coMMMunity

Bár első pillantásra úgy vélhetjük, a több éve zajló regisztrációs vita főszereplői a romák, közelebbről szemügyre véve a dolgot, kitűnik: az érvek és ellenérvek küzdelme valójában az államról szól. Rendre az a kérdés merül fel, hogy a romákat érintő, illetve velük kapcsolatos állami politikák hatékonysága vajon emelkedne-e, ha az állam erre hivatott szervei pontos nyilvántartásokat vezetnének arról, hogy ki a roma, s e nyilvántartások célirányos használatával személyre szabottan határoznák meg a különböző jogosultságokat, amelyek a roma közösség tagjait, mint az etnikai hovatartozás különös jegyével felruházott állampolgárokat illetik meg, továbbá ugyanezen listák birtokában őrködhetnének a véletlen vagy tudatos „határátlépések” minuciózus kiszűrésén.

Kipp, kopp kopogok, találd ki, hogy ki vagyok

A vita persze nem állt, s nem is állhatott meg ezeknél a kérdéseknél. Hiszen a “jó” regisztráció alapfeltétele volna, hogy annak szükséges mivoltában és kivitelezésének mikéntjében a felek megegyezzenek – márpedig efféle közmegegyezésnek ma a körvonalai sem igen sejlenek fel. Az elvi tisztázatlanságok mellé odasorolhatjuk a “jó” és “méltányos” regisztrálás súlyos gyakorlati akadályait is: tudjuk, generációkra visszanyúló rossz tapasztalatok, kiszolgáltatottságok és sérelmek, valamint a nyomukban járó – szinte zsigeri – félelmek okozzák, hogy a romák jelentős része nem szeretné hivatalosan megvallani a származását – márpedig e tapasztalatok, sérelmek és félelmek “csak úgy” nem ugorhatók át; tudjuk azt is, hogy sok szegény és sodródó embert „lecigányoznak” akkor is, ha ő maga váltig állítja „magyarságát” – márpedig önmagában nyilvántartásokkal aligha oldhatók a háttérben munkáló előítéletek. Tudjuk azt is, érdekek és nézőpont kérdése, hogy a „ki a roma” kérdésben ki-ki az önbevallást vagy az úgynevezett szakértői minősítést tekinti-e igaz állításnak – s akkor még elő se vettük a nyilvántartásokat általában övező bizalmatlanság és a lehetséges visszaélések, valamint az azokkal szembeni védelmek kérdését. Ha mindezt meggondoljuk, jól érthető, hogy a regisztrációs vita messze elkanyarodott a nyilvántartások szűken vett kérdésétől, s mintegy ugródeszkául használva az eredeti témát, a kisebbségi lét, illetve többség és kisebbség viszonyának alapkérdéseit hozta felszínre.[1]

Én azonban itt most mégis a kiinduló problémához szeretnék visszatérni, hogy a regisztrációhoz fűződő rejtett érdekeltségek és érdekütközések eddig talán kevesebbet tárgyalt néhány vonatkozásához fűzhessek pár gondolatot. Észre kell vennünk, hogy bármilyen messze és sokfelé ágazott is a vita a regisztráció alapjait érintő jogi és szociálpolitikai kérdésekről, az eszmecserék némi türelmetlenséggel végül mégis mindegyre a „hasznos-e vagy sem a regisztráció” és a „miként csináljuk azt” témaköreire redukálódnak. E redukció folytán aztán a fontos alapkérdések kereszttüzében maga az etnikai nyilvántartás mindegyre tisztán technikai kérdésként, eszközként kerül elő, mégpedig a bürokratikus szabályozás és a célszerű eljárásrend eszközeként. Az érvek és ellenérvek egyrészt a legjobb regisztrációs technika kiválasztásáról szólnak, másrészt azt mérlegelik, hogy a tökéletesített eljárási protokollok alkalmasak-e a megcélzott csoportok minél teljesebb körülhatárolására, ugyanakkor a téves etnikai minősítések minél pontosabb kiszűrésére. E kérdések mind legitimek, és nincs okunk megtagadni az érdeklődést irántuk azoktól az oktatási, foglalkoztatási és szociális szakemberektől, hivatali munkatársaktól és ügyintézőktől, akik rendre személyes kudarcként élik meg, hogy beavatkozásaik, támogató programjaik vagy az általuk működtetett intézmények és ellátások kis hatásfokúak, kisiklanak, vagy éppenséggel el sem érik a romákat. Kudarcaikat körüllengik a gyakori vádak az előítéletességről és a diszkriminatív gyakorlatokról – az adatos nyilvántartástól önvédelmet és tisztázást remélhetnek. Így tekintve, nem is nézhetnek másként a regisztrációs problémára, mint tisztán eljárástechnikai kérdésre.

Mindezen közben azonban nemigen merül fel, hogy az érintetteknek, a romáknak fűződnek-e érdekeik ahhoz, hogy etnikai hovatartozásukat tökéletesített nyilvántartások rögzítsék, s ha vannak ilyen érdekeik, akkor vajon az egyéni regisztráció-e az egyetlen forma, amely külön-jogaik alapját megjelenítheti. Annyi bizonyos: míg a roma hovatartozás rögzítése a hivatalok lencséjén át élettelen adat és technika, addig az érintettek szempontjából ugyanez az ügy legszemélyesebb emberi és szabadságjogaikat érinti, nem másról van ugyanis szó, mint a személyes identitás megválasztásának szabadságáról. Tartalma szerint ez a szabadság igen összetett. Egyrészt magában foglalja a jogot arra, hogy az ember maga válassza meg azt a csoportot, amelyhez tartozni kíván, s amellyel úgy azonosul, hogy a csoport különös jegyeit egyszersmind személyisége meghatározó vonásainak tekinti – sőt, joga van arra is, hogy egyszerre többféle csoporttal vállaljon azonosságot. Ez a szabadság másrészt magában foglalja a jogot arra is, hogy az ember helyzetétől és a dialógusban részt vevő partnerének attitűdjétől és magatartásától tegye függővé, hogy mikor mit tár fel összetett énaznosságából. Ha magunkba nézünk, saját élményeink alapján is tudjuk, élettörténetünknek a másokkal azonosulást kifejező aspektusa – és ilyen csoport-identitásunk kérdése – igencsak kondicionált. Nem mindenkinek, nem minden helyzetben és nem mindig adunk számot arról, hogy kik voltak a felmenőink, hogy volt-e közöttük gyáros vagy épp szegényparaszt, voltak-e köztük svábok, zsidók, cigányok, vagy éppen örmények. Márpedig identitásunk valahol őrzi és rögzíti e sokféleséget, mégsem hazudunk, amikor etnikai értelemben magyarnak mondjuk magunkat – mert eleinket is, bennünket is együvé gyúrt, hogy ebben az országban éltek, éltünk meg fontos napokat és fordulatokat, hogy kultúránk alaprétegeiben magyar mivoltunk a meghatározó. Ha mindezt végiggondoljuk, akkor oda kell jutnunk: a cigány identitás nyilvános megvallásának akkor és csak akkor van értelme, ha cigánynak lenni ebben a sokszínű és soknemzetiségű magyar társadalomban kitüntetett dolog, ha a csoport önmeghatározása olyan különleges tartalmakat hordoz, amelyekkel a csoport tagjai egyénenként azonosíthatják magukat. Ebben az értelemben az egyéni identitás – mint minden más csoportnál is – a közösség önmeghatározásának derivátuma. A közösség önmeghatározása pedig széles szociális térben folyik, amelyben küzdelmének tétje a mások általi elismerés.

Így tekintve, az egyéni roma identitás a roma közösség elismeréspolitikai küzdelme tartalmainak és e tartalmak társadalmi elfogadásának függvényében formálódik. Magyarán, a többségi-kisebbségi viszony hatalmi dinamikája alakítja a teret, amelyben a kisebbségi közösség önmagát értelmezi. Szemben a személyes identitás élettörténeti beágyazottságával és szigorúan privát jellegével, a közösség elismerése a nyilvános politikai viszonyrendszerben érlelődik ki vagy utasíttatik vissza, s így tétje egyfelől a közösség kollektív történetének, kultúrájának és értékeinek egyenrangúsítása, másfelől e sajátlagos tartalmak jogi formába öntése és politikai megjelenítése.

A roma elismeréspolitikai küzdelmek azonban a kollektív tartalmak felszínre hozatala terén sajátos nehézségekkel szembesülnek. Jól tudjuk, a közösséget valójában nem valamiféle nemzeti, nemzetiségi mozgalom kulturális és politikai felszabadító küzdelmei kovácsolták eggyé – hiszen belülről szemlélve éppen az elkülönülő kulturális tartalmak és részben a nyelvhasználat különbségei biztosítanak kisközösségi összetartó erőt –, hanem a „cigányként” azonosított polgárok és közösségeik elnyomásának, illetve jogfosztásának évszázados folyamatossága. A közösség elismeréspolitikai küzdelmének egyik legalapvetőbb feltétele tehát, hogy a nem roma többség e folyamatos elnyomás és jogfosztás tényét és a belőle fakadó hosszú távú hátrányokat, mint egy egész közösség specifikus helyzetének kiiktathatatlan komponensét ismerje el, s el-, illetve felismeréséből levonván az egyedül méltányos következtetést, a jogfosztottságot és kirekesztést a közösséget megillető történelmi kompenzáció alapjának tekintse. Ebben a tekintetben fontos látnunk, hogy a roma közösség helyzete alapvetően különbözik a Magyarországon élő nemzeti(ségi) kisebbségekétől. Egyrészt, mert az utóbbiak tagjai számára – a méltánytalan és fájó intermezzók történelmileg végül viszonylag rövidnek bizonyult szakaszait leszámítva – generációk óta nyitva állt a többségi társadalomba való tömeges egyéni beolvadás útja, s ezzel szabad döntéseik alapján választhatták meg a közösséget, amellyel azonosságot vállaltak. A romák kényszerű kirekesztése és jogfosztása az effajta szabad választást legfeljebb kivételes egyéni esetekben tette és teszi lehetővé. Az, hogy valaki „roma” vagy „nem roma”, és magát a kisebbségi vagy a többségi közösség tagjaként azonosítja, sosem volt szabad egyéni választásának kérdése, s ma sem az. Hallgatólagosan ezt a jogát a többségi minősítés bármikor felülírhatja, s a magyar többségben felolvadni szándékozót megalázó módon „leleplezheti”, egyenjogú állampolgárként integrálódását pedig bármikor megtagadhatja – mint ezt a kiemelkedés küzdelmes útját végigjáró számos roma értelmiségi később kerékbe tört pályájának egyszerre fájó és felháborító története oly ékesen tanúsítja.

Másrészt fontos különbség, hogy míg a nemzeti kisebbségek közösségi önazonosságának alapvető építőeleme az a politikai viszony, amelyet a magyar állam a kisebbség anyaországával ápol, a roma közösség közösségi elismertetését nem szolgálja hasonló felhajtóerő: a küzdelemnek – távolabbi referenciák és a hozzájuk kapcsolódó fékek nélkül – a magyar társadalom belső társadalmi és hatalmi tagozódása adja a keretét, amelyben – az előbb ismertetettek miatt – a romák reménytelenül nagy hátránnyal induló küzdő felek.

Az elismeréspolitikai küzdelmek sikerének harmadik előfeltételét mindenkor az érintett közösség erőforrásai jelentik. Az erőforrások sokfélék: a belső kapcsolatrendszerből és a közösség kohéziójából fakadóak, tudásbéliek – és persze materiálisak. A roma közösség ma városi slumokba, gettófalvakba vagy éppen a települések közötti vándorlás létformái közé szorított tagjai az erőforrások minden típusának híján vannak. A telepek és gettók egyik legtragikusabb vonása éppen a kapcsolati hálók meglazulása, s az, hogy ami maradt belőlük legfeljebb az ott élők legelemibb napi problémáinak áthidalására elég, de a reménytelennek ítélt kitörési lehetőségek közepette életerős közösségi fellépés megalapozására mindez vészesen kevés. A közösség megszervezéséhez és politikai fellépéséhez szükséges tudást a roma elit képviselhetné, ám éppen a romáktól tudva vagy tudattalanul megtagadott vagy megvont felemelkedési lehetőségek híján, efféle elit nem kovácsolódhatott ki. A felemelkedés – ha sikerült – magányos teljesítmény maradt, s még kivételképpen sem fordult elő, hogy egy kisközösség tagjai egyszerre mozdulhattak volna, s így esélyük nyílhatott volna a közösség belső kapcsolatrendszerének politikai kamatoztatására. Az pedig végképp köztudott, hogy a roma közösséget tömegeiben sújtó mélyszegénység közepette az önmegszerveződés szükségletére nem voltak, s nem is halmozódhattak fel kollektív források: e szegény közösségeket legfeljebb margón kívüli helyzetük azonossága tarthatta és tarthatja össze, ami inkább az egyéni és kollektív sodródásnak teremt tápot, semmint a kitörés bármely kísérletének adna tartós fedezetet.

Mindezt egybevéve, nincs okunk csodálkozni, hogy a nyolcvanas évek nagy demokratizálódási hullámában ígéretesen bontakozni látszó roma elismeréspolitikai küzdelmek hamar kifulladtak, s nem vihették sikerre a roma közösség történelmi, kulturális és politikai énazonossága megfogalmazódásának és kicsiholódásának ügyét. E törékeny mozgalmak ugyanis hamar áldozatul estek az őket felülíró pártpolitikai csatározásoknak, s rövid időn belül elnyelték őket a határon túli magyarsággal kapcsolatos honi politika kisebbségjoginak álcázott küzdelmei. Tudjuk, e küzdelmek formálták a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló, 1993. évi LXXVII. törvényt s bár a tárgyalóasztalnál még ott ültek roma politikusok, a megszülető kisebbségjogi intézményrendszer fogantatásának pillanatától inkább elhallgattatta a hazai cigányság elismeréspolitikai törekvéseit, mintsem hogy azok kibontakoztatásának nyújtott volna teret és szerkezeti pilléreket. Jól tudjuk, a romáknak etnikai alapon megadott kisebbségi jogok nem vetettek számot az őket a nemzeti kisebbségektől megkülönböztető – az előbb röviden elősorolt – hátrányokkal, és a „nemzeti”, illetve „etnikai” szavak közé tett „és” szócska így álegyenlőséget teremtett, miközben a megszülető decentralizált kisebbségi önkormányzati rendszer már eleve gátját jelentette annak, hogy elindulhasson az a politikai diskurzus, amely elvezethetett volna a történelmi alávetés és jogfosztás többségi beismeréséhez, és alapot teremthetett volna az évszázados hátrányokért viselt mai felelősség megfogalmazására, majd ennek nyomán a romákat megillető különös jogok és védelmek össztársadalmi kimunkálására. Mindezt tetézte a kisebbségi önkormányzati választások tíz éven át érvényben volt rendszere, amely intézményesítette a többség uralmát és feltétlen hatalmát azáltal, hogy az amúgy is gyenge helyi kisebbségi önkormányzatok fölé a helyi többség akaratából választott vezetőket rendelt. Ezzel pedig az esélye sem adatott meg, hogy a roma kisebbségi önkormányzatok az elismeréspolitikai küzdelem autonóm intézményeivé fejlődhessenek. Mire a kisebbségi választói jog módosítása ezt lehetővé tette volna, az intézményrendszer gyakorlatilag kiürült, és legjobb esetben is a helyi többség és a kisebbség közötti puffer szerepére kárhoztatott. Mindez hosszú távra féket vetett a roma közösség elismeréspolitikai küzdelmeinek. A kudarcot pedig végképp bebetonozza az új alkotmány, amelynek megalkotói – mintha csak egy zavaró tollpihét fújtak volna arrébb – az alaptörvényből lendületes mozdulattal eltörölték az „etnikai kisebbség” fogalmát: 2011 Magyarországán a kisebbségi jogok immár csak a „nemzetiségi kisebbségeket” illetik meg – s közéjük a nemzetté/nemzetiséggé alakulás folyamatából történelmileg kirekesztett hazai cigányság aligha soroltatik. Persze az eltelt idő rövidsége folytán nem tudhatjuk még, hogy a „jogharmonizáció” jegyében mi történik majd az „etnikai” kisebbség fogalmával operáló kisebbségi törvénnyel, és mi lesz a kisebbségi jogokat megtestesítő önkormányzatiság sorsa. De sok jót nem remélhetünk, a meggyengült roma elismeréspolitikai mozgalom ma aligha szállhat eséllyel síkra a hamvába holt politikai diskurzus újraélesztéséért, s a mozgalom mára még megmaradt csekély hangját is elveszi a kisebbségi kérdésekben egyedül fajsúlyos közszereplő, a kisebbségi ombudsman intézményének felszámolása.

Így megvonhatjuk a mérleget: húsz évvel a rendszerváltás után a romák a kisebbségi jogok elismeréspolitikai úton való tartalmi feltöltésének praktikusan minden eszközétől megfosztattak. A közösség, amellyel az egyén azonosulhatna, ma körvonaltalanabb és kevésbé értelmezhető, mint valaha. Ezért ha minden más – korábban említett – akadályt számításon kívül hagyunk, akkor is csaknem lehetetlen feladat elé állítjuk az egyént, azt mondván, hogy cigánysága nyilvános megvallásával maga adjon tartalmat és értelmet a politikai értelemben gyakorlatilag immár nem létező közösségnek. A szabad identitásválasztás jogán nyugvó egyéni regisztráció történelmi feltételeinek megteremtődésére tehát, úgy tűnik, sokáig várnunk kell még. És ha ez így van, akkor illúzió – mi több, nem is ártalmatlan illúzió – volna azt kívánni, hogy a megtépázott közösségi énazonosság az egyénektől várt, kicsikart vagy ígéretekkel akár vonzóvá tett személyes nyilvántartásba vétellel pótoltassék.

Mindeközben a közösséget megillető jogok újra tisztázása és tartalommal telítése továbbra is fontos, sőt, ma minden eddiginél fontosabb feladat, hiszen a romákat sújtó előítéletek és az őket ért támadások közepette a közösségi önbecsülés alapjai napról napra tovább-rongálódnak, és ezzel napról napra erodálódnak a politikai közösséggé formálódás esélyei is. E körülmények között különösen igaz, a megoldást elsősorban a többségi társadalom háza táján kell keresnünk. A romák esélyegyenlőségét és szabadságjogait támogatni kívánó – e kérdésekben a demokrácia sarokkövét látó – többségi csoportoknak ma kevés fontosabb feladata lehet az elismeréspolitikai küzdelmek per-újrafelvételénél, a romákkal együtt, a romákért, de szélesebb értelemben az egész magyar társadalom épségéért. A küzdelmek elsődleges célja ma vitán felül a romák kirekesztését formába öntő intézmények és struktúrák felszámolása. A lebontásra váró gettókat – akár a láthatóakat, akár a láthatatlanokat – nem nehéz azonosítani, s talán kevésbé fontos tudni róluk, hogy pontosan hány romát tömörítenek: etnicizálódott jellegük enélkül is világos. Nyilvánvaló, lebontásukhoz így is kell, kellene közmegegyezés: annak belátása és politikai programba foglalása, hogy gettók egy – a szabadságjogokat komolyan vevő – demokráciában nem létezhetnek. A gettóellenes közmegegyezés esélyei ma nem sokkal jobbak, mint a kisebbségi jogok elismeréséé. Mégis, a társadalmi igazságérzetre talán lehet valamelyest apellálni. S ha kollektív kisebbségi jogaikat a romák az elmúlt két évtizedben nem is vihették sikerre, általános állampolgári jogaik helyreállításán már egy tisztességes hazai szegénységellenes politika kimunkálódása is lendíthetne. A kettő között bár nincs csereviszony, a mai helyzethez képest mégis némi előrelépés lenne már az utóbbi fejlemény is.

A szerző szociológus (MTA Szociológiai Kutatóintézet, CEU)