coMMMunity

Az etnikai adatgyűjtés problémáinak rendezése alapvető fontosságú, ám nem feltétlenül, és főként nem kizárólagosan függ össze az egyenlőtlenség és a diszkrimináció csökkentésére irányuló intézkedések tervezésével, végrehajtásával és hatékonyságával. A romákkal kapcsolatos megbízható adatok hiányáról szóló véleményeknek van alapja, de az idevágó fogalmak sok esetben keverednek, ezért érdemes mindenekelőtt különbséget tenni az ún. etnikai adatok (itt: a romák származását regisztráló adatok) és a romák helyzetével összefüggő egyéb adatok (szociális, társadalmi helyzet, területi elhelyezkedés, stb.) között.

Az alábbi írás az etnikai adatok gyakorlatban való alkalmazásának lehetőségeit vizsgálja – alaptézisei a következők: 1. az etnikai adatgyűjtési és adatkezelési problémák nem jogi természetűek, mert bár sokan hangoztatják, az adatvédelemi törvény nem tiltja az állampolgárok származásával összefüggő adatok gyűjtését, arra – megfelelő feltételek mellett – lehetőséget biztosít. 2. A származással összefüggő és a szociális helyzetre vonatkozó adatok gyakran összemosódnak, ami számos félreértést szül. 3. Az adatgyűjtés rendszeressége és minősége elégtelen Magyarországon, melyet azonban viszonylag kis ráfordítással orvosolni lehet. 4. Markáns különbség van a személyes adatok halmaza és a statisztikai adatkezelés között, amit nem lehet eléggé hangsúlyozni.

Az etnikai adatokkal kapcsolatosan néhány alapvető szempontban konszenzus sejthető. Aligha tagadható, hogy az adatgyűjtés nélkülözhetetlen információkkal szolgál a társadalompolitika számára, és érzékeny téma, ezért nagy körültekintést igényel. A konszenzusba tán még az is belefér, hogy a romák szolgáltatásokhoz és fejlesztésekhez történő egyenlő hozzáférésének biztosítása fontos feladat társadalmi integrációjuk szempontjából. Csak kevesen kétlik, hogy tudományos igénnyel nem lehetséges a cigányság lehatárolására abszolút definíciót találni.

Az etnikai adatgyűjtés célja, az adatok forrása (kitől származik az adat: önbevallás, külső percepció, vegyes módszer), az adatkezelés fölötti jogosultság (intézményes adattárolás kockázatai), az intézkedések célzása (etnikai alapon, vagy rászorultság elvét érvényesítve) évtizedek óta viták tárgya.

A téma leginkább kezelhetetlen pontja a „ki a cigány” kérdésköre. Az elmúlt évtizedekben kormányzati és civil konferenciák sora tűzte napirendre, és a téma legnevesebb kutatói is heves polémiát[1] folytattak a tárgyban – ahogy erre Dupcsik Csaba is felhívja a figyelmet.

Damian Le Bas: Rotor, 2007-2008

A kisebbségi és az adatvédelmi ombudsman 2009-ben közös jelentést tett közzé az etnikai adatok kezelésének vizsgálatáról[2], melyben ajánlásokat is tettek az identifikációra, a „vélelmezett identitás” meghatározásánál azonban ők sem jutottak tovább, és természetesen abszolút érvényű definíciót nem adtak. Ha nem szűnne meg hamarosan jogköre, alighanem a kisebbségi ombudsman is bajban lenne önnön cigány származását bizonyítandó, ha a többek között családnévre, kisebbségi szervezeti tagságra alapozó ajánlásnak kellene megfelelnie, de pl. a jászladányi polgármester (vö.: Dankó Pista), vagy felesége, egykori cigány kisebbségi képviselő jó eséllyel vállalhatná azt. Ez tehát olyan kérdés, amelyet megnyugtatóan – mindenki számára elfogadhatóan – aligha lehet rendezni. És akkor a „félvérekről” nem is volt szó.

A nemzetközi emberi jogi törvények az önmeghatározás módszerét támogatják, vagyis, hogy az egyén joga eldönteni milyen származásúnak vallja magát. Ez természetesen az írott és alkalmazott jogra vonatkozik, és nem keverendő össze a társadalomtudományi tevékenységek lehetőségeivel és módszereivel. Ezek során ugyanis lehetőség van az etnikus identitás lekérdezésére a külső megítélés alapján is, mégha ez a hatalom józan ítélőképességét és jogérzékét megzavarja is olykor, és törvénytelennek minősíti az effajta eljárást.[3] Az adatkezelésre a társadalomtudományi kutatások esetében is alkalmazhatóak és alkalmazandók is az indokoltan szigorú jogszabályok. Az adatgyűjtésnek egyik esetben sem lehet célja, hogy az egyén szintjére visszavezethető legyen. Az etnikus származásra vonatkozó információnak ezért anonimnak kell lennie.

Az egyik legfontosabb, ezzel együtt eléggé mellőzött kérdés az, hogy milyen célból van szükség etnikai adatokra, mihez kezdünk azokkal. Az etnikai adatok gyűjtése a társadalomtudományi kutatások, illetve az állami beavatkozások szempontjából nyerhet értelmet elsősorban. A tudomány igényeit talán nem kell különösebben taglalni, az állami intézkedések kapcsán viszont nem egyértelmű a helyzet, pro és kontra is lehet érveket felhozni a „színvak” és a „színtudatos” politikák kapcsán.[4] E két elv nem zárja ki egymást, az intézkedések különböző szintjein a tervezéstől, a végrehajtáson át a monitorozásig akár hatékonyan is lehetne élni velük. Ahhoz azonban, hogy az adatokat hatékonyan lehessen felhasználni, valamiféle koncepcióra lenne szükség. Az elmúlt évtizedekben párhuzamosan működtek a legkiszolgáltatottabb társadalmi csoportok helyzetének javítását célozó etnospecifikus és származásfüggetlen programok. A célzott cigányprogramok forrásainak volumene az utóbbi időben töredéke volt az esélyegyenlőséget tágabban értelmező, hozzáférés-javító intézkedésekének, így a mérleg nyelve egyértelműen komplexebb megközelítés felé billent, ha a rászorultság-elv érvényesítése hagyott is kívánni valót. S bár igény régóta van rá, a szociálpolitikában eddig nem alkalmaztak faji szempontot. Az új kormány elképzeléseiben nehéz kiigazodni. Nem azért, mert a közterek mellett a szakpolitikai kifejezéseket is elérte az átnevezési hullám, hanem mert egyfelől általános esélyegyenlőséget társadalmi felzárkózást hirdet, hivatali elnevezéseiben többnyire kerüli a cigány vagy roma kifejezést, másfelől megköttetett a sokadik „történelmi jelentőségű” megállapodás a kormányzat és az országos cigány érdekképviselet között. Az „Együttdöntési rendszer” szépreményű cigányprogramokat hirdet, és leplezetlenül az Országos Roma Önkormányzatra bízza a programok résztvevőinek meghatározását – identifikációját. Ez persze nem új keletű metódus: a „cigányprogramok” kedvezményezettjei eddig is civil szervezeti vagy kisebbségi önkormányzati ajánlással „bizonyították” származásukat.[5]

Damian Le Bas: The Gypsy Middle-East, 2009

A különböző kormányok gyakorlata abban mindenesetre hasonlít – és nem csupán a rendszerváltás óta – hogy egyik sem fogadta el azt a tézist, miszerint társadalompolitikai kérdéseket alapvetően társadalompolitikai eszközökkel lehet kezelni. Politikai hitvallástól függetlenül a hatalom mindig előszeretettel kezelte cigány származású állampolgáraival kapcsolatos intézkedéseit nemzetbiztonsági vagy rendészeti kérdésként. Ez az újfent nyíltan vállalt hozzáállás mélyíti a cigányokkal szembeni előítéletet, de legalább arra sem volt jó, hogy pl. az ún. „romagyilkosságokat” megelőzze.[6]

Az elmúlt időszakban a politikai szereplők és a média tevékenysége nyomán felerősödött cigányellenes hangok következtében végletessé fajultak a közvéleményben a cigányok kirekesztésére törekvő igények, nota bene nem csodálkozunk a származással összefüggő adatszolgáltatási hajlandóság alacsony mértékén. (És a hiszterizálásból fakadó egyéb jelenségeken sem, melyekről itt nincs mód értekezni.) Az identitás általában veszélyeztetettségében nyer napi jelentőséget és akkor, ha külső negatív megítélés társul hozzá. Az egészséges lelkű emberek kivételes (ünnepi) alkalmakkor foglalkoznak az identitásukkal – identitásaikkal de facto. Az identitásukat (kultúrájukat) nem (sem) ismerő hétszilvafás alsó-fölsőházy atyafiak identitáskrízise más lapra tartozik. A cigány identitás válságáról röviden annyi elmondható, hogy nem jó ma Magyarországon (se) cigánynak lenni, ezért a cigányok jelentős része nem vallja és a jövőben se fogja származását nyíltan megvallani – pl. a népszámlálások során. Kovács Éva írása részletesebben taglalja „a cigány” kitaszítását res publicánkból.

A politika előszeretettel használ etnikai adatokat önigazolásához is, például az alapján kívánja értékelni az intézkedéseket, hogy mennyi forrást költött(ünk) A romákra. Ez a gondolkodás még abban az időszakban is jellemző volt, amikor a származási alapú programok háttérbe szorultak a rászorultság-elvűek megjelenésével. A ráfordítást vizsgáló gondolatmenet több sebből vérzik, de hatásosnak tűnő érveket ad azoknak, akik szeretnék bebizonyítani, hogy minden esélyegyenlőségi társadalmi felzárkózási célú beavatkozás csupán pénzpazarlás. Közben az okok feltárása és kezelése háttérbe szorul.

Ezzel együtt a célzottan roma állami programok hatástalan fejlesztéspolitikai gettók, mert közben az ágazati intézkedések – és ezek kapcsán nagyságrendileg nagyobb források – a kirekesztettséget növelik. És hát nem utolsósorban nincs lehetőség egy olyan optimális helyzet kialakítására, amelyben mind a célzott források nagyságrendjét, mind a kedvezményezettek (a cigányok) kellő részvételét egyöntetűen és elégedetten elfogadhatnánk. A roma célprogramok tapasztalatai ráadásul azt mutatják, hogy a romák, kiváltképp a szegény romák reprezentációját sem képesek biztosítani, viszont legalább társadalmi feszültséget keltenek, túltámogatási mítoszok alapjául szolgálnak. A roma célprogramokat érintő kevés számú alapos és független hatásvizsgálat az esetek többségében egyértelmű kudarcokról számol be[7]. Sok esetben a forrásokat a célcsoport érdekeit semmiben sem érintő célokra költötték, az egyenlő hozzáférésre társadalmi felzárkózásra való törekvést célként meg sem fogalmazták.

Damian Le Bas: Romani Underground, 2007

A több évtizedes hagyománnyal bíró etnikus fejlesztéspolitikai logika „eredményei” a cs-lakások, a vályogvetésre, kosárfonásra, parkrendezésre, közmunkára alapozó roma foglalkoztatási programok, vagy a kilencvenes évek roma felzárkóztató iskolai programja nyomán kiteljesedett iskolai elkülönítés. Ezeket jól keretezte a programok átláthatóságának, a gazdálkodás nyilvánossá tételének teljes hiánya, a bennfentesség és a korrupció.[8] (A szereplők nem kitalált személyek, a hasonlóság a „nagypolitikával” nem a véletlen műve.) A támogatott fejlesztési területek elhibázott meghatározásáról, a képzések, a továbbfoglalkoztatás koncepciójának hiányáról, az eleve kudarcra ítélt, piacképtelen, cserébe alacsony presztízsű képzési és foglalkoztatási projektek eredményeiről roma fiatalok ezrei tudnának mesélni, akik zsebükben öt-hat OKJ-s bizonyítvánnyal a kis magyar life-long-learning idea nyertesei. (Másképpen: a nem dolgozó cigányok.)

Demagóg felvetésre van demagóg okfejtés is. A 2008. évi elhíresült Ász-tanulmány[9] – mely legalább őszintén zsákutcába futott a programok identifikációs tipizálásakor – nem minősítette a vizsgálat tárgyát képező célzott cigányügyi források volumenét, a közvélekedésben mégis úgy rögzült, hogy óriási összegek folytak el hatástalanul. (Ennek kritikai feldolgozásához lásd Bernáth Gábor írását a coMMMunity-hu-n.) Talán még egy szegregált iskola másodikos tanulója is ki tudja számolni a bonyolult összefüggést: az említett forrást (120 Mrd Ft) kell elosztani a magyarországi cigányok becsült számával (~600 ezer fő) és a felhasználás időtartamával (10 év, 1996-2006). Ha ezzel megvagyunk, egy ötödikes tanuló szövegértési kompetenciáját segítségül hívva könnyedén beláthatjuk, hogy még abban az esetben is arcpirítóan kevés összegről van szó, ha a jelentés következtetésével ellentétben, valóban hatékony felhasználás jellemezte volna ezt az időszakot. (Összesen 200.000, egy évben 20.000, egy napra 55 Ft támogatási összeg jutott egy főre az ÁSZ megállapítása szerint. Piros pont jár annak, aki felismeri, ha a cigányok többen vannak, a fajlagos összeg kevesebb.)

Az, hogy a fejlesztések miként és milyen fokban érik el a romákat, nem azzal mérhető, hogy projektenként megszámoljuk mennyi a roma résztvevő, hiszen ez alapján a nagy állami beruházásokat, autópálya-építéseket, árvízi védekezéseket is romaprogramoknak hívhatnánk. No para! Hívják is hamarost. Ezek, ahogy eddig sem, most sem javítanak majd érdemben a romák helyzetén, de megnyugtatásul lesz tán néhány stadion a méltán híres magyar focinak Nemzeti Labdarúgásnak.

Nem az összeg nagyságát, hanem a romák kirekesztettségét, szegregációját csökkentő, illetve megszüntető intézkedések beágyazottságát célszerű ezért vizsgálni. Az intézkedések hatékonyságát, és hogy a pénz eljutott-e a rászorulókhoz, azzal lehet mérni, hogy a monitoringban erőteljesen érvényesítjük azt a szempontot, hogy az egyes projektek mennyire segítették elő az esélyegyenlőség társadalmi felzárkózás érvényesülését.

Ezen a ponton illik valamit mondani az intézkedések célzásáról. Támogatni a rászorulókat kell, és a problémákat ott kell kezelni, ahol kialakulnak. Ez akkor is így van, ha a társadalmi hátrányok egy jelentős része az etnikai hovatartozással szoros statisztikai együttjárást mutat. Az etnikai alapon tervezett és megvalósított intézkedések azt sugallják, hogy a társadalmi hátrányok etnikai hovatartozáshoz köthetők. A két szempont azonban nem keveredhet az intézkedések szintjén. A romák társadalmi integrációjában érintett valamennyi szakpolitikai területen világosan meg kell különböztetni a szociális/társadalmi kérdéseket az etnikai kérdésektől. Az etnikai adatok gyűjtése szakmailag csak akkor indokolt, ha az állampolgárok származásával összefüggő jelenségekkel és intézkedésekkel hozható összefüggésbe, pl. kulturális, antidiszkriminációs célok esetén. Az oktatás, a foglalkoztatás, az egészségügy, a lakáspolitika és a gazdasági fejlődés romákkal kapcsolatos aspektusainak többségével a fő szakpolitikák keretei közt kell foglalkozni, ahogy erre többek között Járóka Lívia, az Európai Parlament néppárti képviselője is rámutat az Európai Roma Stratégiával kapcsolatos jelentéseiben.[10]

Az etnicitás helyi szinten konstruálódik, és ott is nyer értelmet. Más jelent cigánynak lenni Hódmezővásárhelyen és Sopronban, megint mást jelent Hajdúhadházon vagy Jászladányban. A társadalompolitikának ezért társadalmi tényekre kell fókuszálnia, az etnikai címkézés nem segít a szegények, és kiváltképp a szegény cigányok helyzetén, akik kiszorulnak a célzott etnikai programokból is.

A romák társadalmi és gazdasági kirekesztettsége számos egymással összefüggő okból fakad, melyek a faji alapú hátrányos megkülönböztetéstől függetlenül is behatárolják lehetőségeiket. Az alacsony szintű iskolázottság, és szakképzettség, a tartós és kiterjedt munkanélküliség, a súlyos földrajzi hátrányok, a társadalmi-gazdasági integráció útjában álló gyakran fizikai akadályok, közlekedési és infrastrukturális hiányosságok, az egészségügyi, szociális és közszolgáltatásokhoz való hozzáférés hiánya, a rossz egészségi állapot a közvetlen megkülönböztetéssel együtt teremtenek harmadik világbeli viszonyokat a romák körében. Ezért a cigányok egyenlő hozzáférésének biztosítására nem a legjobb, és kiváltképp nem az egyetlen eszköz a kifejezetten romákat célzó célprogramok indítása, hiszen a problémák többsége sem etnikusan definiálható, hanem pl. társadalmi-gazdasági, területi mutatók alapján. Ahogy arra Arató Gergely is rámutatott írásában, Magyarország több területen olyan programokat, intézkedéseket vezetett be, amelyekben a kedvezményezettek jogosultságát nem származásuk, hanem a rászorultságuk alapozza meg, amely ráadásul pontosabban mérhető. Például az oktatási területen a beavatkozások közvetlen célcsoportjába mindazon tanulók tartoznak, akiknek családjában az egy főre jutó jövedelem a legalacsonyabb, és a szülők iskolázatlanok, legfeljebb az alapfokú oktatásban szereztek képesítést. Ennek mintájára megalkotható olyan mutató-rendszer, amelynek alkalmazásával a származás firtatása nélkül is elérhetőek lesznek a romák. Csoportos célzással a roma népességet azon jellemzők mentén lehet megcélozni, amelyeken keresztül jól megragadhatók hátrányaik a társadalom egészéhez képest. Ilyen jellemzők lehetnek például a munkaerő-piaci státusz (munkanélküliség, inaktivitás) és az iskolai végzettség. A területi célzás elve érvényesíthető ha az esélykiegyenlítést társadalmi felzárkózást célzó programok az elmaradott térségekre, településekre, településrészekre és a szegregátumokra koncentrálódnak, ahol jellemzően magas a roma népesség aránya is. A hatékonysághoz nélkülözhetetlen, hogy a célprogramokon kívül is, azaz minden fejlesztés során horizontális elvként érvényesüljön az esélyegyenlőség társadalmi felzárkózás elve. Az egyes nem esélyegyenlőségi célú fejlesztések során érvényesíteni kell a szegregációmentesség és az egyenlő hozzáférés elvét. Kötelező érvényű forrás-felhasználási feltételek biztosíthatják, hogy a fejlesztések úgy növelik az ország versenyképességét, hogy a leginkább rászorulók is profitálnak belőlük.

Mindez nem jelenti azonban azt, hogy indokolt esetben ne lehetne célzottan cigányoknak szóló intézkedést alkalmazni. A társadalmi, illetve területi hátrányok mentén történő célzás mellett bizonyos területeken szükség lehet olyan speciális programokra is, amelyek nem területi, vagy csoportos célzáson alapulnak, hanem amelyek célcsoportját közvetlenül a romák alkotják. Az ilyen célzás során azonban nagy a veszély, hogy kizökkenünk a racionális gondolkodás kereteiből, és népmesei fordulatokban bővelkedő elképzelések látnak napvilágot, mint amilyennel Ravasz Ábel állt elő. És persze zátonyra lehet futtatni a leghatékonyabb fejlesztéspolitikai metódust is. Az igazsághoz például hozzátartozik, hogy eddig egyetlen intézkedés sem jelentett áttörést az érintettek lehetőségeiben: feudális viszonyaink közt a források fölöződnek a jobb érdekérvényesítők javára. A leszakadt térségekben ha épp nem ötcsillagos buszmegálló, negyven centis kilátó, vagy kutyawellness épül, a fejlesztési források az évtizedes lemaradás szinten tartására, alapfeladatok ellátására fordítódnak, fejlesztés nuku. A cigányok társadalmi státuszváltásának eléréséhez pedig komplex tervezés és végrehajtás lenne szükséges, amihez képest az adatgyűjtés kérdése úri huncutság.

Az eddig leírtak alapján, jogos lehet a kérdés, hogy mégis miért lehet szükség etnikai adatgyűjtésre? Elsősorban nem az intézkedések célzását lehet ezzel az eszközzel javítani, sokkal inkább az intézkedések monitoringját, ezáltal a hozzáférés biztosítását közvetetten lehet növelni, és nem utolsósorban a diszkrimináció felismerésében és csökkentésében lehet nagy szerepe, ahogy arra az idézett ombudsmani jelentés, és az egyik legbefolyásosabb európai roma szervezet, az ERIO is rámutat 2008-as kutatási jelentésében.[11] Magyarországon a piaci szférán kívül azonban szinte nem létezik felelős minőségbiztosítási és monitoring rendszer. Az ellenőrző rendszerek hiányossága jelentősen akadályozza a kormányzati intézkedések hatékonyságát. Az intézkedések monitoringja folyamán vizsgálni lehet, hogy a fejlesztések milyen mértékben érintik a legrászorulóbbakat, illetve azt is lehet ekképpen vizsgálni, hogy azok nem az ellentétes hatást váltják-e ki. A programok eredményességét vizsgáló kutatásokban alkalmazható adatgyűjtések lehetővé teszik annak mérését, hogy az intézkedések hogyan érik el a romákat, milyen változást eredményeztek életkörülményeikben.

Damian Le Bas: Gypsyland, 2007

De lehetőséget teremtenek a törvénytelen és diszkriminatív gyakorlatok feltárására is. Ezek alapján pedig folyamatos korrekciókat lehet eszközölni. Mindehhez azonban biztosítani kell az adatkezelési szabályok betartását, az adatgyűjtést végzők közötti együttműködés erősítését, más adatbázisokkal való összehangolást, a programok eredményességének független szakértők, kutatók által történő folyamatba ágyazott és kötelező értékelését. A monitoring helyi szinten történő érvényesítése (helyiek bevonása) ráadásul lehetővé teszi, hogy a lehető legnagyobb biztonsággal tudni lehessen az érintettek (kedvezményezettek) között a cigányok arányát, hiszen mint fentebb utaltunk rá, az etnicitás valósága helyben konstruált tény, nem magában létezik.

A társadalompolitikai beavatkozások szempontjából tehát óriási jelentősége van, hogy rendszeres, pontos és a népesség egészével összehasonlítható adatforrásokkal rendelkezzünk a roma népesség helyzetéről, belső rétegződéséről, helyzetének területi különbségeiről, a közép-, és. a felsőfokú továbbtanulásról, stb. Tudományos igényű adatfelvétel biztosítására alapvetően kétfajta lehetőség kínálkozik: független társadalomtudományi kutatások finanszírozása, illetve a Központi Statisztikai Hivatal tevékenysége. A KSH-ban ma is rendelkezésre állnak adatok, melyek lehetővé teszik a magyarországi romák helyzetének bizonyos aspektusokból történő vizsgálatát. Az adatfelvétel azonban nem rendszeres, ezért az etnikai adatfelvételeknek a Központi Statisztikai Hivatal keretei között rendszeresen kell megtörténniük, meghatározott gyakorisággal. A romafelvételeket úgy célszerű és kell megvalósítani, hogy azok időben összehasonlíthatók legyenek a múltbeli országosan reprezentatív romafelvételekkel is, a származásra vonatkozó kérdezés során pedig lehetővé kell tenni a kettős (többes) identitás vállalását.[12] A többes identitást lehetővé tevő kérdésfeltevésnek épp azért van jelentősége, mert azok a romák, akik a magyar mellett cigány identitásukat is vállalnák, lehetőséget kaphatnak erre, így a valósághoz közelebb álló, reálisabb eredményekkel szolgál az adatfelvétel. Az általános iskolai kompetenciaméréshez kapcsolódó Életpálya-felmérés[13] során a kettős identitás vállalásának lehetősége az önmagukat romának tekintő szülők számát nagyjából megkétszerezte, azaz sokkal pontosabb képet adott a valós helyzetről az eddigi gyakorlatnál.

Egy nem etnikai alapú, mégis elsősorban a cigányokat érintő adatfelmérés igen jelentős fejlesztéspolitikai jelentőséggel bírna: a harmadik világot idéző cigány- és szegénygettók felszámolásához célzott teljes körű és tudományos megalapozottságú telep-felmérés szükséges – ilyen Magyarországon soha nem készült. Az adatbázis a KSH által elvégzett népszámlálás adatai alapján elkészíthető. A kétezer fő lakos feletti települések esetében ezt a kimutatást a KSH elvégezte a 2001. évi adatok alapján. A kétezer fő alatti települések esetében a szegregátumok a települések egésze szintjén (gettótelepülések) lennének kijelölhetők, de ennek felmérése nem valósult meg. Legutóbb, 2010-ben, épp az új kormány esélyegyenlőségért társadalmi felzárkózásért felelős tárcája mondott le egy ezt lehetővé tevő Európai Bizottsági pályázat megvalósításáról. A 2011. évi népszámlálás során összegyűjtésre kerülő adatok alapján az adatbázist frissíteni lehetne. Mindez persze teljességgel fölösleges a gettók felszámolására vonatkozó akarat hiányában.

Az esélyegyenlőséget célzó programok során felmerül az intézmények által gyűjtött etnikai adatok kérdése és a programok eredményességét vizsgáló kutatások adatgyűjtési lehetőségei közötti markáns különbség. A leginkább problémás terület az intézmények által végzett adatgyűjtés. A hatósági adatgyűjtés nagyon bizonytalan kimenetelű, sok esetben stigmatizáló és félreértésekre alkalmat adó módszertanok alkalmazása is jellemzi ezt a gyakorlatban, például ún. rasszantropológiai jegyek alapján történő identifikáció. Nagyon érzékeny terület a közoktatásban történő intézményes adatgyűjtés, ugyanis ehhez a szülők hozzájárulása is szükséges, és a rendszerváltás után már törölték az államszocializmusban alkalmazott gyakorlatot. Nemzetközi szervezetek (pl. European Commission against Racism and Intolerance, Emberi Jogok Európai Bírósága, European Union Agency for Fundamental Rights, stb.) nyomatékosan felhívják a figyelmet a származással összefüggő adatok intézményi kezelésének (iskolák, rendőrség, stb.) kockázataira, mert gyakran stigmatizáláshoz, hátrányos megkülönböztetéshez vezethetnek.[14]

Gyakorta elhangzik, hogy veszélyekkel jár az etnikai adatgyűjtéssel, illetőleg a népszámlálás származásra vonatkozó kérdéseivel való esetleges visszaélés. Egyesek attól tartanak, hogy a cigány közösségek és személyek lakóhelyi beazonosítása tovább mélyíti kiszolgáltatottságukat. Mások a cigány nacionalizmus kifejlődésének lehetőségét látják egy jól szervezett felmérés eredményében. A riadalom indokolatlan: többszázezren vállalták eddig névvel, lakcímmel származásukat a kisebbségi választásokon, helyi szinten pedig most is pontosan tudható, hol laknak a cigányok, és még a hatalomnál is pontosabban tudják ezt a fajgyűlölők. Ez utóbbi hordák tevékenysége sem volt képes ugyanakkor arra, hogy a cigány-magyarok elveszítsék önuralmukat.

Egy jól szervezett és sikeres népszámlálási kampány viszont számos eredménnyel járhat. Például egy identitására büszke mozgalom alapja is lehet, ami érdemben előmozdíthatja, és valóssá teheti az érdekérvényesítést.

A szerző volt közszolga