coMMMunity

Andrásunk, a jó Giró-Szász, végül igen rossz lóra tett. Pedig szépreményű ifjúként indult, s neki magának is szép reményei lehettek, gondolom legalábbis én, amikor 2010-ben felvirradt a nap, amelyre ő független politikai elemzőként már oly régen várhatott.

Még viszi a szót

Húzta az igát a Századvég Alapítványnál, a Hír TV-nél, majd bejutott az éppen bolsevik elnyomás alatt álló MTV-hez, hogy választásokat szakérthessen, természetesen függetlenül, szintén politológus kollégájával, Török Gáborral egyetemben, miközben várakozott, függetlenként egyre csak várakozott. Amúgy mi tagadás, megvolt hozzá a képessége, hogy függetlenségét a nagyközönség számára hitelesen adja elő. Tulajdonképpen nem is lett volna nekem ezzel komolyabb problémám, mármint a köztévében való szereplésével, miért is ne lehetne a választási műsoroknak egy párt mellett elkötelezett úgynevezett szakértő résztvevője. András pedig, a Giró-Szász, mérsékeltnek, józannak tűnt, hát elemezzen, ott egye a fene. Na jó, a függetlent azért ne játssza el.

Nem vette volna észre, mit csinál, amikor a bülbülmadár csábító hangja újabb, normál, hétköznapi demokráciákban valóban nem megvetendő állás ígéretét csicseregte fülébe? Nem mérte volna fel, hogy egy szóvivői állás elfogadása, majd az éppen adott kormány ósdi szokások szerint előbb-utóbb elkerülhetetlen bukása után már a hagyományos, mondhatni ortodox demokráciák ízlése szerint sem játszhatná el a függetlent? Lehet. Mondjuk, ez elég szar lenne, mármint politológusi képességeire nézve, de hát most éppen e képességek kérdőjeleződnek számomra meg. Persze, ha eleve elhatározta, hogy végképp föladja látszólag független szakértői szerepét, akkor kicsit, de csak egészen kicsit, más a helyzet. Ám az is lehet, hogy fölmérte, és így vállalta az új pozíciójával járó következményeket. Még ez sem lenne különösebb – természetesen csupán önmagával szemben elkövetett – vétek, hiszen az ő pályája, ki más, ha nem ő maga döntene róla. Csakhogy, ha fölmérte, akkor jön az, ami engem módfelett aggaszt. No nem azért, mert különösebben potyognának a könnyeim érte, hanem azért, mert mégiscsak jó lett volna megmaradni a hitben, hogy azért nem mindenki teljesen vállalhatatlan, aki még hisz a Fideszben (ezt természetesen nem a Fidesz választóira értem).

De lássuk hát, mi a valódi problémám vele. S most megint csak ott tartok, hogy két lehetőség közül választhatok, amelyek végső konklúziója azonban egy és ugyanaz: András, a Giró-Szász, akárhogy is nézzük, fájlaljuk, de rossz politológus. Mert ha felnőtt emberként kezeljük, aki maga dönti el, mit vállal és mit nem, márpedig nincs okunk nem akként kezelni, akkor abban az időpontban, amikor a szóvivőséget elvállalta, politológusként már régen látnia kellett volna, hogy ez bizony nem éppen egy ortodox demokrácia. Neki, akinek feladata a politikusi kijelentések értelmezése és elemzése, már nem lehetett kétsége afelől, hogy e kijelentések, egyáltalán a szavak, nem igazak. Neki, mint a konzervatív szellemi központ egyik súllyal bíró figurájának az lett volna a feladata, hogy erre folyamatosan felhívja a figyelmet, s még az is elfogadható lett volna, ha eközben nem lép a nyilvánosság elé, bár kétségtelenül ez utóbbi az elegánsabb megoldás.

Nem, ő, nem ezt a látszólag rögösebb utat választotta, hanem azt, amelyik majd később lesz számára jóval rögösebb: beállt az egyik legkellemetlenebb sorba, az eleve papagájnak született Szijjártó és a rég lejárt frissességét szavatossági cédulák újraragasztgatásával palástolni igyekvő szenátorasszony mellé. Márpedig innen nincs visszaút. Meg kellett tanulnia, meg is tanulta az ő nyelvüket, ki kell mondania olyan otrombaságokat, hogy felkutatják a rémhírterjeszőket, talán még azt is ki kell majd mondania, hogy eljárnak a feketézők ellen, és lehet, hogy rádörren majd a sötétben bujkáló ellenfülkeforradalmárokra, hogy reszkessenek. Elindult a lejtőn, na.

Pedig politológusként tudnia illett volna, hogy nem csupán a sokat emlegetett, valójában a parlamenten kívül egyáltalán nem létező és soha nem is létezett kétharmad nincs már meg, aminek a nevében immár neki is hazudnia kell, de az a nagyjából egyharmad sem, amelyik a parlamenti kétharmadot biztosította. Tudnia kellett volna, hogy bizony hazugság, amikor ő is állítja, itten „az emberek” nevében folyik a … Mi is? Ja igen, kormányzás. Politológusként látnia kellett volna, hogy az egész hatalomgyakorlás a politikai, a gazdasági és a sajtóbéli erőcentrumok érdekeltségei mentén, csupán azokat kiszolgálva zajlik, a népet, bármi legyen is az, teljesen kiiktatva. E hármas erőcentrum pedig az Orbán-Simicska-Bayer tengelyen fűződik láncolatba, s hát hogy is mondjam, politológus legyen a talpán, aki e tengelyt a néppel, mondom, legyen az bármi is, azonosítani tudja. Igazán éles elméjű politológusként pedig azt is észre kellett volna vennie, hogy a népnek még ez a viszonylag szűk szegmense is csupán látszólag dolgozik a maga érdekében, hiszen az ő érdekük szintúgy a stabil, hosszútávon is megbízható kormányzás volna, amire minden esélyt megkaptak, ám ők az ámokfutást választották, az ország mellett magukat is jócskán belemerítve a nagy rakás szarba.

Látnia kellene, még most is, amikor rémhírterjesztők után kajtat, hogy az ijesztgetéssel már semmire nem megy, akármennyire is lenne ok amúgy a félelemre egy olyan országban, amelynek jogrendje szerint már egy tizennégy esztendős gyermeket is lecsukhatnak, ha elcsen egy tábla csokit a boltban. Csakhogy azok a bizonyos emberek, és ezt is látnia kellene, egyre kevésbé félnek, hisz túlélt már ez az ország azért az Orbán-Simicska-Bayernél keményebb fiúkat, akkor is, ha esetleg fáj nekik, hogy még a teljhatalom kiépítésében sem ők a legprofibbak.

Legfőképpen pedig azt kellene látnia, hogy bár még őrzik hatalmukat, de ezek az emberek, vicces kis erőpolitikájukkal együtt már megbuktak. Menniük kellene már, minél előbb, annál jobb, nekik is, mindnyájuknak. Látnia kellene, hogy előbb ugyan Orbán fog bukni, de aztán az orbánizmus maga. Giró-Szásznak, a konzervatív szellemi elit jeles alakjának most éppen azon kellene dolgoznia, hogy a Fidesz előbb-utóbb elkerülhetetlen széthullása után a romokból létrejöhessen egy európai értelemben vett, mondjuk amolyan CDU-szerű konzervatív párt. Hiszen mint annyi mindennel, ezzel is így vagyunk ebben az országban: nincs, de igény volna rá.

De ő még viszi a szót. Az előbb két lehetőséget említettem, miért is teszi ezt, s mindkettő feltételezi, amit magam is hiszek: nem síkhülye. Ez a pozíció a szóvivők között amúgy is foglalt. Tehát vagy azért vállalta, mert nem látta, mit vállal. S ebből az következik, hogy ha nem is síkhülye, de rossz politológus. A másik lehetőség, hogy látta, de nem törődött vele, mert a kétpercnyi miniszterelnöki biztosi dicsőség fontosabb számára a szakmai becsületnél. Ebből is az következik: rossz politológus. Most még, ideig-óráig úgy tűnik, jó állása van. Pedig az eddigiek sem voltak rosszak.

De ha ő maga rossz politológusként ezt nem is vette észre, azért azt nem értem, miért nem szólt neki még idejében egyetlen barátja, ismerőse sem, Woody Allen szavaival, amikor addigi stallumát dobta a kukába: „Jó állás, ne baszd el!”.