coMMMunity

A magyar Parlament új törvényt alkotott az egyházak jogállásáról (2011. évi C. tv.). Ez a jogszabály különbséget tesz egyház és egyház között, nincs tekintettel a hitek és meggyőződések szabad és békés együttélésére. Miniszternél kezdeményezhetően, továbbá a Parlament kétharmados szavazatától tenné függővé, hogy a 14 kivételezett felekezeten kívül a többi, hivatalos működési lehetőségét korábban megszerzett egyház a jövőben is legálisan folytathassa hitéletét, illetve az új vallási csoportok egyházzá alakulhassanak.

Virrasztók (a szerző fotója)

E törvénytervvezet ellen tiltakozva hirdetett virrasztást a kisegyházak és minden demokratikus érzésű személyt meghívva az Iványi Gábor vezette Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség Dankó utcai központjába, július 28-án csütörtökön 17 órától másnap reggel 5 óráig.

„Egy házam van, annak égbolt a teteje”

A közösség a 70-es években a vallásellenes világi hatalom segítségével kiüldözött lelkészek és gyülekezetek közösségéből, a metodista egyházból alakult és éppen ebben az évben ünnepli elismerésének 30. évfordulóját. Az elmúlt évtizedek alatt a gyülekezeteiben folyó egyházi élet mellett hajléktalan ellátó, idősgondozó, gyermekvédelmi, szociális, egészségügyi és oktatási, felsőoktatási intézményhálózatot is létrehozott, melyekben az ellátottak száma mintegy 6000. Mindent megtesznek azért, hogy a lelki életet gyülekezeteikben, szociális, egészségügyi és oktatási szolgálatait pedig intézményeikben zökkenőmentesen és legálisan lehessen folytatni, ugyanakkor készek minden hátrányosan érintett más egyház számára a tőlük telhető módon segítséget és bátorítást nyújtani. Az egyesületté történő visszaminősítéssel mindezen tevékenységek kedvezményes juttatásaitól fosztja meg őket a jelenlegi „keresztény” kormány.

A virrasztáson közel 150 jelenlévő igyekezett erősíteni egymásban a bizakodást. Bibliai gesztussal, egy vödörből választhatott kaviccsal – mi mind mi vagyunk – léphettek be az érkezők az épület udvarára, ahol több ismert baloldali és volt liberális politikus is feltűnt, a hajdani demokratikus ellenzék kulcsfigurái.

S bár a nyilvánosság előtt a kormányzópárt klerikális jobbszárnya, azaz Semjén Zsolt is disszonánsan nyilatkozott például a Hit Gyülekezete történelmi léptékkel mérendő egyházi tevékenységéről, ők bekerültek a Tizennégyekbe, annak ellenére, hogy a hazai hitéletben csak Iványiék után tűntek fel, és a tevékenységükről jóval kevesebb információval bír a templomjáró halandó. Igaz, Németh Sándorral, a Hitesek vezérével ellentétben Iványi nem lobbizott sem a Magyar Narancs, sem a Heti Válasz címlapján, sem a szélsőjobbos Echo tv képernyőjén.

Ha Isten nem vonja meg a bizalmat, a magyar parlament sem teheti

A kialakult helyzetet, no meg a kormány erkölcsi pátoszát és mércéjét keservesen jellemzi az a múlt ködébe vesző tény, hogy Iványi Gábor a rendszerváltás idején még rebellis-liberális Fidesz vezér Orbán Viktornak két gyermekét is megkeresztelte, a házasságát egyház előtt szentesítette, valamint Kövér László édesapjának temetését egyházi kegyben részesítette – a fent nevezettek akkor még baráti kérésére s nem kormányvezéri diktátumra. Mindez hogyan egyeztethető össze a jelenkori eseményekkel, a vallásszabadság csonkításával, a lelkiismeret belső hangjával?

Iványi Gábor lelkész (a szerző fotója)

Ezekre a keserűen felvetődő kérdésekre az Evangéliumi Testvérközösség vezetője lelkészhez méltó alázattal s emberhez méltó önérzettel válaszolta:

„A hatalom döntött: a Tizennégyek tovább folytathatják az útjukat, a többiek egyesületi formába csúsznak vissza. Nagyon érdekes, hogy az utóbbi napokban már ’volt’ egyházakról beszélnek vagy egyházi egyesületekről – még nem dőlt el, hogyan is hívják azokat a közösségeket, amelyek elveszítenék egyházi státuszukat. Különböző ígéretek vannak. Többek között, hogy akik valamilyen közhasznú tevékenységet végeznek, azokkal megállapodnak, bár az utolsó pillanatban módosított törvény szövegébe belekerült a feltételes mód – vagyis hogy megállapodhatnak, ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy mindenképpen meg is akarnak állapodni velünk. Mi azt gondoltuk, hogy ha lehet, kezdjünk közösen tenni valamit azért, hogy ez a helyzet megváltozzék. Az is valami, ha összejövünk és találkozunk egymással és elmondjuk a véleményünket. Az kicsivel több lenne, ha mindez olyan erővé válhatna, ami hatna a törvényhozókra, elgondolkodtatná őket, és ha nem is semmisítenék meg a törvényt, amit pedig meg kellene tenniük, legalább elkezdenék módosítani ezt a jogszabályt, és végre velünk is elkezdenének egyeztetni, ami eddig nem történt meg. Anélkül született meg a tervezet, hogy minket megkerestek volna, magyarul diktálják ezt a törvényt. Bizonyos államformákban a diktálás nem meglepő, de mi ettől már elszoktunk, és nem a kényelem mondatja velünk azt, hogy nem akarunk visszaszocializálódni egy olyan világba, ahol diktálnak nekünk. Ezért akarjuk hallatni a hangunkat. Én ezt a ma estére szóló meghívót nem csak azoknak az egyházaknak küldtem el, akik hoppon maradtak a törvényalkotás eredményeként, hanem a 14-eknek is. Nem jeleztek vissza, hogy eljönnének ide, hogy megkövessenek minket, hogy akkor ők is visszautasítják azt, amit kaptak, nem láttam erre utaló nyomokat – de még ez is megtörténhet. Lehet, hogy ügyetlenül és az utolsó pillanatban szerveztük ezt a mai estét, és nem kellő időben érkeztek a meghívók, de bízunk abban, hogy aki tájékozódott, az eljött és biztosítani akartuk, hogy elmondhassa a véleményét. Elmélkedtem azon, hogy az egyház státuszát bármelyik hatalom megvonhatja-e azoktól az emberektől, akik közösségben, szervezetten szeretnék a hitüket gyakorolni, akik nem gondolják azt, hogy ez magánügy és mindenki azt hisz magában, amit akar. Az van ugyanis a törvényben, hogy akitől megtagadja a parlament a bejegyzést, az nem használhatja az egyház nevet. Viszont az egyház egy olyan szellemi és teológiai fogalom is a keresztényeknél elsősorban, az a tanítás, hogy ezt a közösséget az örökkévaló Isten hozza létre és ott szünteti meg, ahol az emberek elidegenednek erkölcseikben, kiürül belőlük mindaz az isteni érték, ami hasznos ennek a világnak. Ha ő nem vonja meg, akkor a magyar parlament sem vonhatja meg, mert nem a magyar parlament van az örökkévaló Isten fölött, hanem fordítva van ez és számot adhatnak az örökkévalónak, akik emberi-jogi kérdésekben, vagy hasonlókban döntenek.”

Hatszáz év után elvándorolnának

Idősebb Farkas János amellett, hogy együttérzéséről biztosította a virrasztás résztvevőit, elkeseredett szavakkal jellemezte az időközi választás utáni gyöngyöspatai hangulatot:

Vallásszabadok (a szerző fotója)

„Azért jöttünk fel Budapestre, hogy szolidaritásunkat fejezzük ki Iványi Gábor úr mellett, hisz ő is ott volt mellettünk, jóban-rosszban támogatott bennünket és azon vagyunk, hogy a 450 patai cigány együttérzésétről biztosítsuk most őt. Nálunk jobbikos polgármester lett és így sajnos az ott élő kisebbségiek számára vége a demokráciának Gyöngyöspatán. Ugyanúgy elnyomnak minket is, mint az Iványi Gábor urat. Én biztos vagyok benne, hogy megegyeztek abban, hogy jobbikos polgármester nyerhesse a választást. Annyira el vagyunk keseredve mi, gyöngyöspatai cigányok, hogy lehetséges, hogy már a jövő évre ott fogjuk hagyni a falunkat, ahol hatszáz évig jóban-rosszban együtt voltunk a többségi lakosokkal. Annyira eljobbikosodott a mi településünk, hogy a demokráciának a jeleit sem mutatja. A hét folyamán is munkát ajánlottak az ottani kisebbségieknek, leadtunk egy névsort, hogy az ottani mélyszegénységben élő cigánycsaládokat dolgoztassák, hogy legalább a télire való tüzelőjük meg a mindenkori kenyerük meglegyen – ezt a lehetőséget sajnos kihúzta a jegyző úr és a polgármester úr. Már kimutatta a kígyó a méregfogát avval is, hogy nem akarják, hogy demokratikusan adófizető polgárokká válhassunk, hogy fenn tudjuk tartani a családunkat, hogy megmutathassuk az világnak, hogy igenis mi munkát akarunk és dolgozni szeretnénk nyugalomban és békességben élni a településen belül. Juhász Oszkár úr csak 435 szavazatot kapott 2160 szavazóképes polgártól. Közel 300 cigány ment el szavazni, megtettünk mindent annak érdekében, hogy demokratikus polgármesterünk legyen, és mindnyájunk polgármestere legyen, ne csak azé a kisebbségé, amit a mindenkori náci hatalom külön vonal alá helyezett amikor Vona Gábor úr, a náci vezér megjelent Gyöngyöspatán és szolidaritását fejezte ki Juhász Oszkár mellett, megfélemlítette a településünket és a cigányok ellen hangolta ezeket a náci jellegű csoportokat. Félünk, a mai napig rettegésben kelünk és fekszünk, nem tudjuk, hogy milyen jövő vár a családjainkra. Az iskolában is biztos, hogy most már a szegregált osztályokat úgy fogják hagyni, hiszen az iskolaigazgatót is láthattuk kimenetelni, hogy jobbikos. Elnyomják a cigányainkat, a jövő generációját nem hagyják felemelkedni, hogy egy rendes szakmát szerezhessenek. Csak úgy tudunk felemelkedni, ha iskolázottak vagyunk és rendes adófizető polgárokká válhatunk. A mindenkori kormány azt mondja, hogy a cigányok nem akarnak dolgozni. Dehogy nem akarunk! De ehhez munkát kell, hogy teremtsenek a számunkra. Ne így, hogy azokat a névsorokat, amiket megadott a helyi Cigány Kisebbségi Önkormányzat, megcenzúrázzák, meghúzzák.”

„Radikális” buddhisták – alanyi jogon

Volt, aki kendőzetlen határozottsággal nyomott erkölcsi bélyeget a kormány valláspolitikájának marhabőrébe. Például Orsós János, a Dzsaj Bhím Közösség vezetője. A Dzsaj Bhím egy buddhista közösség, amiről sokat lehet, lehetett hallani – két olvasatban is. Az egyik oldal, amikor a mindenkori kormány fel akarja mutatni, hogy milyen jó dolgokat valósít meg a cigányokkal kapcsolatosan. A másik oldal, amikor a bizniszegyházak közé sorolják őket.

Orsós János (a szerző fotója)

„Mit is jelent a bizniszegyház..? A jelenlegi kormány számára azt jelenti – válaszolta meg önnön kérdését Orsós János -, hogy cigánygyerekeket készítünk fel érettségire és egyetemre, és ez nagyon fáj ennek a kormánynak. Nagyon fáj, hogy lecsapoljuk az állam pénzét és arra költjük el, hogy ezek a gyerekek hozzá juthassanak ahhoz, ami ma Magyarországon a keresztény egyházak által fenntartott elitiskolákban alanyi jogon jár. Az nem fáj. Ugyanannyiba kerül egy sajókazai gyerek iskolázása, mint egy debreceni református gimnáziumba járó gyereké. Azt nem értem, hogy miért jutottunk el idáig? Azt értem, hogy meg kell szűrni az egyházakat, főként a bizniszegyházakat. Én teljesen nyugodt voltam afelől, hogy minket nem szüntetnek meg, hiszen folyamatosan szűrtek, felügyeltek, ellenőriztek az elmúlt években, mióta az iskolát működtetjük. Négy év alatt több, mint harminc hatósági ellenőrzés volt az Oktatási Hivatal, az Államkincstár, a Vám- és Pénzügyőrség részéről. Ha loptunk volna, már nem állnék itt. Nem értem, hogy hogyan lehet olyan országban élni – és hogyan lehet elfogadni, mert mi fogadjuk el, már elnézést kérek, lehet itt a kétharmadra fújni, de a kétharmadot mi is alkotjuk –, ahol eltűrjük azt, hogy visszamenőlegesen megszerzett jogokat elvegyenek tőlünk. Ellenőrizzék a kétes működésű egyházakat, és ha ott semmilyen vallási tevékenység nincs, akkor persze zárják be. De ki fogja ellenőrizni? Majd a Kereszténydemokrata Néppárt, ami egyház és politikus és törvényt hoz, és majd lefejezi az összes többit? Felhívom azon keresztény testvéreim figyelmét, akiknek az egyháza benne maradt a törvényben, hogy mondjanak le erről a jogukról, amíg minket nem vesznek vissza.”

Az emberi szellem szabadságáról

Nagy Imre unokája, Nagy Katalin is szükségesnek érezte, hogy megossza gondolatait a jelenlévőkkel:

„Nagyapámmal igazából nagyon keveset tudtam beszélgetni. Egy nagyon kedves ismerősöm mesélte el nekem, hogy ’56-ban, amikor találoztak, megkérdezte tőle, hogyan áll a vallással. Azt válaszolta, hogy hisz valami feljebbvalóban, aminek halálunk után számot kell adni az életünk cselekedeteiről. Így vagyok én is. Nem tartozom egyetlen egyházhoz sem, igazából talán tartózkodom is ettől, de a hit, az mélyen bennem van. Ugyanakkor azt gondolom, hogy ez az egész törvény és az, hogy ma itt vagyunk, nem kizárólag az egyházról és a vallásról szól. Az emberi szellemről, gondolkozásról, a lelkiismeretünk szabadságáról szól. Megjegyezték itt, hogy ’89 valóban nagy esemény volt hazánk történetében és itt 20 évig nem működött gondolatrendőrség. Én nem szeretném újra megélni, hogy a gondolatainkat, azt hogy miben hiszünk, mit gondolunk, újra szabályozzák. Én szabad szeretnék lenni. Húsz évvel ezelőtt úgy gondoltam, hogy felszabadultunk és ugyanilyen szabadon, vagy még szabadabban szeretnék tovább élni. Ez az egyházi törvény megakadályozza ezt. Ezért is jöttem el ide, mert úgy érzem, hogy azok az egyházak, amelyek benn maradtak a hatalomban, nagyon kevéssé fejezik ki együttérzésüket azok iránt, akik viszont kiestek. Én elvárnám tőlük is, hogy a képviselőik itt legyenek és nagyon jó gondolatnak tartom, hogy addig, míg a többiek be nem jutnak azok közé a jogok közé, amiket ők élveznek, ők is tartózkodjanak attól, hogy az új jogokat és anyagi előnyöket igénybe vegyék. Azt gondolom, hogy nem csak a hívőknek, de minden szabad gondolkodónak itt lenne a helye.”

„De nem lesz mindig sötét ott, ahol most szorongatás van” – volt a virrasztás példázati mondata. Jézus Krisztus a jelen törvényi szabályozás mellett nem alapíthatná meg a keresztény egyházat. Mi lesz még itt? Jézusom.