coMMMunity

Félreértés ne essék, a Scallabouche Társulat: Egyszer volt, hol nem volt Gyöngyöspata című új darabja, akkor is létrejöhetett volna, ha nem lettek volna a 2011-es gyöngyöspatai események. Általános roma-magyarügyi, tabudöntögető kabaré, posztmodern mesébe csomagolva. Minden, a „szívében magyarnak” dedikált – csak részben sikeres – antirasszista revü kísérlet.

Ez itt Kansas? (Szalontay Tünde, Balog Rudolf)

Egy eredeti dokumentumok alapján készült színpadi mű is feltételez némi előismeretet az eseményekről, hát még, ha nem dokumentarista a feldolgozás módja, hanem saját vállalása szerint hangulatokat szeretne felidézni csupán, és még azt is a kívülálló szemszögéből.
Mielőtt távolra helyeznénk magunkat, és nevetnénk a borzalmakon, azért idézzük fel, mi is a Gyöngyöspata fenomén! Mert a darab ebben nem fog sokat segíteni.

2011 tavaszáig semmi mást nem tudhatott az utazó Gyöngyöspatáról, mint, hogy a Mátra délnyugati lábánál fekszik és szép kirándulóhely a környékbeli településekkel együtt. Akit kicsit jobban érdekelt, az tudhatta mondjuk, hogy már a magyarok előtt is lakott volt, a X. században várat építettek oda, rendre nemesek kapták meg jó szolgálatukért, vagy vették meg a területet. Gyakran cserélt gazdát főétekfogótól a török szultánig, mégsem volt etnikai csatatér, kultúrtörténeti érdekessége pedig a Patai graduálé néven ismert XVI. századi kódex. Nyilván a modernkori története is árnyaltabb, mint, amit a működésképtelen közmédiából, a cigány-magyar társadalmi párhuzamtól szabadulni képtelen jobboldali sajtóból, vagy a szoftliberális budai zsúrfeltárók felületes tudósításaiból ismerhetett meg Magyarország lakossága az elmúlt évben, miután sajnos nem a legjobb kontextusban vált világhírűvé a mátrai falu.

Történt, hogy 2011 tavaszán az elszaporodott bűncselekményekre hivatkozva a (11.7 százalék) roma lakosságot megfélemlítve masírozni kezdett a Szebb Jövőért Polgárőr Egyesület a cigánysoron. Csak úgy önkényesen, felmutatva a magyarnak mondott erőt, az ország meg nézte hülyén. A „járőrözés” majd’ két hónapig tartott, néha neonáci akciókkal fűszerezve, miközben magyarellenes indítékok miatt, meg kerékpáros közlekedési vétségekért tartóztattak le ott roma embereket. Félelmetes fogalmi- és törvényi zavarok keletkeztek, itt kulminált az országos cigány-magyar háború, a teljesen bizonytalanná vált lakosság jó része roma ellenes indulatoktól buzgott, „polgárvédelmi” fegyveres kiképzőtábort készültek szervezni paramilitáris alakulatok egy magánbirtokon. Volt egy, a belügy által kirándulásnak becézett evakuálási akció, amelynek kapcsán azonnal felmerült az idegenkezűség. A budapesti értelmiség és az antirasszista mozgalmárok eljártak szolgálni, védeni és krízistudósítani a helyszínre, Gyöngyöspatáról szóltak a nemzetközi hírek. A civil konszolidációs kísérletek során az is felmerült, hogy legyen ott világtalálkozó, egy komplett non-stop Woodstock, főzzenek pörköltet a falu főterén, zenéljenek közben rockzenekarok, mediáljanak a szociológusok, meg a pedagógusok, illetve legyen ez a béke jegyében mindjárt egy pánmagyar fesztiválfalu is.

A darab rendezőjének Alexis Latham-nak a Disney Land olvasata sem valószerűtlen verzió ezek fényében, sőt az Óz a nagy varázsló tematika is teljesen helyénvaló. A kegyetlen meséknek se vége se hossza, a folyamatos rendőrségi meg nem erősítéseknek köszönhetően és a feloldatlan feszültségek kapcsán elszabadult krízis nem oldódott meg azóta sem. Lehetett kenni a másikra a történteket, úgy az időközi választások eredményét (Juhász Oszkár, a Jobbik jelöltje lett a polgármester), mint a radikális Eszes Tamás öngyilkosságát, vagy ifj. Farkas János, a cigányvajda fiának visszalépését. Senki nem járt jól, nagy homályos trauma maradt az egész, emberi tragédiákkal minden oldalon. Gyöngyöspata káosza parádés terep tehát a mélyre vágó színházi feldolgozáshoz, feltéve, ha ez a rendezői szándék.

Nincsen itt semmiféle bárka (Molnár Csaba, Szalontay Tünde)

Példaként ilyen „esetekre” ott volt már Balogh Rodrigóék: Tollfosztása, amely először mutatott rá arra, hogy a szegénység problémái és a cigányság elleni rasszista támadások összefüggnek társadalmunkban. Elévülhetetlen érdemük, hogy a társulat a puszta létével (oktatás, ifjúságpolitika) kiutat mutat. Vagy Lengyel Anna PanoDrámája, a Szóról szóra, amely szintén a rasszista támadások, az azóta sem tisztázott hátterű romagyilkosságok dokumentarista jellegű feldolgozása, mindenféle fikciós keret nélkül, reménytelenül, és amely produkció mögött hihetetlen kutatómunka áll.

A Scallabous Társulat szándéka nem ez. Távolról idéz fel momentumokat és nevetni szeretne velünk együtt magunkon.  Pata itt inkább ürügy, ami nem baj, ha az alkotó pontosan tudja mit akar. Nem volt terepmunka, nem rágták át magukat rendőrségi iratokon, sőt a történet is elveszett kézen-közön, maradt a színházi fikció és az irodalom. Meg három egymásnak és önmagának is vadidegen karakter: egy Svájcból érkező olasz szociológusnő (Szalontay Tünde), egy tájékozatlan roma fiú, aki a felvétel kedvéért gyöngyöspatainak vallja magát (Balog Rudolf) és egy eszement marketinges országimázs-látomásokkal (Molnár Csaba). Mindhármuknak vannak elképzelései múltról és jövőről, de párbeszédbe egyáltalán nem keverednek egymással, csak elbeszélnek a másik feje felett. Néha beülnek egy sarokba, vicces közhelyeket mondanak és néznek, mint a moziban. A szociológus, aki az ismeretlen magyar falu felé tart egy kocsiban (akárcsak a rendező Alexis Latham a Kolorado Kid című filmben 56-ban Budapest felé, mint haditudósító), azt sem tudja, hol van, a reklámos bolond a magyar Noé bárkájáról hallucinál, a roma fiúnak pedig mindegy, csak nem akar belekeveredni semmibe. Az elidegenedett szipus Dorothy, a szívtelen honi bádogember és a gyáva fekete oroszlán. Erős karakterek ezek, nem minden esetben megerősített színészi játékkal.

Az eddig angol nyelven és általában kooprodukcióban kísérletező csapat, most alapvetően magyarul játszik, a konyha-angol belekeverése is az abszurditást fokozza és humorforrás. A szövegek finom iróniával vannak megírva („Aha, itt kezdődnek a problémák… Amikor tömegek azt képzelik magukról, hogy magyarok…”) de nem nagyon érnek össze a jelzésszerű díszletekben zajló szekvenciákként, önállóan élő jelenetek. Lebeg az egész mint a körhinta és kacagunk, mint az orfeumban. Min is? Rafináltan összetett mondatokon, mert a humor jó válasz, ám Pata kapcsán, ha már, sokkal kegyetlenebb humornak kellene itt felmerülnie. Szándékosan nincs világkép, és így szándékosan elveszik a dolog mélysége is. Azt hiszem, az elfogulatlanság megőrzésének az ára ez.

Mégis megfogalmazódik egy vélemény, de nem a színházon belül. Az előadás végén hirtelen filmről bejátszott interjúkat látni, amelyben az utcai járókelők már hitelesen játsszák a megvezetett népet. Egyszerű kérdésekre kell válaszolniuk: „Mit gondol Ön a magyarországi romák történetéről?” „Mit gondol, mi a Magyarok története?” Az abszurd válaszokon is kacag a közönség, aztán inkább szomorú lesz. Együtt élő népek, akik nem, hogy a másikról, a maguk eredetéről sem rendelkeznek tudással. Félreinformálták őket, nem tanították nekik a suliban, azóta meg lusták és hazudnak maguknak inkább, például fölényt. Feloldásként a Somewhere over the Rainbow kezdetű sláger következik, és ekkor már tudjuk, hogy nem Kansas-ban, hanem Magyarországon vagyunk.  A szórakoztató előadás kétségtelen erénye, hogy kénytelenek vagyunk elgondolkodni legalább azon, hogy miért vagyunk olyan idióták, hogy még a vége előtt tíz perccel is olyan nagyokat nevetünk.