coMMMunity

Fotó: Zelki János (facebook)

Ha, magamtól kérdezném, nincs válaszom arra, hogy miért dolgoztam két évet hajléktanokkal. Hajléktalanok között, vagy akár a munkatársaimmal. Néztem ki a fejemből, mint egy látogató. Ennél sokkal több nem volt, na, igen talán a zsíroskenyér, ami már nincs, talán a munkatársak, akik ugyanakkora lúzerek voltak, mint akiknek a kenyeret kentük.

Így éltünk, ők aludtak az asztalokon, zuhanyoztak, cigarettáztak és cigarettáztak, aztán egy órakor sorba álltak a zsíros vagy a vajas kenyérért. Így volt minden nap. Kaptak szappant, vagy tusfürdőt, törölközőt, havonta a kétélű borotvát, egyszer, és papír zsebkendőt hármat, és wc-papírt is kaptak, meg a könyvtárt, azt is és akkor ételmelegítés, mert éhesek, és van mit enniük innen-onnan, legfőképpen, boltból és a kínaiaktól. Ők mindig adnak valami maradékot, amit eladni már úgysem tudnának.

A szociális munkatársak enyhén szólva ugyanebben a cipőben jártak, mellékállás, piacozás, tiki-taki, ami azt jelenti, hogy 12-24 óra, munka. Egyre inkább rá lehet kattani, egymásnak dicsekedni, és szép lassan kialakul a függőség, de az utcán, a társalomban akkor sincs elismerés, tisztelet, megélhetés. Effektíve csak a hajléktalanoktól van emberi visszajelzés.

Üres kapcsolatok, végigszívott napok.

hideg van

hideg van, már ahhoz képest
mondjuk tegnaphoz képest
akkor az emberek árnyékban sétáltak
fák alatt ücsörögtek
ma üres a park csak öt
hajléktalan hadonászik boldog-részegen
nem is értem, hogy nem vettem eddig ezt észre
vagyis észrevettem csak átszaladt
fölötte velem az élet
szóval azt, hogy mindenki egyedül van
egyes-egyedül, mint egy kátyú
vagy útgöröngy, amin jó sokáig áthajtanak
átlépnek, szítkozódnak, míg végül
végleg kijavítják
vagy egyszerűen csak betömik

a kerületi emberek

itt laknak ebben a városrészben
ebben a háztömbkörüliben
de itt is vannak eltűnve
olyan falmellettiek
egymás után nyúlkálnak bele
a parkolóautomaták, a telefonok
pénzvisszajáró csapóajtós lyukacskáiba
annyi ujj nyúl oda bele
hogy bizton állíthatom, nincsenek
ilyen lyukak a világon
az ember elnézi ezt
ezt a nemszembenézést, az üres
medence széléhez való kapaszkodást
miközben abban már a fű nő
lélekben pedig egy folytonos
élniakarás vagy inkább csak valami
áldott élniszuszogás
amit rajtuk érzek
a kerületi embereken
akiknek semmijük nem lesz
talán csak a csúfos, vizesedő verem
ahol a csapból igenis folyik a víz

amíg nem volt

„amíg nem volt filter a cigin
addig volt értelme csikket szedni!”
jelentem most már újból
nincs filter a cigin, legalábbis
itt az emberek, mosdatlanul, bálás
bort iszogatva, még a körmük alól
is elszívják az előzőleg csikkekből
kisodort dohányt és újraszívják
egymás szívhatatlan, használt
dohányát, és kezdődik
minden előlről, ahogy egy
háborúmentes, demokratikus
országban illik

És ebben a nyomorúságban, még megy a könyöklés, a vádaskodás, a munkatársak között, ami oly elkeserítő, mint mikor kiderül, hogy az egyik kliens meghalt. Minden dolgok legutolsóbbika ez a meló, és tisztelet mindenkié, aki csinálni képes.