coMMMunity

Egy női megközelítés a 20. század hangja archívumból válogatott, Lakatlan szigetek című vallomás sorozatunkból.

Akkor talán kezdem úgy, hogy nagyon szép gyerekkorom volt, nagy szeretetét éreztem a szülői körnek és a rokonságnak is, mert a szüleimnek az első gyerekük meghalt, és akkor én következtem, én lettem a második szülött, de mégis elsőszülött, és mindent, amit egy gyerek megkaphatott, megkaptam. Talán ebből kifolyólag aztán én, én ilyen nagyon eleven gyerek is voltam, minden csínytevésben benne voltam, leszedtem a rózsafákról a bimbókat, meg ilyesmi, na lényeg az, hogy a háborús éveket is átéltem már, a második háborút, láttam, hogy mentek fölöttünk a repülők, arrébb bombáztak, hát talán nekem még akkor olyan igazi félelmet nem is tudott jelenteni, amikor bombáztak, hogy mi az, csak akkor, mikor láttam, hogy minden füstöl, minden ég, jaj, hát mi az. Na aztán ugye ezt követően, amikor bejöttek az oroszok, láttam, hogy a tankok hogy döngtek, úgy égett minden ottan körülöttünk. És mivel hogy vidéki kislány voltam, házunk előtt állt meg pont az egész regiment, személyautó jött, ezekkel a nagy tankokkal, mind bejöttek hozzánk, és hát tele volt a kamra élelemmel, borral, mindennel, de nem nyúltak addig semmihez sem, amíg az édesapám nem evett, nem ivott. Aztán mindent kiürítettek, mindent megettek, és akkor nótaszóval, tangóharmonikával továbbmentek.

Idős nő a lépcső alján (fotó: moniko)

A megszállás

Hát ekkor kezdődött el ugye a megszállás, vagy megváltás, vagy hogy mondjam. A szovjeteknek a bevonulása után az életünk. Hát nehéz évek voltak, mert nagyon sok minden tönkrement, újra kellett helyrehozni az életet, de elindult, nagyon szépen elindult, főleg 48-ba, akkor már, akkor már jól ment, ugye. Már volt forint, mindent lehetett pénzért venni, mert amíg a forint meg nem jelent, addig csak cserevilág volt. A városiak hozták a ruhát, a sót, amijük volt. A falusiak meg úgy osztották be az életüket, hogy nahát fele húsért, meg zsírért, meg csirkéért meg libáért megveszem azt, amit a városi tud hozni, és akkor így közösen megélt a nép. Egymást kisegítették. De mikor megjött a forint, mint az előbb mondtam, akkor már egész szépen elindult az élet, csak közbe meg kezdődtek a földosztások, a nagybirtokok kiosztása, mert mifelénk volt ilyen, Eszterházy nagybirtok, és azt osztották. Aztán, hát mi mondjuk nem kaptunk belőle, mert azt mondták, hogy nekünk anélkül is van, és amikor kiosztották a vagyont, egy évig dolgozta a nép, utána meg jött a nagy beszolgáltatás. Olyan nagy beszolgáltatás jött, hogy egyszerűen képtelen volt annyit termelni a nép, mint amennyit be kellett adni beszolgáltatásként. Na és akkor kezdődött a, nagy részébe, ami, ami az élet legnehezebbje volt, a Rákosi-rendszer, ekkor volt az a hatalmas beszolgáltatás, és elég volt az, hogyha valaki valakinek nem volt szimpatikus, és talpraesetten tudott olyan helyen, hogy mondjam, szót emelni, aki erre hajlamos volt, és ekkor kezdődtek meg a nagy kitelepítések.

Minket nem telepítettek ki, mert nem értünk el odáig, amire oda értünk volna, most is azt mondom, ez isten keze volt benne, mert lerobbant egy kocsi pont a házunk előtt. Mivel édesapámnak gépei voltak, tehát így a gépekhez való szerszámok is voltak, és bejöttek hozzánk, hogy segítse őket ki, hogy föl tudják a gépet ott javítani, meg a műhelybe behozhassák, de közbe disznóvágás volt nálunk, és hát a szüleim mindig úgy voltak, akik így bejöttek hozzánk, vagy az úton elakadtak, vagy valaki, azt soha nem engedték el, míg meg ne vendégelték volna. És akkor őket is behívták a lakásba, két férfi volt a kocsin, hogy tessék már bejönni, és hát pont disznóvágás van nálunk, abból fogyasztani. De míg ők a kocsit szerelték, addig átáztak, és akkor az édesanyám meg úgy tette a kályhához a kabátjukat, hogy megszáradjanak, amíg ott azt az egy órát eltöltik. Hát nem tudtuk, hogy ki, mert abban az időben nem lehetett tudni, hogy a pufujka alatt ki lakik. És az egyik férfi pont ilyen nagy valaki volt, aki fölmérte a helyzetet, hogy ez most reakciós, nem reakciós, rosszindulatú, és amikor aztán oda került, hogy elvittek volna, mert a ruháinkat este mindig úgy össze kellett rakni, és összekötni, hogyha jön a kocsi, hogy visznek, telepítenek ki, hogy akkor csak egy ruhát megfogunk, mi gyerekek is, ez az enyém, ez az enyém, és akkor visszük. De nem értünk el odáig, mert ennek az embernek a kezébe futott be a nevünk. És ez azt mondta, hogy ők, nem azok az emberek, ahogy be vannak feketítve. Hát, így ettől megmenekültünk.

Na most amikor aztán ’56-hoz értünk, ugye addig nagy leadások, minden volt, annyi mázsányi morzsolt kukoricát le kellett volna adni, hogy annyi becsületes fej se volt a földön, mer akkor már kitelepítették a földünket, átcserélték, a jó földeket bevitték azok, akik bementek a tsz-be, egy táblába elvették, és mi kaptuk azokat a földeket, amit az uradalomtól elvettek, az uraságtól, meg az Eszterházytól. És ugye ezt a jóisten ganajozta talán ötven éven keresztül, senki más, és ebbe nem termett meg akkor már semmi. És szedjük a kukoricát kint, és úgy őszintén letérdepeltem, kértem a jóistent, hát mentsen meg, hát most milyen büntetés jön ránk. Hogy nem tudjuk leadni, mert nem tudjuk leadni. És hazamentünk, másnap kint vagyok a kertbe, szedem ki a virágkrumplikat, és mondják, hogy kitört a forradalom. Hirtelen nem is tudtam, hogy mi az a forradalom, de aztán ugye akkor hallgattuk a rádiót, és akkor tudtuk.

Ott állt meg előttünk a nagy autó

Na most igaziból ezután nekünk könnyebbült a helyzetünk olyan értelemben, hogy ez a nagy leadás megszűnt. Mert, ez az ember, mi nem tudtuk, hogy ki van a pufujka alatt, de egy rendes ember volt, és ő, látta, hogy bűntelen ember azért csak ne kerüljön oda. Aztán ugye akkor ’58-ba, ’59, ’59-be azt hiszem, akkor volt az országos általános tsz-be vonulása a vidéknek, akkor meginten ott állt meg előttünk a nagy autó, mert jöttek le Budapestről is, meg környező városokból, és nem is tudom, minek hívták őket, hát mindenesetre pártemberek voltak, agitálni, hogy mennyire jobb lesz, meg miegymás, na és akkor, hát a szüleim beléptek a termelőszövetkezetbe, hát ezt mondhatom azt, hogy tényleg nem az önszántukból léptek be, mert ez olyan kötelező volt. Ugye ugyanígy a többi népnek is kötelező volt, és, hát ugye, hogy az ember a sorból ki nem lóghat, mer nem lóghatott ki, hát így, így beléptek. Na akkor meginten ugye be kellett adni állatot, amivel elindult a termelőszövetkezet, mer nem csak föld kellett ahhoz, fölszerelések is, meg miegymás is. És akkor, amikor a tsz elindult, akkor meginten egy nehéz idő jött, de ezt én nem is a Kádár-rendszernek, vagy a Kádárnak írnám a rovására, hanem a kapzsi helyi embereknek, akik visszaéltek a jogaikkal, vagy ravaszságuk alapján, meginten kijátszották az egyszeri embereket. És ugye mintaegységek voltak, kinek két tizedet adtak, kinek ennyit, kinek annyit, na lényeg az benne, hogy az első évben, amikor a tsz elindult, olyan kevés volt a megélhetési lehetőség, mert tíz pontból volt egy egység, és, mint mondom, azért az egy egységért tíz órát kellett dolgozni. De nagyon keményen, és azt a bért, amit most ledolgoztak májusba, majd májusba ugye megkezdődött a munka a mezőgazdaságba, majd másik év márciusba fizették ki. Addig nem volt miből menjen a boltba vásárolni, mert nem volt, egyszerűen pénz. Hát ez nagyon-nagyon nehéz idő volt, mert élni csak kellett.

De aztán amikor már eljutottunk a hetvenes évekig, akkor már egy kicsit emelkedett, akkor már ugye beletörődött a nép is, meg nagyon szorgalmas a magyar nép, dupla műszakot csinált, vettek külön még háztájit megmunkálni, meg, na ekkor tömörült föl vidékről az ifjúság. Mert nem látta jövőjét a mezőgazdaságban, mert látta, hogy nem lehet megélni, nagyon, amint mondtam, ugye, egy év múlva fizetik majd a bérét. És így kezdett a falu kihalni. Mert ugye azok, akik eljöttek, szorgalmas családokban éltek, Csepelen, ki merre, de legtöbbje, az arróli részről tudom, Budapestre, aki jött föl, telkeket vettek, épültek, ugyanakkor ugye így megfogyott vidéken az utánpótlás is, na de az a korosztály még vitte a termelőszövetkezetet, majd aztán nyugdíjba mentek, és ezzel a rendszer is egyre változóba ment. Nem volt olyan félelmetes, már úgy mondjam, hogy annyira félt volna, jaj, most meg nem szólalhatok, mert, mert akkor kitesznek, vagy ehhez hasonló. Mert például én is elmentem dolgozni, és, hát, mint az előbb is mondtam, hogy az istennek köszönhetjük, hogy, hogy nem telepítettek ki, vallásos családba nevelkedtem, és aszerint is próbáltam élni, ahogy nevelkedtem. És a munkahelyemre először, amikor hívtak, hogy fölvesznek, fölvételire, az volt az első szó, hogy akkor nem járhatok templomba.

Mindörökké ámen

Hát, annak idején az iskolába jó tanuló voltam, szokta mondani az igazgató, hogy az iskola elsője, talán volt is bennem egy kis önteltség, vagy bizalom, és mondtam, hogy kérem, önök engem munkaszerződésre hívtak itt, amennyiben munkaszerződésre, akkor megkötöm, de a vallástagadásra, a templomjárás-tagadásra arra nem kötök szerződést. Szó szoros értemében evvel a szóval mondtam az igazgatónak, és, hát ő meg mondta, hogy ez a feltétel. Akkor mondta, hogy köszönöm, tovább nem raboljuk egymás idejét, elköszöntem, elmentem, majd másnap jött értem a posta, hogy menjek szerződéskötésre. És, mondtam, hogy én már voltam, de lebeszéltük a dolgot, de azt mondták, nem teszik többet a szóba énnekem, tehát a vallástagadást. És három napot dolgoztam, jött a pártbizottságtól két nagyon derék, csinos fiatalember, és úgy köszöntek be hozzám, hogy Dicsértessék a Jézus Krisztus. Én meg visszaköszönök nekik, mindörökké ámen. Ugye magukat még az édesanyjuk anyja nevelte, nem az anyuka, azért tudnak ilyen szépen köszönni.

Énnekem azóta, vallással kapcsolatban soha nem tettek szemrehányást. Viszont olyan munkát végeztem, bármerre voltam az országba, hogy azért mindig dicséretet, kiváló képességet kaptam, tehát kitüntetéseket kaptam. És akkor látták azt, hogy, hogy tulajdonképpen milyennek is kellene egy embernek lenni. Mert egy vallás, az az embert fölemeli. Jó irányba. Mert hogyha egy szelet kenyered van, és látod, hogy a másik embertársad ott éhezik, akkor törd ketté, és felét add neki, hogy ő se haljon éhen.

Na és ugye, hogy most már eljussak a rendszerváltásig, hát engem a rendszerváltáskor ért olyan, olyan, ami, ami, amit el se tudtam volna képzelni, hogy meg fog az életbe valamikor is történni. Nagyon nehéz róla beszélni, Mert ez olyan, mint hogyha azt a sebet, ami ott van nyíltan, és fáj, és ahányszor beszélek róla mindig csak nagyobb, most azt bontanám föl, de fölbontom, mer, mer kell, hogy beszéljek róla, ha nem beszélek róla, akkor nem őszintén beszélek. Jött nekem egy olyan férfi, nem is énhozzám jött először, hanem a szüleimhez, hogy érdeklődjön rólam, hogy én, én hol vagyok, vagy merre vagyok. És szüleimnek meghagytam, hogy, vidéken voltak a szüleim, én itt dolgoztam Pesten, hogy a címemet senkinek ne adják oda, hogy én hol dolgozok, de mivel nagyon szerettem a szüleimet, minimum két levelet hetente mindig küldtem. És az édesapám a levelet mindig ki szokta magával vinni a műhelybe, és akkor azt úgy elolvasgatta úgy napközbe is, mert akkor úgy érezte, hogy beszélgetünk. Na lényeg az hozzá, hogy kis naív buta voltam annak ellenére, de igaz, hogy akkor az volt, hogyha a postára nem írjuk rá a feladót, a posta visszadobja a levelet. Tehát olyan, olyan kötelező-forma volt, hogy rá kellett írni a feladót is, én mindig, mivelhogy mindig mindent betartottam pontosan, ezt is betartottam, ráírtam a címem. És ez a férfi meglátta a borítékot és arról leolvasta, és ő leírta magának a címemet, ezáltal megkeresett. Na most ez annyira a nyakamra ült, és annyira mindent ígért, fűt-fát, meg, meg kért, meg könyörgött, hogy ő mennyire szeretne elvenni, és én mondtam neki, hogy én még nem akarok férjhez menni, hát dehogy.

Valaki rosszindulattal van tele

Egy szónak is száz a vége, közbe édesapám olyan hirtelen meghalt, pár hónap múlva, és akkor én úgy éreztem, hogy összedűlt fölöttem a világ. Mert, mert, hát akit én annyira szerettem, meg akitől annyi szeretetet kaptam, azzal többet nem, na lényeg az, ő meg kihasználta ezt a legyengült állapotomat, és ő jött, hogy mindent segít, meg így, meg, szóval ígéretekkel elhalmozva, na mivel én nem gondoltam soha életemben arra, hogy valaki rosszindulattal van tele, mert mindig magamból indultam ki, hogy csak jót tenni, meg ehhez hasonló, és nem ismertem föl, hogy ő egy báránybőrbe bújtatott farkas. Tehát ez alatt azt értem, hogy ő az első pillanattól fogva anyagiakat keresett magának, és, és hát arra állt rá, hogy majd ugye látta, mi a helyzetem, hogy ő mit tud magának megkaparintani. Csak énbennem föl nem tudott volna ez merülni, tíz évig se, még egy fél gondolattal se.

És akkor édesanyám egyedül maradott, mert ugye ők is ott ketten szépen éltek, és akkor az ember innen …Budapestről oda vidékre dolgozni, hogy azt a gyászévet közelebb legyük egymáshoz, és akkor úgy döntöttem, hogy, volt egy kis pénzem is, ugye én ezért már takarítottam, hogy, hogy majd azért öreg napjaimra egy lakást magamnak veszek, mert hát amit a szüleimtől fogok örökölni, az majd megmarad ilyen örökségnek és nyaralónak, és volt itt a környéken, akkor indult el az építkezés, itt akartam befizetni, és rábeszélt ez a férfi, hogy épüljek én ottan, a város tövében, hát a pénzem majd ott is jól fog majd kamatozni, meg hát azért akkor ott lakhatok, ha nyugdíjba megyek, szóval, lényeg az benne, hogy belementem egy építkezésbe. Na, így annyira beleférkőzött az anyagi helyzetembe, és fölajánlásokat tett, miegymás, hogy ő majd segít, hogy én meg is bíztam, hogy ezt vegye, meg azt vegye meg, pénzt adtam neki. Na most ő visszaélt ezekkel a dolgokkal, mert volt aminek a számláját hiába kértem, nem adta oda. Hát azt úgy voltam vele, hogy üsse kő.

Hát igen ám, aztán közbe ugye meghalt az édesanyám is, nem, még akkor élt, akkor még élt. Na, lényeg az benne, hogy ő egy nagy szélhámos volt, csak hát én nem tudtam, egyszerűen nem tudtam. De a bíróságra, egyszer aztán elmaradott és valamiért úgy, úgy nézeteltérés volt köztünk, mer azért ez többször is, nem csak egyszer, vagy háromszor is előfordult, és jön, hogy élettársi vagyonközösség megosztásán jelenjek meg a bíróságon. Hát, hajam az égnek áll, na de még előtte megtörtént az, hogy a lakásba mivel nem laktam bent, ugye, mert az édesanyám beteg volt, őt gondoztam, kipakolta az egész lakást. Jelentettem a rendőrségnek, a kijövő rendőrök nagyon rendesek voltak, el kell azt mondanom, azt mondták, hogy még a kocsival utolérik, és lepakoltatják, visszahoznak mindent. És amikor bementem a rendőrkapitányságra, hát a rendőrkapitányságon lefújtak mindent.

Kezdődött a kilopásom

Akkor mindjárt láttam már, hogy, hogy itt összejátszás van, hiába fordulok a rendőrséghez, és ettől a perctől fogva kezdődött meg nekem a kilopásom. Ezzel a személlyel összejátszódott a rendőrség, ügyészség, bíróság, mindenki, amikor én először a bíróságon megjelentem, hogy arra gondoltam, hogy elmondom és viszem az iratokat, a bírónő azt fogja mondani, mer a saját levelét vittem, ami bizonyította, hogy nem voltunk élettársak. Kézzel írott saját levele, hát mondom, ennél nagyobb bizonyítékot nem tudok adni, mer a többi hazugság lehet mind. És, azt mondta a bírónő, mer aztán én kértem, mert rendeltem ki pártfogó ügyvédet, én azt se tudtam, hogy kell-e kérni, nem-e, hát rendeltem ki. És hogy csak úgy járul hozzá, hogy elfogadja azokat a leveleket bizonyítéknak, ha ő megengedi. De, hogyha megengedi azt, hogy ő azt elfogadja, akkor nagy hátrányba fog kerülni, mármint a férfi, aki élettársi vagyonpert indított ellenem. És, mert hát az ő levelei.

Hát ugye mivel soha nem voltam bíróságon, nem tudtam, hogy mikor szabad beszélni, meg hogy illik ott viselkedni, és mondtam a bírónőnek, mondom, hát bírónő, bocsássa meg, az a levél az én nevemre van elküldve, hát ahhoz énnekem van már jogom, ő már elküldi, neki semmi joga ahhoz nincs. És ezt a fő bizonyítékot nem fogja bizonyítékba venni? És azt mondta, hogy nem. És akkor megszólal az ügyvédnő, aszongya, akkor most én kérem, fölolvasom, és amit fölolvasok, tessék jegyzőkönyvbe foglalni. Na mindegy. És akkor, mivel itt dolgoztam Pesten, és hát visszajöttem egy év után újból a céghez, ugye a munkámat nagyon elismerték, és hát egyet is éreztek velem, hogy azért a gyász nagyon fájt, és azt mondta a vezérigazgató, hogy meg fognak minden útiköltségemet téríteni, ahányszor lemegyek az édesanyámhoz, mer nagyon becsülték bennem ezt a nagy, szülői kapcsolatot, csak hozzak a helyi tanácstól, vagy mi volt, tanács volt még akkor, tanácstól igazolást, hogy édesanyámmal élek együtt. És hát ugye ez az igazolásom is megvolt, hogy, hogy a tanács kiadta, hogy igen, az édesanyámmal élek együtt. Na és ezt is bemutattam a bírónőnek. És ezt se fogadta el. Pecsétes.

Na most, én már aztán ugye tanukra nem számíthattam, mer, mer hát senki nem tudta az én helyzetemet, hogy most élettársi kapcsolat, vagy, vagy valami, akikre számítottam, hogy rokon, azokat meg befolyásolta, belevitte minden hazugságba. És aztán ment a tárgyalás, majd odáig ment, hogy a bíróság létrehozott egy élettársi kapcsolatot, utána az élettársi kapcsolat folytán a saját vagyonomat fölosztotta, amit én vettem, élettársi kapcsolat címen, aztán elvette tőlem, a zártkerti ingatlanomat, elvette a Trabant kocsimat, és egy kilencszáz négyzetméterre épült, százhatvan négyzetméteres lakóházat. Telkes családi házat, ami körülbetonozva, szóval mindennel ellátva egy új lakás, ennek a lakásnak az ötven százalékát telekkönyvben ráírta a felperes nevére. Majd ugyanabban a tárgyalásban már kötelezett engem a bíróság arra, hogy 90 napon belül a lakóháznak a felét köteles vagyok kifizetni, ami az ő tulajdona, amit tőlem elvettek, amíg ki nem fizetem, húsz százalékos kamat terheli.

Elvesztettem életem minden erejének vagyonát

Na mivel én nagyon bíztam, és még a mai napig is bízok, hogy el fogok jutni odáig, hogy van igazság, és találok egy olyan becsületes embert az igazságszolgáltatásban, aki át fogja nézni, és, és megérezni, mert ezt nem tudom elképzelni, hogy idáig süllyedtünk volna, mindig fellebbeztem, nekem a fellebbezésbe bele se néztek jóformán, a Legfelső Bíróságon háromszor volt az ügyem, perújítást kértem, nem adták meg, az évek teltek, odáig jutottam, hogy a bíróság által elvesztettem életem minden erejének vagyonát, mer az erőmből gyűjtöttem össze, meg vettem föl hozzá még OTP-kölcsönt, azt is kifizettem, tehát, és ez kevés volt, az egész életem ereje.

Csak közben édesanyám ’99-ben meghalt, megörököltem a szülői házat, az édesapám iparos volt, műhelye volt, gépek voltak, szőlőhegyünk volt, ahhoz mindenféle fölszerelésünk volt, prés, daráló, hordó, kádok, permetező, ami, ami csak kell, ez minden odament, amit elmondok, utoljára, de ez még nem utoljára volt, hanem előtte egyszerre három per ment ellenem. Mert a lakóházamat elárverezték, ’99 decemberében, még októberben a nyugdíjam harminchárom százalékát letiltották, és azt követően mentek az árverezések a saját lakásomban, amit elvettek tőlem, a szüleim lakását, az édesapám vagyonát, a műhelyt meg a boroshordó-fölszerelések, egy négyszer öt méteres faraktár, tele volt fűrészelt faáruval, az minden elment, nagyüsttől kezdve, hát nem, nem tudom fölsorolni, de hát disznóöléshez is amik voltak felszerelések azok is, minden oda, és akkor 2000 júniusba, amikor árvereztek az édesapám műhelyébe, fölveszi a gyalugépet is a végrehajtó, illetve a jegyzőkönyv foglalás az akkor történt meg, amikor én nem voltam otthol. Föltörték a lakást, bementek, és leltárt, foglalási jegyzőkönyvet készítettek, teljesen üres lakásba, én itt voltam Budapesten, és azt a gyalugépet vette föl a végrehajtó, sok minden között leltárba, amit már ez a szemétláda, mer én már nem mondtam másnak ezt a felperest, mint szemétláda, kilopott, és a második szomszédba vitte el, ahol kiszerelték és egy más állványba beépítették. Na és, ebből kifolyólag, amikor aztán árverezés történt, eladták azt a gyalugépet, amit már kilopott onnan, de ezt a végrehajtó azért vette leltárba, hogy bizonyítsák azt, hogy én hazudok, hogy kilopta. Mer hát a végrehajtó is fölvette. Tehát ilyen összefonódás van.

És akkor én ebbe nem nyugodtam bele, írtam a rendőrségre, hogy jöjjenek ki, kijöttek a rendőrök, írtak is, de ugye nem adhatták tovább a feljelentést. Abba se nyugodtam bele, írtam az ügyészségre. Na most hát az ügyészségről meg én kaptam idézést, hogy menjek be. És hát bementem, és azt mondták, hogy súlyos hibát követtem el, mer okirat-hamisítás végett tettem följelentést, és ez nem állja a helyét. Mondtam neki, hogy ügyész úr. Legyen szíves, jöjjön ki velem, hogy én meg tudjam mutatni, hogy én amit mondok, azt tény támassza alá. Erre föl velem nem jött ki az ügyész, hanem ezzel a szemétládával elment a hegyre, és utána kaptam az ügyészségtől meginten idézést, hogy mikor jelenjek meg elmeorvosi szakértőnél, és hát ugye nagyon megijedtem, hát ugye ennyi rosszat elkövettek velem, hát mondom, egy injekciót adnak, és akkor tényleg elveszik az eszemet, vagy megbolondiíanak, és nem akartam. És akkor onnan vidékről föltelefonáltam a Legfőbb Ügyészségre, hogy most ilyenkor mit tehetek. És azt telefonálták vissza, hogy egyszerűen hagyjam figyelmen kívül, ne menjek el, mert eleve az, hogy ilyen zaklatottság mellett is, hogy tudtam, hogy hova telefonáljak, honnan kérjek szót, meg minden, biztos, hogy nem vagyok, meg a hangomról, beszédemről megítélve biztos, hogy nem vagyok elmebeteg.

És nem álltak le, meginten küldtek, akkor fölutaztam személyesen, hát ugye az, az nekem mindig egy-egy ötezer forint volt, ide, és elmentem a Legfőbb Ügyészségre személyesen panaszt tenni, ahol azt mondták, hogy igenis, írjam meg nekik, hogy nem vagyok bolond. Tehát meginten azt mondták, hogy ne menjek el. Mer mondtam, hogy mért nem akarok elmenni, mer félek, hogy belém vágnak egy injekciót, ami ellen nem tudok védekezni, és akkor, akkor mitevő leszek, ha tényleg megbolondulok. És akkor is, és akkor megírtam rá, megírtam az ügyészvezető főügyésznek, ahova, ahonnan kijött az idézet hozzám, hogy kérem, semmi indokát nem látok annak, hogy elmeorvosi szakvizsgálatra menjek, mivel se tettbe, se szóba vagy írásba nem követtem olyan cselekményt el, ami indokolttá tenné az elmeorvosi vizsgálatot. Erre visszajött megintenen a levél, szigorú hogyhívjákkal, ha meg nem jelentem, jelenek a következő alkalommal, az ügyészségen, akkor rendőri előállítással vezetnek elő, aminek még a költségét is meg kell fizetnem. Hát elmentem, na, de mondom, hogy tényleg életemben akkor féltem legelőször, addig nem tudtam, mi a félelem, és bementem, hát úgy viselkedtek velem, mint egy betörő, rabló, gyilkossal. És menjek be a szobába, hát mondom, hogy nagyon féltem, bemegyek, énnekem szemből fényképet, oldalt fényképet, másik oldalt fényképet, az ujjaimról mindről külön, a tenyeremről egybe mindenről ujjlenyomatot, egész hogyhívjákot, rólam fényképet, és, mondtam hogy mi ez, hát mi ez, hát engem rabolnak ki, engem tesznek tönkre, és akkor még én vagyok bűnözőként kezelve? Na aszondja, csak hagyjam alább, mert ennek még lesz komolyabb következménye is.

Elmeorvosi vizsgálaton

És hazamegyek, és akkor megjött megintenen, hogy hányadikán kell az elmeorvosi vizsgálaton megjelenni. Hát jött velem egy kis asszonyka, mondtam, hogy gyere el, mert ha nem engednek ki, legalább hozzál hírt, hogy nem engedtek ki, hát honnan tudjam, most már idáig eljutottam. És kijön az elmeorvos doktornő, ilyen országos elmeorvosi vizsgálatra kiírt elmeorvosnő, akit sose láttam, se előtte, se utána, és néz ott körül, jobbra, balra, persze gondolom, hogy nézhette, hogy ki lehet az a dühöngő, vagy bolond, vagy mittudoménmi, és mi ott ültünk ketten, hát emberhez méltóan felöltözve, viselkedve, és mondja a nevemet. És akkor én elindulok. És ő meglepődik, megy hátrább. És mondom, hogy ön után menjek, aszongya nem, nem, jöjjön előttem. Bemegyek, és ott benn meg már volt egy férfi orvos is, és, hát nem tudtam, hogy az illető orvos-e vagy nem orvos, mer hát honnan tudja, csak már beszélgetés folytán, és akkor el kellett kezdeni beszélgetni, és akkor megkérdezem, hogy mondom, hát már meg tessék engedni, hadd kérdezzem meg, hogy ön az elmeorvos, akinek a vizsgálatára kellett nekem jönni? Aszongya, igen. Na és hát egy másfél órás ilyen magnóbeszélgetés történt, és akkor azt mondta, hogy na jó, köszönöm, aszongya, befejezzük, hát, mondom és most akkor mi az eredmény? Azt mondja majd megküldjük az eredményt, de én minden esetre önről nem tudom azt megállapítani, hogy maga elmebeteg, mer aszongya minden kérdés, minden mondat, ami nekem szükséges, az tökéletes. Mert aztán ugye megfenyegetett ez a szemétláda, hogy betetet a zárt osztályra, ott fogok elpusztulni. Na most én azért féltem nagyon menni oda, mert mondom akkor ez már egy, ahogy eddig minden elő van készítve, ez is elő van készítve.

És akkor ezt követően aztán elindult ellenem még két bírósági per. Egy azért, hogy a szüleimnek a házában már én akkor úgy laktam, mint, mint albérlő, amit nem is tudtam. Aztán a saját házam, amit eladtak fölöttem, abba is úgy laktam, mint albérlő. Ahova bemenni se tudtam. Mert lecserélték a zárat, vagy elvették a kulcsot. És mégis, havi negyvenezer forint lakbérletet kellett utána fizetni. És amikor mondom a bírónak, aki tárgyalja, hogy bíró úr kérem, hát amelyik kocsmába én be se megyek, nem hogy iszok, még nem is tudok ott rendelni se, hát én most ott fizetek? Hát mondom, én nem tudtam bemenni oda. A kulcs nem nálam volt, hát hogy, miért fizetek én ott negyvenezert, mer, aszongya nem költözött ki belőle. Hát mondom, hogy költözzek ki én abból a lakásból, amibe nem lakom. Há hogy költözzek ki? Eleve nekem oda először bent kellene laknom. Hát nem tudok bemenni.

Költözzek ki

Akkor utána meg az volt a második, hogy a szüleim lakásából költözzek ki, mer ha nem, karhatalommal tesznek ki. És akkor mondom a bírónőnek, hát mondom, bírónő, hogy gondolja ezt, hogy engem onnajt kitesznek, mikor nekem elszámolást még nem csináltak. És amit csináltak eddig, ez mind hazugság. Mind hamisság. Hogy hogy merek én ilyent mondani. Én ha meg kell halni, meghalok, de csak az igazságot mondom. És akkor még az ügyészség még tett ellenem egy bírósági feljelentést, hogy én megrágalmaztam az ügyészséget, illetve ezt a felperest, hogy kilopta a hogyhíjjákot a műhelyről.

Na most én indítottam egy pert ellene, amiben bebizonyítottam, de ez nem a megyénkben történt, hanem a szomszédos megyében, és ott be tudtam bizonyítani az igazamat. És a bírósági tárgyaláson ugye megvan, hogy igenis ő lopta ki onnajt a gyalugépet. És akkor én ezt mutatom a bírónak, összeírtam pontokba, mert ottan aztán mikor a tárgyalás rövid volt, ugye, nem volt hosszú, de én elmentem a helyi lap szerkesztőségéhez, hogy jöjjön egy újságíró és a tárgyaláson legyen ottan. Vegye föl a tárgyalásomat. És a kirendelt ügyvédem odasúgta neki, hogy te ebbe ne mártsd bele az ujjadat, jobb, ha kinn maradsz belőle. Aki addig kész volt újságíró, azt mondha erre, bocsássak meg, de most kapott egy értesítést, hogy valahova gyorsan kell mennie. Csak ő azt nem tudta, hogy én hallottam, amit őneki súgtak, mer ugye nem voltam már olyan fiatal, meg az ember már nem olyan kiöltözött, vagy mittudomén, azt hitték, hogy egy kicsit már nem is érti, vagy nem is, mert én soha életemben nem hallgatóztam, de hát amit a fülem mögött mondtak, azért csak meghallottam. Na, tudtam, hogy itten már hiába hívtam az újságírót, nem lehet, itt már megint svunda-bunda lesz, és akkor fölállt az ügyész, és azt mondta, hogy nekem büntetést kér. Na most aztán a bíró meg odamondta, hogy nem szabhat ki büntetést, mer először is tiszta életű vagyok, az életemet leéltem, semmi homály nincs rajta, tehát bűncselekmény-mentes vagyok, másodszor meg nem követtem én el olyan bűnt, amiért bűncselekményre vonatkozóan büntetést. Mert még azt is meghatározta az ügyész, hogy kettőtől hat évig terjedő börtönbüntetést ítél meg ő, az ügyész. És akkor erre mondta a bíró, hogy nem teheti.

És akkor behívatják ezt a szemétládát, és akkor mondják neki, hogy mi a helyzet, az úgy futott ki onnan, hogy majdnem ottan összedöntött mindent, hogy nem sikerült betetetni engem a börtönbe. Én minden áron börtönbe. És ebbe nem tudok belenyugodni még a mai napig se, hogy, hogy egy ilyen csapat létezhetik, és ilyen szennyezi be az igazságszolgáltatást. Az ügyészséget, a rendőrséget, a bíróságot, hogy ilyen befolyásolás alá kell, hogy essen. Na és akkor, hát hova költöztem volna ki, meg az a szülői ház, én ott születtem, a szüleimmel ott nevelkedtem, ott hordtak a karukon, minden, hát az nekem olyan volt, hogy azt elmondani nem tudom. És akkor most tessék elképzelni, három bírósági tárgyaláson lenni, hát milyen lelki-testi betegség az ilyen. És én olyan beteg lettem, hogy, hogy feküdnöm kellett. És hát nem költöztem ki, mert hát hova költözzek ki, hát minden tele, minden tele a szüleim emlékével, meg mindennel.

És megjött a végrehajtó

ezzel a szemétládával, rendőrséggel és karhatalommal. Beteg, fekvő ágyamból az utcára tettek. Délután négy órakor, est előtt. Rám sötétedett. Hogy én hol alszok azóta is, hol lakok, miből élek, élek-halok, azt megkérdezték, mert ugye a nyugdíjfolyósítóhoz ezt le kellett adniuk. És 2001 szeptember 13-án 16 órakor tettek utcára. 2002. február 6-án a nyugdíjfolyósítóhoz még megkeresést tettek, hogy a 33% nyugdíjamat, amit addig letiltottak, emeljék föl 50%-ra. Utcára kitett embertől. Utcára kitett embertől még azt a 17%-ot, amit törvény ad rá lehetőséget, elvegyék. Tehát most, ha összeadom, majdnem 400 négyzetméter lakásból, szüleim, nagyszüleimtől örökölt emlék, vagyon, ami nekem nem csak érték, azt nem lehet megfizetni, még a háborúban elhalt nagyapámnak a levele is ott volt. És betegen, utcára, karhatalommal, rendszerváltás után. Hát erre van a rendőrség? Hát könyörgöm, könyörögve könyörgöm, nem a magam érdekében, mer ma én ha élek, holnap meghalok, a jövő érdekébe, hát ha az igazságszolgáltatásra nem építik a jogot, akkor mire, a lopásra? Arra van jog alkotva? Hát szégyen gyalázat, ha az igazság a joggal nem vág egybe. Hogyha a jog az igazságot nem szolgálja, azt törvényes lopásnak lehet minősíteni. Mert engem így, ilyen alapon tettek ide. És mennyivel nagyobb hasznára lennék a társadalomnak, hogyha én nem itt volnék. Énutánam nem kellene semmiféle szociális támogatást adni. Mer nekem volna most még amiből megélni, mert volt miből megélni. És jelenkori napjaimig is úgy élek, hogy tiszta erkölcsibe, és egy élet erejétől, ahogy elmondtam, mindentől megfosztva, betegen, utcára dobva. És most az isten segítségéből vagyok itten a hajléktalan otthonban, mer, mer tényleg abból vagyok itten.

Az interjút Erdős Virág készítette