coMMMunity

Lakatlan szigetek című, hajléktalan-vallomásokból álló új sorozatunk első darabjait a 20. század hangja archívum interjúiból válogattuk.

Hogy mondjam, kilencvenegybe, kilencvenkettőbe megismerkedtem a párommal, hát szerelem jött egy látásra. Otthon még laktunk egy pár helyen albérletben, és egyszer aszonta, hogy hát … próbáljuk meg Pestet. Hát igaz, három napig jöttünk, gyalog, mer ugyebár vonatra nem volt, vonatjegyre nem volt pénzünk, de mindegy, szerencsésen megérkeztünk, az egy dolog. Megérkeztünk, mondjuk ez az első nap nagyon jó volt, mert majdnem egy ezrest keresett akkor a párom, és annak nagyon örültünk, hogy na, legalább, hogy legalább az első nap valami, valami nagyon jó történik velünk.

Homeless Love

Hogy felkerültem Pestre, majdnem három hónapig nem aludtam sehol se, kinn voltunk itt a Nyugati pályaudvaron, és az az igazság, hogy nagyon ki voltam már fáradva, meg minden, és volt egy hölgy, egy hajléktalan hölgy a párjával és mondta, hogy hát most már bejössz velem a szállóra. Én mondtam, hogy nem megyek, féltem, soha nem voltam akkor még szállón, azt se tudtam, hogy micsoda, és mondta, hogy hát be kell jönnöd, ki kell aludnod magad. Mondom, nem megyek. És akkor mondta a párom, aszongya, dehogy nem mész, aszongya, tessék menni, legalább kialszod magad, de mondom, hát akkor teveled mi lesz, ó, semmi, aszongya, hát megmaradok kinn. De hát mondom már csak veszélyes így. Nem, aszongya, csak te menjél be. Bementem. Bevitt. Első éjszaka, nagyon jól kialudtam magamat, utána másnap is. Másnap félve mentem be, harmadnap már kezdték a lányok, hogy milyen jó, hogy itt vagy, meg aranyos vagy, meg minden, és utána kezdtem bejárkálni a szállóra, úgy, hogy bekísért a párom, bekísért odáig. Utána megszűnt a szálló, ez a Könyves Kálmán, utána hallottam, hogy hát épül, ez a Podmaniczky 33, hogy meg kéne nézni, és azóta ide járok, úgyhogy, jó, kisebb megszakításokkal.

Hát, az, hogy albérletből, az, hogy otthon is albérletbe, itt is albérletbe, kétszer is, úgyhogy, csak hát mindenhol most már kauciót kérnek, meg mindent, úgyhogy most már még azért se mennék albérletbe. Még ha lenne pénzem, igaz, hogy nem sok pénz jut a házhoz nálam, de akkor se mennék albérletbe, inkább, inkább szállóra. Hát, igaz, hogy most már több, mint öt éve ide járok. Szállóra. De ezt az egy szállót tudom, meg a Könyvest, mióta megszűnt, azóta meg itt vagyok.

Február 26-án, igen, 26-án kimentem innen a szállóról, az én párom újságozott már, ugye ez azt jelenti, hogy az újságosoknál segített, így az újságot elvinni ide-oda, amoda, az azt jelenti, hogy egyik újságosbódéhoz, mittudomén a Blahára, vagy a Moszkva térre vagy akárhova, és innen kimentem s kérdezem a főnökét, mondom, Gabi, mondom, Jóska itt van? Nincs, aszongya, elment a Blahára. Mondom, jól van, akkor megvárom. Eltelt egy óra, eltelt másfél óra, eltelt még egy másfél, még egy óra, idegességemben nem tudtam mit csinálni, kimentem a Blahára, s akkor a Blahán mondják, hogy hát még nem érkezett meg az újság. Úristen, mondom, mi történhetett. Akkor már nagyon ideges lettem, és a főnök srác, mert már akkor sírtam is, meg remegtem is, és mondta, hogy ne remegjek, most mindjárt megpróbál telefonálni, valami kórházat. Kórházba nem, nem tudták megmondani egyik kórházba se, az Uzsokiba, amit csak lehetett, Dél-Pestit, mindent felhívott. És az Országos Mentőszolgálatnál mondták meg, hogy ekkor és ekkor egy ilyen nevezetű fiatalembert a Szent Margit Kórház idegosztályára vittek. Akkor meg bementem, én nem láttam semmit, csak annyit láttam, hogy a párom ki van kötve, megkérdeztem ott a nővért, hogy mér van kikötve, azt mondta, hogy hogy hívják, állítólag epilepsziás rohama volt, hát mondom, ha epilepsziás rohama van, mondom akkor nemsoká megnyugszik, azt majd tudok vele beszélni. A doktornő, kijött és mondta, hogy beszélni szeretne velem, beültünk a szobájába, bementem és ott mondta, hogy hát mióta vagyunk együtt, mondtam, hogy tizenegy éve kerültünk össze. És megkérdezte tőlem, hogy hát nem vettem észre, hogy epilepsziás a férjem, mondom, én előttem, doktornő egyszer nem lett rosszul, egyszer nem habzott a szája, úgyhogy nem mutatta jelét, hogy epilepsziás. Hát aszongya, nem tudom, csak annyit tudott mondani, hogy egy napot hagyjuk békén, hadd pihenje ki magát, aszongya meg hát ez a sok kinntlét, mert hogy én bekerültem ide szállóra, az én drága párom az soha nem ment be szállóra. Az kint, télen-nyáron kint a hidegbe, nyáron a melegbe, úgyhogy nem ment. Csütörtökön, másnap bementem, akkor nagyon, ugyanúgy volt, mint szerdán. Pénteken bementem, ugyanúgy volt, mint csütörtökön.

Szombaton… mer nekem lábszárfekélyem volt. Ez még télen kezdődött, csúnya volt a lábam, és itt a szocmunkások nagyon rám parancsoltak, hogy menjek orvoshoz, elmentem orvoshoz, de nem nagyon foglalkoznak velünk, jóformán. És akkor mindig itt kenegettettem a lábomat, és egyszer a szállónak a vezetője azt mondta, hogy többet nem fog beengedni, hogyha nem megyek hogyhívjákolni, az orvoshoz, és ez volt pénteken este, szombaton reggel felkeltem hét órakor, és egyszer éreztem, hogy nagyon, nagyon meleg a lábom, olyan lucskos, és akkor láttam, szétdurrant a, hogyhívják, az erem. Szétdurrant az erem, kihívták a mentőt, bevittek a klinikákra, ottan szépen elrendezték a lábom. Már úgy, hogy bekötötték, kitisztították, minden, így voltam három napig bent, ez azt jelenti, hogy szombat, vasárnap, hétfő. Hétfőn szóltak, hogy hazamehetek kedden. Akkor járt hozzám egy hölgy, innen a hajléktalanszállóról, ő járt be minden nap hozzám, meg a páromhoz, már nagyon régen ismerjük egymást, több éveken keresztül, ő járt be mind a kettőnkhöz, és kedden hozta a ruhámat és akkor csak annyit mondott, hogy fogódzkodj meg… És akkor már tudtam, hogy, csak annyit mondjál, hogy meghalt, igaz? Hát mondom, ezt tudtam akkor, mikor csütörtökön bementem. Hogy nem sok reményt fűztem hozzá, hogy megmarad. Hát a papírokon szív-, szív-, szívelégtelenséget állapított meg a bonctan, meg hogy állítólag szívelégtelenség, meg agyvérzés. Ezt állapította meg.

Nem nehéz róla beszélni, mert most már beletörődtem. Eleinte nem törődtem bele, még mindig úgy, hogy mondjam, van egy olyan időszak, hogy kiállok a…, hát, de most már nem, de akkor igen, három napig nem lehetett még a Nyugati elől se elhozni, volt olyan, hogy azt vártam, hogy mikor jön. Most már annyira nem várom, mert tudom, hogy most már nincs, elhamvasztották, el van temetve, most már úgyse támasztom már fel.

Negyvenhét éves volt. De higgye el nekem, hogy olyan ember nem él a földön, mint ő volt. Igaz hogy ember válogatja, nekem nagyon jó ember volt, mert minden reggel idejött nyolc óra előtt, vagy mit tudom én, volt mikor hamar idejött elébem, és mindig úgy, mindig avval fogadott, gyere anyukám, megyünk, megiszunk…, már ő is tudta, én alkoholt nem fogyasztok, kávé azt, volt olyan, hogy hatot hetet meg tudtam inni, hogyha ő is. Minden reggel kávéval, meg vett egy doboz cigit, tudta, hogy mennyire dohányos vagyok…

Az interjút Erdős Virág készítette