coMMMunity

Ezek az unikális vonások teszik jól körülhatárolhatóvá a(z) (új) magyar demokráciamodellt. Magyarországon a nyolcvanas évek végén a szocialista blokktól távolodás, a nyugat-európai országokhoz való felzárkózás és az Európai Gazdasági Közösség politikai rendszerével való azonosulás igénye egyértelműen jelezte a magyar demokrácia fejlődési irányát. Tudvalévő volt azonban, hogy a pénzügyi válságot követő bizonytalanság beláthatatlan rendszerszintű következményekkel járhat. Azt azonban kevesen gondolták, hogy a válságból inherensen következő bizonytalanságoknál súlyosabb változásokkal kell majd szembesülnünk. Ma már evidencia, hogy a 2010-ben a „demokratikus normák helyreállításához” alkotmányozó többséget szerző Fidesz–KDNP másfél éves kormányzása nem a nyugati demokráciák mintáját követi.

A „nyugatiak” napjainkban azon mechanizmusok kialakításával vannak „elfoglalva”, hogy a gyors döntést igénylő és több ország érdekeit is érintő kérdésekben, hogyan lehet fenntartani a deliberatív demokráciamodellt és a globális pénzügyi veszélyek elleni közösségi szintű fellépést. Az uniós deliberatív modell leginkább úgy jellemezhető, hogy az egységes közösségi normák kialakítására törekvés mellett, nagy hangsúlyt fektet a tagállamok egyedi érdekeinek megértésére, és az ezek figyelembevételén alapuló döntéshozatalra. Éppen ezért igyekszik súlyozottan biztosítani a döntéshozatali részvételt az alacsonyabb gazdasági képességű tagállamok számára. A magyar kormány egyes nyilatkozatai értelmében ez a modell azonban korlátozza a függetlenségünket. Joggal merül fel a kérdés tehát, hogy tulajdonképpen milyen szempontok mozgatják a magyar demokrácia megújítását és új tartalommal való megtöltését?

Számos elem, többek között az egypárti alkotmány, a választási rendszer átalakítása vagy az állampárt jogutódjának alkotmányos elítélése törésvonalat alakított ki a rendszerváltás óta többé-kevésbé lineárisan fejlődő magyar demokráciában. Szilágyi Ákos Népszabadságban megjelent publicisztikája mindezt a káoszuralmi tendenciák megerősödésével magyarázza. Érdemes hosszabban is idézni: „Az a társadalmi és gazdasági káosz, amelyet a hatalom- és vagyonszerzés során meghasonlott magyar politikai osztály felelőtlensége és rivalizáló középosztályi tömegeik mohósága, közelebbről a fosztogatható javak (elsősorban az állami források) megszerzéséért vívott hatalmi harc »hideg polgárháborúba« való átcsapása generált, jelenleg ott tart, hogy a káosz integrációjára egyedül képes demokratikus rendszert felszámoló – a régi káoszt még »fülkeforradalmi« káosszal is tetéző – autokratikus állam kénytelen a káoszt folyamatosan magába nyelni. Mivel a populista »fülkeforradalom« a káoszuralmi tendenciákat a liberális demokráciából, nem pedig annak konszolidálatlanságából, a »hideg polgárháborúból« eredeztette, a káoszt a széttrancsírozott demokrácia és a felaprított jogállam testrészeivel együtt tömi magába.”

A „fülkeforradalom” egyik tévedése éppen az, hogy olyan társadalmi elvárásokra épített, amelyeket nem egy több évszázados demokratikus fejlődés, hanem a totális állam megszűnését követően megjelent magánérdekek, a társadalmi szolidaritás hiánya és a demokratikus intézményrendszer törékenysége alakított. A politika professzionalizálódása, a politika és állampolgárok között létrejött pufferzóna (legyen az civil szervezet, gazdasági lobbi, politikai párt vagy éppen az állami bürokrácia intézményei) a hatalom – korábban is hiányzó – tényleges gyakorlását kivette a démosz kezéből. A hérodotoszi demokráciadefiníció szerinti népuralom ma olyan közvetítőkön keresztül zajlik, amelyek nem kizárólag a nép akaratát tükrözik.

A demokrácia ezen immanens ellentmondásait nem tudják feloldani a négyévente megtartott országgyűlési választások. Mivel a hatalomgyakorlás szempontjából a többségi választásoknak mindig lesznek vesztesei, a demokratikus intézményrendszer legnagyobb feladata a hatalom korlátozása, a fékek és ellensúlyok fenntartása lenne. Fareed Zakaria hívja fel a figyelmet arra, hogy „egy választások útján hatalomra került kormány nem feltétlen hatékony: lehet korrupt, rövidlátó, felelőtlen, személyes érdekek által vezérelt és arra képtelen, hogy társadalmi igényeket szolgáló politikákat valósítson meg.” Persze ettől még demokratikus marad, de ha képtelen az ellentmondások integrálására, akkor a káoszuralmi berendezkedés felé sodródhat.

Annak eldöntése, hogy a politikai intézményrendszer mennyire demokratikus, definíció szerint nem a hatalom feladata. Utóbbi kérdésben csak a mindenkori kormánytól független szervezetek és az állampolgárok hozhatnak ítéletet.

Ebben a vonatkozásban pedig nem állnak „jól” a kormányzó pártok.