coMMMunity

Az Intézet a Demokratikus Alternatíváért (IDEA) A cigányság „államosításának” veszélyei című vitájának hozzászólói számos különböző – többek közt identitáspolitikai, jogi, adatvédelmi, oktatási – szempontból elemezték a népszámlás részeként folytatott etnikai adatgyűjtést. Ez a hozzászólás módszertani szempontból közelíti meg a kérdést, azt vizsgálja, hogy az adatgyűjtés kimondott céljai megvalósíthatók-e a gyűjtött adatok segítségével.

Memory_Identity (MK2 Art Space)

Az etnikai adatok gyűjtésének céljaira több utalás is olvasható mind Ámon Katalin vitaindító írásában, mind Kállai Ernő és Jóri András 2009-es jelentésében. Ezek között szerepel, hogy az adatok „pontos információkkal szolgálnak az egyes kisebbségi közösségek kulturális-nyelvi valamint társadalmi-térségi mutatóiról, integrált vagy szegregált létéről, az identitás sokszínűségéről és generációkon átívelő alakulásáról, a kisebbségi léthez köthető hátrányokról” (Kállai és Jóri 2009: 23), de lehetséges célként megjelent a rasszizmus visszaszorítása a téves elképzelések eloszlatása révén, illetve a háttérinformációk biztosítása esélyegyenlőségi politikákhoz. A hozzászólás végkövetkezezése, hogy a fenti célok csak részben vagy egyáltalán nem érhetők el a népszámlás etnikai adataival.

Mire jók a népszámlálás etnikai adatai?

A népszámlálási kérdőív kérdéseket tartalmaz az etnikai hovatartozásra – a válaszadó milyen nemzetiségekhez tartozónak érzi magát, mi az anyanyelve, illetve milyen nyelvet használ –, az életminőségre – többek közt a lakóhelyre, a lakás minőségére, az iskolázottságra és a munkavégzésre –, illetve demográfiai adatokra vonatkozóan. Az etnikai hovatartozást önbesorolásos módszerrel méri a kérdőív, azaz a válaszadó maga döntheti el, hogy romának (is) vallja-e magát.

Ezzel a módszerrel csak azt lehet mérni, hogy hányan tartják magukat romának, ami közel sem azonos azzal, hogy hány olyan ember van, akit mások romának vélnek, és romaként kezelnek. A kettő nem ugyanaz: a korábbi kutatások szerint a külső – a kérdezőbiztos, a szomszédok, stb. – besorolására hagyatkozó eredmények 2,5-3-szor nagyobb roma népességet mutatnak ki, mint az önbesoroláson alapulók (Ladányi 2009). Ezzel nem azt állítom, hogy a kutatás pontatlan, hanem azt, hogy célja kizárólag az önmagukat romaként azonosító emberek számának felmérése lehet. [1]

Ez a cél azonban nem biztos, hogy teljesül, mivel az eredményt számos tényező torzíthatja. Egyrészt a korábbi kutatások szerint az adatok demográfiailag nem magyarázható ingadozásokat mutatnak (Kemény és Janky 2003), feltehetőleg abból adódóan, hogy a válaszok nagyban függnek a rasszizmus pillanatnyi erősségétől, illetve attól, hogy a megkérdezett mennyire bízik abban, hogy etnikai hovatartozása felvállalása nem vezet további hátrányokhoz. Két évvel a romagyilkosságok, és fél évvel Gyöngyöspata után feltételezhető, hogy ez a hatás erősen jelentkezni fog. Ellenkező irányba befolyásolja az eredményeket, ha a roma polgárjogi mozgalom erősödésével a roma nem stigmaként, hanem büszkén vállalható identitáskategóriaként jelenhet meg, mivel ez növeli az önbevallásos válaszok számát. A folyamat megindult (Setét 2011, idetartozunk.hu, Zsigó 2011), ám pontos mértékéről és hatásáról egyenlőre nincsenek információink. A kérdőív adatai tehát valójában azt tükrözik, hogy jelen pillanatban hány ember akarja és meri magát romának vallani, ami nagyban eltérhet attól, hogy hányan tartják magukat romának; és még nagyobb mértékben attól, hogy hány embert látnak mások annak.

További torzítás forrása lehet – mint arra Ladányi és Szelényi (2001) rámutat –, hogy nagyobb arányban vallják magukat romának azok, akik szegregáltan, szegénységben élnek. Ez azzal jár, hogy a sikeres romák kevésbé jelennek meg az eredményekben, mint a szegények. Ellenkező irányba hathat, ha a kérdezőbiztosok a szegregáltan élő roma lakosokat eleve fel sem keresik (Setét 2011); a KSH tájékoztatása szerint azonban idén különös figyelmet fordítanak ennek elkerülésére. Ebben az esetben az első típusú torzítás lesz az erősebb, ami azt jelenti, hogy negatívabb, a sztereotípiákhoz közelebb álló képet kapunk a romák munkapiaci, jövedelmi és lakáshelyzetéről. Az „identitás sokszínűségéről és generációkon átívelő alakulásáról” (Kállai és Jóri 2009: 23) pedig valószínűleg még torzítottabb adataink lesznek: a kiemelkedés nem fog megjelenni, az eredmények stagnálóbb vagy hanyatlóbb képet fognak mutatni a valósnál.

Mire nem jók a népszámlálás etnikai adatai?

Az etnikai adatgyűjtés indoklásában megjelenő következő érv, hogy az információk segíthetnek az előítéletek lebontásában, a rasszizmus csökkentésében (Ámon 2011: 1). E cél elérése azonban két okból is valószínűtlen. Egyrészt a fentiek miatt a kutatás eredményei nagy valószínűséggel a sztereotip romakép irányába torzítanak. Másrészt – és ez még fontosabb – az információk ritkán csökkentik a sztereotípiákat. A roma magyarokról már eddig is sok magas színvonalú, a sztereotípiákat cáfoló kutatás állt rendelkezésre, amelyekből az érdeklődő rasszista tájékozódhatott volna. Azonban viszonylag kevés az érdeklődő rasszista, sőt az érdeklődő nem rasszista is. Ezt világosan mutatja többek közt a Marketing Centrum kutatása, amelyben a romákról szóló ismereteket és véleményeket vizsgálták 2009-ben (Marián 2009). A kutatás szerint a „döntő többség szinte teljesen tájékozatlan a romákkal kapcsolatos legalapvetőbb tényekről” (i.m.: 2009: 6), ide értve a romák számával, nyelvhasználatával és társadalmi helyzetével kapcsolatos tényeket.

Az adatgyűjtést indokló harmadik érv szerint „a kisebbségi közösségek helyzetének feltérképezése, szociológiai, földrajzi, demográfiai mutatóik ismerete elengedhetetlen feltétele a helyzetük javítását szolgáló intézkedések kidolgozásának, illetve azok hatékonysága monitorozásának” (Kállai és Jóri 2009: 21). Ez a cél azonban a népszámlálási adatokkal szintén csak korlátozottan érhető el. A kérdőív egyrészt önbesoroláson alapul, ami azt jelenti, hogy a környezete által romaként azonosított embereknek csupán fele-egyharmada jelenik meg az adatokban. Másrészt az adatok csupán két változó – például az etnikai hovatartozás és az iskolázottság vagy a munkavégzés típusa – együttmozgását képesek kimutatni, arra nem adnak választ, hogy e változók adott helyen miért mozognak együtt (lásd Pellandini-Simányi 2011). Az együttmozgásnak számos, területenként is változó oka lehet, a diszkriminációtól a közlekedési hálózat elégtelenségéig; ám ezeket a kérdőív nem vizsgálja. Az okok feltárásához célzottabb, a helyi körülményeket feltáró kutatásokra lenne szükség, amelyek kiindulópontul szolgálhatnak egy differenciált, lokális problémákra fókuszáló rendszer kialakításához.

Az etnikai adatgyűjtés melletti negyedik, kapcsolódó érv a diszkrimináció elleni hatékonyabb küzdelem megalapozása; erre azonban a népszámlálási adatok egyáltalán nem alkalmasak, mivel nem tartalmaznak információt a diszkriminációról. Utóbbi fogalom – mint arra Ámon Katalin (2011), Pap András László (2011) és Szabó Máté Dániel (2011) is rámutatott korábbi hozzászólásában – nem attól függ, hogy az ember „valóban” roma-e, hanem attól, hogy a diszkriminációt alkalmazó romának látta-e az adott személyt. A diszkrimináció az intézmények és a mindennapi élet gyakorlataiban jelenik meg, ezért vizsgálni is csak ezek keretében lehet. Erre olyan kutatások lehetnek alkalmasak, amelyek azt vizsgálják, hogyan bánik a rendőrség, a kórházak, az iskola vagy akár a kocsma tulajdonosa azzal, akiről azt gondolja, hogy roma (lásd például Farkas et al. 2004, Pap és Simonovits 2006, 2007).

Összegzés

A népszámlálással nyerhető etnikai adatok arról szolgálnak információval, hogy ma Magyarországon hányan szeretnék és merik magukat romának vallani. A kapott szám az eddigi kutatások alapján várhatóan sokkal kisebb lesz, mint ahányan romának tartják magukat; és még kisebb, mint ahány embert mások romának látnak és romaként kezelnek. Az adatok ezért csak nagyon korlátozott mértékben szolgálhatnak esélyegyenlőségi programok alapjául, a diszkriminációról pedig semmilyen információt nem szolgáltatnak. Ugyanígy hiba lenne az eredményeket akár érdekképviseleti, akár finanszírozási döntések alapjául használni.

A szerző szociológus, az ELTE Média és Kommunikáció Tanszékének adjunktusa

Hivatkozott irodalom

Ámon Katalin (2011): A cigányság „államosításának” veszélyei. http://www.ideaintezet.hu/sites/default/files/ciganysag_IDEA.pdf

Farkas Lilla – Kézdi Gábor – Loss Sándor – Zádori Zsolt (2004): A rendőrség etnikai profilalkotásának mai gyakorlata. Belügyi Szemle, 52.(2-3).

Horváth Ágota – Landau Edit – Szalai Júlia (szerk.) (2000): Cigánynak születni. Tanulmányok, dokumentumok. Aktív Társadalom Alapítvány – Új Mandátum: 179-241.

Kállai Ernő – Jóri András (2009): Dr. Kállai Ernő a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogok Országgyűlési Biztosa és Dr. Jóri András Adatvédelmi Biztos jelentése az etnikai adatok kezeléséről szóló vizsgálat megállapításairól. http://www.kisebbsegiombudsman.hu/data/files/158627216.pdf

Idetartozunk.hu

Kemény István – Janky Béla (2003): A cigány nemzetiségi adatokról. Kisebbségkutatás, 2.: 309-315.

Kertesi Gábor (1998): Az empirikus cigánykutatások lehetőségéről. Replika, 29.: 201-222.

Ladányi János (2009): Szisztematikus önsorsrontás”: Interjú Ladányi Jánossal. Nemzet és biztonság, 2.(6).: 43-53.

Ladányi János – Szelényi Iván (1997): Ki a cigány? Kritika, december: 179-191.

Ladányi János – Szelényi Iván (2001): A roma etnicitás „társadalmi konstrukciója” Bulgáriában, Magyarországon és Romániában a piaci átmenet korszakában. Szociológiai Szemle, (4).: 85-95.

Marián Béla (2009): Milyenek a cigányok? Közvélemény-kutatás a ’cigánykérdésről’. Jel-Kép, 1.: 3-22.

Pap András László (2011): A jogállam vélelmétől az identitáspolitika útvesztőiig: fogalmi elhatárolások. http://www.ideaintezet.hu/sites/default/files/A_jogallam_velelmetol_az_identitaspolitika_utvesztoiig_Pap_IDEA.pdf

Pap András László – Simonovits Bori (2006): Hátrányos megkülönböztetés a rendőri igazoltatásban – egy vizsgálat eredményei. Magyar Rendészet, 4.(4).: 94-137.

Pap András László – Simonovits Bori (2007): Látható és mégsem látható előítéletesség a rendőri igazoltatási gyakorlatban – adalékok a rendészeti jog felülvizsgálatának kérdéséhez. Rendészeti Szemle, 55.(5).: 27-56.

Pellandini-Simányi Léna (2011): Hatás és mellékhatás – Miért nem az a lényeg, hogy van-e cigánybűnözés? Magyar Narancs, 23. (3).

Setét Jenő (2011): „Méltósággal, félelmek nélkül”. Setét Jenő kampány-főkoordinátor a cigány önazonosság megvallásáról. Magyar Narancs, 23. (36).

Szabó Máté Dániel (2011): Az információs magánszféra-védelem nem öncélú érték. Érvek az etnikai adatgyűjtéssel szemben. http://www.ideaintezet.hu/sites/default/files/Ervek_az_etnikai_adatgyujtessel_szemben_Szab%C3%B3_Mate_Daniel_IDEA.pdf

Zsigó Jenő (2011): Nem vagyok cigány! Egy olvasat a sok közül…. http://www.ideaintezet.hu/sites/default/files/Nem_vagyok_cigany_cigany_vagyok_Zsigo_IDEA.pdf