Publikálta: olvasói levél
A közíró kiböki a frankót
Szerző: Kertesi Gábor
2011. 07. 21. Kategória: kaMMMra, Vezércikkek 
Papp László Tamás, a Hírszerző közírója a következő társadalompolitikai javaslatot tette:
Tipikus árva ház
„Mit tegyünk a gyermekszegénység ellen? Kibököm én a frankót. Drákóira kell szigorítani a gyámhatósági törvényt. Amikor hősünk, az írástudatlan, pancsolt szesztől és ragasztó gőzétől elszivacsosodott szürkeállományú ösztönlény világra hozza az első nyomorultat, akinek ugyanúgy tönkrebaszná az életét, ahogy a sajátját, azonnal el kell venni tőle. Ha nem adja szépszerével, úgy Sarko-kompatibilis, gyakorlóruhás fakabátok bevetésével. És megfenyíteni: ha újra ilyet csinál, kiskorú veszélyeztetéséért rács mögé kerül. A picurt bentlakásos neveldébe kell vinni, ahol soha többé nem látja a felmenőit. Ott – komfortos lakókörnyezetben – addig pallérozzák, míg legalább szakmunkás mesterlevelet nem nyomhatnak a kezébe. Hogy így sok tízezer csecsemőt kéne gyökereitől elszakítani és rettenetmód drága lenne a befogadásukra tervezett intézményrendszer? Úgy van. De sokkal olcsóbb, mintha a kiscsávó felnőttkoráig pumpáljuk a segélyt a családjába, amiből a tizedét se kapja meg, felnőttként jobb esetben sokgyerekes, államilag eltartott, mélyszegénységben vergődő gigalúzer, rosszabban pedig sitten kitetovált aljanép lesz belőle. Generációkon átívelő, kontraproduktív szociális dotálása, rendőri üldözése, büntetés-végrehajtási fogvatartása, szabadulás utáni pártfogó rehabilitációja nem kerül sokkal többe?
Vizsgáljuk meg közelebbről a szerző szövegét! Mi is a probléma?
1) A szerző nincs tisztában a nagyságrendekkel. Ma Magyarországon gyermekvédelmi gondoskodásban kb 15-20 ezer 0-24 éves korú gyermek és fiatal lehet. Az évenként újonnan bekerülők száma – azoké, akik tartósan gyermekvédelmi gondoskodásban is maradnak – nagyjából ezer fő lehet. Ezek között csecsemő, illetve 3 év alatti kis gyermek körülbelül 300-500 lehet. Amikor a szerző ezzel szemben arról beszél, hogy „sok tízezer csecsemőt kéne gyökereitől elszakítani”, azt a hamis látszatot kelti – vélhetően a probléma tökéletes nem ismeretéből -, mintha a gyermekvédelmi gondoskodásba vételt indokolttá tevő fizikai és mentális veszélyeztetés mértéke a jelenleginél egy teljes nagyságrenddel nagyobb volna Magyarországon (minimálisan a jelenlegi hússzorosa, „sok tízezer csecsemőt” feltételezve, minimum negyvenszerese!). Hogy honnan meríti ezt az információt, azt legalábbis illendő lenne lehivatkoznia.
2) Amikor arról beszél a szerző, hogy „az írástudatlan, pancsolt szesztől és ragasztó gőzétől elszivacsosodott szürkeállományú ösztönlény világra hozza az első nyomorultat”, két teljesen heterogén dolgot mos össze: (a) a szülő kognitív lemaradását („írástudatlan”), illetve (b) a gyermek szülői alkoholizmus és drogfogyasztás általi veszélyeztetését („pancsolt szesz”, „ragasztó gőze”). Az (a) probléma („írástudatlanság”) a szegénység intergenerációs átörökítésének egyik alapvető mechanizmusa. Iskolázatlan és szegény családokban nevelt gyermekek igen nagy valószínűséggel nem kapják meg mindazokat a kognitív stimulusokat, amelyek sikeres iskolai pályafutáshoz és ezen keresztül sikeres munkaerőpiaci beilleszkedéshez vezetnek. Réger Zita ezt több mint másfél évtizede igen plasztikusan fogalmazta meg (lásd a hivatkozott írás 87-91. oldalait). A szegénység újratermelődését enyhíteni hivatott társadalompolitikai beavatkozásokat többek között éppen ezeknek az alapelveknek a nyomán kellene kialakítani. Mindennek azonban semmi köze nincs az alkohol- és drogproblémákkal összefüggő devianciákhoz [(b) probléma]. Amikor a szerző (a) és (b) problémát összemossa, azt a hamis látszatot kelti, mintha a szegény és iskolázatlan szülők egyben deviánsak és gyerekeiket veszélyeztetők is lennének. Ez tényszerűen nem igaz (nagyon nem igaz), és rosszhiszemű állítás.
3) A szerző nem ismeri a gyermekvédelem világát és alapvető tényeit. Ezt írja: „A picurt bentlakásos neveldébe kell vinni, ahol soha többé nem látja a felmenőit. Ott – komfortos lakókörnyezetben – addig pallérozzák, míg legalább szakmunkás mesterlevelet nem nyomhatnak a kezébe.” Több ponton is hamis az előző mondat: (a) A gyermekvédelmi gondoskodásban levő gyermekek és fiatalok túlnyomó többsége ma már nem „bentlakásos neveldében” van elhelyezve, hanem nevelőszülői családokban. Ennek éppen az az oka, hogy a modern gyermekvédelem a világon mindenütt (mit tesz Isten: még Magyarországon is) felismerte, hogy a nevelőintézeti elhelyezés (lásd ehhez Dickens regényeit), minthogy a gyermeket megfosztja az élet egyik legfontosabb erőforrásától – a családtól –, tökéletesen kontraproduktív. A nevelőotthonban felnövő gyermekek a legritkább esetben képesek munkaerőpiacon is értékes tudásra és szakképzettségre, illetve a társadalmi beilleszkedéshez szükséges jártasságokra szert tenni. (b) De még a nevelőotthonban [nem „neveldében” – ilyen nevű intézmény hazánkban nincsen] elhelyezett gyerekek sincsenek hermetikusan elszigetelve a vér szerinti családjuktól. A szöveg szerzője, amikor azt állítja, hogy „a picur [tisztességes nyelven: ’a gyermek’] a bentlakásos neveldében soha többé nem látja a felmenőit”, ismét arról tesz tanúbizonyságot, hogy minimális mértékben sem ismeri az életnek azt a területét, amellyel kapcsolatban társadalompolitikai tanácsokat osztogat. A nevelőintézetben elhelyezett gyermekek többsége szokott találkozni a szüleivel. Erre a nevelőotthoni gondozók és a gyermekvédelmi szakemberek kifejezetten törekednek is, felismervén azt az alapvető igazságot, hogy még az elhanyagolt gyermekeknek is igen nagy szükségük van a szüleik érzelmi támogatására. Erre megpróbálják felkészíteni mind a vér szerinti szülőket, mind pedig a nevelőotthonban elhelyezett gyermekeket.
4) A tények, a nagyságrendek és a szakmai ismeretek teljes hiánya miatt a szerző nem számol a társadalompolitikai beavatkozások egy jól ismert dilemmájával. Figyelmét kizárólag az általa javasolt megaprogram 100 %-os megvalósítására fordítja – sok tízezernyi állami gondozásba veendő csecsemőről beszél, nehogy egy is kimaradjon a szórásból az akármilyen oknál fogva hátrányos helyzetű vagy potenciálisan veszélyeztetett gyerekek közül –, vagyis csakis az ún. első fajú hiba elkerülését tartja szem előtt. Fel sem merül benne a kétely, hogy a szóban forgó megaprogram gondolkodás nélküli en masse megvalósítása százszámra produkálhatja az ellentétes előjelű hibát: a másodfajú hibát, amikor sietségből, butaságból, előítéletességből, gyermekvédelmi-szakmai hibákból indokolatlanul emelnek ki családjukból gyermekeket, és juttatnak az eredetinél rosszabb helyzetbe. A szükséges gondosság és felelősségérzet hiánya jut abban kifejeződésre, hogy ellentétben a világon általánosan elterjedt szakmai hozzáállással és gyakorlattal, amely a gyermek családból való kiemelését kivételes eseménynek tekinti, melyre csak nagyon indokolt és ritka esetben kerülhet sor, a szerző a családból való kiemelés, és azon belül is a nevelőotthoni elhelyezés gyakorlatának nyakló nélküli alkalmazását követeli.
5) A szerző stílusa, ahogy az általa féltve-óvni vágyott gyermekek szüleiről beszél – „ösztönlény”, „tönkrebassza”, „megfenyíteni”, „aljanép” – tipikus példáját nyújtja a szociálpszichológiából jól ismert paradox intervenció esetének. Képzeljük el, hogy a törvényhozás megfogadja PLT javaslatát, és elfogadja annak indokait is, és ennek megfelelően drákói módon megszigorítja a gyermekvédelmi törvényt, kiegészítve mindazokkal a végrehajtási intézkedésekkel, amelyek a szerző a rendőri intézkedésekként (lásd: „fakabátok bevetése”, „rács mögé”) követel. A végrehajtásért felelős gyermekvédelmi intézményrendszert is – feltesszük – ezen javaslatok szellemében készítik fel a kampányszerűen megnövekedett feladatokra. Képzeljük magunk elé a frissiben tömegével nevelőotthonokba helyezett gyermekeket, akik ha megkérdezik nevelőiket, hogy miért szakították el őket a családjuktól, majd megkapják a választ: „Azért kerültél ide hozzánk, Józsika, ebbe a komfortos lakókörnyezetbe, nehogy a szüleid, ez a megfenyíteni való aljanép I[ezek az ösztönlények], tönkrebassza I[sszák] az életedet. Majd mi gondoskodni fogunk rólad, addig pallérozunk, hogy legalább szakmunkás mesterlevelet nyomjanak a kezedbe, majd ha felnősz.” Józsika bizonyára ezért majd nagyon hálás lesz a nevelőinek. Dickensnél találhatunk erre nézvést szép számban példákat.
6) A szerző ahelyett hogy megismerkedne a tényekkel és tanulni próbálna [belátom, ez fáradságos: dolgozni kellene talán érte], inkább „kiböki a frankót”. Erre csak azt tudom mondani, amit Kosztolányi szokott volt mondani Karinthy barátjának, amikor az túlságosan belemélyedt zavaros filozófiai eszmefuttatásaiba: „Mondja, fiatalember, mikor óhajtja végre befejezni középiskolai tanulmányait?”
- → Médianyomor-konzerv
- Papp László Tamás válaszcikke Zolnay Jánosnak a témában
- → Stréberek
- Zolnay János vitaindító cikke a témában
Loading ...
az 1)-es ponthoz: pont nem irreális a szerző becslése, a „fejlett” országokban 10-ből 9 elhanyagolt illetve abuzált (neglected or abused) gyermek eleve nem kerül a hivatalos gyermekvédelmi szervek látókörébe,
http://www.time.com/time/health/article/0,8599,1863650,00.html
– gondolom nem túlzás az a laikus feltételezésem, hogy nem áll jobban a statisztikánk, mint Kanada vagy Nagy-Britannia.
a többi pontban többé-kevésbé értem és egyetértek a kritikával, a szerző hozzáállása és stílusa undorító, még ha a maga borzalmas módján mond is valamit. sajnos sokkal elkeserítőbb még ennél is elképzelni azt, ahogy a célközönsége olvassa a kávé mellé és szépen lenyeli, aztán visszabüfi.
A csecsemők között valószínűleg még nincs olyan sok bántalmazott, de az biztos, hogy jóval több gyereket ér érzelmi, mentális vagy fizikai abúzus, mint ahányról bármikor is tudomása lehet a gyerekvédelmi rendszernek. Pontosabb statisztikát erről csak visszamenőleg lehetne készíteni, amikor a bántalmazott gyerekek már felnőttek (ha nem ölték meg őket a szüleik), és tudnak erről beszélni, mondjuk a pszichológusuknak… Egyes adatok szerint a nők kb. 10%-a érintett a gyerekkori szexuális bántalmazás valamilyen formájában, ennél jóval több gyereket bántalmaznak „csak” verbálisan és érzelmileg.
Tessék, – itt van, a közíró álma valósággá válik:
http://nol.hu/belfold/20111210-gyerekkalvaria
Gyerekkálvária
Gyámügy – Öt kiskorút vittek el a családjától, nem tudni, hogy mikor heverik ki a traumát
Mindkét irányból villogó rendőrautók zárták le a cinkotai Négylovas utcát. Nem csoda, hogy a XVI. kerületi gyámhivatal képviselője sok rendőrt hívott erősítésül: azért jött, hogy előzetes bejelentés és hivatalos papírok nélkül állami gondozásba vegyen gyerekeket.
A családtagok elmondása szerint némelyik rendőr emberségesen viselkedett, egyikük kijelentette, hogy „ebben az aljasságban” nem hajlandó részt venni. Más kollégáik jóval kevesebb együttérzést mutattak. A halálra rémült, síró-sikoltozó kisgyerekeket berángatták a kocsiba. A nagymamát és a két édesanyát, akik nem tűrték szótlanul az intézkedést, megbilincselve előállították.
A rendőrök összesen öt gyereket vittek magukkal: a legkisebb még alig tanult meg járni, a legidősebb is csak 12 éves. Hármat közülük otthonról hurcoltak el, kettőt a szomszédos iskolából – osztálytársaik szeme láttára. A megdöbbent tanárok hiába próbáltak tiltakozni.
Cigány családokról van szó. Ha valakinek úgy tartja kedve, higgye azt, hogy az eljárás szempontjából ennek semmi jelentősége.
A családok a kertvárosi utcácska eldugott szegletében, toldozott-foldozott vályogházban élnek: húszan három szobában. Fával fűtenek, a két fürdőszobába az utcai kútról hordják a vizet. Vécére a kinti budiba járnak. A kopár, bádoglemezekkel tarkított udvart láncra kötött kutyák őrzik.
Kétségtelen: a látvány alapján a lakók csekély győzelmi esélyekkel indulhatnának a Tiszta udvar, rendes ház versenyen. Odabent viszont egy lakberendező tehetségével kialakított takaros otthon, centiméterekre beosztott rend fogad.
Deák Antalné, Ibolya – az egyik édesanya, akit megbilincseltek a rendőrök – úgy érzi, magyarázattal tartozik az íróasztalokon lévő két számítógép miatt: „Kérdezték, hogy honnan van. Hát onnan, hogy részletre vettük. Nem loptunk, nem raboltunk! Az iskolában elvárják a gyerekektől, hogy legyen, nélküle nem tudnak tanulni.”
Ibolya remeg az idegességtől. Újságcikket vesz elő a táskájából, szerinte ez indította el az ellenük folyó hadjáratot. A Helyi Téma szeptemberben közölt egy névtelen olvasói levelet, amely hosszan sorolta az életviteli kifogásokat velük szemben. A fideszes kötődésű kiadvány fölöslegesnek ítélte, hogy megkeresse az érintetteket, elegendőnek találta az önkormányzatot megkérdezni. A fenyegetésnek is beillő válaszból kiderült, hogy az önkormányzat tud a gondokról, és a „rendőrséggel együttműködve a legrövidebb időn belül rendezni kívánja a tarthatatlan helyzetet”. Szeptember végén – tehát nem sokkal az újságcikk megjelenése után – a XVI. kerületi polgármesteri hivatal építésügyi irodája életveszélyessé nyilvánította a Négylovas utcai házat, azzal, hogy ezt az állapotot egy hónapon belül meg kell szüntetni.
A családoknak – Székely János katolikus püspök közbenjárására – egy okleveles építészmérnök sietett a segítségére. Bár szerinte az önkormányzat „külön tartószerkezeti szakvélemény nélkül” hozott határozatot, az esetleges téli károk (és a viták) elkerülése végett a családtagok beszerezték a szükséges anyagokat, megerősítették a házat. Az építészmérnök szakértői álláspontja hangsúlyozta, hogy „az épület életveszélyes állapotát ezzel megszüntették”.
Ennek ellenére november 21-én, hétfőn, a kora délutáni órákban megjelentek a rendőrök, és… A többit már tudjuk. A gyámhivatal az építésügyi iroda ominózus határozatára hivatkozva vette „ideiglenes hatállyal” állami gondoskodásba az öt gyereket. Nem világos, hogy miért pont őket: a házban tizenhárom kiskorú lakik. Időközben az építésügyi iroda (tekintettel a házon elvégzett munkálatokra) hivatalos végzést hozott arról, hogy megszűnt az életveszély. A gyámhivatal mégsem engedi haza a gyerekeket – hetek óta.
A helyi családvédelmisek és a pedagógusok körében nagy felzúdulást keltett az eset. „Elképesztő! Lehet, hogy a gyerekek soha nem fogják kiheverni ezt a traumát!” – háborog egyikük, de csak név nélkül. Mindenki az állását félti. Annak az iskolának az igazgatója is szűkszavú, ahonnan két diákot elvittek a rendőrök: „Hatósági intézkedés történt. Nem a mi hatáskörünk, nem áll módomban véleményt mondani.”
A BRFK lapunknak adott tájékoztatása szerint a három előállított felnőtt ellen – az intézkedéssel szembeni engedetlenség miatt – szabálysértési eljárás indult. Amúgy a „rendőri intézkedés a parancsnoki kivizsgálás alapján jogszerű és szakszerű volt”, a továbbiakban a „kerületi gyámhivatal illetékes információval szolgálni”. A gyámhivatal vezetőit többszöri próbálkozásunkra sem sikerült elérnünk, de mindegy is, mert az önkormányzatnál végül kiderítik, hogy az esetről Ancsin László jegyző hivatott nyilatkozni. Ennek tükrében némileg meglepő a jegyző közlése, miszerint „egyedi hatósági ügyben” nem adhat felvilágosítást. A kör tehát bezárult.
Kovács Matild, az egyik Négylovas utcai édesanya hat éve kertészként dolgozik egy értelmi sérült gyerekekkel foglalkozó intézményben, az Otthon XVI. Alapítványnál. Bisztricsány Andrea, az intézmény vezetője karolta fel a családok ügyét. Meggyőződése, hogy a kerületi gyámhivatal törvénysértő módon járt el, a konkrét helyzetben eleve nem lett volna joga papírok nélkül elvitetni a gyerekeket. Bisztricsány Andrea beszerezte az egyik osztályfőnök és két védőnő írásos véleményét: csupa-csupa dicséret, akár a gyerekek magatartását és tanulmányi eredményeit, akár a családi gondoskodást nézzük. A „névtelen olvasó”, aki lényegében feljelentő levelet küldött a Helyi Témának, már megbánta tettét. Azóta írásba adta, hogy a gyerekek tiszták, rendesen öltözöttek, és erőn felüli áldozatokkal nevelik őket.
– A körülmények valóban rosszak, de már elkészültek a tervek, hogyan lehet szocpolos támogatással részenként lebontani, majd újjáépíteni a házat – mondja Bisztricsány Andrea, aki több helyre elküldte a botrányos ügy dokumentumait.
A fővárosi gyámhivatal bekérette az iratokat a kerülettől: a vizsgálat megkezdődött.