coMMMunity

Keresgetem a kulcsot – nem találom! Hideg van, szél fúj – kétségbeesetten próbálom nyitogatni a nem létező ajtót, ordítok sírok – és csatakokban ázva felébredek! Nem lakni, nem élni, nem tartozni valakihez, a kétségbeesés, a nyomorúság félelme belénk költözött!

kulcserdőben

Kulcserdőben kulcsemberek mondják meg a tutit: mit csinálj, hogyan élj, fogadj szót és tiszteld szüleidet! Új Mózes született, új törvényeket kell bebifláznod, új tízparancsolatot. Napjaid telnek céltalanul, hamis reményeket ringatva, hamis ábrándokkal teli gondolataid egyre szürkébbek. Mint, ahogyan szürkébb vagy már a legszürkébbnél, mert be akarsz olvadni, nem látszani, nehogy észrevegyenek, és ha esetleg társaságba merészelsz menni kiveszed a mobilodból az aksit,  mert – csak!

Közben hallgatod a dicshimnuszokat, mennyivel jobban élsz, mennyivel többet keresel, sőt neked már annyival jobb, mint a másiknak, hogy a bölcsődére is elkezdhetsz gyűjteni, ha nem létező gyermeked esetleg megfogan.

Aztán ha megszületik, eldöntik helyetted, mit és hogyan tegyél vele, hova írasd be, hogyan oltasd be, mi legyen, és ki legyen, hová járjon, mit tanuljon. Befalazott, agy nélküli robotemberkéket kell, hogy felnevelj, mert a kulcsemberek megkulcsolnak, ha nem teszed! Bezárják a gondolataidat, ajtódat házadat érzéseidet.

Ezoterikusokhoz jársz, ha van rá pénzed, mert már a templomban sem hiszel, imádságod álságos lesz, nem könyörületes! Nem hiszel már a szépségben, a jóságban, az emberben, az Istenben!

Ilyen világban élünk mostanság, vegetálunk, hallgatunk!

Pedig jön még ránk jóság, és szeretet, a szürkeség kiszínesedik, és új életeket kell szülnöd, teremtened, hogy megöljék a rothadást, hogy virágok nyíljanak, és megint legyen tavasz, és szülessen sok-sok kisgyerek. Talán sok öröm is ér, a bánatok helyett! Pátoszos szavak ezek, tudom, ömlengős hangok, de kell a remény egy bekulcsolt világban. Egy olyan világban ahol büntetik, ha nincs semmid, elveszik akaratod. Bezárnak, ha nem fizetsz  mert nincs miből, munkát ígérnek, de kenyeret sem adnak, és a reményvesztettek sorra dobják el maguktól az életet.

Ha van munkád és hiteled, kétségbeesetten dolgozol, és egyre többet vállalsz, mert már nem tudod követni  a kulcsemberek mondatainak borzalmas, ártó hatásait, és adósságból adósságba menekülsz, míg bele nem nyuvadsz és kiterítenek valahol, – valakik. Házasságod nem bírja ki a terhet, egészséged tönkremegy, gyógyulásra már egyáltalán nem telik. Halj meg, tűnj el, mert akkor kevesebbet kell rád költeni, ez a kulcsszabály!

Tudtad, hogy csökkent a munkanélküliség? Pedig írják, mondják! Körülötted meg kiténfereg a fiatalság „nyugatra” robotba dolgozni, már a negyvenesek is sorban állnak, hogy kézilánynak, szobaasszonynak segédmunkásnak szemetesnek kimehessenek, mert ott legalább a minimálbérből talán jut a családra is. Hurrá! Kulcsembereink megoldották a majdnem teljes foglakoztatást. Így telik el az életed , így múlik el feletted a világ, ha hagyod, és nem lázadsz.

Kérdik , hogyan lesz a  hajléktalan? Terem, vagy teremtik, esetleg önnemző? Gyere kérdező, ülj le ide mellém erre a rothadó kidőlt fatörzsre és elmondom újra meg újra. Te meg sajnálsz és szánakozol, aztán hazamész a meleg szobádba, – míg van szobád! Nem akarom, hogy megértsed, mert ahhoz ide kell költöznöd, jutnod, mellém az odúba, és fázni, reszketni, rejtve kukázni. Nem kérek mást, csak ordíts ki a világnak, hogy mi is emberek vagyunk – voltunk?

Ünnepek jönnek! Félszeg ünnepek. Emberek higgyetek?! Segítsetek!