coMMMunity

Olvasói levelünk Zolnay János: Stréberek című cikkére érkezett. A minket és szerzőinket ért kritikák közzététele természetesen nem ütközik elveinkbe, amennyiben az nem sérti mások méltóságát és segíti a téma jobb megértését. Papp László Tamás személyes üzenetével szerkesztőségünk nem ért egyet, de szívesen veszi a hozzászólásokat.

Akár valamiféle bizarr, mazochista vonzalom jelének is gondolhatnám, hogy Zolnay János a dolog valódi hatását, jelentőségét, olvasottságát jócskán túllépő módon foglalkozik egy 2007-es webnapló-bejegyezésemből származó idézettel. (Ha már nem lenne fent a világhálón, a kedves olvasó csináljon egy Google-keresést a „Szegénységpárti nyomorkonzerválás” címre. A tárolt változat hozzáférhető.) Beszerkesztette egy kisebbségpolitikai tanulmánykötetbe, (lásd az online dokumentum 259-260.oldalát) Leírva ott, hogy a Hírszerzőn megjelenő felvetéseim (s nemcsak az enyéim, hanem általában a portálé) „jottányit sem térnek el attól, mint amit a szélsőjobboldali honlapokon olvashatunk”. Velem kapcsolatban hozzátéve: nézeteimet „minden további nélkül neoliberális gyűlöletbeszédnek minősíthetjük”. Aztán idézte ugyanazon mondatokat egy, a politikai korrektségről szóló a tavaly áprilisi vitán az ELTE-n. (Ahol magam is előadó voltam, s röviden válaszoltam neki.) Most meg egy közösségi oldalon hasonlít Bayer Zsolthoz. Szerintem teljesen alaptalanul, a nyers stílusom ízlésalapon kifogásolható, de tartalmilag a párhuzam nem egyszerűen sántít, hanem féllábú, béna és vak is. Amit az ELTE-vitán már kifejtettem röviden, de úgy látszik, nem voltam számára meggyőző, hát levezetem hosszabban is.

Chris8800: Szegény ember álma

De először is lássuk, mi  a viszály almája. Mi az, ami miatt Zolnay egy, zsidó-és cigányellenes indulatairól hírhedtté vált, renegát liberálisból szélsőjobboldali heccvezérré züllött újságíróhoz hasonlít? 2007 májusában írtam egy rövid véleménycikket a gyermekszegénységről, aminek fonalát utána a blogomon szőttem tovább. Következtetésem lényege: „Sajna igencsak divatos azon hipokrita, pszeudofilantróp nézőpont, melyből kiindulva a hátrányoktól szenvedő rétegek nyavalyáiért egyedül a gonosz, lelkiismeretlen társadalom felelős – ők maguk soha.” Állításom – hogy a szegények egyik része önhibájából, másik része pedig azon kívül jutott nehéz helyzetbe, ergo olyan is van közöttük, aki nem tehet a helyzetéről, s olyan is, aki igen – egy demokratikus társadalomban evidencia. Már a bejegyzést megelőző, a posztba belinkelt írásomban egyértelművé teszem: „Arról természetesen senki nem tehet, hogy beleszületett a szegénységbe. Arról már inkább, hogy – hátrányai ledolgozására való törekvés helyett – a nyomorát utódaira hagyományozza. Súlyos előítélet lenne olyasmit mondani, hogy valamennyi rossz sorsú ember maga felelős a helyzetéért. De kétségtelenül vannak olyanok köztük, akikre ez rámondható.” Utána azzal folytatom ezt az okfejtést: „A nyomorba születők áldozatnak indulnak – de aztán igen gyakran tettes (is) válik belőlük. Mivel a tudatos családtervezés hiányában, ész nélkül világra hozott gyerekeikkel elszenvedtetik ugyanazt, ami nekik osztályrészükül jutott. Ha valaki kínozza, éhezteti, magára hagyja öngondoskodásra képtelen utódait, felmenthető-e pusztán azért, mivel annakidején vele is ezt csinálták a szülei?”

Bayer Zsolttal szemben ezek az írások nem egy etnikai közösségről szólnak, hanem a mélyszegényekről, a cigány, roma, etnikai kisebbség, stb. szavak elő sem fordulnak bennük. Másrészt azt sem állítom bennük, hogy minden szegény ilyen volna. Hanem azt: a szegény rétegeken belül van effajta mentalitás, méghozzá a laikus számára is észlelhető nagyságrendben. Tehát léteznek olyan egyének, rétegszegmensek, akik nem enyhítik-javítják, hanem súlyosbítják-újratermelik a bajt, amibe kerültek. A növekvő problémát, amiben fuldokolnak nem(csak) objektív környezeti tényezők (strukturális és konjunkturális gazdasági-társadalmi válság) idézték elő, hanem önnön viselkedésük, hozzáállásuk, személyiségük (is). A tudatos családtervezés, a felelős gyermekvállalás hiánya, az erejüket meghaladó, ugyanakkor felesleges költségek bevállalása, a szenvedélybetegségek, a segíteni próbáló, ugyanakkor feltételeket és követelményeket támasztó emberekkel, intézményekkel szembeni frusztrált agresszivitás, dühüknek a családtagjaikon történő levezetése, stb. Természetesen jogos felvetés, hogy egy tudatlan (mert tanulási lehetőségekkel nem rendelkező), nyomorba, deviáns mikrokörnyezetbe beleszületett ember nem tudatos döntés eredményeképpen lesz gyerekeit és feleségét bántalmazó alkoholista, tágabb környezetére is fenyegetést jelentő dologtalan lumpenbűnöző, vagyis ő maga is áldozat. Így van. De egy áldozatnak sincs joga ahhoz, hogy másokat is áldozattá tegyen. Főleg, ha áldozatai vétlen, tehetetlen, kiszolgáltatott gyerekek. S most jöjjön a Zolnay agyának biztosítékát kicsapó diagnózis, aminek indulatát nem a „szegénygyűlölet”, hanem az alkoholista, brutális szüleik által megnyomorított gyerekek miatti aggodalom diktálta. (Ebből következően nem az összes szegényre, hanem a családjukra veszélyt jelentőkre értendő):

„Mit tegyünk a gyermekszegénység ellen? Kibököm én a frankót. Drákóira kell szigorítani a gyámhatósági törvényt. Amikor hősünk, az írástudatlan, pancsolt szesztől és ragasztó gőzétől elszivacsosodott szürkeállományú ösztönlény világra hozza az első nyomorultat, akinek ugyanúgy tönkrebaszná az életét, ahogy a sajátját, azonnal el kell venni tőle. Ha nem adja szépszerével, úgy Sarko-kompatibilis, gyakorlóruhás fakabátok bevetésével. És megfenyíteni: ha újra ilyet csinál, kiskorú veszélyeztetéséért rács mögé kerül. A picurt bentlakásos neveldébe kell vinni, ahol soha többé nem látja a felmenőit. Ott – komfortos lakókörnyezetben – addig pallérozzák, míg legalább szakmunkás mesterlevelet nem nyomhatnak a kezébe. Hogy így sok tízezer csecsemőt kéne gyökereitől elszakítani és rettenetmód drága lenne a befogadásukra tervezett intézményrendszer? Úgy van. De sokkal olcsóbb, mintha a kiscsávó felnőttkoráig pumpáljuk a segélyt a családjába, amiből a tizedét se kapja meg, felnőttként jobb esetben sokgyerekes, államilag eltartott, mélyszegénységben vergődő gigalúzer, rosszabban pedig sitten kitetovált aljanép lesz belőle. Generációkon átívelő, kontraproduktív szociális dotálása, rendőri üldözése, büntetésvégrehajtási fogvatartása, szabadulás utáni pártfogó rehabilitációja nem kerül sokkal többe?”

A hangvételt – elismerem – lehet sértőnek gondolni, de a tartalom aligha vitatható. Vagy talán Zolnay János szerint egy végletesen szenvedélybeteg, idült drogos és/vagy alkoholista alkalmas gyermeknevelésre? Talán nem kell elvenni tőle a gyereket, ha a kicsi éhezik, mert a kedves szülő a gyermekei után járó családtámogatást is függőségére költi? Vagy akkor, ha az elvonási tünetektől önkívületi állapotban bántalmazza gyerekeit? Nem jobb egy ilyen gyereknek nevelőotthonban vagy hivatásos nevelőszülőknél, mint éhezni egy frusztrált, erőszakos lumpen családban? Ehhez még a gyermekvédelmi és gyámhatósági paragrafusokat sem kell szigorítani. A jelenlegiben is benne van, hogy amennyiben a szülő súlyosan veszélyezteti a gondjaira bízott kiskorú fejlődését, maradandóan károsítja azt, a gyerek elvehető tőle. Ha ez bűncselekmény (családon belüli erőszak, szexuális zaklatás, életveszély gondatlan előidézése) révén történik, akkor a szülő a kiskorú családtag látogatásától is eltiltható. Talán félreérthető voltam, amikor úgy fogalmaztam: „A picurt bentlakásos neveldébe kell vinni, ahol soha többé nem látja a felmenőit.” Zolnay ezt úgy interpretálja: „Bayer heti hat-nyolc órára engedné haza a gyerekeket, de PLT nem ilyen széplelkű, ő soha többé nem engedné meg, hogy a gyerekek találkozzanak szüleikkel.” Valójában én természetesen arra gondoltam: amíg szükség van rá, hogy a gyereket óvjuk saját szüleitől (vagyis amíg indokolt nevelőintézményi elhelyezése), addig ne kelljen leépült, kiszámíthatatlan, gondoskodásra alkalmatlan szülője látványával szembesülnie. Amint ez a rizikófaktor megszűnt (tehát a szülő „megjavult”), a gyerek – hatósági ellenőrzés fenntartása mellett –visszakerülhet hozzá. Ahogy a már felnőtt, döntésképes gyereknek sem akarnám megtiltani, hogy láthassa „tékozló apját/anyját.” De azt változatlanul tartom, hogy amennyiben a szülő veszélyforrás, a gyereket azonnal el kell venni tőle. Akár rögtön születése után. Miben rokonítható ez Bayer cigányozó handabandájával? Milyen alapon nevez gyűlöletkeltőnek?

Tudom én, miért. Voltak olyan publicisztikáim, amelyekben a roma-többségi konfliktusgócokat gyökeresen másképp elemeztem, mint a jobboldal (pláne a szélsőjobb), de következtetéseim a szoclib főáramtól is markánsan elütnek. Ezekben a hozzászólásokban soha nem általánosítottam, mindig elismertem: a többségnek éppúgy vannak bűnösei, deviánsai, mint a kisebbségnek. S hogy az embereket nem a származásuk, hanem a tetteik alapján kell megítélni. Valakinek pozitív cselekedeteit, érdemeit letagadni, elhazudni pusztán a származása miatt: rasszizmus. De az is az, ha a negatív tettek alól kínál menlevelet az etnikai hovatartozás. Mindenki tudja, hogy a Vajdaságban időnként verik és gyakran diszkriminálják a magyarokat, el is ítéljük, ugyanúgy, mint a cigányellenes rasszizmust. De ettől még nem lehet mentegetni a vajdasági magyar bűnözőket, ugyebár?  De ez egy másik vita, amibe most nem mennék bele. Ugyanakkor én – legyen szó többségről vagy kisebbségről – mindig is inkább választottam a bántó igazságot (vagy amit igaznak vélek), mint a szépnek tűnő hazugságot. Azt pedig sajnálattal látom: egyes balliberálisok ugyanolyan parttalanul ragasztgatják a gyűlöletbeszéd és/vagy a rasszizmus címkéjét, mint a „nemzeti oldal” a Fidesztől a Jobbikig a hazaárulót és nemzetellenest. Akkor is, ha az illető szöveg fogalmilag és tartalmilag sem felel meg a kritériumoknak. A nácizás, gyűlöletbeszédezés is olyan, mint a kommunistázás: nem a nácizmus vagy a kommunizmus igazi bűneiről, a valódi nácikról és kommunistákról szól, pusztán a kocsmai beszólás politikai dimenziója. Ha valakit meg akarok sérteni, be akarok kóstolni, odavetem neki. Csak mellesleg észrevételezném: „Azt nem értem miért érezte ez a két majom, hogy nekik meg kell szólalniuk a Csereháttal kapcsolatban, amikor mindenki tudja, fogalmuk sincs arról, hogy élnek ott az emberek” – írja az egyik Zolnay-párti hozzászóló. Majomnak nevez, amivel nincs is gond, nagyon szeretem a majmokat, genetikai rokonainkat, amikor a bóbitás gibbon, a csimpánz vagy a gorilla szemébe nézek az állatkertben, s ő visszanéz, az fantasztikus élmény. Az meg, hogy én a Cserehátról itt egy büdös szót nem írtam, se jót, se rosszat, igazán semmiség. Mint ahogy Zolnay mondata is, hogy „mindketten az erősebbek stréberei, mindketten a gyengébbekre árulkodnak”. Nem számít, hogy én a leggyengébbet védtem. A szegények által bántalmazott szegényt: a gyereket. Mert, kedves János, a világ már csak ilyen sokszínű. Nemcsak az erős bántja a gyengét, hanem sokszor a gyenge is a gyengébbet. Lúzer szülő a lúzer gyereket, a nyomorult a nála is nyomorultabbat. A család és az iskola nemegyszer ugyanolyan totális intézmény, mint a börtön. Vannak a csicskák, a vesztesek vesztesei, akiket a szimpla lúzerek terrorizálnak. Ez ellen pedig tenni kell. Ha te, kedves János, ezért nem szeretsz – összetegeződtünk a vitán – azt valahogy majd csak túlélem.