coMMMunity

Ülök itthon az asztalnál, balomon tea, előttem laptop, dolgozom. Normálisan ezt a munkahelyemen tenném, de most nem normálisan van. Toszogatom az egeret jobbal, néha leteszem, megigazgatom a vállam, oszlatom a sajgást.

Ezt nézem.

Ahogy megy a film, úgy szivárog belém az idegesség, tűnik el a humorérzék, önt el a harag. 36 éves vagyok. 30 éve kerekesszékben. 18 éve vívtam ki függetlenségemet egy jogosítvány és egy átalakított, használt autó segítségével. Pár hetes kínlódás után rutinszerűen pakoltam ki-be a kocsiból a 15 kilós kerekesszéket, időnként nyivákolva súlyától. Emlékszem, hogy hol volt elég alacsony a padka az egyetem környékén, ahol fel tudtam menni a járdára, arra is emlékszem, hány lépcsőfok vitt fel a Nagyelőadóba. Tudom, milyen kerekesszékestül megemelve lenni, 5-6 lépcsőfokot esni, majd nyugtatni a segítőimet, hogy nem esett bajom, de este igyanak valamit az ijedtségre, mert holnap is jövök órára. Ismerem a vesetájéki görcsöt, ami a mosdó áthatolhatatlanul szűk ajtajánál sajdít a legerősebben, amikor felismerem, hogy nem férek be, pedig már nagyon kell. Ezért azt is tudom, milyen érzés egy teljes nyári napot ivás nélkül tölteni, vagy hóesésben fél órát ücsörögni a posta bejárata előtt, miután megkértem valaki ismeretlent, hogy küldjön ki egy ott dolgozót, akitől átvehetném az ajánlott levelemet.

akadályos kilátás

Bárhová megyek, előre gondolkodom, a fél város járdái, útpadkái, lépcsői, kapubejárói, veszélyes csatornalefolyói, széles réses macskakövei a fejemben vannak. Az izületi kopás és a gyulladás a vállaimban. A használhatatlan mosdók a sorvadó fél vesémben. 18 év aktív élet ebben a közegben, kivételesen szerencsés, ideális „fogyatékos”-ként. Épkézláb gyerekekkel jártam egy iskolába (mert nem volt más és az aktuális igazgatók megengedték), ők megtanultak engem, én őket. Egyetem, nyelvtanulás, munkakeresés, önálló életvitel, minimális kiszolgáltatottság. 26 ezren vagyunk ideálisak Magyarországon a 2001-es népszámlálás adatai szerint, akik heti negyven órát dolgozunk.

Sok minden változott, 18 év alatt láthatóbbak lettünk, lett  fogyatékosjogi és egyenlő bánásmódról szóló törvényünk, műsorunk a médiában,  néhány „díszbéna” megjelenik itt-ott… de azt a nyomorult korlátot mégiscsak keresztbe teszi a rámpán valami ostoba bunkó. Nem véletlenül, mert mondjuk nem látta meg a felfestést, vagy eltakarta valami a táblát, vagy épp leszarta, mert öt percre állt meg sütiért, nem! Hanem felvonult szerszámokkal, munkagépekkel, tervrajzzal, többedmagával, majd napokon át, elszántan építkezett! Akkor ezt most így hogy? – merül fel a kérdés bennem sokadjára, de nem áll előttem senki szemkontaktust kerülve, mint a parkolókban.

„Elnézést, Uram, egyszerre két parkolóhelyet foglalt el az autójával, így egyikbe se férek be” – fogalmaztam úrinőként, elnyelve az indulatokat. Elvégre azt szeretném leginkább elérni, hogy arrébb álljon és nem azt, hogy vérig sértsem.

„Ja!” – reagált a középkorú pár férfitagja, nejébe karolt és továbbsiettek.

„Elnézést, Hölgyem, egyszerre két parkolóhelyet foglalt el az autójával, így egyikbe se férek be.”

„Apukám volt, itt dolgozik a büfében” – válaszolt a harmincas nő és tovább pakolt a csomagtartóba.

„Elnézést, Uram, az utolsó mozgáskorlátozottaknak fenntartott parkolóhelyet foglalta el.”

„Jó, de máshol nem volt hely.”

„Elnézést, Hölgyem, 30 centit hagyott a két autó között, nem tudok beszállni a kerekesszékkel, megkérhetem, hogy egy kicsit álljon arréb?”

„Úristen, ne haragudjon, nem gondoltam végig, megyek innen azonnal” – ajtót nyit, beül, két sorral arrébb megáll. Mosolygok rá és intek, hogy köszönöm, csak ne érezze magát olyan kínban.

Sose kérdeztem a volt osztálytársaimat, hogy foglaltak-e már el illetéktelenül parkolóhelyet, vagy vittek-e fel lépcsőn rajtam kívül még valakit. Vagy, hogy egyáltalán mernek-e segítséget ajánlani. Sose kérdezem, hogy a tapasztalat hiánya, vagy az intolerancia vezérli-e a tapintatlanokat, amikor keresztülgyalogolnak rajtam. Ember, tévedhet. De a korlátépítők szakemberek.

Még egy hétig kell pihentetnem a vállam a műtét után, aztán végre kijutok a lakásból. Mennem kell boltba is. Dolgozik ott egy pénztáros, aki mindig kérdezi, hogy segíthet-e pakolni. Meg fogom köszönni és elmondom neki, hogy most egy ideig rendben leszek. És hogy képzelje, milyen videót láttam, nagyon fog nevetni…