coMMMunity

Mi jöhet a békemenet után? Talán a békekölcsön. A január 21-i kormánypárti tüntetés résztvevőinek öltözékét nézve erre telne is – az IMF ellenében.

Valamikor 1996. december 24-én, amikor Belgrádban már több hónapja, napi szinten tüntetett az egyetemisták által összeterelt ellenzék (ebből nőtt ki az Otpor, azaz az Ellenállás nevű mozgalom, mely végül a rendszer bukását is részben előidézte), Slobodan Milošević arra az elhatározásra jutott, hogy szervez saját maga támogatására egy ellentüntetést. Ötlete nem vált be, noha buszokkal szállították híveit a fővárosba. Milošević ideges volt beszédének megtartása közben: amikor a tömeg azt skandálta, hogy „Szlóbó, szeretünk!”, dühösen vágott vissza: „Ja, én is szeretlek benneteket!”

Békés ellentüntetői idill árpádsávval (a szerző fotója)

Hogy kormánypárti demonstrációt szervezni műfajilag nem egyszerű, a szombati budapesti tüntetés is igazolta. Nem véletlen, hogy az egyik szervező, Bayer Zsolt is a szeretetről szónokolt a gyűlölet ellenében – munkásságát ismerve ez minimum Monty Python-i  jelenet. Az viszont kétségtelen, hogy hatalmas tömeg verődött össze. Ha a január 2-i tüntetésre azt mondták, hogy azon százezren voltak, akkor meg kell kockáztatnom, itt két- vagy háromszor többen voltak. Mint mindig, beszélnek itt millióról egyfelől, másfelől meg százezerről, de a hömpölygő tömeg számomra végeláthatatlannak tűnt. Már a Deák téri földalattinál sejteni lehetett, hogy itt nem páran fogják Orbánt éltetni és az IMF-et szidni – már az állomás bejáratához vezető folyosó is bedugult.
Itt azonban az is látszott, hogy az úri középosztály gyűlik, meg akik lecsúsztak, de ünneplő öltözékük még akad, ha 1986-os konfekció szerint is. Sajnos azon nem tudunk ironizálni, hogy a vidékiek már öltözékük alapján felismerhetőek voltak, hiszen csoportokban vonultak a kormánypártiak, szépen, rendezetten. Szegediek közé vegyülve sikerült megtudni, hogy onnan autóbusszal jöhettek a nemzetközi bankuralom ellenségei és a kormány barátai, egy ezresért, ami mondhatni ingyér’ van a vasúti jegy árához képest. Informátoraink viszont büszkén vallották, hogy vonattal jöttek, mert a haza nem eladó. Ugyanők, némi gondolkodás után, készségesen elfogadták, hogy a helyesen értelmezett liberalizmus nem rossz dolog, ha a szabadság szeretetét értjük alatta. Hisz most éppen arról van szó, Magyarország szabadságharcáról.

A bundákba öltözött, kucsmákat hordó tömeg zenei ízlése is egységesnek volt mondható – leginkább egy lakodalomra volt hasonlatos, amint a menet a templomba megy, majd ott imádkozik. Mintha egy körmeneten lettünk volna, ahol áhítatból áhítatba révednek a hívők, de ezt olykor átvágják egy lakodalmas rockba ágyazott bús nótával. No, nem a „Száz forintnak ötven a felé”-vel (ami ide illett volna), sokkal inkább kesergőkkel, amelyek Nagy-Magyarország dicsőségét idézték.

Az úri közép (a szerző fotója)

Amiről mindenképpen érdemes megemlékezni, az az, hogy végig Schmitt Pál szelleme lebegett a tömeg felett – a feliratokon. Természetesen sokkal könnyebb szellemes üzeneteket irkálni valami ellen, mint mellette, könnyebb vehemensen azt skandálni, hogy „Monnyál le!”, mint hogy „Tarcsá ki!”, de feltűnőek voltak a helyesírási hibák, a magyartalanságok tömkelege a nagyon magyarok körében, különösen a vesszők tekintetében,  s itt idéznénk: „Ébredjetek magyarok. Köszönjük kormánynak.” De különösen megrendítően hatott a magyar Demokrata önmagát reklámozó felirata, ahol ezt s így írták: „Szívvel lélekkel”.  Ezek szerint már vesszőre vagy kötőjelre sem telik.

Az egésszel nekem semmi bajom sem lenne, tüntessen, aki akar, és üzenjék meg a nyugatnak, hogy nem akarnak gyarmat lenni, és nem kell az IMF hitele, csak majd a másé drágábban, ahogy Orbán is megfogalmazta. De az egészbe újfent be lettek rángatva a határon túli magyarok, szervezett buszokkal hozták őket, hogy tüntessenek a magyar kormány mellett. Arról, hogy pontosan ki és miből szervezte ezeket az utakat, csak mendemondák keringenek, melyeknek nem hihetünk, ám beszédes adalék, hogy a Vajdaságban az egyik fő Orbán-párti nem-szervező civil szervező arra panaszkodott, hogy egy hét alatt nem tudják összehozni a kollektív utaztatást. Pedig arra nagy szükség lenne, mert a nemzetállam van veszélyben a nemzetközi közösség támadása nyomában, és elég volt a gyarmatosításból.

E magvas gondolatok Dr. Zsoldos Ferenctől származnak, a szerbiai Magyar Nemzeti Tanács alelnökétől, aki természetesen civilként határozza meg magát, noha a Tanács alelnökeként profi politikus. Mint „Kedves Civil Barátaim!” kezdetű episztolájában írja: „Az elmúlt napokban több nemzetközi támadás is érte anyaországunkat, s ezzel együtt nemzetünket. Az anyaországi civil szféra talpra állt, s a nemzeti kormány mellett néma tiltakozást szervez.” Megrendítő szavait nem azzal cáfolnám, hogy annyira néma nem volt ez a tiltakozás, hanem inkább azzal, hogy Dr. Zsoldos a vajdasági magyarság Dr. Schmittje. Lehet, hogy személyeskedés, de emlékszem a kollégiumi évekből Zsokira, aki akkor éppen punk volt. Meg arra is hogy egy szót sem tudott szerbül, ehhez képest érdekes, hogy pesti jogi diplomája után hogyan használhatja Szerbiában a Dr. nevet, ha ott bizonyára nem honosíthatta jogi diplomáját.  Ráadásul Szerbiában a jogászok nem kapnak Dr. minősítést, amint elvégzik az egyetemet. De hát a Zentán élő Zsoldos még ma is úgy éli meg, hogy Magyarországon él, dolgozik és adózik. Ennek a tüntetésnek véleményem szerint az lesz a további hozadéka, hogy egyes határon túliakban tovább erősödik a hit, hogy a magyar állam joghatósága alá tartoznak, és attól várják a megváltást.

A tüntetés alatt zajlottak egyébként a SYMA csarnokban a Nemzetközi Asztalitenisz Szövetség új sorozata, a World Tour idei első állomásának döntői. Rengeteg hazai résztvevő mellett Szerbiát – többek között – Erdély Annamária, Horvátországot Molnár Kornélia és Boros Tamara, Romániát Szőcs Hunor, Szlovákiát Ódor Éva képviselte.

Viszont mindent a kínaiak nyertek. Ideje lesz már ellenük is tüntetni.