coMMMunity

A Fenntarthatósági Nap rendezvénysorozatának keretében a Millenáris Teátrum színpadán próbálták meghatározni egy laza szövésű eszmecsere keretében, hogy mi a szegénység is és miként kezelhető. Novák Péter moderálása mellett Orosz Györgyi az fn.hu, Jeney Orsolya az Amnesty International, Felcsúti Péter a Kiút Program és Szántó András az Equilor Zrt. képviseletében vállalkoztak a heroikus feladatra.

Novák Péter egy előzetes definícióval vezette fel a témát, miszerint a legszörnyűbb a szegénység kialakulásában, hogy az ember nem tudja önmagát kirángatni ebből a helyzetből, amire természetesen azonnal reflektáltak a jelenlévők, hogy ez így egy sztereotípia. Legyen, győzzék meg az ellenkezőjéről, bár a tapasztalata az, hogy ha nincs kapaszkodó vagy személyes motiváció, akkor keserves kiutat találni – dobta fel a labdát Novák.

 

Elitista determináció (?)

Orosz Györgyi azonnal le is csapta a labdát: lehet ezzel vitatkozni? (hogyne). Példaként említette a Bátor Tábor nevű alapítványt, ahol egy látását vesztett győri kisfiú, keservesen szegény körülmények közül képes volt kiemelkedni csakis a saját erejéből, kemény és tisztességes munkával, ráadásul egy olyan iskolában, ahova nem hendikeppel rendelkező gyerekek járnak. Folyamatos kihívás volt a számára hogy ő maga tegyen valamit önmagáért.

 

Novák rögvest korrigálta is magát: „ilyen értelemben az iskola, mint helyszín, az már egy lehetőség, bár persze ezt a törvény biztosítja, de mégis azt érzem ha az iskolázottságnak a kérdését nézzük, akkor abban azért nagyon komoly különbségek lehetnek.”

Szántó András komótos közgazdászként annyit tett hozzá, hogy két iskolás gyermek apjaként úgy látja: attól még, hogy az iskola biztosítva van, sajnos vagy szerencsére egy 6-8-12 éves gyereknél nem ösztönös, hogy neki ezt az iskolát meg kell csinálnia azért, hogy kitörjön a szegénységből, amiben van. Egyrészről igazat adott Nováknak abban, hogy, aki szegénységben született, hiába jár az iskolába, az nem kihívás lesz a számára, ha a családi közegében nem érzi a motivációt a kitörésre. Ilyen körülmények között valószínűleg százból vagy ezerből egy gyerek, aki felismeri az ambiciózus jövőképet, amit egyébként meg lehet valósítani: „Lehet járni középiskolába, egyetemre, doktorátust lehet szerezni. (De) azt gondolom, hogy itt Magyarországon mindenféle politikai anomália ellenére az, hogy ha valaki nagyon elszánt és nagyon szorgalmasan végigjárja ezt az utat – az biztosítva van. De az is biztos, hogy valószínűleg a jó háttérrel rendelkező gyereknek, ahol megkapja a motivációt, azt látja otthon a szüleitől, ott százból nem tudom, 50-60 jut el arra a szintre”.

Kacifántos kérdések

 

Novák „kegyetlen” véleményének adott hangot, hogy tovább görgesse az eszmecserét: a szegénységre akár szocializálódhatunk is egy társadalmi helyzetben. „Beszéljünk erről a társadalomról: akár a miénkről, akár a világjelenségekről. Azt érezhetjük, hogy a világ ebben is polarizálódik, egyszer csak eltűnnek rétegek és főleg a világnak ezen fokain érezhetjük, hogy van egy nagyon erős, a mélyszegénységből a szegénységbe tartó, de erős tömb és vannak a jobb módban élők. Milyen veszélyeket rejt magában egy ilyen összeszűkítése egy struktúrának?”

 

A kissé kacifántos kérdés után beállt röpke csendet Felcsúti Péter oldotta békévé:

-   Visszatérnék kicsit az eredeti kérdésre, ha van rá mód (volt). Többféleképpen lehet, és  érdemes ezt a problémakört megközelíteni. Ugye van egy nagyon világosan egzakt megközelítés, ami szerint egy bizonyos, egy főre jutó családi jövedelemszint alatt valakit a statisztika szegénynek tart, a fölött meg nem tartja szegénynek. Ez nyilván egy nagyon érzéketlen megközelítés, de azért segít eligazodni abban, hogy be tudjuk határolni azoknak az embereknek a körét, akikről beszélünk. A másik megközelítési mód, amit nagyon izgalmasnak tartok, amikor a szegénységről beszélünk, hogy ez nem egy állandó kategória. Tegnap még középosztályban vagy alsó-középosztályban éltek emberek, történik velük valami váratlan esemény, ami az életüket befolyásolhatja és belecsúsznak a szegénységbe más emberek meg esetleg már generációk óta képtelenek onnan kitörni. S valószínűleg egészen más erőfeszítést várhatunk az első kategóriában élőktől, mint a másiktól és egészen más a társadalom reakciója is az egyik s a másik iránt. Ahogyan egy híres költő fogalmazta annak idején: az elméletek szürkék, de az élet fája az bizony zöld, tehát a szegénység egy nagyon sokszínű, nagyon nehezen egy skatulyába szorítható kérdés.

Orosz Györgyi csak egy gondolatot szeretett volna hozzáfűzni, s meg is tette: „Gondolom nem sokan ülnek itt most (belbuda,) olyanok, akik mélyszegénységben élnének. Van egy nagyon kedves ismerősöm, aki az ország egyik legszegényebb falvában forgatott és akkor úgy próbálta megfogalmazni, hogy milyen is a szegénység, hogy a negyedik generáció nő fel úgy, hogy nem látja munkába menni az apját, nagyapját. És aki ebben szocializálódik, akkor annak ez lesz a minta.”

Novák Péter, miután saját kérdését felvetette úgy érezte, itt az ideje megosztani a személyes tapasztalatát is a jelenlévőkkel. Egy mezőcsáti kistérségről szólt a példabeszéd, ahol a moderátor számára egy nagyon érdekes személyes tapasztalat volt, hogy a bürokráciában bizonyos pontok, momentumok hiányoznak. Elmondása szerint érzi az ember, hogy a helyben meglévő kreativitás szuper, az ötletek fantasztikusak, egy másik szinten meglennének a pályázati források, mint lehetőség és a kettő közötti közvetítés, hogy pl egy földdel foglalkozó ember számára vagy egy értelmiségi számára nincs meg az a közvetítő nyelv, ami lefordítja a pályázatra a kreatív elképzelést. Ezeket a fordító pontokat vagy személyiségeket hiányolja a rendszerből Novák Péter.

 

Mi a mi felelősségünk

Van-e olyan, hogy szegény-jogvédelem? – ötlött fel rögvest a kérdés.

Jeney Orsolya örömmel válaszolta meg: – Mondhatjuk, hogy igen, de ez inkább azt jelenti emberi-jogi szempontból, hogy elsősorban az emberek gazdasági, szociális és kulturális jogát, az egészséges környezethez való jogot, lakhatáshoz, oktatáshoz való jogot jelenti. Szerintem az érdekes ebben a témában emberi-jogi szempontból, hogy ennek sérelme néha szegénységhez vezet, néha pedig a szegénység következménye – s mondott is erre egy példát. Magyarországon is mindenki hallhatott a szegregált oktatásról, ami ugye azt jelenti, tudtuk meg, hogy a roma diákok sokkal alacsonyabb színvonalú oktatásban részesülnek alapból, mint az ugyanabban az iskolában tanuló többi diák. A TASZ munkatársa szerint ezzel már az általános iskolában elesik a megfelelően elérhető oktatási színvonaltól. „Továbbmenve a gimnáziumba, magam is többször találkoztam olyan roma diákkal, aki végig kitűnő tanuló volt – gondolta, hiszen ötösöket kapott. Miért kapott kitűnő jegyeket..? Hogy elmondhassák a tanárok, na ugye, van nekünk jó tanulónk. Ezek nagyon jó példák ahhoz, hogy az egyenlő oktatáshoz való jogát megtagadják akár az előítélet miatt, nem ritkán azért, mert a roma diákokat sokkal butábbnak tartják a többieknél. Így aztán nem érvényesül az oktatáshoz való joguk, nem lesz munkájuk, szegények maradnak. A másik pedig, hogy elvárjuk általában, hogy a szegény ember tegyen magáért és akkor majd kitör a szegénységből, ez persze vagy működik, vagy nem – és ebben a társadalom felelőssége jelenik meg, hogy felismerjék a végén, hogy egy-egy emberről van szó, és akit lehet, segíteni kell abban, hogy a kínálkozó lehetőségekkel élni tudjon. Ez a mi felelősségünk és nem is kevés.

 

 

Keleten a helyzet változatlan

 

Novák Péter ismét Felcsúti Péter alá tolta lojálisan a kérdést, miszerint: milyen más utakat látunk, mit jelent a Kiút program, ha már felmerült a társadalmi segítség kötelezettsége?

A Kiút Alapítvány képviselőjétől megtudhattuk, hogy ez egy színtiszta civil kezdeményezés, amiből jó volna, ha még több működhetne az országban. Annak ellenére, hogy végső soron  egy nagyon komoly állami feladatról van szó és a civil szféra csak kiegészíteni tudja az ötleteket, segítséget tud adni, de összességében látni kell, hogy a szociálpolitika az egy állami feladat. Mégis nagyobb teret kéne adni a civil kezdeményezéseknek, két okból is: „Egyrészt mert valójában mérhetetlenül kevés a tudás. E pillanatban a szociálpolitikával foglalkozó állami szervekben az a tudás, hogy hogyan is lehetne a szegénységet vagy a szegénység problémáját kezelni, ez rendkívül tökéletlen. Ha csak a rendszerváltás utáni húsz évet vesszük, ez alatt az időszak alatt rengeteg szociálpolitikai kísérlet indult el és bukott meg; tíz és száz milliárdok mentek el és buktak meg, hiszen látjuk a bizonyítékot, nem javult a helyzet Magyarországon sőt, inkább romlott. Ezért én azt gondolom, hogy önmagában véve az állam akkor járna el helyesen, ha támogat mindenfajta kísérletezést, mert csak a kísérletből születhet valami új. A mi programunkkal arra keressük a választ, hogy lehet-e a mélyszegénységben élő emberek helyzetén javítani, szociális csoportoknak, vállalkozói csoportoknak például mikrohitellel – ez mind fontos fogalmi és gyakorlati összefüggés. Ugyanis, ha ilyen emberek csoportokat alkotnak, és egymást segítve-támogatva dolgoznak együtt, mint egyéni vállalkozók, vajon képesek-e a helyzetükön változtatni. Erre persze a gyakorlat adhatja meg a választ. Vannak a világnak olyan pontjai, ahol ez (a mikrohitelezés) tízmilliókra terjed ki – mi második éve csináljuk ezt és ugyanolyan vegyesek az érzéseink, mint minden kísérletnél. Vannak egészen megható példák, amikor kitűnően tudtak élni a lehetőséggel, vannak helyek, ahol bedőlt a dolog, ezt normálisnak tartom, hogy kiderülhessen: Magyarországon egy mikrohiteles programnak van-e létjogosultsága vagy sem. Én a világosan áttekinthető kísérleteknek sokkal nagyobb lehetőséget biztosítanék, mint a jelen körülmények ezt egyelőre engedik.”

 

Szociális piramisjáték

 

Novák jelezve, hogy a beszélgetés a végéhez közeledik, begyújtotta az intellektuális rakétáit és előrukkolt egy igen vizuális kérdéssel: vajh’ mit szólnak ahhoz az elképzeléshez, ami lassan egy évtizedes és a szándéka a piramis alján élők bekapcsolása volna a rendszerbe? Általában azt szoktuk meg, hogy a szegénység teher a társadalom vállán, de van egy olyan irányzat, ami kifejezetten azt mondja, hogy a piramis alján élőket érdemes lenne fogyasztói rétegnek tekinteni és ezzel a rendszer részévé tenni őket. Van-e ennek realitása vagy csak szimpla teória lenne ez az elképzelés?

 

Bár nem szerette volna magához ragadni a szót, de ezt a kérdést is megválaszolta Felcsúti Péter:

-Egy fontos félreértést szeretnék eloszlatni. Valóban azt mondtuk, hogy mindez az állam feladata, de ez a történetnek csak az egyik fele. Valójában nem arról szól a dolog, hogy a társadalom mérhetetlen nagy jó szívétől indíttatva leereszkedik és segít ezeknek az embereknek, hanem a társadalom a saját praktikus érdekeit szolgálja akkor, amikor ezzel a kérdéssel foglalkozik. Ezt ma már – azt gondolom – nem kell bizonyítani. Már látszik, hogy fenyegető robbanás közelbe került a társadalom szétesése Magyarországon 2011-ben egyes régiókban. Ezért a társadalomnak ezeket a problémákat a saját érdeke szolgálatában kell megoldania. Nem azért elsősorban, mert szolidáris vagy nem szolidáris, hanem azért, mert ha ezt a kérdést nem oldja meg, akkor a saját helyzetét fogja rontani.

Szántó András zárszavában így egészítette ki a gondolatkört: Ezzel csak az a probléma – és nem akarom idekeverni a politikát – hogy az emberek többsége, és nem a nagyon jómódúakról beszélek, hanem a középrétegekről, azt mondják, hogy alapvetően ezeknek a problémáknak a megoldása egy részben pénzkérdés. Én adót fizetek, oldja meg az állam, alapvetően ezzel szerintem mindenki egyetért. Én úgy látom, hogy nagyon pici mikroközösségekben, például egy iskola környéke, ahol a szülők beszélgetésbe elegyednek egymással, személyesen megismerik egymást a különböző vagyoni helyzetben lévő emberek. S így el tud indulni egy olyan valódi kommunikáció, ami ezeknek az embereknek a beilleszkedését segíti és ez egy olyan feladat, ami már nem biztos, hogy állami feladat, hanem ez kimondottan azoknak az embereknek a feladata, akik most még teszem azt kirekesztőek.

Egyesével mérjük a sikert

Novák Péter zárásként egy nézői kérdést tolmácsolt a vendégek felé: van-e olyan kezdeményezés, hogy a szegényeket mentálisan zárkóztassák ezekhez a programokhoz, illetve amiből ők maguk is bátorságot meríthetnek, motiválják őket a részvételre, tehát az ő oldalukról is megkönnyítik a befogadást?

 

Orosz Györgyi: „A toldi Igazgyöngy Alapítvány példáját tudom említeni, ahol a gyerekeket rajzterápián keresztül fejlesztik és valahogy az ő hozzáállásukat átalakítja ez a tevékenység. Tehát nem azt mondják a szülőnek direktben, hogy menjen dolgozni, hanem hogy a gyerekedet minden nap hozd el ide, és a gyerek ezen keresztül megtanulja, hogy nem az az életminta, amit otthon a munkanélküli szülőktől lát.”

Jeney Orsolya egy általánosabb válasszal lepte meg a közönséget: „Többször elhangzott már, illetve kiegészíteném, amit András mondott, hogy ha alapvetően megnézünk egy nem szegény embert egy szegénnyel szemben a szegénység ellen való küzdelemben, azért alapvetően a szegénynek van sokkal nehezebb dolga. A társadalom előszeretettel gondolja azt, hogy te vagy a szegény hát csinálj valamit. Majd ha jól viselkedsz, segítek neked. De honnan tudja egy hajléktalan, hogy például hol tudja magát olyan helyen rendbeszedni, hogy esetleg munkát keresve jó benyomást kelthessen? A nem szegényeknek is fel kell készülniük, hogy elfogadják, megteremtsék a befogadás lehetőségét.”

Felcsúti Péter személyes példával zárta a gondolati ívet: „Tizenvalahány éve kerültem kapcsolatba egy emberrel – a mai napig jó kapcsolatban vagyunk -, aki nagyon elkötelezetten és nagyon nagy erőkkel dolgozik ezen a témakörön, tehát egy civil aki ebben a közegben él. Felkért engem, mint egy viszonylag tehetős embert, hogy anyagilag segítsem a tevékenységüket. Történetesen diákok ösztöndíjazásával vonultam be a működésükbe és a megfelelő idő eltelte után két fiatal leérettségiztetéséhez tudtam hozzájárulni, amit némileg csalódottan vettem tudomásul, mint eredményt, hogy ’csak’ két embernek sikerült lehetőséget teremteni. Akkor ez az ember azt mondta nekem, hogy „de mi egyesével mérjük a sikert”. Szóval a tanulság a számomra, hogy itt nincsenek csodák, tehát azt hinni, hogy majd mi nekiduráljuk magunkat és több száz, több ezer sorsot határozhatunk meg – nem. Itt egyesével mérik a sikert, egyesével mérik azokat az embereket, akiknek sikerül kikászálódni abból a helyzetből, ami olyan meghatározóan visszahúzónak tűnhet. Tehát az én jövőképem egyelőre az, hogy ne kettő legyen, hanem négy vagy öt és ebben a végeredményben egyelőre kiegyezhetünk.”