coMMMunity

A történészi történelemszemlélet a nemzet és a nemzetté válás XIX. századi fogalmaival írja le azt a – többnyire csatazajjal kísért – folyamatot, amelyben a világ egyes közösségei kulturális, gazdasági, gazdaság-földrajzi egységgé válnak. Ez a megközelítés arra összpontosít, hogy egyes közösségek miként szereznek territoriális hatalmat önmaguk és nemzetállamuk felett – és miként szerez ez a nemzetállam a territóriumán belül hatalmat a benne élő közösségek felett. Ez többnyire valóságos territóriumot jelent az európai közösségek életében, de például a zsidók szétszóratásukban virtuális hazát építenek előbb, ami csak utóbb testesül meg valóságos hazaként.

Furcsa szomszédok (Kenneth Rougeau digitális montázsa)

Ez a szemlélet abból indul ki, hogy a nemzeti közösségekben él a vágy, hogy ezen a folyamaton keresztülmenjenek. Nyilvánvaló, hogy a cigányok/romák történelmében ilyen vágy nem munkált. Ezért ennek a paradigmának az alapján a mi nemzeti összetartozásunk hazát érlelő folyamata nem írható le. Pontosabban leírható, de akkor mi ufonautáknak tűnünk ebben a romantikus történetben minden más nemzethez képest. Miközben láthatóan mi is emberi, európai közösség vagyunk: cigányok/romák – nevünkön szólítanak minket.

Hogyha nem a történetírás paradigmájából indulnánk ki. Hogyha a történészek helyett antropológusok írnák le a közösségek történelmét, akkor ez az antropológiai paradigma minket sem kezelne másnak, és éppen ezért nem igyekezne homogenizálni közösségeinket egy cigány/roma nemzetbe, és nem kérné számon rajtunk a nemzetté válás vágyának, folyamatának európai romantikáját. Máris nem lennénk ufonauták a civilizáció történelmében.

Az antropológiai paradigma a közösségek történelmének közösség-lélektani folyamataiból bontaná ki azokat a jellemzőket, melyek szerint minket, romákat/cigányokat valóban összetartozóknak lehet tekinteni. A jellemzők közül a legfontosabb közösségeink mindenkori kettős identitása, azonosságtudata a környezetünkben élő közösségekkel. Mi önmagunkkal kétféleképpen is azonosak vagyunk. Belső identitásunk szerint mint nemzetségekből felépült és összetartozó kulturális, gazdasági közösség is létezünk, ahogyan más nemzetek; és a környezetünkben élő többségi nemzeteknek a meghatározása szerint is rendelkezünk önazonossággal, amilyennek minket látnak, ahogyan minket megkülönböztetnek közösségként másoktól. Identitásunknak ez utóbbi része más nemzetek önazonosságából hiányzik. Ráadásul kettős identitásunknak ez a második – külső – része azt is jelenti, hogy azonosnak véljük önmagunkat olyan nemzetekkel, amelyek egyáltalán nem hiszik, hogy mi ők is vagyunk. Mi pedig az ő szemükkel is nézzük magunkat.

Mielőtt azt hinnénk, hogy jobb lenne akkor inkább a történészi paradigma szerint lenni ufonautának, mint az antropológiai paradigma szerinti skizofrén közösségnek, meg kell jegyeznem, hogy egyik különlegességben sem „szenvedünk”. Európa gyermekei vagyunk abban az értelemben is, ahogyan a gyermek képes önmagát a világától elkülönültként, de annak részeként is együtt és egyszerre, ebben a kettős identitásban felfogni. Az, hogy a felnőttek erre már nem képesek, inkább az ő bajuk, semmint a gyermekek fogyatéka.

Ha valamit valaha adtunk Európának, akkor az éppen ez az – antropológiai értelemben vett – kettős identitásunk. Része voltunk az európai véres-romantikus történelemnek is a többségi nemzeteinkkel, még ha ők velünk nem is vállalnak azonosságot. És ártatlanok is maradhattunk a fegyvertelen belső azonosságunkkal ebben a történelemben. Egyetlenként a mai napig: ártatlanok.

Problémát az jelenthet, hogy a kettős identitásunk külső eleme igen sok, minket terhelő negatív előítéletet is tartalmaz. Vagyis azonosulunk a környező nemzetek ránk vonatkozó, közösségeinket összemosó negatív ítéletével kétféleképpen: azonosulunk velük, és akkor egyéni és közösségi énképünk is önváddal lesz terhes. Vagy lázadunk ez ellen magunkban: akkor pedig identitásunk ezen külső részével állunk örökös harcban. Közösségeinkben egyénenként szembenézünk ezekkel és meghaladjuk, a közösségeinken kívüli egyénekkel szemben pedig védekezünk a rágalmak ellen. Ez a kényszerű identitásküzdelem, vívódás más szórványnépek sajátja is, de mi vagyunk az egyetlen európai közösség, amely ennek alapján is neveztetne ma megkülönböztetetten nemzetnek.

Ha identitásunk e terhes részét mi magunk meghaladjuk, meghaladhatjuk!!!, és nem lesz annak része sem így, sem úgy mások negatív előítélete; ha énképünknek a negatív külső megítélés nem lesz a része; ha megtapasztaljuk a saját kreativitásunkat, közösségi alkalmasságunkat – önmagunkat önmagunk erejéből, mert kapunk rá lehetőséget Európában, és mi magyarok, magyar cigányok itt Európa szívében, akkor velünk senki nem fogja pótlólag végigjáratni az európai véres-romantikus történelmet, mert nekünk sem a XIX. századból, sem a XX. századból nincs mit bepótolnunk: mi itt voltunk végig, Tisztelt Történelem! Csak amikor mi is meghoztuk áldozatainkat ebben a romantikában, akkor nem tekintettek minket cigányoknak. Amikor értünk kellett környezetünknek áldozatokat hozni, akkor viszont idegenekké váltunk anyanemzeteink szemében.

A romák/cigányok heterogén társadalmi csoportot alkotnak országhatárokon belül és kívül is. A cigányság elsősorban ugyanazon jellemzők szerint rétegződik, mint a többségi társadalom: iskolázottság, munkahely, jövedelmi viszonyok, az információhoz jutás esélye stb. A cigányságot, a cigány identitást vizsgálva ma a sokat hangoztatott kulturális, nyelvi, életmódbeli különbözőség a legkevésbé objektív mérce.

A társadalomtudósok éppoly kevéssé tudnak választ adni – a történészi-szociológiai paradigma alapján – arra a kérdésre, hogy ki számít cigánynak, mint a hétköznapok embere. Egyes kutatók szerint cigány az, aki annak vallja magát. Mások szerint pedig az, akit környezete annak tart. Valójában e két megközelítés együttese adja a cigány önazonosság antropológiai lényegét. Létezik etnikai vagy szociális alapú megközelítés is, előbbi a kulturális különbözőséget, utóbbi az életmódbeli sajátosságokat hangsúlyozza. E fölfogások egyike sem képes a teljes reprezentációra, mindegyik sok egyént hagy ki a cigányságból, aki oda tartozik, és sokat sorol bele, aki nem tartozik oda.

A többség homogén csoportként kezeli a cigányokat, akik nyelvükben, szokásaikban és társadalmi helyzetükben nagyon is különböznek egymástól. A cigányok önmagukat és egymást cigánynak, lovárinak, muzsikusnak, argyelánnak stb. nevezik. A cigány identitás – a történeti paradigma alapján – többszörösen összetett: a belső, archaikus cigány közösségi identitás mellett – mely önmagában is sokféle! – szerepet kap benne a nem cigányok egységesítő, sztereotip romaképe, amit a romák vagy elutasítanak, vagy elfogadnak, de mindenképpen együtt élnek vele: ez identitásuk kényszer szülte része. (Maga a roma szó a magyar cigány közösségekben nem túl népszerű, elsősorban az értelmiségiek használják). A cigány identitást kizárólagosan csak igen szűk réteg vallja magáénak: többségükben azok, akik magyarként nem tudják vagy nem akarják meghatározni magukat, elsősorban a zárt cigánytelepeken, szegénygettókban élők, a cigány muzsikusok, a cigány politikusok, továbbá a rendszerváltás óta újjászülető pozitív romaidentitást kereső egyének és közösségek.

Nem gondolom, hogy a cigányok olyan közös specifikummal bírnak, amely különálló politikai közösség létrehozását indokolná: az egyes cigány emberek között legalább akkora lehet a különbség, mint nem cigány emberek között vagy cigányok és nem cigányok között.

A többség szemében elsősorban azok a cigányok, akik az alacsony társadalmi státusú rétegekhez tartoznak. Cigánynak tekintik a lecsúszott, nyomortelepen élő nem cigány szegényeket is. Ezeknek az alacsony státusú rétegeknek a politikai, gazdasági érdekérvényesítő erejük, mobilitási lehetőségeik rendkívül korlátozottak, és minden esetben a felettük/mellettük elhelyezkedő csoportok elvárásaitól függenek. Alárendelt szerepükből számos konfliktushelyzet következik.

A fontosabbak: az alárendelt etnikai csoport kitermelhet, és ki is termel egy olyan elitet, amely ellenszegül a statikus rétegződésnek. Míg azonban a cigányság a fentebb részletezett okoknál fogva csak alárendelt szerepében egységes, az elit is megosztott, és különböző érdekeknek lekötelezett és/vagy kiszolgáltatott. Mindenkor találhatni tehát olyan személyeket, akik hajlandóak felkentként, úgymond az összcigányság érdekében fellépni. Ezekre a „vezetőkre” az etnokarrierizmus mellett a kenyéradóik iránti feltétlen lojalitás jellemző leginkább, amit csupán a gazdaváltások alkalmával függesztenek föl látványosan.

Az egységes cigány nemzet, a koncepcionálisan és intézményesen különálló politikai közösség megalkotására irányuló kezdeményezések anakronisztikus és erőszakos próbálkozások. Csak hasonlítanak a cigányságot felzárkóztatni, integrálni igyekvő programokra, mert azáltal, hogy nevesítik célcsoportjukat, etnicizálják a társadalmi, szociális kérdéseket. A különálló cigány politikai közösség létrehozását nem cigányok kezdeményezték. Az egységesülő Európában, az Európai Unióban persze hatásos és „üdvös” a cigányságot „anyátlan-apátlan” népként kezelve piedesztálra emelni, nemzetesíteni – csak éppen visszavonhatatlanul káros ránk nézve. A cigány/roma közösségek saját európai képviseletének létrehozását önnön szervezeteiknek kell kezdeményezni: mint ahogy vezetőinek ki- és megválasztásában is egységben és önállóan szükséges részt venniük. Semmi nem támasztja alá a „hagyományos” cigánypolitizálás szükségességét, mert az további elszigetelődésünket eredményezi egy etnogenetikus politikai gettóban.

Tisztelt Európai Történelem és Történelem-csinálók! Nincs szükség a mi politikai, nemzeti megváltásunkra! Képesek vagyunk a magunk történelmét megélni és akár meg is írni. Mi anyai-apai nemzeteinkkel együtt jutottunk el ártatlanul a XXI. századba, és nem akarjuk, hogy általunk exportáljanak ide mások egy XIX. századi romantikus folyamatot, a nemzetté válást. Nincs mit behoznunk a történelem viharaiból és csatáiból: részt vettünk benne magunk is. Elég lesz minket megváltani azzal, hogy biztosítják jogunkat a magunk sokféle roma belső-közösségi identitásához is és külső-közösségi – anyanemzeti – identitásához is: egyenjogú köz-társasági polgárként.

Mint magyar cigány, cigány magyar és európai: ezt a folyamatot szeretném a történelemnek tollbamondani!