venni szüleiktől, és bentlakásos otthonokba kell őket vinni. Ma már ez is olyan közhely, ami lassan mindenkinek a könyökén jön ki.
Bayer Zsolt cikke ugyanis nemcsak a jobbikos deklarációkra, illetve részben kormánypárti döntés-előkészítő dokumentumokra hajaz. Figyeljük csak a következő idézetet! – ezek már nem Bayer mondatai:
Mit tegyünk a gyermekszegénység ellen? Kibököm én a frankót. Drákóira kell szigorítani a gyámhatósági törvényt. Amikor hősünk, az írástudatlan, pancsolt szesztől és ragasztó gőzétől elszivacsosodott szürkeállományú ösztönlény világra hozza az első nyomorultat, akinek ugyanúgy tönkrebaszná az életét, ahogy a sajátját, azonnal el kell venni tőle. Ha nem adja szépszerével, úgy Sarko-kompatibilis, gyakorlóruhás fakabátok bevetésével. És megfenyíteni: ha újra ilyet csinál, kiskorú veszélyeztetéséért rács mögé kerül. A picurt bentlakásos neveldébe kell vinni, ahol soha többé nem látja a felmenőit. Hogy így sok tízezer csecsemőt kéne gyökereitől elszakítani és rettenetmód drága lenne a befogadásukra tervezett intézményrendszer? Úgy van. De sokkal olcsóbb, mintha a kiscsávó felnőttkoráig pumpáljuk a segélyt a családjába, amiből a tizedét se kapja meg, felnőttként jobb esetben sokgyerekes, államilag eltartott, mélyszegénységben vergődő gigalúzer, rosszabban pedig sitten kitetovált aljanép lesz belőle.
A szerző Papp László Tamás, a neokon-neoliberális Hírszerző egyik vezér-publicistája, a HVG megbecsült cikkírója. Hogy tudna ezzel Bayer versenyre kelni? Bayer csak hároméves korukban, PLT viszont születésük után azonnal venné el a gyerekeket szüleiktől. Bayer heti hat-nyolc órára engedné haza a gyerekeket, de PLT nem ilyen széplelkű, ő soha többé nem engedné meg, hogy a gyerekek találkozzanak szüleikkel. És egyáltalán, mikor képes Bayer ilyen jelzős szerkezeteket kitalálni, ilyen nyíltan felszabadultan, és jókedvűen megfogalmazni, hogy mit szeretne valójában? Mikor publikálhatna Bayer ott, ahol PLT naponta, mikor tehetné be a lábát azokba a társaságokba, ahol PLT otthonosan mozog?

Mindketten a többségi véleménynek udvarolnak, mindketten az erősebbek stréberei, mindketten a gyengébbekre árulkodnak. Írásaikat árnyként kíséri a következmények fenyegetése.