Ki az urát szereti

Kutatásomban abból a hipotézisből indultam ki, hogy a radikális jobboldalnak valamit „nyújtania” kell a nőknek ahhoz, hogy támogatójává vagy aktivistájává váljanak, ami pedig túllép a hagyományos női, biológiai és kulturális reprodukciós szerepkörökön, amelyek a szakirodalom szerint „osztályrészüket” jelentik. Kutatásomban több női csoportot különböztettem meg, amelyek számos dimenzióban különböznek egymástól. Eltér társadalmi-gazdasági státuszuk, motivációjuk, ideológiai meghatározottságuk, és ami legalább ennyire fontos, a radikális jobboldal különböző üzeneteket képes feléjük közvetíteni, de egyben olyan bekapcsolódási formákat nyújt számukra, amelyek a radikális jobboldal jellegzetességeiből adódnak.

Az alábbiakban egy ilyen típust mutatok be, amely „új köntösben” láttatja a hagyományos szerepeket, a fogyasztói etnocentrizmus és a radikális szubkultúra erősödéséből adódóan. Ez a típus a hagyományos biológiai és kulturális reprodukciós szerepkörön belül maradva, azonban a megnövekedett fogyasztói igényre reagálva egy köztes térre lép ki, ami a köztér és a magánszféra között húzódik. Mindez az eddigiekhez képest fokozottabb megjelenést és aktivitást eredményez a radikális nők körében, ami bizonyos szinten a férfiak által is támogatást nyer. Ez a magasabb fokú aktivitás a szubkultúra fennmaradását eredményezi, ugyanakkor annak újratermelődéséhez is hozzájárul, s ezáltal a radikális jobboldal további erősödéséhez vezet.

Bevezető

A hazai radikális jobboldal megerősödése számos kérdést vet fel, az ezekre való reflektálás új kihívásokat teremt a tudományos diskurzus számára. Számos ilyen dimenzió létezik, mind közül azonban kétségtelenül az egyik legméltatlanabbul kezelt téma a radikális jobboldal és a társadalmi nemek, pontosabban a radikális jobboldal és női támogatói közötti viszony. Nyugat-Európában nagy múltra tekint vissza a téma vizsgálata, a kutatások többnyire a női támogatottság okát, a nők által betöltött vagy betölthető szerepeket tanulmányozzák történelmi perspektívában (Durham 1998; Blee 1993), illetve a kortárs radikális jobboldal szempontjából (Köttig 2004).

A hazai radikális jobboldalról szóló kutatások általánosságban is megállapítják, hogy támogatói körében Magyarországon is – mint a világ összes többi részén – a férfitöbbség jellemző, azaz jelentős a radikális jobboldali gender gap (Karácsony-Róna 2010). Szembe kell azonban néznünk azzal a ténnyel, hogy hazánkban a női támogatók aránya 30–40 százalék körül alakul, ami a gender gap kérdésfelvetése helyett – hogy „miért támogatja kevesebb nő a radikális jobboldalt?” (Givens 2004) –, sokkal inkább azt veti fel, hogy miért támogat ennyi nő egy alapvetően maszkulin mozgalmat? Kutatásomban leginkább az utóbbi kérdésre keresem a választ. Megállapításom szerint a hazai radikális jobboldal különböző csoportoknak képes adekvát válaszokat adni, amelyek a bekapcsolódás eszközét jelenthetik – ebből következik, hogy a női csoportok számára is képes ilyen alternatívákat nyújtani. A kutatás során több csoportot különböztettem meg, a következőkben ezek közül mutatok be egy típust.

„Minek nevezzelek?” – Definiálási kísérletek

A terminológiai és definíciós kérdések megkerülhetetlenek mind a radikális jobboldal, mind a szűkebben vett radikális jobboldali nők esetében. Előbbi kapcsán a legtöbb szerző szerint hiányzik a konszenzus a tudományos diskurzusból, a különböző tanulmányok a legkülönfélébb elnevezésekkel illetik a jelenséget. Paul Hainsworth összefoglalóan nyolc elnevezést sorol fel munkájában (Hainsworth 2008:11)[1]. Ahogy az elnevezésről, úgy a pontos definícióról sincs megegyezés, az eltérő szerzők más jellegzetességek mentén ragadják meg a radikális jobboldalt: vannak, akik ideológia nélkülinek definiálják őket, vagy éppen egy antitézisekkel határozzák meg lényegüket (Falter-Schumann 1988). A szerzők többsége esetében megállapítható, hogy a pártok jellemzése kapcsán közös nevezőként a xenofób, rasszista, antidemokratikus, erős államot sugalló, nacionalista kifejezések, illetve ezek valamilyen kombinációja jelenik meg (Mudde 2000). Elemzésemben az utóbbi felsorolást tartom a leginkább követendőnek, és kutatásomban a radikális jobboldali kifejezést használom a szakirodalom különböző változatai közül.

A szűkebben vett vizsgálódási tárgyamról ugyancsak elmondható, hogy a különböző szerzők eltérő elnevezéseket és definíciókat alkalmaznak, konszenzus – nem meglepő módon – ebben az esetben sem jelenik meg. Tudományos körökben már számos válasz születetett arra a kérdésre, hogy miért kezdik a nők támogatni a radikális jobboldali mozgalmakat. Kathleen Blee szerint drámai élmények szükségesek a mozgalomhoz való csatlakozáshoz, amelyek az úgynevezett „megtéréstörténetekben” manifesztálódnak. Ezek az egyéni múlt alapján épülnek fel, az emlékek válogatása és interpretálása pedig nagyban függ a mozgalom ideológiájától és az elkötelezettség fokától (Blee 1997). Egyesek férjeik támogatásáért involválódnak a mozgalmakba (Durham 1998), mások szerint pedig a radikális jobboldal képes megtalálni azt az „ideológiai-szexuális nyelvet”, amelyen keresztül a család szentségében hívő nők elérhetővé és megszólíthatóvá válnak. (Durham 1998).

Szinte minden szerző kitér a nők nacionalista mozgalmakban betöltött két legjellemzőbb funkciójára: a biológiai és kulturális reprodukciós szerepkörre, a nemzet fizikai és kulturális értelemben vett újratermelődésének biztosítására (Yuval-Davis 1999). A téma közelebbi vizsgálatához fontos kiindulópont lehet Martin Durham gondolata, hiszen ha elfogadjuk a tényt, hogy a radikális jobboldal önmagában sokféle lehet[2], úgy azon belül a nők szerepe, helyzete sem írható le egy vagy két univerzális „képlettel” (Durham 1998).

Minden út a radikális jobboldalhoz vezet?

Durham megállapítását továbbgondolva nemcsak a radikális jobboldali mozgalmak és pártok közti különbségek járulnak hozzá a női támogatók sokszínűségéhez, hanem egyazon mozgalmon vagy párton belül is többféle női támogató létezhet, így különösen fontos lehet e csoportok komplexitásának, sokféleségének vizsgálata. A hazai radikális jobboldal nem „oldható meg” egyetlen „képlettel”, esetében a nőket sem lehet természetesen homogén csoportként értelmezni. Számos olyan utat különböztethetünk meg, amelyek mindegyike esetükben a radikális jobboldalhoz való csatlakozáshoz vezetnek. Kathleen Blee vizsgálatai alapján a radikális jobboldali mozgalmakban résztvevő nők szerepének megismerése azért is fontos, mert aktivitásuk és cselekedeteik eltérnek a férfiakétól, a különbségek feltárásával pedig egy eltérő, sokkal árnyaltabb interpretációhoz juthatunk. Blee a Ku Klux Klán női tagjait vizsgálva arra a kérdésre kereste a választ, hogy miért kezdték el ők támogatni a Klánt. Megállapítása értelmében az 1920-as években a Klán a nők számára nem sokkal korábban kivívott jogaik biztosítását ígérte – a szervezeten belüli női „rend” kialakítása azt az ígéretet hordozta, hogy a protestáns fehér faj felsőbbrendűségének hangsúlyozása mellett a nők jogainak biztosítására is alkalmas lehet (Blee 1991). Kutatásomban egy hasonló hipotézisből indultam ki, azaz a radikális jobboldalnak valamit „nyújtania” kell a nőknek ahhoz, hogy támogatóvá vagy aktivistává váljanak, ami pedig túllép a hagyományos, a szakirodalomban a radikális jobboldalon a nők „osztályrészének” tekintett biológiai és kulturális reprodukciós szerepkörökön.

Útkeresés…

Abból a feltételezésből indultam tehát ki, hogy a radikális jobboldali nőről bennünk élő általános képnél – amely szerint ők kizárólag a nemzet biológiai és kulturális reprodukcióját végzik – vélhetően komplexebb jelenséggel állunk szemben. A nők különböző típusainak eltérő bekapcsolódási utakat kínál fel a radikális jobboldal, ezek az utak pedig a mozgalom jellegéből következnek. Az egyes csoportok különböző megszólításáról már értekeztek hazai szakirodalomban is a radikális jobboldal kapcsán (Grajczjár-Tóth 2011), a kutatók azonban leginkább a társadalmi-gazdasági státus alapján megkülönböztetett csoportokat azonosítottak. Kutatásom során magam is társadalmi-gazdasági helyzetükben viszonylag jól körülhatárolható csoportokat találtam, amelyek azonban eltérnek egymástól motivációjukban és ideológiai meghatározottságukban is. A radikális jobboldal pedig nemcsak eltérő üzeneteket képes feléjük közvetíteni, hanem eltérő bekapcsolódási formákat is nyújt számukra. A következőkben részletesen bemutatott típus a radikális jobboldal egyik legmarkánsabb jellegzetességéből, a fogyasztói etnocentrizmus megerősödéséből, a szubkultúra „virágzásából” táplálkozik, azon keresztül kapcsolódik be aktívabban a radikális jobboldal mozgalmi tevékenységébe.

„A kultúra hordozója”

A bemutatandó típust a „kultúra hordozójának” kereszteltem, mert legfőbb tevékenysége a (szub)kultúra átadása, ez pedig kapcsolódik a legfontosabb szerephez –, amelyet egy nőnek egy „ideáltipikus” esetben be kell töltenie a radikális jobboldalon –, a nemzet biológiai és kulturális reprodukciójához. Utóbbi a gyermeknevelést és a gyermekek tanítását, a nemzet szó szerinti fizikai újrateremtését, valamint az ideológia által meghatározott kultúra továbbadását, terjesztését jelenti. A radikális jobboldali nők éppen ezért választanak sokszor olyan pályát, amelyek esetében ezeket a „feladatokat” meg tudják valósítani. Sok esetben az oktatásban, óvónőként, tanítónőként dolgoznak, vagy a kultúra terjesztését kulturális egyesületekben végzik. A klasszikus típust, a fiatal generáció „tanítóját” a szakirodalomból már jól ismerhetjük (Köttig 2004), figurája nem idegen a tudományos diskurzustól. A típusnak azonban újfajta megjelenését láthatjuk a kortárs hazai radikális jobboldalon, ami a fogyasztói etnocentrizmus és az erős szubkultúra következtében képes kilépni a hagyományos szerepkörből, illetve ezek mentén aktívabban bekapcsolódni a mozgalomba. Magyarországon az elmúlt időszakban nem készült kutatás a fogyasztói etnocentrizmussal kapcsolatban[3], azt azonban nem nehéz belátni, hogy az a radikális oldal növekedésével párhuzamosan erőteljesebb lett.[4] A megerősödött fogyasztói etnocentrizmus a szubkultúrához tartozó „kulturális fogyasztás” erősödésében és a mindennapi fogyasztási cikkek esetében is megjelenik[5], a létrehozott szubkulturális közegbe pedig be tud kapcsolódni a „kultúra hordozójának” típusa.

A fogyasztói etnocentrizmus a nők egy típusa számára a „hagyományos” szerepek mentén a „köztérbe kilépés” eszközéül szolgálhat. A bekapcsolódás a kulturális és a mindennapi fogyasztás során is megtörténik, amely a felerősödött keresletet kiszolgálja, illetve még jobban felerősíti a meglévő keresletet.

E logika mentén a fogyasztói igény növekedése különösen fontos folyamat a nők számára, ami hagyományos szerepkörüket megtartva, illetve az alapján, egy, a magánszférán túli szerepbe helyezheti a nőket – mindezt a férfiak is támogathatják. Ez úgy jelenik meg, hogy miközben a férfiak megtarthatják domináns pozíciójukat a kultúra „csinálásában”, a radikális szubkultúra erősödésével a nők is kiléphetnek a magánszférából, mint a kultúra hordozói. A radikális eszmék támogatottságának növekedése a fogyasztói etnocentrizmus erősödését eredményezve egyfajta agency lehetőségeként működhet a nők számára, és az önálló cselekvési kör értelmében a nőket aktivitásra ösztönzi. Az aktvitás a köztérbe kilépést is jelentheti, ami megmarad a kultúra égisze alatt, mégis mobilizációs erőt hordoz magában. Mindez a habermasi értelmezést követve egyfajta „köztes térnek” is tekinthető, amelyet Pető Andrea és Szapor Judith tekintett át egy tanulmányban a XX. századi magyar történelem két rendszerváltó korszakát vizsgálva (Pető és Szapor 2004). Az általuk említett köztes tér a privát és a közszféra között húzódik, létrejöttének oka, hogy a nőket kizárták a hivatalos közéletből. E típusnál hasonlóképpen alakulhat a köztes térre való kilépés, hiszen a privát és a közszféra között jön létre az ide tartozó nők pozíciója, illetve az is hasonlóság, hogy a radikális jobboldalon „egyenes úton” nem jellemző a nők „hivatalos” közszférába való kilépése, éppen a maszkulin jelleg következtében.

Ezen a ponton szükséges megadni a típus alapvető demográfiai jellemzőit, valamint azokat a munkaköröket, amelyeket ezek a nők legtöbbször betöltenek. Kutatásom alapján megállapítható, hogy az e típusba sorolt nők könyv- illetve lapkiadó cégnél dolgoznak, vagy ilyen tevékenységet végző vállalkozást vezetnek, illetve könyvesboltban vagy egyéb, általuk „magyar” profilúként megjelölt boltban foglalkoztatják őket, vagy egyéb szellemi tevékenységet folytatnak – ami összekapcsolódik a nemzeti örökséggel, úgymint a mesegyűjtés, népszokások kutatása vagy népi viseletek készítése, hímzése, árusítása.  Férjük vagy közeli férfi családtagjuk (testvér, apa) jellemzően író, politikus vagy egyéb, nem feltétlenül szellemi tevékenységet folytató, a radikális jobboldal berkein belüli közéleti személyiség. Közepes egzisztenciával, közép- vagy felsőfokú iskolai végzettséggel rendelkeznek, családi állapotuk szerint férjezettek, mindannyiuknak több gyereke, az idősebbeknek unokáik is vannak. Vallásosságuk az ősmagyar hitvilágtól az erőteljes keresztényig jellemezhető, viszont mindenképpen valamely felekezethez tartozónak vallják magukat. A „kultúra hordozója” típusba tartozó nők sokszor saját édesanyjukat, nagyanyjukat vagy Máriát jelölték meg elsődleges példaképként, ami a hagyományos szerepkörök fontosságát támasztja alá. A radikális ideológia nőkre irányuló klasszikus szerepét teljes mértékben teljesítik. Esetükben a biológiai reprodukció fontossága hangsúlyozottan megjelenik, ami összekapcsolódik a kulturális reprodukcióval.

A típusba sorolt nők politikai aktivitása közepes, kijárnak a „nagyobb tüntetésekre” – a 2006-os Kossuth téri tüntetéssorozaton is részt vettek – azonban jellemzően nem az „első sorban”[6] állnak, ezt ugyanis inkább a férfiak feladatának tekintik. E magatartás a politikai aktivitás terén jól megjeleníti a típusba tartozó nők „köztes térhez” tartozását, ami a fentebb kifejtettek mellett a szó legszorosabb értelmében is megnyilvánulhat. Azaz itt is kilépnek a köztérre, megjelennek a rendezvényeken és a tüntetéseken, de csak a második vonalban, a férfiak mögött. Ennek ellenkezője sokszor az igazi konfrontáció veszélyével járna. Ugyanez igaz szimbolikus formában a fentebb kifejtett kulturális köztérre való kilépésre is.

A típus elnevezése arra utal, hogy ezek a nők elsősorban a magyar kultúra megőrzésének letéteményeseiként tüntetik fel magukat, e funkciójukat azonban a megerősödött radikális jobboldali szubkultúra miatt már nemcsak az oktatási intézményekben gyakorolnak. A fenti jellemzésből is kiderül, ezek a nők a fiatal generációra átörökítés mellett már aktívan bekapcsolódnak a kultúra terjesztésébe az egész szubkultúrában is. A radikális szubkultúra erősödése a fiatal generáció tanítása révén is kiteljesedik. Ennek szemléletes példája egyik interjúalanyom, aki elmesélte, hogy boltjába számos fiatal jár, közülük sokan több éve gyerekkoruk óta visszajáró vendégek:

„Visszajáró fiatalok is vannak, akik itt nőnek fel, szinte látom őket felcseperedni. Illetve kollégisták is vannak, hogy bejönnek először (…) amikor felköltöznek, aztán később rendszeresen visszajárnak.”

Ezek a nők sokszor a fentebb bemutatott „klasszikus típusból” „fejlődtek” tovább, kapcsolódtak be aktívabban a megerősödő szubkultúrán keresztül a kultúra továbbadásába. A típusba tartozó fiatalabb generáció sokszor már ötvözve jeleníti meg a két típus jellegzetességeit. Egyik interjúalanyom szemléletes példát jelent a „kultúra hordozója” típus kialakulásának folyamatára, ő korábban óvónőként dolgozott, ma könyvkiadással foglalkozik, és így nyilatkozott az előbbiekről:

„Kilógtam a sorból már akkor is (…) húsz éven keresztül a magyar műveltségi örökségre neveltem a gyerekeket (…) mert nekünk olyan kincsünk van (magyaroknak-kiegészítés FA), amit nagyon nagy bűn, hogy a gyerekek nem kapnak meg.”

Az óvónőből egy könyvkiadó vezetőjévé váló nő a pályaváltást a közeli hozzátartozó általi involváltságával magyarázza, ami a fenti szakirodalmi áttekintés alapján már ismert lehet számunkra.

„Mindig is közöm volt a könyvkiadáshoz, férjem író volt, apósom is, tehát családon belül is sokat segítettem, így egyértelmű volt, hogy aztán a könyvkiadás legyen, az, amit csinálok”.

Mai munkájáról a következőt mondta: „Azon dolgozom, hogy minden, ami érték és magyar, az megjelenjen nálunk.”

A „kultúra hordozója” típusba tartozó interjúalanyaim többsége munkaköre mellett, annak kiegészítéseként előadásokat, kiállításokat szervez, aktív kulturális tevékenységet folytat.

Ahogyan a kulturális reprodukció sem csupán a fiatal generációk tanításában jelenik meg, úgy a biológiai reprodukció sem csak a „gyereknemzést és kihordást”, azaz a gyerekszám növelését jelenti, hanem a nemzet szaporításában, gyarapításában, egészségének, „jóllétének” őrzésében, illetve a mindennapi táplálékhoz juttatásban is érvényt nyer. Mindez összefüggésbe hozható a fogyasztói etnocentrizmus növekedésével. A jelenség ezen „ágára” a már említett élelmiszerkereskedelemre is kiterjedő fogyasztói etnocentrizmusból „kinőtt” kezdeményezések szolgálnak bizonyítékul. Ezek a nők azok, akik a „magyar áru védelme” érdekében azok kereskedésével, illetve protekciójával foglalkoznak, vagy ők maguk saját gazdálkodást nyitnak, elutasítva minden külföldről jött vagy „kétes eredetű” árucikket. Ők a nemzet egészségének őrzői, így az egészséges élelmiszerek piacán is megjelennek, ahol sok esetben a bio gazdaságokból származó termékek is feltűnnek. A termékek „divatossága” lehetővé teszi egy olyan szélesebb csoport elérését, amelyeket az ideológia által közvetlenül nem tudnának megközelíteni.

Összességében elmondató, hogy a materiális reprodukciót végző típus sikeres vállalkozásokat is működtethet, ez pedig – ha a szubkultúra elemeit nem közvetlenül építik bele – egy szélesebb közönség számára is vonzó lehet. A magyar élelmiszer védelme, az érte folytatott küzdelem olyan terep lehet számukra, amelyhez nem kell új szerepeket vállalniuk, azonban a bemutatott köztérre, illetve köztes térre ismételten kiléphetnek. A „kilépést” egy magyar élelmiszereket védelmező és árusító interjúalanyom a következőképpen foglalta össze:

„Az az álmom, hogy a magyar termékeknek olyan begyűjtő és leosztó fórumot hozzunk létre, ami bemutatja a világban a magyar termékeket.”

A kulturális és biológiai reprodukció kiterjesztett formája a legtöbb esetben ötvöződik a típusba tartozó nőknél, hiszen a kettő nemhogy kizárja, hanem sokkal inkább erősíti egymást. Azt, hogy az egyes nőknél melyik „misszió” dominál, a habitusbeli különbségek, illetve a betöltött munkakör is meghatározza.

A Jobbik közvetett és közvetlen módon egyszerre képes e típus kvázi emancipálására, ami lehetséges magyarázat lehet a női szavazótábor relatív nagyságára. A radikális jobboldalon emellett más nőtípusok is megjelennek, ezek más módon ugyan, de képesek a bekapcsolódásra – szintén a radikális jobboldal megfelelő válaszalternatívái következtében. A „kultúra hordozójánál” a hagyományos szerepek „új köntösben” megvalósulását mutattam be, ami a fogyasztói etnocentrizmus és a radikális szubkultúra megnövekedéséből adódik. A típus a hagyományos biológiai és kulturális reprodukció szerepkörén belül maradva, a megnövekedett fogyasztói igényre reagálva lép ki egy, a magánszféra és a köztér között húzódó térbe, amely a korábbinál fokozottabb megjelenést eredményez, s amelyben a férfiak támogatására is számíthat. A vállalt szerepkör a szubkultúra újratermelődését, valamint továbberősödését is eredményezi, ezáltal a radikális jobboldal társadalmi beágyazottságának mélyüléséhez is hozzájárul.

Hivatkozott irodalom

Blee, Kathleen (1991). Women in the 1920′s Ku Klux Klan Movement. Feminist Studies, 17. 57-77.

Blee, Kathleen (1993): Evidence, Empathy, and Ethics: Lessons from Oral Histories of the Klan. In: The Journal of American History, 80/2.: 596–606.

Blee, Kathleen (1997): „Mother in Race-hate movements.” In: The politics of motherhood: activist voices from left to right. Szerk.: Jetter, Alexis – Orleck, Annelise – Taylor, Diana. University Press of New England.

Csánó Szabina (2012): Együtt, elkülönülve. Az európai radikálisok külpolitikai víziói. Intézet a Demokratikus Alternatíváért (IDEA).

Interneten: http://www.ideaintezet.hu/sites/default/files/radikalis_iranyok_IDEA.pdf

Durham, Martin (1998): Women and fascism. Routledge.

Falter, Jürgen W. – Schumann, S. (1988): Affinity towards right‐wing extremism in Western Europe. In: West European Politics, 11/2.: 96–110.

Givens, Terri E. (2004): The radical right gender gap. In: Comparative Political Studies, 37/1.: 30–54.

Grajczjár István-Tóth András (2011): Válság, radikalizálódás és az újjászületés ígérete: a Jobbik útja a parlamentben. In: Új képlet.  A 2010-es választások Magyarországon. Szerk.: Enyedi Zsolt – Tardos Róbert – Szabó Andrea. DKMKA.

Hainsworth, Paul (2008): The extreme right in Western Europe. Routledge.

Karácsony Gergely-Róna Dániel (2010): A Jobbik titka. A szélsőjobb magyarországi megerősödésének lehetséges okairól. Politikatudományi Szemle, 1. szám

Köttig, Michaela (2004): Lebensgeschichten rechtsextrem orientierter Mädchen und junger Frauen. Biografische Verläufe im Kontext der Familien- und Gruppendynamik. Gießen.  Psychosozial-Verlag – Forschung-Psychosozial.

Mudde, Cas (2000): The ideology of the extreme right. Manchester University Press.

Papadopoulos, N. – Heslop, L. – Berács J. (1990): National Stereotypes and Product Evaluations in a Socialist Country In: International Marketing Review, 7/1.: 32–47

Pető Andrea – Szapor Judith (2004): Women and the Alternative Public Sphere: toward a redefinition of women‘s activism and the separate spheres in East Central Europe. In: NORA, Nordic Journal of Women‘s Studies, 3/12.: 172–182.

Yuval-Davis, Nira (1999): Gender and Nation. Sage Publications.

Kutatásom során összesen tizenhét interjút készítettem. Ezek mellett három helyszínen végeztem részt vevő megfigyelést a „kultúra hordozója” típus esetében. Az egyik helyszín az V. kerületi Szabadság téren található Hazatérés Temploma volt, ahol a március 15-i ünnepi istentiszteleten vettem részt, a második a Magyarok Háza elnevezésű intézmény, ahol egy, a magyarság őstörténetéről szóló előadást hallgattam meg. Emellett ellátogattam egy piacra Óbudán, a Zichy-kastélyban, valamint blogelemzést végeztem a következő blogokon:

http://lelekgardrob.blog.hu/

http://liliomkert.lapunk.hu/

http://www.liliomkert.blogol.hu/

Ismét sokféle előadás, kerekasztal-beszélgetés, alkotóműhely, fotókiállítás, film és táncház várja az érdeklődőket. A kisebb gyermekek számára külön játszóház lesz, a nagyobbak már kreatív alkotási folyamatban és izgalmas kihívást jelentő logikai és stratégiai játékokban is részt vehetnek.

Szimbiózis plakát

A fesztivál az ismeretterjesztés és a sajátélményű programokon túl célul tűzi ki, hogy a jelenkori társadalmi, kulturális környezet jelenségeire és eseményeire reflektáljon, azokról értelmező módon beszéljen. Különös figyelemmel fordul a változások, az új jelenségek felfedezése, értelmezése, valamint Budapest színes, folytonosan változó és újrakonstruálódó életének megjelenítése és interpretálása felé.

Az idei témáik között szerepel a digitális kor kultúrája, a mindennapi élet mediatizáltsága, a privát szféra és a nyilvánosság átalakulása, az otthonosság keresése. Foglalkozunk a közterek különös világával, kortárs művészettel, kollaboratív köztéri stratégiákkal. Szó lesz a szülés és a születés rehumanizációjáról. Távoli népek láthatatlan világával ismerkedünk; pueblo indiánokkal, Mauritius, Tibet és Srí Lanka kultúrájával, Devol Deviyóval, a kétarcú Istennel. Színes tapasztalatokkal gazdagodunk arról, hogyan élnek az idősek a világ különböző kultúráiban, milyen értékek és normák irányítják a generációk közötti kapcsolatokat. Ízelítőt kapunk a Dialëktus Fesztivál filmjeiből. Beszélgetünk az idegen (földön kívüli) fajok megismerhetőségéről, virtuális drogklinikákról. Lesz Balkán élménytréning, mese-műterem, hora és bollywoodi (indiai) táncház, babahordozási program, mítosz- és rítuselemzés.

A témafeldolgozáshoz, a felvetett kérdések megvitatásához a fesztivál – a szervezők szándéka szerint, illetve a felvetett témákból adódóan szinte természetes módon – bevonja a határ- és rokon tudományterületek, valamint a média, a művészeti és civil szféra képviselőit is, hogy találkozási lehetőséget biztosítson számukra, és a különböző megközelítések bemutatásával, az azokra való reflektálással valami több szülessen meg.

A fesztivál részletes programja a Szimbiózis honlapján található.

A Szemétálmok Független Színház egyik, a neten szervezett utcai akciója

A beszélgetés ötletét az adta, hogy az elmúlt évben több civil kezdeményezés szerveződött a Facebookon és más közösségi portálokon, és a roma média is ezt az utat választotta önreprezentációs lehetőségként. Egyelőre mégis úgy látszik, hogy a civil zsurnalizmus gyerekcipőben jár Magyarországon, s az online felületek offline akciók megszervezésére adnak csak elegendő muníciót. A for-profit média sem tudta mindezidáig megszervezni a maga civil újságírói hálózatát. Vannak tehát alternatív roma önreprezentációk a civil virtuális térben, ezek azonban egyelőre nem, vagy csak lassan szivárognak át a mainstreambe.

A megelőző – többnyire egyébként magas színvonalú, okos és világos – tudományos előadások és kerekasztalok nem ígértek sok jót, hiszen azt mutatták be számos nézőpontból, hogy miképp vált még egysíkúbbá és előítéletesebbé az amúgy sem sokszínű és árnyalt kép a magyarországi cigányokról az elmúlt években. Sarkosan az a dilemma rajzolódott ki a másfél napos konferencia végére, hogy van nekünk egy amerikaias tágasságú, liberális szabályozásunk a szólásszabadságról, viszont sajnálatos módon nincs egy hasonló szellemű, ízlésű és szerkezetű társadalmunk, amely ezzel a szabadsággal méltó módon élni tudna. Így aztán olyan jogilag lényegében nincs is, hogy gyűlöletbeszéd – a gyűlölet, de legalábbis az érdektelenség és/vagy érzéketlenség azonban szinte feltétele a klikk-, lájk- és nézőszámnak. E szomorú összképben az is szerepet játszik, hogy a vidéki sajtó már jó ideje nem a „vidék hangja”, az országos média vidéki tudósítói hálózata pedig szétszakadozott, így a helyi ügyeket előbb írja meg egy szociológus, etnográfus, mint az adott vidéki harsona. A tudós művek olvasottsági mutatói pedig a szakmai körökben is csekélyek, így ezen írások a közvélemény befolyásolására alkalmatlanok, legföljebb a gyanakvás és ellenségeskedés célpontjai lehetnek a politikusok, de még olykor a mainstream média számára is. És nem feledkezhetünk meg arról a szomorú körülményről sem, hogy a képzett roma újságírók-szerkesztők az utóbbi évben kikerültek a műsor- és újságkészítő fősodorból (vagy már be se kerültek, kerülnek oda): hogy nincs egy roma Friderikusz, Fábri vagy Kálmán Olga, de még csak egy híradós sem a képernyőn. Pedig a roma közéletet valamennyire ismerők tucatjával sorolhatnák a neveket.

Ha tovább keressük az okokat, a roma celebvilág és a rendőrségi ügyekben feltűnő romák persze azért is válhattak a magyarországi cigányságról az országos médiában megjelenő, a felismerhetetlenségig eltorzított társadalmi „valósággá”, mert a gyakran reálisabb kép birtokában rendelkező civilek – legyenek azok cigányok vagy az ő diszkriminációjuk ellen tiltakozó, az esélyegyenlőség mellett elkötelezett nem cigányok – sem tudtak bekerülni a főcsapásba. „Kiposztolnám, hogy gyertek Gyöngyöspatára tüntetni, de ha csak négy lájkot kap, akkor inkább hagyom” – mondja az egyik millás résztvevő a kerekasztalunkon. És emlékszünk, egy-egy millás romákkal szolidáris megjegyzése – talán ha két ilyen volt a Milla fennállása alatt – óriási port kavart a fácsén, napokig nyüstölték miatta. A sosinet kiépült vidéki tudósítói hálózata – noha ígéretes volt a kezdet – forrás hiányában ismét felfeslik, s csak szurkolhatunk, hogy az eredetileg a 90-es években erre szakosodott RSK új stratégiája – azaz hogy adott anyagot az adott mainstream újságnál helyez el – idővel beérjen, mert bizony saját, naponta frissülő felülete nincs. Tudomásunk van ugyan civil roma blogokról – ezek részben a mainsteam peremén sorvadoznak, részben egy-egy ügyet visznek, mint például a szemétálmok –, de ezek olvasottsága olyan szerény, hogy rövidtávon inkább az önkifejezés gyakorlóterepei, de meg sem karcolják az uralkodó romakép felületét.

Pedig a közösségi (állampolgári, civil) médiában óriási a potenciál. A minőségi médiahasználatra szoktatható fiatal nemzedékek számára – ha felismerik, hogy életükhöz, az őket körülvevő környezethez közük van, nem is kevés – egy esemény lefilmezése, egy interjú elkészítése vagy éppen véleményük megfogalmazása csupán néhány mozdulat. Klikkelni már tudnak, az érzékennyé tevéshez, a blogkészítés elsajátításához tanfolyamokra, képzésre lenne szükségük. A nemzetközi gyakorlat szerint a tapasztaltabb bloggerek később mentorálhatnák az újonnan belépőket.

A gyöngyöspatai konfliktus első éjszakáján helyi romák és budapesti civil segítőik élő tudósítást adtak az eseményekről: előbb egy Facebook-csoporton keresztül, majd a TASZ segítségével szerkesztett és ellenőrzött „percről-perce” formájában a coMMMunity.hu-n. A napilapok csak másnap eszméltek, és heteken át felületesen tudósítottak a helyi történésekről. Az általunk szervezett Krízisújságírás-műhelybeszélgetés kapcsán jó esetben a hírkényszerre, kapkodásra hivatkoztak, rosszabb esetben maguk is erősítették a szélsőjobbos politikai mobilizációban vétkes szereplők érveit. Pedig ha lett volna Patán bármilyen, a roma civilek által működtetett közösségi média (blog, helyi rádió- vagy tévéadó, videócsatorna), akkor abból az iskolai szegregáció, a helyi munkaerőpiacon tapasztalható diszkrimináció, a patai közösségen belüli konfliktusok is talán láthatóak lettek volna, s ez eszkalálódásukat is fékezhette volna.

Civil médiára nem csak ezekben a konfliktusokban, de a mindennapokban is égetően szükségük lenne a helyi (roma) közösségeknek. Hiszen, ha az eddigiekből még nem tűnt volna ki: a romák reprezentálására – bármennyire is többrétű a későmodern médiatér – a mai magyar sajtó nem csak alkalmatlan, de nem is igazán érdekelt benne. Már maguk az intézményi logikák is a dolog ellen hatnak, a napi kenyérharcról nem is beszélve. Egy szó mint száz: mindenki szomorúan konstatálja, hogy a helyzet reménytelen.

Eközben a civil média szélsőjobbik fele professzionálisan használja tagságtoborzástól hírszolgáltatáson át közösség- és kultúraépítési célra a web 2.0-át, míg a roma portálok épp hogy fennmaradnak, a társadalom- illetve rendszerkritikus civil webes felületek pedig kerülik a roma témát. És van egy pont, ahol megáll a tudomány (még a médiatudomány is) – azzal nem változik semmi, ha ezt századszor is leírjuk, kimondjuk.

Szóval, roma civilek, civil romák és a veletek dolgozók, vegyétek magatokhoz a(z ön) reprezentáció jogát – ébresztő!

A pécsi konferencia kerekasztal-beszélgetése itt megtekinthető.

„Már megszoktuk, hogy állandóan ellenőrizve vagyunk, de persze a rendőrtől itt azért tartanak az emberek”– mondja Lázi István János, becenevén Benő, a helyi cigány kisebbségi önkormányzat (CKÖ) elnöke, a Dzsáj Bhím Közösség tagja.

Buddhizmus és bilincs

Iskola a léthatáron

Sajókazán rendőri segédlettel vesz revánsot a cigányokon a helyi hatalom, ekképpen a buddhizmuson is, merthogy az itt élő cigányok zöme a buddhista Dzsáj Bhím Közösséghez tartozónak vallotta magát a népszámláláskor. Lett is ebből botrány, feljelentették a buddhistákat és az iskola vezetőit, mivelhogy ők töltötték ki számítógépen a népszámlálási íveket a cigányok helyett. A rendőrség is nyomozott (eredmény még nincs), tegyük hozzá, törvénytelen eszközökkel, ugyanis „statisztikai adat bűnügyben történő felhasználásáról” feliratú nyilatkozatot vittek ki a cigányok (buddhisták) lakta Sólyom-telepre. A formanyomtatványon a válaszadóknak meg kellett volna adniuk a személyes adataikat, nyilatkozniuk kellett volna arról, hogy hozzájárulnak-e a vallási hovatartozásukra vonatkozó adataik büntetőügyben való felhasználásához. Jóri András volt adatvédelmi biztos abszurdnak és elképesztőnek nevezte a hatályos jogszabályokba ütköző eljárást. Február 23-án pedig bilincsbe verve vittek el négy roma gyereket Sajókazán, a Dzsáj Bhím Közösség által fenntartott Dr. Ámbédkar Iskolából. Természetesen a belső vizsgálat utólag jogosnak találta a bilincshasználatot (mint ahogy annak idején Geréb Ágnes letartóztatásakor és bírósági elővezetésekor is), mert nyilván fennállt a veszélye, hogy a gyerekek leütik (esetleg megbilincselik) a közegeket. A magyar jogállam erőszakszervezete kedveli a bilincset, miként a puha diktatúra rendőrsége szerette a kádárkolbásznak becézett gumibotot. A rendpárti többség megnyugtatására: a magyar rendőrállam nem veszett el, csak átalakult. Na de előbbiekről a coMMMunity.hu-n már részletesen beszámoltunk.

Ajvékolók és szotyizók

Igaz, azt elfelejtettük megírni, hogy a Pax Hungarica Mozgalom (PHM) miskolci csoportja teljes mellszélességgel kiállt a sajókazai rendőrök mellett. „Mint ismeretes, Sajókazán egy iskolai balhé kapcsán a rendőrök elvittek négy, a lárvakor és a kifejlett kor közötti állapotban leledző cigányt a helyi iskolából bilincsben. A liberális sajtó hatalmas ajvékolásba kezdett, a rendőrség intézkedését túlkapásnak ítélik. A rendőrök állítólag cigányoztak is (!), tudjuk, hogy mi minden beletartozik ebbe a kategóriába, már a dolgok nevén nevezése is. Vannak magyarok, franciák, cigányok, zsidók, angolok etc. a világon, ez bizony így van, bárhogyan is próbálják elhitetni velünk, hogy mindenki teljesen egyenlő, mert mindenki más és más. Egyes népcsoportoknál a »másság« abban merül ki, hogy a hozzájuk képest »mások« vérét szívva élősködnek. Lopnak, gyilkolnak, Istent káromolják, a többségi társadalom szokásait, kultúráját, civilizációs szintjét, emberi anyagát megsemmisítendő ellenségnek tekintik.”

Az istenért se szeretnék „ajvékolni”, de én Sajókazán mások vérét szívó, élősködő cigányokkal nem találkoztam, olyanokkal meg pláne nem, akik „gyilkolnak, Istent káromolják”. Ilyenekkel már csak azért sem, mert ezek a devianciák nehezen férnek össze a sajókazai romák (nekik fő bűnként felrótt) buddhizmusával. Ez nem jelenti persze azt, hogy a cigányok bűntelenek lennének, az is biztos előfordul – hasonlóan a többségi rasszhoz tartozó sajókazai szegényekhez –, hogy lopnak. Emellett olyan főbenjáró vétkekre is vetemednek, amire egy nem cigány falulakó természetesen még véletlenül sem: például direkt otthon felejtik személyi igazolványukat. Mi több: „A Készenléti Rendőrség Rendészeti Igazgatóság Bevetési Főosztálya X. Bevetési Osztály I. számú alosztály járőrei azért tettek feljelentést R. Ferenc sajókazai lakos ellen, mert nevezettet 2012. március 25-én 20 órakor tetten érték, amikor nevezett Sajókaza, Kossuth út 13. szám előtt lévő szeszesital-kimérő hely bejáratánál napraforgómagot fogyasztott és héját, körülbelül egy négyzetméteres területen a járdára köpködte.”

Meg is kapta megérdemelt büntetését az elvetemült szotyizó: alighanem rendőrségi fogdába kell majd vonulnia, merthogy a hatezer forintos szabálysértési bírságot képtelen lesz kifizetni. Ledolgozná ő a szotyipénzt, de ezt a jegyző nem engedi. „A szabálysértési ügyeknél alkalmazható pénzbírság közérdekű munkára átváltoztatásának kérdésében a jelenlegi ügymeneten változtatni nem kívánok.” – válaszolta a nyugdíjba készülő jegyző Balogh Beának, na meg Kállai ombudsmannak, aki az átváltoztatás mellett érvelt az önkormányzatnak.

Feljelentők és felügyelők

Persze a Birodalom nem adja fel: ha nem tud megalázni, megfélemlíteni, akkor majd anyagilag próbál tönkretenni, ellehetetleníteni. Tavaly decemberben kezdődtek a munkaügyi felügyelőség ellenőrzései a sajókazai Dr. Ámbédkar Iskolában.

„Feljelentésre mentek ki a hatóságok” – ismerte el a hvg.hu-nak a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Munkaügyi Felügyelőség igazgatója, igaz, azt már elfelejtette hozzátenni, hogy a mószerolók a cigány- és immár buddhistagyűlölő miskolci jobbikosok (lásd: Pax Hungarica Mozgalom) voltak. Hogy aztán a munkaügyi felügyelőség 2012. április 12-i határozatában példátlanul súlyos, 3,2 milliós bírságot szabjon ki adminisztratív szabálytalanságok miatt a Dr. Ámbédkar Iskolára, amely bezárhat, amennyiben ezt ki kell fizetnie.

Gratulálunk a fajvédő feljelentőknek, a szégyenteljes feladatot jogilag felhatalmazott, önszorgalmi kutyaként, embertelen érzéketlenséggel végrehajtó borsod megyei munkaügyi felügyelőknek. No meg nem utolsósorban az időközben miniszterré avanzsált, egykori (f)elzárkóztatásügyi államtitkárnak, Balog református lelkésznek, aki sajókazai látogatásakor elismeréssel nyilatkozott az Ámbédkarban folyó munkáról, és támogatásáról biztosította a cigány buddhisták törekvéseit. Köszönik szépen!

A pécsi konferencián (amelynek célkitűzéseivel, programösszeállításával maximálisan egyetértettem) alapvető kétségeim támadtak a magyar médiakutatás valóságközeliségével és az elvárható társadalmi hatásaival szemben (tűnjön ez akár durva általánosításnak), és mivel magam is használni kényszerülök azt, a legfrissebb Bernáth–Messing-kutatást tartottam a legfontosabbnak és legalkalmasabbnak arra, hogy ezt igazoljam.

Kilóg a képből

Most is úgy gondolom, hogy néhány fiatal kutató kivételével (akiket a cikkben név szerint is említek, pl. Munk Vera és Guld Ádám) többnyire olyan dogmatikus, társadalomtudományi-ideológiai megközelítések vannak használatban, amelyek fölött az idő alaposan eljárt, tehát ezekben a formájukban nem érvényesek a jelenlegi médiakörnyezetre. Ráadásul a nálam sokkal okosabb teoretikusok szerint újrateremtik azokat a hatalmi viszonyokat, amelyeket megszüntetni kívánnak. Ennek kifejtése, példákon keresztül való megmutatása azonban nem fér el egy néhány oldalas írásban, ezért is kellett állításaimat leegyszerűsíteni, ám remélem, ki tudom majd fejteni a készülő kötetben tanulmány formájában is.

Gondolom, nem véletlenül említette Feischmidt Margit, a konferencia egyik szervezője Loic Wacqant szociológus nevét „a rasszizmus analitikus fogalmának” vizsgálatáról szóló előadásában. Hammer Ferenc is hivatkozik rá abban a médiakutatásában, amely a Fókusz szegénységábrázolását szedi ízekre, ahol a média, a kutatók szóhasználata által újrateremtett társadalmi egyenlőtlenségekről szóló vizsgálatokat tekinti át vázlatosan a szerző.[1]

Én azonban ennél továbbmennék.

Hiszen bizonyára az sem alaptalan, amit Császi Lajos, Bajomi Lázár Endre és mások gyakran írnak a késő modern médiakörnyezet sajátosságairól és kutatásának hiányosságairól. Meglátásaimat tanulmányaikra igyekeztem alapozni. A múltkor idézett Császi-szöveg a magyar kultúrkritika paternalisztikus és hierarchikus jellegéről a médiakutatásokra is igaz. Hiányosság volt azonban részemről, hogy nem ismertem el a Szélre tolva érdemeit atekintetben, hogy az alapvető cél a megelőző kutatások eredményeivel való összehasonlíthatóság volt. De valójában az a sejtésem, az okok nem ott rejtőznek, ahol véljük. Nem a jobb- illetve szélsőjobb oldalhoz kötött rasszizmus erősödése az oka annak, hogy a romák médiaképe kezd hasonlítani a rendszerváltozás előtti állapotokhoz, hanem a demokratizálódás során kialakuló roma médiumok hangjának elhalkulása és az erősödő civil média szerepének nem a helyén kezelése.

Ez a tartalomelemzés – legyen bármilyen alapos, szakmailag kifogástalan – nem ad választ arra, miért áramlanak át a szélsőjobbos médiatartalmak szűrő nélkül a mainstreambe (ez az egyik legfontosabb megállapítása a tanulmánynak). Nagyon leegyszerűsített választ adok, de nehogy valaki a tudomány iránt érzett elkötelezettségemet szűrje le ebből. Nem lehet, hogy adott politikai erők – kutatások helyett is akár – anyagilag támogatják (pl. reklámhelyek megvásárlásával) ezeket az egyre izmosodó portálokat, a mainstream pedig a fogyasztókért folytatott versenyből kifolyólag válik egyre inkább gyűlöletkeltővé? Nem azért nem veszik át a roma hírportálok anyagait, mert alacsony a presztízsük, illetve nem jelentenek konkurenciát a versenyben? Lehetséges, hogy rossz kérdéseket fogalmazok meg, csak azt szeretném felvetni, hogy szerintem nem „a jó/rossz oldal” tartalmainak a számlálása, sőt még nem is a diskurzuselemzés lehet a megfelelő módszer, hanem a ráközelítés egy adott jelenségre, és annak a rituális, nyitott részvételen alapuló kommunikációs modellre alkalmazható, akár többféle módszerrel való elemzése. Alapvetően a fogyasztóra és az intézményi struktúrákra irányuló gyakorlatibb kutatások hozhatnának eredményt, amelyekben helyet kapnak a roma média különböző alternatív formái és azok használata, az egészen kezdetleges kezdeményezések lokális hatásaitól kezdve (pl. cicsero.net) a nagy projektekig. (Ilyen jellegű „útmutatóként” használhatnánk a hivatkozott szerzőket, Hal Hartley-t, Roger Silverstone-t, és számos médiateoretikus írásaiban olvashatunk hasonlókat.)

Bernáthék előző tanulmányát (Vágóképként, csak némában) viszont nem illettem ugyanezzel a kritikával, mert ott nem látom ugyanezt a problémát. Mint ahogy a korábbi tevékenységük jelentőségét sem vitatnám el, becsülném le, épp ellenkezőleg, a Kényszermosdatások című RSK dokumentumkötetüket magam is használtam.

Ami a saját kutatásomat illeti, ott a fenti okokból kifolyólag a módszer megválasztása jelentette a legnagyobb problémát. Abban azonban most már biztos vagyok, hogy addig egy részét sem publikálom, amíg meg nem győződöm társadalmi érvényességéről. Ezt a célt szolgálja a DocuArt Moziban ELTE-kurzusként rendezett Romakép Műhely tavalyi, idei, illetve jövő évi kiadása, az egyes programsorozat hangsúlyainak, megközelítéseinek és szervezési módjainak változtatása. (Korábban a Cicsero Hírügynökséggel folytatott beszélgetés, a legutóbbi alkalommal Kállai Henrik archívumának „felfedezése” erősített meg ebben.)

Hadd tegyem mindehhez hozzá, hogy személyeskedő kritikákban alighanem kiegyenlítettünk, tehát akár fel is hagyhatnánk velük. A válasz záró részében úgy tűnt, mintha ezekről a problémákról soha nem beszéltem volna korábban nyilvánosan. Lehetséges, hogy Bernáth és Messing nem hallották, amit 2008 májusában mondtam a Michael Stewart vezette Roma Kutatási Hálózat médiáról szóló ülésén. Megkértek, hogy mutassam be az Olaszliszkáról szóló tanulmányomat. A cikkben is kiemelt tévéműsor elemzésénél felhívtam rá a figyelmet, hogy a közbeszéd tartalmi változásainak, a radikalizálódásnak egyik oka a roma értelmiségnek (többek között a kutatói pozícióval való) „eltakarása”, ennek következménye a már szerencsére visszafordíthatatlanul zajló, egyértelmű státuszemelkedésük akadályoztatása is lehet. Az a paternalisztikus szemlélet, amelyben a romák soha nem nőhetnek fel, mindig tanításainkra szorulnak. Egyik lehetséges megoldásnak Daróczi Ágnes (támogatás híján terv formában maradt) diskurzusmodell-programját tartottam. Továbbá nem vettem részt olyan médiakutatásban, amelyet épp a fenti okokból kifolyólag nem tartottam társadalmilag érvényesnek. Erre talán Messing Vera emlékszik.

A Bernáth–Messing-tanulmány akadémiai bemutatóján röviden megfogalmaztam kifogásaimat. Baráti beszélgetéseken azonban nem látom értelmét ilyen fontos szakmai problémák megtárgyalásának.

A válasz utolsó bekezdésében felsorolt jelenségek okainak vizsgálatát én is fontosnak tartom, csak abban nem értünk egyet, hogyan és hol keressünk válaszokat, de legfőképp, miképp fogalmazzunk meg további kérdéseket. A „kifehérített celeb” reprezentációjának kutatása megfelelő megközelítésben zajlik Munk Veránál, de Imre Anikó idézett tanulmánya is részben erről szólt.

Viszont, talán mert más jellegű ismereteink vannak ugyanarról a társadalmi valóságról, hadd említsem egy meghatározó tapasztalatomat. Egyik kommunikáció mesterszakos hallgatóm a roma reprezentációról szóló dolgozatában a Ligeti György-kutatásból indult ki, amelyben szintén nem szerepel a roma média elemző bemutatása. Talán nem véletlen, de legkevésbé a hallgató tudatlanságából eredő hiba a gondolatmenet folytatása: „Az általános összefoglaló elemzésből kiderül, hogy mind Magyarországon, mind tágabban egész Európában a roma kisebbségek helyzete és médiareprezentációja meglehetősen ambivalens. A roma népességről nincs egységesen kialakult kommunikációs üzenet. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy egy ilyen lehetséges reprezentáció megalkotásában maga az érdekelt fél sem mutatkozik érdekeltnek.”

Ezen a kurzuson épp a Bernáth–Messing-kutatás eredményeit használtam a jelenlegi helyzet bemutatására. A reakción magam is megdöbbentem: fal épült közöttem és a hallgatók között, amelynek egyik oldalán én azt gondoltam, ez egy konstruált valóság, ők a másik oldalon pedig azt, hogy „hiszen így igaz”. (Épp mint ahogyan Bernáthék előrevetítették az akadémiai bemutatón a kutatás eredményeire adott lehetséges reakciókat a mainstream sajtómunkások részéről.) Kutatóként, tanárként feladatomnak azt tekintem, hogy ezt a falat aláássam: erre tettem kísérletet, amikor a rádiózásban jártas hallgatóknak következő alkalommal a sosinet Rigó Rádióról szóló videóját mutattam meg.

Ennek a nyilvános vitának az elindítása ugyanezt a célt szolgálná.

Fotó a Závada gyűjteményből

A beszélgetésben arra keresik a választ, hogy azokban az években, amikor komoly igény mutatkozik a valóság szociografikus feltárására, mi történt ezzel a magyar irodalomban jelentős hagyományokkal rendelkező műfajjal, miért nem tapasztalható a szociográfia erőteljesebb jelenléte a műfajok közt, avagy milyen irodalmi, filmes, fotós formában él tovább.

A résztvevőkről:

Bódis Kriszta: Író, pszichológus, dokumentumfilmes. Tanított az ELTE Szociálpszichológia Tanszékén, a Magyar Televízió dokumentumfilmes műhelyének független filmeseként közel száz rövid dokumentumfilmet készített, szépirodalmi művei mellett tanulmányokat, recenziókat és újabbat szociográfiát is publikál. Saját fejlesztésű speciális pozitív-élmény, kreativitás és interkulturális tréningeket vezet, létrehozta az alkotásközpontú szociális és integrációs módszert és modellprogramot, amelyet az ózdi Hétes telepen működtet többedmagával. Utóbbiért SozialMarie-díjat vehetett át nemrég.

(Nézzék meg a Litera Hétesről szóló cikkét, a program első blogoldalát, majd annak ma is működő folytatásátés a hétesiek népszerűvé lett videóklipjét.)

Szűcs Teri: Kritikus, irodalomtörténész, műfordító. Volt szociális munkás is: szenvedélybetegekkel foglalkozott, és két interjúkötetet is készített róluk. Szervezett mediációs programot romák és nem-romák között egy Pest-megyei faluban. Szenvedélyesen érdekli a művészet és a társadalmi érzékenység összefüggésének kérdése. A magyar holokauszt-irodalommal foglalkozó monográfiája nemrég jelent meg A felejtés története – A Holokauszt tanúsága irodalmi művekben címmel a Kalligramnál.
(Ajánlunk még tőle egy tanulmányt a Kalligram folyóiratból.)

Tódor János: Író, újságíró, szociográfus. Pályáját a Fejér Megyei Hírlapnál kezdte. A kilencvenes évektől a Magyar Narancs szerkesztője, egy éven át az Élet és Irodalom riportrovat-vezetője, majd a Népszava munkatársa volt. 2003-2005 között az Árgus főszerkesztője. Jelenleg szabadúszó: a coMMMunity.hu munkatársa, könyvet, szociográfiákat és riportokat ír. Könyvei: Aluljárók népe – Szociográfiák, 1989-2004, Szkander – Novellák, tárcák, Taxisofőr bajonettel – Kis magyar agressziók, Zárka.. 2012-ben elnyerte a Pulitzer-emlékdíjat.
(Írásai olvashatók még az Élet és Irodalomban, a Beszélőben és a Hitel folyóiratban.)

Závada Pál: Író, szerkesztő. 1982-1993 között a Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Kutatóintézetének szociológusaként működött. Dolgozott a Hiány c. lapnál, majd 1990 óta a Holmi szerkesztője. Kulákprés című család- és falutörténeti szociográfiája Tótkomlós 1945 és 1956 közötti éveiről először 1986-ban jelent meg. Korniss Péterrel közös, Egy sor cigány (Huszonnégy mai magyar) című kötete 2011-ben látott napvilágot a Corvinánál. Závada írja a könyvhöz: „Amikor roma honfitársaink portréit ezzel a címmel tárjuk közönségünk elé, azt mondjuk, tessék, ez a mi cigányaink listája és fényképsorozata, sorban arcról arcra, szeretnivaló büszkeségeink mindnyájan, mind ez a huszonnégy mai magyar. Mert ugyan ki vonhatná kétségbe a magyarságukat? De címválasztásunknak oka az a közös szégyen is, amely elöntött bennünket korunk talán legiszonyatosabb magyar rigmusa hallatán. Nemrégiben bukkant föl ez a népünk ajkán termett mondóka: ’Egy sor akác, / egy sor fűz, / egy sor cigány, / egy sortűz.’ Azt mondtuk, ha ilyen korban élünk, akkor legyen merszünk szembesülni ezekkel a sorokkal, és szegezzük velük szembe huszonnégy kortársunkat-honfitársunkat meg saját magunkat.”
(Závada Pálról olvashatnak még az Írólapok oldalán és másutt.)

A Litera Egy világnézeti klub címen havi egy alkalommal nyílt szerkesztőségi üléseket tart, melyeken betekintést engednek a műhelymunkába, és fontos, a szerkesztőséget és a közvéleményt foglalkoztató irodalmi, kulturális és a sajtót érintő kérdéseket bocsátanak vitára.

Az Egy világnézeti klubról a Literán.

Az esemény a Facebookon.

Képi üzenet (forrás: amenca .org)

A kritika legfontosabb hibája, hogy a szerző olyan dolgot kér számon rajtunk, ami idézett kutatásunkban nem volt szándékunk: „modern, posztmodern, késő modern médiakörnyezetben érvényes médiakutatási irányokkal szembeni elvárásoknak megfelelni”. Pócsik Andrea elvárásával szemben nem akartunk és nem is tudtunk volna ebben a kutatásban a média intézményi környezetének vizsgálatát elkészíteni, vagy civil médiatartalmakat vizsgálni – így erről kár vitát kezdeményezni. (A kutatás, ahogy a hivatkozásban is olvasható, egy TÁMOP-os projekt keretében készült, amely már a kiírásában megszabta, hogy a legnagyobb közönségű többségi média roma-képét kell vizsgálni. Az erről szóló kutatási beszámolót az óta egyébként elkezdtük „magánszorgalomból” továbbdolgozni, két előadást Pócsik Andrea is hallhatott erről a pécsi konferencián, melyek éppen arról szóltak, hogy a politikai és hatalmi viszonyok hogyan tükröződnek ebben a médiaképben.)

A mi célunk – ahogy a tanulmány módszertani bevezetőjében is hangsúlyoztuk – az volt, hogy az elmúlt 20-25 évben, és most legutóbb is, dokumentáljuk, hogy a többségi média milyen képet fest a romákról, hogyan tematizálja a cigánysággal kapcsolatos ügyeket, és milyen terepet enged számukra a nyilvánossághoz való hozzáférésre. Mivel az összehasonlíthatóságra fókuszáltunk, kötött volt a módszer – azonos módon kellett mérni, mint ahogy azt a 1988-as, 1994-es, 1997-es, 2000-es mintán tettük. Az időbeli összehasonlíthatóságnak, véleményünk szerint, önmagában is komoly értéke van. Furcsa, hogy Pócsik Andrea az 1997-es kutatás módszerét elfogadhatónak tartja, a 2011-esét pedig nem. „A megközelítés elhibázottsága, a tárgy- és módszerválasztás azonban sokkal fontosabb dolgokra utal – írja. Pedig a 2011-es tartalomelemzés az 1997-esre épül, csak éppen annál sokkal részletesebb, mélyebb, több kvalitatív szempontot tartalmaz (pl. vizuális tartalmak elemzése). Azt gondolnánk, ha egy módszer 1997-ben jó volt, akkor most sem kellene kidobni. Lehet, hogy szükség volna a módszerek kiegészítésére, de nem kell elvetni az elmúlt lassan huszonöt évre rendelkezésre álló adatokat. Persze lehet, sőt kell is arról vitatkozni, hogy jó-e a módszer. Mi is tisztában vagyunk annak korlátaival, hiányosságaival, s ezeket több ponton jelezzük, de olyan ez, mintha a kvalitatív interjúk mélységét számon kérnénk egy survey-től: más módszer, másra való és mást mér. A módszer nem elhibázott, csak más, mint amit a kritikus látni szeretne.

Pócsik Andrea további kritikája, hogy az intézménykutatás elmulasztása „érvényteleníti az elvégzett munkát, mivel nem a késő-modern hibrid médiakörnyezetről szól.” Ez olyan, mintha, mintha azt kérnénk számon tőle, hogy a film-elemzéseiből miért hagyta ki a filmkészítők szociológiai vizsgálatát. De nem tesszük, mert nem ez volt a kutatásának kérdése. Persze, jó lenne, teljesebb lenne a kép az intézmény-kutatással, roma média tartalmak elemzésével. De az azért erős túlzás, hogy ennek hiánya érvénytelenítené megállapításainkat.

Van azonban egy mélyen méltánytalan, már-már személyeskedésnek tűnő megjegyzése is a szerzőnek: „Az állításokból ugyanis úgy tűnik, nemcsak a civil média már evidensnek tekinthető fontosságát nem ismerik fel, hanem a roma újságírókat is ’alacsony értékűnek’ tartják.” A civil médiát fontosnak tartjuk, csakhogy a mi elemzéseink kiindulópontja valóban a dokumentáltan legnagyobb közönséget elérő médiumok roma médiaképe volt. A civil média – akármennyire is fontos – nem tartozik ma ezek közé.

Korábban több, a romák hangját megszólaltató kutatást is készítettünk (Magyarországon egyébként elsőként). Ilyenek voltak a romák médiafogyasztási szokásairól[1], a roma média tartalmáról[2] írt elemzéseink, de feltártuk például a roma média szerepét a székesfehérvári gettóügy nyilvánosságában, éppen az alternatív diskurzusok fontosságát kiemelve[3]. Egy további kutatásunkban, szintén elsőként, romákat (is) kérdeztünk a médiaképpel kapcsolatos véleményükről.[4].

Azt nekünk szegezni, hogy „alacsonyabb értékűnek” tekintenénk a roma újságírókat, méltatlan vádaskodás. A valóság kedvéért hadd szögezzük le, egyikőnk (Bernáth Gábor) az egyik legrégibb civil roma médiaszervezet, a Roma Sajtóközpont egyik alapítója, és 7 évig igazgatója; az elmúlt 15 évben több roma médiagyakornoki, képzési program aktív résztvevője vagy háttérembere volt. Messing Vera pedig talán az első volt Magyarországon, aki kutatásaival a romák médiaképének aránytalanságaira, a romák médiabeli kirekesztettségére felhívta a figyelmet, és teszi ezt a rendszerváltás óta.

De olvassuk tovább az érvelést: „Ha ugyanis ez az újságíró gárda valódi lehetőségeket teremt magának, azaz az online médiumok fejlesztéséhez szükséges forrásokhoz jut, nemcsak hatalma lesz, élhet a kritika lehetőségével, de fokozatosan elláthatja a saját utánpótlásának képzését is. A régóta áhított státuszemelkedés, ami vitathatatlanul zajlik, meggyorsulhat. A roma értelmiség hangjának felerősödése és a rátermett, egyszerű vidéki munkásokból álló közösségek érdekérvényesítése fékezheti, sőt gátját is szabhatja a most rémisztőnek tűnő társadalmi folyamatoknak, egyszersmind a paternalisztikus viszonyokat is végérvényesen felszámolhatja, veszélyeztetve azoknak a megélhetését, akik ellátják képviseletüket.”

Íme, kicsiben a Pócsik-írás diszkurzív stratégiája: a roma újságírók alacsonyértékűnek tartása, mint bélyeg, majd egy (és erről talán csak nem a mi kutatásunk tehet), valószínűleg sajnos csak hosszú évek múlva előálló jövő, amikor egy elnyomott kisebbség gátat szab a most rémisztőnek tűnő társadalmi folyamatoknak; és egy áthallásos mondat arról, hogy ez majd veszélyezteti azok megélhetését, akik ellátják a képviseletüket.

Mindenki úgy segíti ezt a folyamatot, ahogy tudja. Mi úgy, hogy olyan elemzéseket végzünk, amelyek a többségi média elé tükröt tarthatnak. Egyikünk sem képvisel senkit, és pláne nem ebből él, és engedtessék meg, hogy kicsit türelmetlenebbek legyünk, és foglalkozzunk azzal, amit az a néhány milliós közönség néz és olvas, akik – csaknem kizárólag – a kutatásunk bázisát adó médiumokat fogyasztják és kevéssé érzékenyek a hibrid médiakörnyezetre. Ők egyébként nem utolsósorban az innen szerzett ismereteik és itt megerősített attitűdjeik alapján döntenek cigányok munkahelyi felvételéről, nekik nyújtott szolgáltatásokról, azokból való kizárásról. Vagy hadd foglalkozzunk azokkal a romákkal is, akik – miután még nem tudnak részesülni a hibrid médiakörnyezetből – azt látják magukról, ami az adainkból jól kisejlik.

A vitát a fenti okok miatt – tehát azért, mert a kutatással szembeni kritikai elvárások nincsenek összhangban a kutatás szándékolt céljaival, az írás hamis és méltatlan vádaskodástól sem mentes, és azért is, mert a szerző a fent idézett konferencián, vagy annak késő éjszakába nyúló háttér-beszélgetései során egyetlen alkalommal sem említette fenntartásait, azokat velünk megbeszélni nem akarta – részünkről lezártnak tekintjük. Továbbá nagyon szomorúan állapítjuk meg, hogy megint nem a lényegről esik szó: mi az oka annak, hogy a romák médiaképét soha nem látott mértékben uralja a bűnözés; a roma kultúra szinte teljességgel kikopott a médiából és helyére egy ’kifehérített’ celeb ábrázolás került; a romák esélytelennek bizonyulnak, hogy véleményüket, helyzetüket a médiában láttassák olyan konfliktusok esetén sem, mint legutóbb, mint pl. Gyöngyöspata. Szerintünk erről kéne beszélgetni, meg arról, hogy erre a kihívásra hogyan lehet hatékony válaszokat adni. És ebben akár a civil médiának is fontos szerepe is lehetne.

Telep széle (illusztráció)

Komplex telepprogram indul hamarosan 4,7 milliárd Ft-nyi uniós forrásból, amelyre Bátonyterenye önkormányzata is pályázott, a maximálisan igényelhető százötvenmillió forint forrást kérve projektjének végrehajtására. A roma nemzetiségi önkormányzatnak szakmai kifogásai vannak a számukra egészében nem is ismert helyi tervekkel kapcsolatban. Sérelmezik, hogy a pályázathoz készült helyzetelemzés lealacsonyítóan beszél róluk, szerintük piszkos, gyerekeikkel és betegeikkel nem törődő emberekként vannak bemutatva. A pályázat megírásába nem vonták be őket, alig kaptak információt az őket és választóikat érintő programról.

A bátonyterenyei képviselőtestület a polgármester, Nagy-Majdon József javaslatára előrehozta az eredetileg 16. napirendi pontként tárgyalandó pályázattal kapcsolatos előterjesztést, a téma fontosságát hangsúlyozandó. Az újságíró nem lehet elég hálás ezért a döntésért. A teremben vagy harmincan ülünk, a tizenkét tagú képviselőtestület majdnem teljes számban, a helyi roma kisebbségi önkormányzat tagjai és támogatói hatan, a telepprojekt kötelező konzorciumi partnerétől, a Türr István Képző és Kutató Intézettől (TKKI) érkezett urak, és további csinosan öltözött hölgyek és öltönyös urak.

A polgármester és a testület gesztusa láthatóan nem hatja meg Daróczi Sándorné Zsuzsát, a kisebbségi képviselet elnökhelyettesét. Amint szót kap, a dolgok közepébe vág. Tájékoztatja a képviselőtestületet, hogy már a napirendi pont megnevezésében is átverve érzik magukat (előterjesztés a Támop 5.3.6.-11/1 számú „Komplex telepprogram” című pályázat módosításának [konzorciumi partnerek] kezdeményezéséről), hiszen a kisebbségi önkormányzat nem konzorciumi partnerségre vágyott, hanem szakmai kifogásainak figyelembevételére, és azok alapján a pályázat módosítására. Szerinte erre kaptak ígéretet a polgármestertől.

Egy héttel ezelőtt a roma nemzetiségi önkormányzat közmeghallgatást szervezett a helyi romáknak, melyen legalább száznegyven érintett vett részt a polgármesteren és szakemberein kívül. A fórumon élesen bírálták a telepprogram számukra ismert részleteit. Történt ugyanis, hogy az önkormányzat szociális intézménye, a Bátonyterenyei Kistérségi Szociális Központ munkatársai felkeresték a programban tervezett településrész lakóit. Az önkormányzat szerint kérdőíveket töltettek ki velük, a helyi kisebbségi vezetők viszont nem tudnak kérdőívről. Képzést és álláslehetőséget, illetőleg a képzés idejére pénztámogatást ígértek az embereknek – mondja Daróczi Sándorné alelnök.

A helyzetelemzést – a pályázati szakzsargonban közösségi beavatkozási tervet – a szóban forgó kérdőívek alapján készítették. Ez az egyetlen dokumentum, amit a helyi romák megismerhettek a tervekből. Kérdőív ide vagy oda, az elkészült elemzésben leírtak kivágták a biztosítékot: eszerint az érintettek, a város öt utcáját magában foglaló szegregátum lakói nem tudják biztosítani az alapvető higiénés követelményeket, nem tudnak rendesen tisztálkodni és mosni, a gyerekekkel azok ötéves koráig nem tudnak mit kezdeni, a kertműveléshez sem értenek és a beteggondozásban is járatlanok. A leghevesebb indulatokat az váltotta ki, hogy az egyik programelem, az úgynevezett Csillag Szolgáltatópont, egyfajta közösségi fürdőt, mosodát és konyhát biztosítana a cigánytelep lakóinak. – Ezek mellett nem tudtunk elmenni szó nélkül, mélyen sérti az önérzetünket. Ha szerény lehetőségek között is, de meg tudjuk oldani és meg is oldjuk a higiénés szükségleteinket, a gyerekeink tisztán járnak iskolába, és a betegeinket, öregeinket is ápoljuk – mondta el az RSK-nak Daróczi Sándorné alelnök. A közösségi fórumon a polgármesternek és kollégáinak szóló, egyik jellemző, ám korántsem a legfinomabb bekiabálás az volt: „Ne fürdőt, hanem házat intézzen!”

Nos, az nem lesz. Az új kormányzati telepprogram egyik újdonsága, hogy nincs benne lakhatást segítő elem. – Az eddigi telepes programokban, a hatvanas évek közepétől kezdve, legalább a kimondás szintjén benne volt, hogy a gettóban élőket ki kell menekíteni a borzalmas körülmények közül. A gyakorlatban persze nem ez történt, újabb telepek jöttek létre az építésekkel. De még a kommunista rezsim is szégyellte volna, ha nem a lakáskörülmények javítását hirdette volna meg. Ez az első kormány, amelyik nyíltan azt üzeni a romáknak, hogy maradjanak a gettóban. – Ezt már Horváth Aladár polgárjogi aktivista mondja, aki csendes megfigyelőként vesz részt a testületi ülésen.

A polgármester ígéretet tett, hogy megpróbálja bevonni a helyi roma nemzetiségi önkormányzatot a projektbe, és többek szerint arra is, hogy figyelembe véve kifogásaikat, módosítanak a terveken.

A polgármester az RSK-nak azt mondta, nagy reményeket fűz a mostani pályázathoz, szerinte a korábbi programoknál színvonalasabb projekt születhet, azért hozzátette: jó lett volna, ha a lakhatást javító intézkedések is belekerültek volna.

Az elmúlt években egyébként a város három legsúlyosabb állapotú szegregátumaiból kettőt sikerült megszüntetni, lakóik jobb körülmények közé kerülhettek.

A testületi ülésen a kisebbségi önkormányzatot és a helyi romákat képviselő Daróczi Sándorné alelnök és a képviselőtestület között csaknem kétórás meddő vita zajlott. Állítások sora hangzott el mindkét oldalon, amelyek legfeljebb a végtelenben találkoztak. A fentieken túl számos vitapont hangzott el, így például a szociális munkával megbízott szakemberek végzettségét és számát illetően. A nemzetiségi önkormányzat öt főt szeretett volna a pályázatban szereplő kettő helyett, ezt az önkormányzat azzal utasította el, hogy a kiszemelt további három szakembernek nincs meg a megfelelő iskolai végzettsége. Csakhogy a pályázatban megnevezett két személynek sincs, akik egyébként az alelnök asszony sorait erősítették az ülésen.

Az erőviszonyokat jól jellemezte, hogy az alelnök asszony szavaira egyöntetű fejrázás volt a válasz az egész teremben, a polgármester és kollégái felszólalásait pedig heves bólogatás kísérte. Kivéve persze a nemzetiségi önkormányzat maroknyi csapatát. Ők, nem meglepő módon, ezzel ellentétesen reagáltak.

De ha ez nem lett volna elég, a polgármester kétséget kizáróan világította meg a nemzetiségi önkormányzat helyét és szerepét: „Ehhez a pályázathoz a kiírás szerint önökre nincs szükség. Ennek a lebonyolítása végigmegy önök nélkül is.”

A TKKI szakembere, Cser József szakmai szempontokkal színesítette a polgármester szavait, amikor azt próbálta elmagyarázni, hogy ez nem romaprogram: „A hátrányos helyzetűekre vonatkozik, és mindenkire!” „Miért, kik laknak a soron?” – hangzott egy bátortalan beszólás a sorok közül. A TKKI szakembere azzal sem szerzett magának sok támogatót a romák között, amikor azt ecsetelte, hogy például munkalehetőséget is lehet teremteni, de ez a bátonyterenyei programban nem szerepel.

Az alelnök asszony ironikusan erre úgy reagált, hogy immár érti a TKKI kötelező részvételét a programban, hiszen fontos, hogy legyen valaki, aki a képzések biztosításával a források jelentős részét megkapja a projektből. Az RSK-nak később elmondta, szerinte ennyi pénzt jobban is fel lehetne használni. Például a lakókörülmények javítására.

A vita végén Daróczi Sándorné öt perc szünetet kért, ez elég is volt ahhoz, hogy kollégáival átbeszéljék a történteket, és közös álláspontot alakítsanak ki: ahogy korábban sem ez volt a céljuk, nem kívánnak konzorciumi partnerek lenni. A polgármester ezek után gondterhelt arccal jelentette be, hogy a napirendi pont tárgyalása okafogyottá vált. Olvasatában a bátonyterenyei roma nemzetiségi önkormányzat azt akarja, hogy fosszák meg a pályázatba bevont hetvenöt embert a program sikerétől.

Akárhogy is, Bátonyterenyén lesz telepprogram, ha az érintettek nem kérnek belőle, akkor is.

Folyt. köv.

Szeretnek játszani

Ahogy eddig is, Re/Public Art, Flash mob, média, valamint számos más művészeti területen próbálhatják ki magukat, és alkothatnak maradandót, akik hozzánk érkeznek.

A Budapest Up szervezésében megvalósuló mini fesztiválon a Szemétálmok indoor tréningjén részt vett fiatalok megmutatják az elmúlt 13 hét munkáit..
Lesz gerillakertészeti kompozíció-avatás, láthatunk a fiatalok számára ideális közpark maketteket, emellett káprázatos flash mob akcióban lehet részt venni.
Az egyes események szabadon dokumentálhatók fotókkal és interjúkkal.

A Budapest Up, a Szemétálmokhoz hasonlóan közösségi szervezet. Szeretnek játszani.
Bővebb infó a Szemétálmok blogján.

A bevezető fejezetben felvázolom a magzatvédelemről szóló vita főbb sarokpontjait és érveit, majd a következő fejezetben bemutatom, hogy az Alaptörvény milyen konkrét szövegi változást hozott az Alkotmányhoz képest. A dolgozat következő fejezetében igyekszem rámutatni arra, hogy ez a szövegi változás milyen hatással lehet a magzatvédelmi törvényre és az abortuszról szóló vitára, milyen válasz rajzolódik ki ebből. Majd azt fogom bemutatni, hogy a kormányzati kommunikáció ellenére, miszerint nem fog törvényi változást hozni ez a kitétel az Alaptörvényben, milyen módon juthat a törvény vizsgálata újra az Alkotmánybíróság elé, milyen jogértelmezési dilemma előtt állnak majd az Alkotmánybíróság tagjai, és így hogyan juthat újra az Országgyűlés elé a kérdés.

Tüntetés a legális abortusz és a tervezhető anyaság mellett Manhattanben (fotó: Leanne Michelle, 2011)

Bevezetés

Magyarországon az élethez való jog a legalapvetőbb jog. A magyar Alkotmánybíróság az élethez és emberi méltósághoz való abszolút jogokat a hierarchia csúcsára helyezte.[1]

Annak ellenére, hogy az élethez való jog kiemelt fontosságú, gyakran mégis korlátozható. A legevidensebb eset a háború, amikor a katonák számára engedélyezett az emberölés. Elképzelhető gyilkosság úgy, hogy azt nem büntetik, ha jogos önvédelemből történik. Magyarországon eltörölték a halálbüntetést, de vannak országok, ahol még mindig alkalmazzák. Ezeknél azonban sokkal hétköznapibb esetben is korlátozódhat az élethez való jog, gondoljunk csak az eutanáziára, de az élethez való jog korlátozódik az abortusz esetében is.

A halálbüntetés esetében az emberi élethez és méltósághoz mint abszolút értékhez való jog korlátot jelent az állam büntetőhatalmával szemben. Az eutanázia és az abortusz esetében alapvetően korlátozódik az önrendelkezés joga.

Az abortusz esetében tehát az élethez való jog áll szemben az önrendelkezés jogával, sőt bizonyos értelemben sérül az anya test feletti rendelkezési joga, a magánélethez való joga, a társadalmi életben való részvételi joga.[2]

Az abortusz esetében az anya és a magzat jogai ütköznek, mivel a magyar jogrend szerint az élethez való jog magasabb rendű, mint az önrendelkezés joga. Egyértelmű lehetne a helyzet, de az élethez való jog ez esetben a magzathoz kötődik, míg az önrendelkezés az anyához. A problémát az jelenti, hogy a magzat jogalanynak tekinthető-e. „A magzatot sehol sem tekintik csupán az anya testrészének vagy egy közönséges élettelen tárgynak születése előtt. Továbbá a magzatot sehol sem tartják a felnőtt emberrel egyenrangúnak, aki gyakorolhatja teljes jogait.”[3] A kérdés, hogy mikortól számít a magzat jogalanynak. A fogantatástól? A zigóta- vagy csak az embrióállapottól kezdve? A magyar jogrend a magzatot az első három hónapban nem tartja jogalanynak, az abortusz ez alatt az idő alatt végrehajtható. A terhesség első trimesztere után olyan változásokon megy át a magzat,[4] amikortól jogalanyként kezeli a magyar jog.

Alkotmány és Alaptörvény

Az 1949. évi XX. törvény, az élethez és emberi méltósághoz való jog, mely minden ember elidegeníthetetlen joga, az 1989-es módosításkor került bele Magyarország Alkotmányába. Ahogy említettem, a magyar jogrendben az élethez való jog a hierarchia csúcsán áll, a módosításkor mégsem került előkelő helyre az Alkotmányban. Az élethez való joggal az Alkotmány 54. paragrafusa foglalkozik. „A Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani. Senkit nem lehet kínzásnak, kegyetlen, embertelen, megalázó elbánásnak vagy büntetésnek alávetni, és különösen tilos emberen a hozzájárulása nélkül orvosi vagy tudományos kísérletet végezni.” Az Alkotmány nem tett említést a magzati élet védelméről, erről külön törvény rendelkezik.

A terhesség megszakításról 1991-ben alkotmánybírósági határozat született, majd az ezzel kapcsolatos törvényt 1992-ben fogadták el. 1998-ban a terhességmegszakítás ügyét újból az Alkotmánybíróság elé vitték, ekkor született alkotmánybírósági határozat is. Röviden összefoglalva a törvény és a határozatok alapján Magyarországon a terhesség megszakítása abban az esetben engedélyezett, ha az a terhesség első trimeszterében történik, az anya súlyos válsághelyzetre hivatkozik, részt vesz két tanácsadáson és ezután is meg akarja szakítani a terhességet. Ekkor az orvos elvégezheti a beavatkozást.

A szabályozás kritikája az, hogy szinte bárki hivatkozhat súlyos válsághelyzetre. Ha az anya egészségét, életét veszélyezteti a magzat, illetve ha a nő szexuális erőszak áldozata, az vitán felül válsághelyzetet jelent. A vitás kérdések például, hogy válsághelyzet-e, ha a nő gazdasági okokra hivatkozik, és kérdés, hogy hol van a gazdasági válsághelyzet határa.

A szabályozás kritikája tehát az, legalábbis a pro-life[5] álláspontot képviselők körében, hogy nagyon liberális, túlságosan megengedő. Más vélemények szerint azonban a két tanácsadás elegendő védelem, aki azután is meg akarja szakítani a terhességét, az tényleg nem akar gyereket.

Az új Alaptörvény újra fellendítette az 1998-ban lecsendesedett abortuszdiskurzust Magyarországon. Az Alaptörvény ugyanis kimondja, hogy a magzatot a fogantatástól kezdve védelem illeti, ráadásul egy mondatban szerepel az élethez való joggal. „Az emberi méltóság sérthetetlen. Minden embernek joga van az élethez és az emberi méltósághoz, a magzat életét a fogantatástól kezdve védelem illeti meg.”

Milyen jövőképet fest az új Alaptörvény az abortuszra vonatkozóan?

Ahogy nemzetközi nőjogi szervezetek (az amerikai Center for Reproductive Rights és közép-európai ernyőszervezete, az Astra) értesültek az alkotmány tervezett szövegéről – amely szerint a magzati életet a fogantatástól számítva védelem illeti meg –, rögtön reagáltak. Figyelmeztettek, hogy a nemzetközi tapasztalat azt mutatja, hogy ha ilyen kitétel kerül az alkotmányba, az valószínűsíthetően szigorításhoz vezet – mondta Spronz Júlia, a Patent Jogvédő Egyesület jogi szakértője.

Ha ugyanis az alkotmány a fogantatástól kezdve védi a magzatot, az azt jelenti, hogy az Alkotmánybíróság nagy valószínűséggel alkotmányellenesnek fogja találni a mostani törvényt, amely a 12. hétig nem biztosít abszolút védelmet a magzatnak. Nem az Országgyűlés, hanem az Alkotmánybíróság dönti majd el tehát, hogy kell-e szigorítani az abortusztörvényt.

Ilyen szempontból érdektelen, hogy a miniszterelnök kijelentése szerint nem terveztek ilyen népszerűtlen intézkedést hozni. Ha ugyanis az Alkotmánybíróság felszólítja a törvényalkotót, annak változtatnia kell majd az abortuszszabályokon – folytatta.

Nem is beszélve arról, hogy a kormány kettős kommunikációt folytat. Míg ugyanis a miniszterelnök azt kommunikálja, hogy nem lesz szigorítás, a KDNP támogatja a radikális jobbikos javaslatot, amely csak akkor engedélyezné az abortuszt, ha a nő élete veszélyben van, vagy ha a nő erőszak áldozataként esett teherbe. A Jobbik javaslatára a kormányoldal úgy reagált, hogy az nem aktuális, és majd az alkotmányozás után visszatérnek a kérdésre. A kormánypártok tagjai szimbolikus lépésnek nevezik a magzatvédelem alkotmányba foglalását, de sosem mulasztják el hangsúlyozni, hogy életellenesnek tartják az abortuszt – mutatott rá a szakértő.

Spronz Júlia szerint az alkotmányozó politikusok az esetleges szigorítás veszélyeivel nincsenek tisztában, legalábbis levélben folytatott egyeztetéseikből ez derül ki. Attól, hogy szigorítják a törvényt, nem lesz kevesebb abortusz. A tapasztalat szerint a gazdagabbak körében megindul majd az „abortuszturizmus”, a szegényebbek pedig visszatérnek majd a régi, veszélyes népi praktikákhoz, hogy illegálisan hajtsák el a magzatot. A szigorítás tehát nem megoldás, inkább a fogamzásgátló módszerek olcsóbbá, akár ingyenessé tételére, szélesebb körű és hatékonyabb tájékoztatásra lenne szükség.

Mit vonhat maga után az Alaptörvény az AB szempontjából?

Az új alaptörvényben az élet fogantatástól kezdődő védelme nem feltétlenül jelenti az abortusz későbbi szigorítását, de a civil szervezetek és nőjogi aktivisták szerint ez a pont nem is zárja ki azt, hogy az Alkotmánybíróság később mégis erre kötelezze az Országgyűlést. Fontos jogértelmezési kérdés, hogy a magzat védelmének tekinthető-e a jelenlegi két tanácsadás az abortusz előtt.

A kérdés az alkotmányjogászokat két táborra osztja. Vannak, akik szerint nem változtat semmin a magzat fogantatástól számított alkotmányos védelme, a másik tábor szerint azonban a szöveg változása a törvény változását is jelentheti, mindenesetre teret nyit annak, törvényalkotói szándékot jelez.

Lövétei István alkotmányjogász szerint szinte biztos, hogy az új alkotmány hatályba lépése után az Alkotmánybíróság elé kerül a jelenlegi abortusztörvény, és meg kell vizsgálni a törvény alkotmányosságát, ilyen értelemben lehetőségként mindenképpen megjelenik az abortusztörvény újrafogalmazása, akár annak szigorítása is.

A 2012. január 1-jén hatályba lépő új alkotmány értelmében az Alkotmánybíróság elé úgy kerülhetne ez az ügy, ha egy érintett az új Alaptörvényre hivatkozva a testülethez fordul. Mivel az AB-ról szóló sarkalatos törvény is változni fog, sok a bizonytalanság. Nem egyértelmű az sem, hogy az érintettség az apára is kiterjed-e, vagy csak a magzatra. Panasz abban az esetben is benyújtható azonban, ha csak a magzat számít érintettnek. Ekkor kirendelhetnek mellé egy gondnokot, aki érintettségre hivatkozva eljárhat. Ez nem életszerű, de volt már rá precedens a dávodi kislány ügyében[6] – mondta Lövétei István.

Ha a panasz az AB elé kerül, a testületnek meg kell vizsgálnia, hogy az abortusztörvény összhangban van-e az Alaptörvénnyel. A vizsgálat során számos jogértelmezési kérdés merülne fel. Az új alaptörvény szövege szerint „minden embernek joga van az élethez és az emberi méltósághoz, a magzat életét a fogantatástól kezdve védelem illeti meg”. Fontos kérdés lesz azonban, hogy a „védelem” alatt mit értünk. Elegendő védelem-e például a két tanácsadás? Jogértelmezési szempontból a szigorítás felé mutat a fogantatástól számított védelem, másfelől az, hogy az élethez való joggal egy mondatban szerepel a magzat védelme – mondta Kapronczay Stefánia, a TASZ betegjogi programvezetője.

Szerinte ezek a tényezők erősen befolyásolhatják a jogértelmezést, ahol még egy-egy írásjelnek is fontos szerepe van. A Patent Egyesület azt javasolta a jogalkotónak, hogy bár elfogadhatatlannak tartja a magzatvédelem alkotmányos becikkelyezését, de ha mégis megteszik, legalább ne a fogantatás legyen a kiindulópont, és ne egy helyen szerepeljen az élet védelmével.

Látható tehát, hogy az Alaptörvény nem vezet feltétlenül az abortusztörvény szigorításához, de az megtörténhet. A kormányzati kommunikáció a kérdéssel kapcsolatban kettős, és egyes alkotmányjogászok szerint az Alaptörvény említett kitételei jogalkotói szándékot jeleznek. A helyzet igen bizonytalan azonban, ahogy említettem, egyfelől az Alkotmánybíróságról szóló, alakuló sarkalatos törvény miatt, másfelől az indítványozók köre és annak pontos meghatározása miatt, harmadrészt jogértelmezési kérdések is felmerülnek majd az Alaptörvény és az abortusztörvény kapcsán

Meghatározó témák

Az adatok alapján a hírműfajok romaképét két kérdéskör uralta: a többségi politika – méghozzá annak elsősorban a cigányokra irányuló intézkedései – és a bűnözés. Mindkét téma súlya a korábbi kutatások (már akkor is magas) arányaihoz képest másfél-kétszeresére nőtt.

Ez nem a szél

A közpolitikai anyagok túlnyomó többségét a központi kormányzati bejelentések adják – a teljes médiaképben legnagyobb súllyal (a tudósítások 17 %-a) a többség kisebbségpolitikája, illetve az általános kormányzati politika (15 %) szerepel. Ezt az arányt összevetve azzal az összesen hét riporttal, ami tényfeltárónak mondható, vagy azoknak a bemutatásoknak a csaknem teljes hiányával, amelyekben a romák saját helyzetükön aktívan javítanak (pedig a valóságban ilyen program is bőségesen akad), minden bizonnyal megerősítik azt a sztereotípiát, miszerint a romák elsősorban vagy kizárólag támogatási alanyok. Amennyiben a politikai bejelentéseket nem ellenpontozzák a programok valós súlyát, lehetséges hatását és a problémák nagyságát bemutató tényfeltáró anyagok, annak egyenes következménye, hogy a közönség nagy része csak a magasnak tűnő támogatási összegek és a változatlan nyomor közötti ellentmondást észleli. Ennek az ellentmondásnak pedig népszerű magyarázatát adja a romák állítólagos lustasága és motiválatlansága.

A tudósítások 37 %-a érintette a bűnözést. Ez az arány a rendszerváltás óta most a legmagasabb. Számos kiemelt bűnügy bírósági tárgyalása zajlott a vizsgált időszakban, és volt közülük, amelyekben romák voltak az áldozatok.[2] Ezeket kiszűrve is nagyon magas – a rendszerváltás óta mért legmagasabb – számot kapunk (31 %): a bűnözés tematikájának növekedése tehát elsősorban nem a roma áldozatokkal járó bűnesetek fokozott vagy nagyobb érzékenységgel történő bemutatásának következménye, hanem fordítva: a roma kriminalitás tematikájának növekedése. A különböző médiumok mintha más világban élnének: voltak olyan médiatermékek, amelyekben a romákról szóló anyagok több mint felében (volt, ahol kétharmadában) bűnözéssel hozták kapcsolatba a kisebbséget, és voltak olyanok (vidéki napilapok, Népszabadság), amelyekben sokkal kevésbé volt hangsúlyos ez a téma.

Bár látszólag a romák médiajelenlétében a korábbi mérésekhez viszonyítva változatlan (22 %-os) súllyal szerepel a kultúra, de a szám mögött nagyon jelentős elmozdulás tapintható ki: a mostani mintában a kulturális anyagok már több mint fele celebtémákkal foglalkozott, és a kulturális tudósítások 48 %-a a bulvármédiában jelent meg – a többi médium anyagainak jóval kevesebb mint tizedében szólt a kultúra kapcsán a romákról. A kultúra témakörébe sorolt cikkek meghatározó része meg sem említi a roma kultúrát (nagyobbrészt a romákat sem): olyan, többnyire televíziós tehetségkutatókban szereplő embereket mutatnak be, akikről kiderült, hogy történetesen romák. Ezek az új tehetségek a korábban feltűnt, magukat romaként azonosító énekesekkel szemben (pl. Caramel, Oláh Ibolya) nem is jelennek meg hangsúlyosan romaként, és teljes asszimiláltságot mutatnak.

Kiszoruló témák

Nagy változások mutathatók ki a korábbi kutatásokhoz képest az előítéletesség, diszkrimináció és jogvédelem témáinak médiajelenlétében is. Összességében erőteljes háttérbe szorulásnak lehettünk tanúi. A folyamat kapcsán három fontosabb tényezőt kell megemlíteni:

1. A három tematika közül egyedül az előítéletek és a rasszizmus reprezentációja növekedett (kis mértékben). Ezt azonban két nagyobb ügy: Gyöngyöspata (az ide sorolható cikkek 38 %-a) és a romák elleni támadások ügyének tárgyalása (35 %) határozta meg. Érthető, hogy mindkét ügy nagy nyilvánosságot kapott, az ellenben, hogy az előítéletesség más esetei kiszorultak a médiából, azt mutatja, hogy a romák által széles körben megélt, a hétköznapokban érvényesülő előítéletesség történeteit a média nem találja, nem mutatja. A valóság torzítása az, hogy a médiaképben a rasszizmus úgy tűnik fel, mintha az kizárólag a radikális jobboldalra lenne jellemző.

2. A jogvédelem erőteljes visszaszorulását mutatja, hogy e téma csak akkor jutott médiafelülethez, amikor napvilágot láttak hazai és nemzetközi jogvédő szervezetek jelentései, és a kormányzat igyekezett cáfolni a kritikákat. Ennek okai között előkelő helyen szerepel az a tény, hogy a rendszerváltás után létrejött és a kétezres évek közepéig növekvő számú és erejű roma polgárjogi, jogvédő szervezetek mára – néhány kivételtől eltekintve – eltűntek nemcsak a médiaképből, de a hazai közéletből is.

3. A legsúlyosabb fejlemény talán az, hogy a diszkrimináció jelensége gyakorlatilag annak ellenére törlődött a médiaképből, hogy a hazai roma társadalmat nagyon súlyosan érintő jelenségről van szó: egy tavalyi felmérés szerint négy roma polgártársunkból három személyesen megélt már hátrányos megkülönböztetést bőrszíne, illetve etnikai származása miatt. Ezzel szemben a média négyszázhuszonhárom tudósításából mindösszesen tizenöt érintette e jelenséget, televíziós tudósítás például egyetlenegy sem. A tizenöt cikk közül mindösszesen négy mutatott be konkrét diszkriminációs ügyet, ezek közel fele ráadásul nemzetközi vonatkozású: négy külföldi eseteket tárgyal, és három nemzetközi jogvédő szervezet jelentéséről, illetve a kormányzat arra adott (tagadó) reakciójáról szól. Vagyis a diszkrimináció törlődött a médiaképből.

Képek, vizuális anyagok

A képeket, mozgóképeket külön elemeztük ebben a kutatásban. A kvalitatív elemzés rávilágít a média torzításának néhány jellemző mechanizmusára.

A képi és asszociatív azonosítások között találjuk a manipuláció és sugalmazás eseteit is. Az egyik ilyen a népességben élő sztereotípiák alkalmazása: például a kirívó gazdagságot mutató ékszerek vagy az élvezeti cikkek képei, vagy éppenséggel a cigánysorok, földutak, leromlott házak, elhanyagolt gyermekek és állatok. Ezek a képi sztereotípiák ugyan előfordultak, de nem voltak nagyon gyakoriak. Sokkal inkább megfigyelhetőek voltak olyan képi toposzok, amelyek nem csak erős pluszjelentést hordoznak, de a történet etnikai karakterének beazonosítására is alkalmasak. Az egyik ilyen kialakult képi beazonosítás a vágóképeken a távolból feltűnő (sem a hangjukat nem halljuk, sem az arcuk nem bontakozik ki), bámészkodó, tétlen cigánycsoport. Azon televíziós tudósítások felében, ahol romák egyáltalán szerepeltek, a képek ilyen módon – lődörgő, összeverődött tömegként – mutatták be a cigányokat. Ez nem csupán távolságot teremt a befogadó és a bemutatott közösség között, de félelmet is: pontosan olyannak hat, mint egy ismeretlen, veszélyes embercsoport. A másik ilyen toposz, amely a cigányok érintettségére utal anélkül, hogy a csoportot megnevezné, a rokonság: „széles rokonság”, „zajos rokonság” megnevezés.

Meglehetősen jellemző az érzelmi és koncepciós keretezés mechanizmusának – nem mindig tudatos – alkalmazása. Az egyik gyakran alkalmazott módszer, amikor korábbi, nagy horderejű, ám az adott témához semmilyen módon nem kapcsolódó esetre emlékeztet a hírközlő. Ilyen hivatkozási ponttá vált mára az olaszliszkai lincselés vagy a Cozma-gyilkosság.

Hasonló eljárásnak tekinthető az a szerkesztésben alkalmazott kontextuális jelentésadás, amikor a szerkesztők két, tartalmában és jelentőségében távoli anyag egymás mögött vagy egymás mellett történő szerepeltetésével adnak értelmezési keretet. Ilyen eset volt, amikor az egyik televízió a gyöngyöspatai események egyik tudósítása elé egy, a szabadulóbulikról szóló anyagot vágott[3], vagy amikor a sajtóban egymás melletti oldalakon olvasható valamilyen romákkal kapcsolatos bűnügy és egy, a romákra célzó közpolitikai hír közlése.

Következmények

A média, különösen annak néhány meghatározó orgánuma a valóság torz tükrévé vált. E kép egésze a társadalmi valóságot hamisan – a romák számára meghatározó negatív jelenségeket elhallgatva, míg az őket negatív módon bemutató témákat a végletekig felerősítve – mutatja meg. Eltűntek a korábban még széles körben tudósított (és a romák által ma is széles körben megtapasztalt) diszkriminációs esetek, az előítéletesség ebben a „valóságban” már csak a szélsőjobboldalra jellemző, mert az ő retorikájukhoz képest a szalonképesebb megbélyegzés már fel sem tűnik. A szegénység helyett a normaszegés esetei a dominánsak, a roma kultúra pedig az általános bulvarizálódáshoz igazodva elsősorban roma celebek apró-cseprő ügyeiben jelenik meg.

A médiaképben megfigyelhető trendek olyan dilemmák tömegére utalnak, melyek megválaszolására a tartalomelemzés eszközei már nem alkalmasak. Bár kérdések további kutatások nélkül is feltehetők, alapos megfontolásra és széleskörű vitákra lenne szükség annak végiggondolásához, hogy egy ilyen közbeszédi és médiakörnyezetre melyek a lehetséges válaszok. Milyen válaszok adhatók olyan kérdésekre például, hogy a mára jobbára szitokszóvá lett politikai korrektség meggyengülésével nemhogy megnyílt volna a tabuktól mentes, őszinte vita lehetősége, hanem éppen ellenkezőleg, sokat romlottak az – a sokak által szorgalmazott, de annál nehezebben megvalósítható –interetnikus párbeszéd lehetőségei, a romák hozzáférése a nyilvánossághoz, részvételük a róluk szóló diskurzusban?

A jelek szerint a folyamatok ma sokkal inkább a szélsőjobboldali beszéd dominanciájához, a gyakran ugyanúgy előítéletes, általánosításokon, megbélyegzésen alapuló, szélesebb körű, „mainstream” közbeszédhez és az emberi jogi beszédmód csaknem teljes elhalkulásához vezettek. Ebben a közbeszédi térben azonban nem javultak, hanem romlottak az olyan, a méltóságon és egyenlőségen (és hol vagyunk akkor még olyan dolgoktól, mint például a szolidaritás) alapuló kommunikáció esélyei, ahol a roma vélemények a maguk sokszínűségében is megjelenhetnének. És alig érvényesülnek olyan normák, hogy érveinket tényekre, számokra, adatokra alapozzuk, vagy éppen árnyaljuk: ne gondoljuk például, hogy en bloc tehetünk a cigányokra kijelentéseket. Nem lehet-e például, hogy ezt a korrektséget sosem (tehát akkor sem, amikor látszólag gyakorolta) értette másképp a magyar társadalom egy jelentős része, mint – meglehetősen leegyszerűsítve – elfojtásként, amivel nem tudott azonosulni, de megtalálni sem a korrekt, saját sztereotípiáinkra folyamatosan reflektáló beszédet se?

Kinnmaradtak

Ha igen, akkor találkozunk 2012. május 12-én, szombaton, 21 órakor a Blaha Lujza téren.

A jelenlegi politikai elit a gazdagokat tovább gazdagította, a szegényeket pedig még szegényebbé tette. Jelenleg több millió embernek okoz mindennapi problémát a lakbér kifizetése és a gyerekei etetése. Ma bárkiből lehet hajléktalan! Mindeközben még mindig több ezer önkormányzati ingatlan áll üresen az országban (csak a fővárosban 2000 üresen álló önkormányzati lakás van).

Foglaljunk teret magunknak!
Követeld velünk, hogy az üresen álló ingatlanokat arra használják, amire valók: lakhatásra!

Május 12-én elfoglalunk egy önkormányzati lakást, mert nem hagyhatjuk, hogy a szociális katasztrófa szélén az önkormányzatok elherdálják a közösség vagyonát!

Gyere el, találkozzunk május 12-én 21 órakor és 22 órakor a Blaha Lujza téren az aluljáróban, és foglaljunk teret magunknak, vegyük kezünkbe az irányítást, és mutassuk meg, hogy nem hagyjuk cserben egymást!

A bulin lehetőséged lesz fogyasztani is, és az így összegyűjtött adományokat egy olyan család megsegítésére fordítjuk, amelynek tagjait még megmenthetjük a kilakoltatástól!

A Börtön helyett lakhatást (Állampolgári akcióhálózat a hajléktalanságot büntető jogszabályok eltörléséért) felhívása

Jelenet a filmből

A vetítés után az Ezüst Medve-díjas, és azóta számos más díjat is elnyert film alkotójával, Fliegauf Bencével György Péter esztéta beszélget. A belépés ingyenes, de pénzbeli adományt gyűjtenek a sorozatgyilkosságban érintett családok javára.  Az adományt a facebookon szerveződött, s az áldozatok családjai megsegítésén 2010 decembere óta dolgozó „Csorba-csoport” maradéktalanul eljuttatja a hozzátartozókhoz.

Szeretettel várnak mindenkit az estre és kérik, aki teheti, járuljon hozzá adományával a családok megsegítéséhez. Vannak köztük olyanok, ahol az egyetlen kereső családtag halt meg.

Helyszín: OSA Archívum, Bp. V. ker. Arany János u. 32.

Kővári Borz József: Vándormozi

Ez az írás egy elmaradt konferencia-előadás tervéből készült szöveg, amely ilyen módon érdekes palimpszeszt-fomát öltött. A felső réteg a rendezvény első napján szerzett benyomások alapján íródott rá, ha lekaparjuk, ott van az eredeti elgondolás. Ajánlást is tartalmaz, amely mindkét szövegben szerepel, bár nem a megszokott helyen, hanem valahol közben, az olvasó majd megtalálja, ha eljön az ideje, vagy inkább a helye.

A pécsi kommunikáció tanszék szervezte a kiváló eseményt, amely a reprezentációs politikákat volt hivatott vizsgálni, a különbségtétel mediatizált formáin keresztül. Az eredeti programtervezeten még egy mottó is szerepelt, ami különösen megérintett, ezt kaptam ugyanis útravalóul tanáromtól, György Pétertől, a kutatásom kezdetén. „Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat.” (József Attila) A terv szerint a konferencia másnapján adtam volna elő, méghozzá nagy örömömre épp egy olyan panelban, amit Császi Lajos médiakutató moderált. Valamennyire az ő írásaira támaszkodva igyekeztem megfogalmazni azokat a dilemmákat, amelyek mostanában foglalkoztatnak. Ezekről beszéltem volna az előadás első felében, meglehetősen röviden, hogy maradjon elég időm egy videó felvétel bemutatására.[1]

Jól irányzott, nyilvános rúgás…

A felütés Móricz Zsigmond A török és a tehenek c. versikéje lett volna. Hogyan jutott eszembe? Kovács András Bálint a filmi elbeszélésről szóló egyik tanulmányában ezen mutatja be az elbeszélés fázisait (az egyensúlyi állapot ismertetését, annak megbomlását, majd egy új egyensúlyi állapot létrehozását). Miközben filmelemzést tanítottam, elkalandoztam, s észrevettem, milyen kiválóan alkalmazható a tudományos megismerés analógiájaként is. Hiszen a gúnyosan Mehemednek nevezett török nem tudta, milyenek a tehenek (úgy általában), de amikor egyszer aztán látott egy csomót, megismerkedett velük, és igen fájdalmas tapasztalatokat szerzett (nyilván egy bizonyos tehénről, ám az elbeszélő itt a rím kedvéért kollektív cselekedetre utal): ” Felrúgták a tehenek.” Nos, hát miért? Ezt meséli el a versike. Először illedelmesen bemutatkoztak, Mehemed és a tehenek is. De aztán, számlálgatás közben, amikor lajstromba vette a szép nagy állatokat és rácsodálkozott sokféleségükre, valamilyen okból mögéjük, konkrétan a fenekükhöz került. (Kovács szerint erre ment ki az egész: az elbeszélés visszatartotta azt az információt, hogy Mehemed igazából a farkukat akarta meghúzgálni.) Ám az is lehet, hogy míg beszélgetés folytatása helyett számlálgatott, elfordultak tőle. Egy biztos, a tehenek nem szeretik a hátuk mögött sunnyogókat, akiknek mindenféle rejtett szándékaik lehetnek. Hogy megszabaduljanak tőlük, hátrarúgnak.

Azt gondolom, a magyar tudományos életben ránk férne néhány jól irányzott, nyilvános rúgás a cigányság részéről, az apró kis kapálózások helyett. De ahhoz, hogy igazán legyen hatásuk, erős roma civil, közösségi és mindenféle alternatív médiára lenne szükség, akik hangot, arcot adnak a megszólalóknak. Meg egyébként is. Mik lehetnek ennek az akadályai?

Ennek a Mehemed-dolognak a legfontosabb tanulsága számomra, hogy nekünk, kutatóknak, akik hosszú évek óta foglalkozunk romákkal kapcsolatos társadalmi jelenségekkel, és az elvárt társadalmi hatásokkal épp ellenkező irányú történéseket tapasztalunk, mélyen magunkba kellene néznünk. Megvizsgálnunk a saját munkáinkat, tárgyválasztásainkat, módszereinket. És ily módon munkánk minden területén (készülő projektekben, oktatásban, kutatásban) diszkurzív pozíciót váltanunk.

Elemzések terítéken

Az előadásomban kísérletet teszek azoknak a sokat vagy kevesebbet idézett, de mindenképp szakmailag elfogadható és érvényesnek tekintett elemzéseknek a rövid ismertetésére, amelyek a romák média megjelenésével kapcsolatosak és tartalmaznak olyan elemeket (tárgyukban, módszerekben), amelyeket fontosnak látok elemezni. Méghozzá abból kiindulva, hogy mennyire teljesítik a különböző (modern, posztmodern, késő-modern) médiakörnyezetben érvényes médiakutatási irányokkal szembeni elvárásokat.[2] Nem hivatkozhatok tehát alapos kutatásra, amely az összes megjelent médiaelemzést vizsgálja, a mintám nem reprezentatív és szisztematikus, választásaimat a fenti szempontok motiválták.

Az első, mind a mai napig egyik legfontosabb és legalaposabb ilyen elemzést Bernáth Gábor és Messing Vera készítették el, 1998-ban.[3] Ez a rendszerváltás utáni időszakban lassan demokratizálódó, átalakulóban lévő – modern és posztmodern közötti átmenetnek tekinthető – médiakörnyezetről egy nagyon fontos lenyomat, mert ahogyan a kiváló címválasztás („Vágóképként, csak némában”) jelzi, a romák megjelenítését nagyon kritikusan, ám tárgyilagosan vizsgálja, felhívja az ábrázolásmódokban, és az intézményes háttér strukturális adottságaiban rejlő hibákra is a figyelmet. A tartalomelemzéseket interjúkkal egészíti ki, de ami még fontosabb, kellő hangsúllyal kezeli a roma média felé megfogalmazható elvárásokat, illetve azok teljesítésének strukturális akadályait. A „némában” tehát nemcsak a tartalmakra vonatkozik, hanem annál sokkal többre, a mostanában már gyakrabban, de még nem eleget emlegetett posztkolonialista kritikai elméletek „elnémított subalternjeire”, a hangok hiányára.

A következő kutatás más módszerrel közelíti meg ugyanezt a médiakörnyezetet, de maga az elemzés már korántsem olyan alapos. A cím újra találó: „A magára hagyott közönség” ugyanis a romák médiafogyasztási szokásairól nyert (1999-2000-ben rögzített) adatok feldolgozása. Erre már, úgy sejtem, kevesebben szoktak hivatkozni, ám ez nem csak a tanulmány kevésbé termékeny és mérsékelten leleplező eredményeinek köszönhető, hanem annak, hogy hasonló kutatás ebben a tárgyban azóta sem készült.

Holott rendkívüli fontossággal bírna. A konferencia egyik beszélgetésén részt vevő

Kerényi Györgynek

a hozzászólásaiból értettem meg, amit mindig is sejtettem, hogy a Rádió C megalapítása (talán részben épp a fenti kutatások eredményeinek köszönhetően) és működése példaértékűen, egyben szimbolikusan is megvilágítja ennek a médiakörnyezetnek a sajátosságait. (Arról nem is beszélve, hogy épp egy közösségi rádió volt az, ami először törte meg igazán ezt a némaságot.) A későbbi, a Kossuth Rádió főszerkesztőjeként végzett átalakításokról is érdemes lenne beszélni, ám ez nem tartozik szorosan ide. A „mi rádiónk” azóta is kultikus hely maradt, ám soha egyetlen kutatás nem elemezte alaposan a működését, egyetlen tényfeltárás nem vizsgálta fájdalmas, lassú kivéreztetésének körülményeit és okait. Hasonlóan a többi roma médiához: Bernáthék egy rövidke bekezdést szentelnek a fenti kutatásban az elektronikus és nyomtatott sajtónak, amelyben fontos, strukturális-intézményi összefüggések nem kapnak helyet.

És a befogadók?

A szerzőpáros 2001-ben végzett még egy tárgyválasztásában, módszerében figyelemre méltó, sikeresnek mondható elemzést: ebben a Barátok közt c. sorozat első roma szereplőjének hatásait mérte, méghozzá romák körében, fókuszcsoportos vizsgálattal.[4] A következő példa a Kurt Lewin Alapítvány által négy országban végzett felmérés a kisebbségek és bevándorlók médiaképéről.[5] Ligeti György, az összefoglaló tanulmány szerzője 2006-ban a Médiakutató c. folyóirat hasábjain felteszi a kérdést:

„Milyen eredményeket ad egy olyan vizsgálat, amely kizárólag a média közléseit méri? Mit ad nekünk egy kutatás, amely nem tárja fel az egyirányú vagy majdnem egyirányú kommunikációs csatorna másik végpontján elhelyezkedő médiafogyasztó attitűdjeit, valamint ezen attitűdök és a vélt hatások közötti kapcsolatot? Egy ilyen vizsgálat legelsősorban magáról a médiumról szól. Arról az intézményrendszerről és azokról a szerveződésekről, amelyek a demokratikus társadalomban talán legfontosabb ágensei a hatalom kontrolljának, s amelyek a hétköznapok polgárának első (sok esetben egyetlen) tájékozódási forrásai.”

Akkor, amikor számos teoretikus – köztük Császi Lajos, a rituális kommunikáció elméletének magyarországi apostola – rögzíti, számos érvvel alátámasztja, miért nem jók a modernista megközelítések a késő-modern médiakörnyezet vizsgálatánál, Ligeti „a vizsgált sajtótermékek által vállalt küldetésekről” ír, mentségére azonban azt is hozzáteszi „a pillanatképet (poszt)modern társadalmak médiumairól” készítette. A kutatók általában azt látják, amit néznek.

És a celeb- és kibeszélő-fronton?

A következő két vizsgálat már sokkal inkább a posztmodern médiakörnyezetet elemző felfogás terméke. Az egyik Monori Áron és Kozma Kriszta publikációja két kibeszélőshow romaképéről szól. A másik, Imre Anikó tanulmánya a posztszocialista valóságshowk világába visz és Győzike megítélésén keresztül illeti kritikai észrevételekkel a magyar állapotokat.[6] Az első esetben a szerzők vegyes módszerekkel vizsgálták a kereskedelmi csatornák műsorainak romaképét, a médiahatósághoz beérkezett panaszok alapján kezdték el a tartalomelemzést, majd a fókuszcsoportos vizsgálatot. A dolog pikantériája, hogy a társadalmi és médiakontextus bemutatásánál leszögeznek egy nagyon fontos dolgot:

„A 2009-es év a cigányellenes közbeszéd további eszkalációját hozta Magyarországon. Jól példázza ezt két emblematikus, a hazai médiában kiemelt nyilvánosságot nem kapott ügy: az úgynevezett Pásztor-nyilatkozat, valamint a Cozma-gyilkosság médiareprezentációja. A magyarországi televíziós hírműsorok e két esemény (és különösen az utóbbi) feldolgozása során többnyire negatív képet mutattak a cigányságról, és esetenként igazolni látszottak a többségi társadalomban élő cigányellenes előítéleteket. Emellett a roma hírfogyasztókban fokozhatták a kirekesztettség és megalázottság érzését.”[7]

A hivatkozás azért íródik feltételes módban, mert az ORTT által végzett tartalomelemzés nem egészül ki hatásvizsgálattal. Úgy, ahogyan a kibeszélőshowkról végzett fókuszcsoportokban sincsenek romák, holott mindannyian el tudjuk képzelni, milyen módon hathatott a kényszerű közösségvállalás az érintettek méltóságára.

Erre irányítja a figyelmünket Imre Anikó a tanulmány konklúzióiban. A nem magyar médiaelméleti műveltségű, beállítottságú amerikai kutató egy Császi Lajos-idézetre hivatkozva leszögezi, hogy „a magyar (és tágíthatunk: posztszocialista) kultúrkritika ragaszkodik a hierarchikus és paternalisztikus hagyományaihoz.” Abban a hibrid médiakörnyezetben, ahol mindnyájan tudjuk, tapasztaljuk, a médiahasználó konstruálja meg a különböző médiatartalmakból és az őt körülvevő társadalmi és kulturális jelentésekből a valóságot, igyekszenek újrahúzni a határvonalat „értékes és értéktelen, jó és rossz között”. Csakúgy, mint az általam vizsgált kutatások a pozitív és negatív romakép között. A legtanulságosabb azonban a szerző korábban jól alátámasztott befejező gondolata:

„A jobb minőségű televíziós műsorok és a jobb minőségű demokratikus nyilvánosság kölcsönösen összefüggenek egymással. Az, ha Győzikét – mint a nyilvánosság terét – komolyan vesszük, nem a műsor értékét növeli, hanem a demokratikus, pluralista nyilvánosságét – egy olyan nyilvánosságét, amely a roma közvéleményt és a romát mint fogyasztót is magában foglalja, nem pedig kirekeszti a kisebbséget, mint áldozatot. (Kiemelés: P.A.)

Hadd idézzem végszóként Hartleyt:

’Ami a nézőket illeti, az, ha úgy kezeljük őket, mint akiknek nincsenek megfelelő értelmi képességeik, hogy a saját szórakozásukat irányítsák, nem csak megvetést jelent, de tudományos rosszindulat megnyilvánulása is. Ha a kísérletek és felmérések úgy mutatják be a nézőket, mint akik védtelenek a média hatásaival szemben, akkor „mi” mivel járulunk hozzá, hogy függetlenedjenek? Ha arra tanítunk másokat, hogy a médiát okolják, akkor ugyanazt termeljük ki, ami ellen tiltakozunk – hatalomvesztést, cinizmust, passzivitást, és a kockázat elkerülését” (Hartley, 2009:69-70)”

Pedig lehetne jobban…

A pozitív/negatív dichotómia feloldására magam is tettem egy kísérletet, bár – ez az elemzésből is kiderül -, nem vagyok médiakutató. Viszont a filmes romakép-elemzéseim és a szemléletemet erősen meghatározó posztkolonialitás tanított meg, ne csak arra fókuszáljak, mit mondanak az adott médiatartalmakban, hanem figyeljem, ki és hol beszél. Ezért emeltem ki azt a valamennyire sikeresnek mondható diskurzusváltó kísérletet, amely az olaszliszkai tragédia utáni közszolgálati műsorok között szerepelt: a Kedd 21 egyik szerdai különkiadását.[8]

„A beszélgetés résztvevői által képviselt területek (oktatás, kultúra, foglalkoztatás, média stb.) mind kulcsfontosságúak egy olyan vitában, amelyben a magyarországi cigányság helyzetéről van szó. Zömében fiatal, társadalomtudományokban jártas romákat és előítélet mentesen gondolkodó, munkájukban, szemléletükben a tenni akarást és tudást képviselő nem romákat hívtak meg, s ez lehetőséget adott a konstruktív, tartalmas beszélgetésre. Az egymás (és a műsorvezető) megnyilvánulásait fesztelenül kiigazító, kiegészítő partnerek az időkorlátok ellenére kiválóan megvilágítottak számos lényegi kérdést, összefüggést. Nem térünk ki a beszélgetés minden mozzanatára, néhány tényezőt azonban mindenképp említenünk kell.

Az egyik a vitának a (számtalan probléma ellenére is) pozitív kicsengése, dinamikussága, ami egyértelműen a megszólalók hozzáállásából eredt. Abbéli igyekezetük, hogy a romákról ne csak negatív kontextusban beszéljenek, s hogy az őket sújtó hátrányokat az egyre szaporodó társadalmi problémák egyikének tüntessék fel, nem volt hiábavaló. Ezzel természetesen a gondok nem látszanak kevésbé súlyosnak és sürgetőnek, de kevésbé tűnnek kivételesnek és kulturális, etnikai különbségekre visszavezethetőnek. A negatív tematizáltságra is történt egy igen fontos utalás. A romákról kialakított képről szólva Ligeti György célzott a stúdióban elhelyezett monitorokon látható, illusztrációként szolgáló felvételekre. A televíziós híradásokból és számtalan dokumentumfilmből ismert sematikus képsorok és a műsorban szereplők szemlélete valóban ellentétben állt egymással. Rózsa Péter mentegetőzése („ezeket találtuk az archívumban”) egyszerre volt komikus és szomorú. Tényleg nehezen leltek volna „alkalmasabb” felvételekre: a cigány folklór ábrázolása mellett a mélyszegénység az, ami alapján a cigányságot a közvélemény azonosítani tudja. Ki ’ismerte volna fel’ az átlagos körülmények között megjelenített cigány családokat?”[9]

Ma is azt gondolom, ez a műsor, a közszolgálatiság normáinak nagyjából megfelelve nem „a cigány-magyar” együttélésről szólt, hanem ezt a dichotómiát igyekezett megszüntetni, az erről szóló diskurzusokban épülő falakat aláásni.

A hatalmi viszonyok konzerválása

Írásom záró részében visszatérnék a konferenciára. A pénteki előadások között ugyanis számos olyan kiváló kutatásba pillanthattunk be, fiatal tudósok előadásai alapján, amelyekben a főleg a populáris médiatartalmakból, az ifjúsági kultúra netes reprezentációjából választott tárgyak, módszerek biztató jelként arról tanúskodnak, kezd eltűnni a fentebb említett dichotómia, a rasszizmus újfajta felfogása érhető tetten szemléletükben.[10] Nem így a korábbi generáció által végzett munkákban, ahol a problémaorientált kutatások újrateremtik a megszüntetni kívánt hatalmi viszonyokat. Hogy miképpen, ezen a délutáni előadások és a két esti kerekasztal-beszélgetés közben, után gondolkoztam el.

Érvként hadd idézzem azt a legfrissebb kutatást, amelyet Bernáth Gábor és Messing Vera végeztek, a romák médiaképéről friss, 2011-es adatok alapján, „Szélre tolva” címmel. A tartalomelemzéssel készült kutatás eredményeit mi, kutatók gyorsan elkezdtük idézgetni, mert sokféle állítást tudunk igazolni velük. A megközelítés elhibázottsága, a tárgy- és módszerválasztás azonban sokkal fontosabb dolgokra utal. Azok a hiányok, amelyek az évek során a médiakutatásokban egyre halmozódtak: az intézménykutatás, amellyel tudást formálhatunk arról, milyen szerepet töltenek be a médiaiparban a Független Médiaközpontban, a Roma Sajtóközpontban és a felsőoktatásban képzett roma szakemberek, a fentebb említett felhasználói szokásokra vonatkozó elemzések itt ütköznek ki legjobban. Elmulasztásuk számomra érvényteleníti az elvégzett munkát, mivel nem a késő-modern hibrid médiakörnyezetről szól. Ráadásul mindezen mulasztások következményeként a tanulmány végén a szerzők egy igazolhatatlan állítást tesznek:

„És lehet-e ott párbeszédet folytatni, ahol a párbeszéd fórumai minden korábbinál jobban meggyengültek, a nyilvánosság, benne a romák nyilvánossága is végletesen párhuzamos, nem egyszer pedig egymást kizáró igazságokra esett szét? Úgy, hogy ez a nyilvánosság ráadásul olyan mértekben szegmentálódott és vált belső, „törzsi” nyilvánossággá (kiemelés:P.A.), hogy az egyes csoportok közötti kommunikáció is megnehezült? Miközben az internetes médiumok népszerűsége a magyarországi cigányoknak is az önkifejezés és az önszerveződés lehetőségét biztosítja, azzal, hogy a médiafogyasztás és informálódás súlypontjai folyamatosan tolónak a szegmentált közösségi médiák felé, meggyengült azoknak a szűrőknek a szerepe, amelyek a mainstream felületekre nem engedték ki bármilyen rasszista fejtegetést. Nem feltétlenül azért, mert el akartak ezeket fojtani, hanem mert évtizedes szakmai szabályrendszereket érvényesítettek olyan alapvető elvekkel, mint hogy „hallgattassék meg a másik fél is”, vagy hogy „bizonyíthatóak-e az állításaink”. A cigányoknak, de más marginalizált és stigmatizált csoportoknak is kihívást jelenthet ez a fordulat, mert e közösségeknek nem csak magukkal kell(ene) beszélniük, megteremtve a saját fórumaikat, hanem az elfogadás alapfeltétele lenne, hogy ennél jóval szélesebb körben is tudják formálni a róluk szóló tartalmakat. De kit, hányunkat érdekel ma egy roma internetes portál?”[11]

Csak találgatni tudok, mi oka azoknak a kutatóknak ilyen megalapozatlan kijelentéseket tenni, akik hatékonyan részt vettek, vesznek a roma médiamunkások képzésében. Az állításokból ugyanis úgy tűnik, nemcsak a civil média már evidensnek tekinthető fontosságát nem ismerik fel, hanem a roma újságírókat is „alacsony értékűnek” tartják.

Ha ugyanis ez az újságíró gárda valódi lehetőségeket teremt magának, azaz az online médiumok fejlesztéséhez szükséges forrásokhoz jut, nemcsak hatalma lesz, élhet a kritika lehetőségével, de fokozatosan elláthatja a saját utánpótlásának képzését is. A régóta áhított státuszemelkedés, ami vitathatatlanul zajlik, meggyorsulhat. A roma értelmiség hangjának felerősödése és a rátermett, egyszerű vidéki munkásokból álló közösségek érdekérvényesítése fékezheti, sőt gátját is szabhatja a most rémisztőnek tűnő társadalmi folyamatoknak, egyszersmind a paternalisztikus viszonyokat is végérvényesen felszámolhatja, veszélyeztetve azoknak a megélhetését, akik ellátják képviseletüket.

Kritikám nem Bernáth Gábor és Messing Vera személye ellen irányul, remélem érthető, de a világos beszéd érdekében kénytelen voltam őket idézni. Állhatna itt helyettük bármelyikünk, akik hasonló tévedésbe esünk. Az ellen az etikailag erősen kifogásolható értelmiségi magatartás ellen emelek szót, amely görcsösen ragaszkodik a hatalmához, saját szerepének legitimálása érdekében siránkozik a kialakult helyzet felett, és – vezérelje bármi, presztízs- vagy hatalomféltés, gazdasági válság, rosszul értelmezett elkötelezettség a másik oldal elleni küzdelemben – nem hajlandó észrevenni, hogy részben ő maga annak okozója. Amíg fel nem rúgják a tehenek.

A médiateoretikusok véleménye megegyezik abban, hogy a késő-modern környezetre vonatkozó kutatásoknak akkor lehet társadalmi haszna, ha feladatuknak a hálózatokba szerveződő médiafelhasználók szokásaira vonatkozó gyakorlati kutatásokra összpontosítanak. (Ez akár a szélsőjobboldali szerveződésekre is alkalmazható, az általuk gyártott gyűlöletkeltő tartalmak vizsgálata helyett, hisz nem kevésbé fontos, milyen rítusokban vesznek részt az identitásukat erőteljesen meghatározó közösségi portálokon). Ez bizonyos értelemben a diszkurzív pozíció megváltoztatását is jelenti, hiszen feltehetően a megfelelő adatokat gyűjtő, az okosan elemző, értelmező vizsgálat egyértelmű következménye lehet (ahogy arra utaltam a jóval korábbi Bernáth-vizsgálatokkal kapcsolatban) a médiakörnyezet változása. Ha mi, a többségi társadalom tagjai, a hatalom birtokosai, arra törekszünk, hogy tágítsuk a teret a romák megjelenéséhez, és nem pedig képviseletükkel korlátozzuk azt (oktatásban, kutatásban és egyéb területeken), minden esélyünk megvan rá, hogy reménykeltő változások részesei lehessünk.

Az olaszliszkai tanulmányomhoz fűzött dokumentumokban találtam egy feljegyzést. A 2004-es, I. Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál Roma Programjához rendezett, ma már úgy látom, meglehetősen értelmetlen mini konferencián, ahol szervezőként dolgoztam, felszólalt Daróczi Ágnes. Mondandójába belefűzte ezt a másik József Attila-idézetet, álljon itt a keret záró részeként.

„Te jól tudod, a költő sose lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.”

(Az előadás egy irtózatos erejű migrénnek köszönhetően nem hangzott el a pécsi konferencián, 2012. május 5-én, de talán jobb helye van itt.)

Kővári Borz József: Vándormozi

Az ELTE BTK Média Tanszék a 20. éves fennállása alkalmából vitasorozatot szervez.  A május 8-án kedden 18.00-kor kezdődő harmadik beszélgetés címe: A látszat csal? Roma reprezentáció a médiában.

A kerekasztal témája a közmédia felelősségének kérdése. Az elmúlt időszakban több beszélgetés, vitaest is lezajlott már, ezért az ellenkező vélemények ütköztetése helyett, a témában jártas szakemberek segítségül hívásával a lehetséges válaszok (meg)keresésére koncentrálnak.

A kerekasztal-beszélgetésen három fő témakört járnak végig. Az első téma a közmédia felelőssége a kérdésben, majd a közmédia szerepe abban, hogy lehetőséget biztosítson a roma származású újságírók, televíziósok, operatőrök, stb. részvételére a hírek tematizálásában, a műsorfolyam alakításában. A beszélgetés harmadik szakasza pedig a társadalom és az egyén felelősségének kérdéséről fog szólni.

Az est résztvevői: Pócsik Andrea a Romakép Műhely alapítója és vezetője, Setét Jenő a TASZ romaügyi programjának munkatársa, az Ide tartozunk csoport alapítója, valamint Joka Daróczi János szerkesztő, szociálpolitikus (vele készült interjúnk itt olvasható). A beszélgetést Munk Veronika újságíró moderálja.

Az esemény helyszíne a Gólyavár (ELTE BTK, Bp. VIII. Múzeum krt 4.)

Old School

Nem, nem jó az, ha politikusokat szeretünk vagy gyűlölünk, szeressék csak őket a családtagjaik, barátaik, mittudomén kicsodáik, és gyűlöljék, akiknek a gyűlölködésre fölös idejük van, és egyébként sincs ellenükre, ha szemük elé jótékony fátylat borít a homály. A többiek meg jól teszik, ha a politikust szándékai és tettei szerint ítélik meg, nem az érzelmeik által vezérelten. Na jó, egy kis engedményt azért teszek: egy olyan társaság, mint a Jobbik, a megvetésen kívül semmi mást nem érdemel.

Szóval igen, Gyurcsány Ferencről van szó és az ő szakdolgozatáról. Ha már Schmitt Pálról megírtam több helyen is a véleményem, nem ildomos éppen róla hallgatnom. A fentiek alapján, azt hiszem, egyértelmű, hogy nem szeretem, de nem is gyűlölöm őt. A politikai teljesítményéről röviden azt gondolom, hogy a kétségtelenül modernizációs szándékai ellenére úgy ahogy volt, katasztrófává kerekedett az egész, mondhatni fülkeforradalmi következményekkel. De itt és most nem ez az érdekes. Egyesegyedül az, hogy elkövette-e az állítólagos plágiumot vagy sem.

Mostanában ettől az ügytől sistereg a net. Az még csak hagyján, hogy az úgynevezett jobboldal kárörvendően, mi több, elégtételt érezve lubickol, gondolván, alaposan visszavágtak azért, amiért visszavágniuk (szerintük) kellett. Hogy is mondjam… nem egy nagy dicsőség, de valahol megértem. Az (egyszerűség kedvéért) úgynevezett baloldal pedig, óvakodva a kettős beszéd csapdájának veszedelmeitől, szintén az általuk ugyancsak nem szeretett Gyurcsány fejét követeli, hisz itt is, ott is ő maga az ördög, akármit tesz. Ha Schmitt, akkor Gyurcsány is, ez tűnik a kvázi nemzeti közmegegyezés minimumának.

Bennem azonban felvetődik néhány kérdés.

Nem, nem arra gondolok, hogy még csak huszonkét éves volt, hogy diákcsíny, meg egyébként is csupán egy főiskolai szakdolgozat, amitől ugye soha senki nem várta el, hogy felmásszék egyenesen a tudományosság Csimborasszójára, vagy a szőlészet Parnasszusára, vagy bárhová, ahová felmászni lehet. Tényleg nem elvárás mindez, de azért az sem szerepelt a követelményrendszerben, még a nyolcvanas években sem, hogy lopott legyen. Persze simán el tudom képzelni, hogy akkoriban egy KISZ-titkárnak akár azt is mondhatták, ugyan, Feri, ne törődj evvel, adj be valamit, oszt kész, az is elég lesz. (Félre ne értsenek, nem a KISZ-titkárról mint embertípusról beszélek, volt olyan KISZ-titkár ismerősöm, aki már akkoriban is talpig becsületes volt, és az adott keretek között politikailag is tisztességes.) Szóval ha követelmény nem is volt a plágium, azért ily módon akár bele is férhetett a rendszerbe. Mert a rendszer maga volt szar. Nem mentené ez Gyurcsányt egy csöppet sem, mint ahogy Schmittet sem mentette, ha esetleg azt mondták neki, Palikám, itt van egy jó kis bolgár dolgozat, a kutya nem ismeri, fordíttasd le, add be, minden rendben lesz.

De nem erre, hanem másra gondolok.

A Freedom House Magyarország sajtóját éppen most minősítette le a szabad kategóriából a részben szabadba, megjegyezve, hogy igen szokatlan teljesítmény egy országtól, ha egy év alatt tizenhárom pontnyit romlik a teljesítménye. Persze lehet, hogy csak ők nem értik, mit is jelent az unortodox sajtószabadság. Mert itt van például a Hír TV, ami mindent szabadon sugározhat, amit csak akar, vagy éppen a Magyar Nemzet, nekik aztán tényleg minden marhaságot szabad publikálniuk, ami csak eszükbe jut, vagy amit valahonnan sugalmaznak. Lehet persze, hogy csak én vagyok hülye, de bizony nem tudok készpénznek venni mindent, amit a Magyar Nemzet tényfeltár. Nem utalok itt most többre, bár utalhatnék, de elégedjünk meg a filozófusügyekkel.

Szóval a HVG kilenc hónapos kutatás után, bizonyítékok egész sorát bemutatva állt elő a Schmitt-üggyel, míg a Magyar Nemzet… Nem tudom, nem lennék nagyon meglepve, ha most is, mint már annyiszor, végül is helyreigazításra kényszerülne. Egyelőre ugyanis azon kívül, hogy Gyurcsány egy fasz, még nem hozakodott elő semmivel. Márpedig számomra ez még édeskevés ahhoz, hogy Gyurcsány állítólagos plágiumügyét Schmitt tényleges plágiumával egyenértékűnek tekintsem. Majd ha lesznek kétségbevonhatatlan bizonyítékok, akkor igen. De addig? Miért is? Csak azért, mert Gyurcsányt utálni jó lesz félnetek nem kell? Gyurcsány esetében helyénvaló lenne prejudikálni, csak mert ildomos őt utálni távolabbi és közelebbi múltja, a sikertelen politikája, a hiperaktivitása, a kétségtelenül megosztó jellegű személyisége miatt? Miért ne gondolhatnám addig, hogy van itt egy jól (vagy rosszul) megkonstruált ügy, egy hálás ügy, hiszen a Gyurcsány név hallatán az ország kilencvenkilenc százaléka még ma is felhorkan, kerüljön szóba akármilyen, de tényleg akármilyen kontextusban. A Magyar Nemzetnek pedig az a kis esetleges helyreigazítás meg sem kottyan. Gyurcsány, nem függetlenül a fentebb említett felhorkanástól, nem függetlenül a korábbi teljesítményétől, ebben az országban sikeres politikus vélhetőleg már soha nem lesz, de arra igen alkalmasnak tűnik – és ez az úgynevezett jobboldal nagy szerencséje –, hogy szükség esetén elővarázsolják a kalapból, elverjék rajta egy kicsit a port, amikor az illetékes urak úgy látják, hogy ez momentán szükséges.

Persze kizárni én sem tudom, hogy minden színigaz, amit a Hír Tv mond és a Magyar Nemzet ír, és ha előállnak a bizonyítékaikkal, akkor majd én is megírom a Gyurcsány, takarodj! című cikkemet. De amíg ez nem történik meg, addig nem tudom, miért kellene nekem inkább a Magyar Nemzetnek hinnem. Eddigi tapasztalataim alapján Gyurcsánynál egy fikarcnyit sem szavahihetőbbek.

Amúgy napok óta azon gondolkodom, mi a fene volt a szakdolgozatom címe. Komolyan mondom, ha maga Novák Előd állna mögöttem, és dugóspuskával fenyegetne, akkor sem jutna eszembe.

A kultúra totális lerongyolódása zajlik, az intézményeik a teljes összeomlás szélén, fizetésképtelenség elején ahonnan nem látni a végét, mert nincs vége, ennek ellenére vannak helyek és vannak emberek, akik dőzsölnek és évi 240 milliót költenek kulturális rendezvényekre koncepciótlanul, eszetlenül, pöffeszkedve, céltalanul! A múzeumok bezárnak, az iskolák, kórházak államosítva elsejétől és senki nem tud semmit, nem ért semmit. A nagyvárosokban ünnepekkor munkaszüneti napokon 11 óráig van gyermekügyelet, a felnőttügyeletek ki tudja meddig tartanak ki, az orvosok ügyeleti díjait megfelezték, a háziorvosi átlagéletkor lassan hetven! év ! Őket miért nem küldik parancsszóra nyugdíjba? Biztosan jönnének helyettük, vagy mégsem? A civil szerveződések, énekkarok, zenekarok, alapítványok nem kapnak pénzt , elsorvadnak, szétesnek! A falvak elcsendesedtek, bezártak a kocsmák, a boltok már régebben! Naponta talán jön két busz vagy vonat, kocsival menni képtelenség, mert ha van, fenntartani üzemeltetni nem lehet, – tankolni max. ötezerig,- a kutasok tudnának mesélni.

A munkanélküliség stagnál, sőt lehet, hogy már kevesebben vannak, miért is? Mert az ország munkaképes rétege már kitántorgott Ausztriába, Németbe’, Angliába és még ki tudja hová nem? Takarítanak, pincérkednek, mindent elvállalnak! Az itthon maradókat megfojtják a bankok, akiknek nincsenek érzelmeik, csak a bosszújukat az istenadta népen töltik ki éppen!

A düh érezhetően nő, az elfojtott indulatok párás ködétől már nem látszik az ember és vigyázat, mert ha kitör, (még csak!) saját magát vagy családját mészárolja le! Közben szobraink, nagyjaink kicserélődnek, példaképeink parancsszóra megváltoznak, Horthyról tér nevesül próbaképpen most Gyömrőn, mert ha nincs nagy zúgolódás és értik mit jelent a „pofát súlyba” akkor mehet a nagy átalakítás országszerte! Ugyanakkor azoknak akik a népet képviselik, a baloldalnak, a józan gondolkodásúaknak, a demokratáknak a liberálisoknak, akár a konzervatívoknak nincsen komoly befolyásuk a közéletre. Miért nem lehet összefogni, közösen kiállni egy ügy mellett? A szakszervezetek megmondó akcióik hiteltelenek, lásd Gaskó tiltakozásit, és az aláírunk, nem írunk fejezeteket. Aztán feltűnik Gyurcsány, akit állandóan elő lehet venni bármelyik botrány után, és rátromfolni az előzőre, még ha piti is az ügy de mégiscsak ügy, így aztán figyelemelterelésre ragyogó! Miért hagynak mosatlan felületeket a józan ész képviselői is magukon, miért nem néznek magukba, hogy rendben az életem vagy ha valami nem tiszta, akkor inkább jelezzem előre, mert úgy fer velünk szemben. Ezért nem mer már senki semmit sem elvállalni, mert fél a lelepleződéstől, mert aki még nem sáros , azt besározzák. Szerintem erre külön gépezet működik kis hazánkban.

Az esélytelenekkel való foglalkozás olyan, mintha szégyentéma lenne. Maradnak a cigányok, mert ők úgyis élik a maguk életét, legfeljebb jobban félnek, vagy belenyugszanak, avagy a legrosszabb a megszokás! A kilakoltatásra várók serege akik nemcsak a hitellel tartoznak, hanem a közüzemi számlákkal, aztán a NAV-nak(apeh) / kisvállalkozások sokasága /, aztán ne feledjük az un. rehabilitálásra várókat, a betegvárólistákat, a kitudjamilesz államosítású intézményekkel, iskolákkal egytemekkel, a kórházakkal, a betegekkel, az utalványban kapott juttatásokkal az uzsora kamattal, a „pestiekkel” a munkanélküliekkel a kisemmizettekkel, a narkósokkal, alkoholistákkal, gyógyszerfüggőkkel, cukorbetegekkel, az ötvenen felüliekkel, a nyugdíjasokkal, és még ki tudja kikkel.

Mégis ki írta, mikor írta, miért nem mondta, ha tudta és hová lett az a rohadt szakdolgozat? Kellett ez most még nekünk, hány időzített bomba van még a tarsolyukban, figyelemelterelés céljából és hányan hazudtak a szemünkbe? Most hogyan ítélkezzünk, vagy megbocsássunk? Netántán már oda se figyeljünk? A stadion meg épül! Fejér megye szépül, új földesurak kiskirályok születnek. Lehet remélni, ha úrból több lesz, a cseléd a zsellér is kell! Ez ám az otthonszeretet!

Sok kisvárosban a főutcán már minden bolt bezárt kivéve a pékségeket, mert kenyér kell, meg tej talán! Ruhára és miegymásra már nem telik! A „kínai” is bezár, „ninc kereszlet”, bár lehet, hogy a vízműveket megveszik!

A földeket meg elveszik, megkapják? Kik azok az oligarchák ?

Szomorú bohóc

A bohóc is megőrül a skizofrén világban, a gyógyszereket már nem lehet kiváltani, mert akkor vagy enni nem lesz, vagy a villanyszámlát nem tudják befizetni. Él vagy hal a magyar? Mostanában inkább hal! Inkább vár, kivár, nem tudja mire és kire. Nem hallgathat rádiót, mert már nem tudja fogni, nem nézhet televíziót, a híradók elkékfényesedtek, az igazság odaát van! A gazság.

Lehajtott fejű betapasztott szájú emberek szürkülnek bele a nemzeti valóságba, ostoba tudálékos tudorok tanítják az új történelmet és igazítják ki a valóságot valamilyen szörnyű őrült skizoid világba, olyanba, és annyiszor elmondják, hogy már Te is elhiszed! Magadtól!

Indulás szamarak, már régen zöld a lámpa, ez a világ nem az a régi amitől rettegtél, féltél, csak utánozzák, mert azt hiszik, hogy Te elhiszed.

Lehet, hogy jól hiszik?!

Utolsó leütés

Raffael (Csoki) Sándor és Németh (Ferdeorrú) Győző életfogytiglani ítélete tizennyolc- tizennyolc év börtönre, míg Sztojka Iván húszéves büntetése nyolc évre csökkent, amiből – beszámítva az előzetesben töltött időt és a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét – jó esetben három évet kell még letöltenie. A maximálisan kiszabható húsz helyett megítélt tizennyolc éves börtönbüntetés enyhítve is súlyos ítéletnek minősül. A három fővádlottat tíz évre eltiltották a közügyektől, és közel hetvenmillió forint bűnügyi költséget kell majd megtéríteniük.

Raffael egyik ügyvédje, Tuza Péter védőbeszédében felháborítónak nevezte, hogy az elkövetőket végig „roma csoportként” nevesítette az igazságszolgáltatás, míg a sértetteket kizárólag közmegbecsülésnek örvendő sportolóként, kézilabdázóként emlegették. Szikinger István, Sztojka védője pedig azt kifogásolta, hogy a perre éppen Veszprémben került sor, ahol az eljáró helyi ügyészség és megyei bíróság képtelen lesz függetleníteni magát a hatalmas külső nyomástól.

A Győri Ítélőtábla tanácsvezetője, Nagy Zoltán gyakorlatilag csak a megyei bíróság ítéletbeli cigányozását fogadta el a temérdek eljárásjogi kifogásból, amit a védők az elsőfokú eljárással szemben hoztak fel. A tanácsvezető Magyarországon először mondta ki, hogy az etnikai megkülönböztetésnek nincs helye a bíróság előtt. „Nem elég a részrehajlás-mentesség, a látszatát is el kell kerülni. A vádlottak roma csoportként nevezése (az első fokú – T. J.) ítéletben helytelen, mert alkalmas arra, hogy az elfogultságot feltételezze…” A bíró szerint a megyei bíróságnak ezt mellőznie kellett volna, említése nem volt releváns, nem hatott ki a bizonyításra.

Tehát ha a közhangulati ítélőszék döntött volna, kezdődhetett volna azonnal a mifelénk már régen hiányolt nyilvános akasztás, mondjuk az Oktogonon vagy – stílszerűen – a veszprémi Aréna előtt a rendpárti többség megelégedésére. Ám mivel, ha csak formálisan is, még jogállamban tengetjük napjainkat, kikerülhetetlen volt, hogy az igazságügyi gépezeten is átpörgessék az országot-világot megrázó deliktumokat. A bűnügyi helyszínelés csapnivaló minősége (ahogy már Olaszliszkán, később a cigányokat sújtó sorozatgyilkosság helyszínein is) eleve kizárta, hogy a tényeket helyesen tárják fel, ennek megfelelően az ügyészség vádiratára támaszkodva – amely a kritikán aluli rendőrségi anyagból dolgozott – a bíróság végül is a népítélethez közelítő eredményt hozott ki (egyebek mellett a Gój Motorosok megelégedésére). Olaszliszkán – ahogy a Debreceni Táblabíróság helyszíni tárgyalásán a sajtó is meggyőződhetett róla – egyértelműen kiderült, hogy a szerencsétlen tanárt barbár módon bántalmazók, családtagjait megfélemlítők nem az elütöttnek vélt kislány édesanyjának a felhívására („Öld meg a magyart!”) veszítették el a józan eszüket, ahogy az a vádiratban szerepelt, az asszonyt mégis súlyos évekre ültették le ezért. A példátlan justizmordnak máig sincs következménye, új eljárás az óta sem indult.

Szögi Lajos azon a szörnyű napon rosszkor volt rossz helyen, ahogyan rosszkor volt rossz helyen a meggyilkolt román kézilabdázó, a veszprémi idegenlégiós Marian Cozma is. Mi több: maga Raffael Sándor is, aki a gyilkos szúrást „rögtönzött szándékkal”, indulatból és – ahogyan vallotta – félelemből tette. Ráadásul mindehhez alapos, speeddel és vodkával megalapozott tudatzavar is társult: nem volt elég, hogy sörösüveggel ütötte le az egyik, csapattársa védelmére siető kézilabdázó, még a Cozmára lesújtani akaró haverja, a másodrendű vádlott Németh Győző is őt verte fejbe a székkel. Ez a Sárbogárdról (és nem Enyingről) Budapestre, és később striciként Zürichbe elszármazó Raffael ugyanis nem tartozott az enyingi klánként emlegetett, a nevüket egy f-fel író Rafaelek által vezetett „roma csoporthoz”, szemben a veszprémi lokált azon a végzetes éjszakán megszálló többi bandataggal. Őt barátja és futtatókollégája, Németh Győző cipelte magával Enyingre, aztán a veszprémi akciózásra.

Merthogy nem csak holmi, az enyingi benzinkútnál indult szülinapi bulit betetőzendő keresték fel a Patrióta bárt és diszkót a Dunántúl legkülönbözőbb részeiről érkező „vállalkozók”, ahogyan az a vádiratban áll, és amit az első- és másodfokú bíróság is magáévá tett. Mint az a tanúvallomásokból és háttérinformációkból egyértelműen leszűrhető, az Enyingről indult csapat nagyon is célirányosan ment Veszprémbe: hogy befenyegessék a szórakozóhelyet, botrányt provokáljanak, újfent figyelmeztessék a tulajdonost, hogy jobb lesz, ha védelmi pénzt fizet nekik. Előzőleg ugyanis, amikor az enyingi „vállalkozókat” alkalmilag foglalkoztató, veszprémi illetékességű Beéry fivérek ajánlatott tettek, a Patrióta vezetője nem akart élni a lehetőséggel, a fizikai „védelem” helyett inkább bekameráztatta a helyiségeket. A vádirat szerint a fiatalabb Beéry fivér „javasolta” a társaságnak, hogy Siófok helyett inkább a Patriótában (ahol amúgy az enyingiek állítólag először jártak) fejezzék be az éjszakát.(A testvérek a veszprémi bíróságon elkülönítetten folyó garázdasági ügyben vádlottak.)

Érdekes módon a huszonöt fős társaságból csak öten éreztek kedvet a lokál alagsorában lévő diszkóban a tánchoz – a későbbi első-, másod-, harmad-, negyed- és ötödrendű vádlottak. Kettőjüknél (Raffael, Németh) kés lapult a zsebben, és közülük hárman korábban versenyszerűen bokszoltak. A negyed- és ötödrendű vádlott – az enyingiek főnökének számító Rafael János utasítására – már több hasonló szórakozóhely „bekóstolásában” vett részt. Hogy táncolni akarategységben mentek, az nem kétséges, mint ahogy a kamerák felvételeiből, a tanúk elmondásából, ekképpen a vádiratból is megállapítható, hogy a verekedés is kidolgozott és begyakorolt provokáció volt. Természetesen akadtak benne improvizatív és előre nem tervezett elemek is. Mindenekelőtt nem számoltak a megbízók azzal, hogy előkerülnek a kések, amelyeket viszont már Enyingen is láttak Raffaelnél.

Az elsőfokú bíróság is figyelmen kívül hagyta, hogy itt egy csoportosan és szervezetten, kvázi maffiaszerűen elkövetett akcióról volt szó, mindazonáltal megállapította, hogy Raffael, Németh és Sztojka akarategységben vettek részt Cozma fizikai bántalmazásában, majd pedig a lokál bejára előtt, a falhoz szorított és hármójuk által folyamatosan támadott kézilabdázó meggyilkolásában. Emellett Németh Győző még megszúrta és fejbe rúgta a Cozma védelmére kelt csapattársait is. Ezért is szabta ki rájuk a legsúlyosabb ítéletet.

A Győri Ítélőtábla sem foglalkozott a szervezettséggel, viszont a tanács megítélése szerint nem állt fönn az akarategység, legalábbis az emberölés vonatkozásában. Jogilag alighanem korrekt az ítélőtábla indoklása, de mint írtuk, nem veszi figyelembe az előzményeket, és az elsőfokhoz hasonlóan nem próbálja tisztázni a gyilkossághoz vezető tényleges okokat, megelégszik a sovány vádirati magyarázattal, Vagyis hogy egy spontánul kitört verekedés („Azért ütöttem meg, mert gúnyosan nézett, lökdösött tánc közben” – mondta Németh Győző a motívumról) okozta a román kézilabdázó vesztét és két légiós társa maradandó fogyatékossággal járó, életveszélyes sérüléseit. Ha az ügyészség veszi a fáradságot, és alaposabb felderítésre visszadobja a rendőrségnek a nyomozati anyagot, akkor könnyen igazolható lett volna, hogy egy bűnszervezet – amelyben cigányok és magyarok egyaránt vannak, és utóbbiak az irányítók – érkezett demonstrációs céllal akkor este a Patriótába. Viszont a megszokottnál („a szokásos üzletmenetnél”, ahogy egyik informátorunk megjegyezte) lényegesen nagyobb ellenállásba ütköztek a sportolók részéről, ami a meglepetés erejével hatott rájuk. Megijedtek (Cozmáékról beszédük alapján azt hitték, hogy oroszok vagy ukránok), pánikba estek, elvesztették – már korábban ismertetett egyéb okoknál fogva is – az ítélőképességüket. Különösen a betépett Raffael tudata szűkült be, amitől is, ahogy Sztojka társainak kiabálta: „A Csoki megvadult…”

„Az élet kioltása helyrehozhatatlan és megbocsáthatatlan cselekmény, amellyel semmilyen büntetés nem áll arányban. Ugyanakkor a bűncselekmények elkövetőire az igazságszolgáltatás csak a fennálló törvények alapján szabhat ki büntetést” – jegyezte meg indokolása végén a jogszolgáltatás és a laikus igazságérzet közötti feloldhatatlan ellentmondást érzékeltetve a tanácsvezető bíró.

Ezt megelőzően, amikor a Sztojka nyolc évét hozzátartozói kitörő tapssal és üdvrivalgással jutalmazták, rezignáltan szólt rájuk: „Többet ne tapsoljanak!”

Ashgar Farhadi: Nader és Simin

Mottó: “A családok, pont mint az élet, változnak”

Milyen családban élünk nők, férfiak, lányok és fiúk, fiatalok és idősebbek a XXI. században?  Mi befolyásolja családról alkotott elképzeléseinket, nézeteinket? Milyen külső és belső elvárások  mentén alapítunk vagy épp szakítunk szét családot, mit, honnan hozunk, és miképpen alakítjuk  családi életünket? Mit gondolunk a család szerepéről, átalakulásáról, az eltérő családfelfogásokról?

Közügy vagy magánügy a családi élet? Mit értünk családbarát társadalom, közgondolkodás alatt? Milyen a meg-, és fenntartható család?

A rendezvény célja gondolkodásunk árnyalása, a hiteles, ítéletmentes, nyílt párbeszéden és felelősségvállaláson alapuló közbeszéd kialakításának ösztönzése.

Program:

18.30-18.45      Regisztráció

18.30-19.00       Megnyitó: Keveházi Kata és Potyondi Rita Linda

19.00-20.00     Boldogság és boldogtalanság a családban – beszélgetés

Meghívott vendégek: Deák Kriszta (filmrendező), Kepes András (újságíró), Tari Annamária (pszichológus), Vecsei Miklós (szociálpolitikus)

Moderátor: Pataki Katalin

20.00-20.15    Büfé

20.15-22.15     Ashgar Farhadi: Nader és Simin – Egy elválás története (iráni film)

22.15-22.40     Kötetlen beszélgetés a filmről

Az idén 10 éves Jól-Lét Közhasznú Alapítvány célja a családok valóságán és sokféleségén, a nők és férfiak egyenlő szerepvállalásán alapuló családmodell népszerűsítése és elfogadtatása a társadalom minél szélesebb rétegeivel.

Joka Daróczi János

A „romaügy” rendezésére több ezer millió forint jött már eddig EU-s támogatásként az országba, de rossz a pályázati rendszer, mert sajnos a legrosszabb helyzetben lévő emberek nem tudják elérni. A pályázatok kidolgozása olyan speciális ismereteket és technikát igényel, amivel nem rendelkezik a kisebbségi önkormányzatok többsége, így már a kezdetnél elbuknak. Ha a romák visszakerülnének a termelésbe, akkor az ország GDP-je 4-5 százalékkal növekedne. A jobboldali média negatív romaábrázolásáról elmondja: a szélsőséges pártokkal és csoportokkal közösen teszik tönkre hazánkat, mert büntetlenül cigányozhatnak, zsidózhatnak, buzizhatnak a tévé- és rádióműsorokban. Ha a média uszít évek óta, akkor ne csodálkozzunk azon a mély romaellenességen, ami ma van. Aki nem a társadalmi béke megteremtésében érdekelt, az nem lehet igazi hazafi. Joka Daróczi Jánost, az MTVA cigány kisebbségi magazinjának volt főszerkesztőjét, a roma gyakornoki program egyik megálmodóját a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével tüntették ki 2007. augusztus 15-én a roma kisebbség helyzetének javítása, társadalmi kirekesztettségük valósághű bemutatása, a diplomás roma fiatalok elektronikus médiában történő megjelenése érdekében kifejtett tevékenységének elismeréséül.

– Lelkes híve annak, hogy a kormány osszon földet a romáknak, hogy termelőszövetkezeteket alakíthassanak. Miért fontos ez?

– Ennek megértéséhez elmesélem, hogy én vidéki gyerek vagyok. Tizennégy éves koromig Bedőn éltem, egy kis faluban közel a Román határhoz, Hajdú-Bihar megyében. Nálunk mindig is gazdálkodtak a romák. Nem véletlenül mondom múlt időben, mert aki tehette, napjainkra elköltözött, csak néhány idősebb rokonom él még ott. Emlékszem, már kicsi gyerekkoromtól segítettem, fejtem otthon a tehenet, voltak apróállataink is. Apám Budapestre járt dolgozni, csak hétvégeken jött haza: az egész életünk a munkáról szólt. Tavasztól késő őszig a helyi termelőszövetkezetben (téesz) dolgoztak a férfiak, amikor véget ért az őszi betakarítás, elmentek egy nagyvárosba, hogy ott vállaljanak munkát. „Fekete vonatnak” hívták azokat a járatokat, amelyek az ország keleti régióiból hordták a munkásokat a fővárosba. Apám eleinte a Csepeli Vasművekben dolgozott, aztán bányász lett, elvállalt mindent, és vasöntőként ment nyugdíjba. Nem ijedt meg a munkától soha, még ma sem, pedig már hetvenhét éves. Amíg a férfiak a nagyvárosban dolgoztak, az asszonyok, ahogy anyám is, vitték az otthoni gazdaságot. Először csak egy tehenünk volt, később már három, neveltünk malacokat is. A nagyanyámnak volt egy hold földje a téeszben (nyugdíjasként járt neki) és a házhoz is tartozott egy nem túl nagy, de elegendő terület a konyhakerti növényeknek és az állatok számára takarmánykukoricának. Ez eltartotta a családunkat. Megéltünk, mert a háztáji gazdálkodás kiegészítette apám kevéske keresetét. Ezért is áll hozzám közel a föld és a mezőgazdaság. Nagyon sok roma él olyan kistelepüléseken, ahol megszűnt minden pénzkereseti lehetőség a rendszerváltás után. A szocializmusban munkásszállásokon laktak a Budapesten dolgozó cigányok, de a nagyvállalatok megszűnésével az emberek hazamentek, vasárnap már nem ültek fel a „fekete vonatra”, hogy hétfőn újrakezdjék a munkát. Mi várta őket otthon? A jól működő termelőszövetkezeteket tudatosan szétverték, viszont a reprivatizációnál szétosztott kincstári vagyonjegyekből a romák jelentős része semmit nem kapott, mert korábban nem tudtak földhöz jutni – 1945-ben kimaradtak a földosztásból. Gyermekkoromban Bedőn minden családnak volt legalább egy tehene és aprójószágai. Most senkinek nincs, viszont van egy vállalkozó, akinek saját csordája van, övé a település összes tehene. Ez a jelenség sajnos nem csak az én falumra jellemző, hanem az egész országra. Nem éri meg az embereknek állatot tartani, sok esetben még azt sem, amelyiket levágják. Korábban érdemes volt gazdálkodni, mert lehetett rajta annyit keresni, hogy gyarapodásra, korszerűsítésre visszaforgassák a pénzt. Ma már azt mondják a gazdák, hogy Magyarországon nem éri meg a piacra termelni. Szerintem ezért lenne megoldás, ha a helyi közösségek összefognának, és újra termelőszövetkezeteket alakítanának.

– Az egyik kormányhoz közeli alapítvány naposcsibéket, aprójószágokat és kecskéket adományoz a kistelepülésen élőknek. Mit gondol, jó megoldás ez hosszútávon a tömegesen elszegényedő vidékieknek?

– Ez csupán tűzoltás. Ezzel nem oldják meg a vidéki lakosság megélhetési problémáit, viszont az igaz, hogy a mező- és háztáji gazdálkodás újbóli kialakulása eredményt hozhatna Magyarországon. (Körülbelül hárommillió ember él a létminimumon, a fele mélyszegénységben.) Az valódi probléma az, hogy a roma munkanélküliek aránya a többségiekhez képest hat-hétszer magasabb, és sokan a mélyszegénységben tengődnek, előítélettel teli légkörben, amitől sokkal nehezebb elviselniük a hétköznapokat. Ez nem csak a tanulatlan embereket korlátozza, hanem mindenkit, akin látszik, hogy roma.

– A „romaügy” rendezésére több ezermilliárd forint jött már eddig EU-s támogatásként az országba, amelyből a romák rendszeresen kimaradnak. Mi az oka ennek?

– Rossz a pályázati rendszer, mert sajnos pont a kistelepülésen élő tömegek (romák és nem romák), vagyis a legrosszabb helyzetben lévő emberek nem tudják elérni, hiába lenne egy megvalósítható ötletük a helyi nehézségek megoldására. A pályázatok kidolgozása olyan speciális ismereteket és technikát igényel, amivel nem rendelkezik a kisebbségi önkormányzatok többsége, ezért nem tudják hibátlanul kitölteni a jelentkezési nyomtatványt, és így már a kezdetnél elbuknak. A pályázatok elbírálása egy szűk szakmai elitre van bízva, akik az esetek többségében nem a megvalósítandó célt vizsgálják, hanem például azt, hogy a beadványok megfelelnek-e a kiírt formai követelményeknek. Ja, hogy közben a gyereket kiöntik a fürdővízzel együtt, az nem számít! Így a szegénysorban élő embereknek esélyük sincs arra, hogy az Európai Unió-s támogatásokhoz hozzáférjenek, pedig nekik lenne rá a legnagyobb szükségük, hogy munkát tudjanak teremteni maguknak. Tudom, hogy ezeknek a pályázatoknak az egyik célja az, hogy versenyhelyzetet teremtve a legjobb szervezetet találják meg, viszont az esélyegyenlőség jegyében ezekhez szakmai és eszköztámogatást is kellene biztosítani, mert csak így tudnának versenyezni azokkal a szervezetekkel, ahol ezek az ismeretek és tárgyi feltételek megvannak.

– Tud konkrét, élő példát mondani sikeres civil programról, amely a vidéki kistelepüléseken élő romáknak segítséget nyújtott az induláshoz?

– Igen, tudok, ezekről dokumentumfilmet is forgattam. Egy települést említenék kiemelve, de van több is: Igrici, Borsod megyében, ahol egy roma ember szaktudására építve a Polgár Alapítvány támogatásával létrehoztak egy mezőgazdasági szövetkezetet. Vettek öt-hat hektár földet, kaptak az alapítványtól annyi pénzt, hogy felszántsák, rendbe rakják és kiépítsék az öntözőrendszert. Elkezdték a területet bevetni uborkával, paradicsommal, paprikával. A többségi lakosság kétkedve fogadta a kezdeményezést, de a projektvezető végigvitte. Most már két vagy három éve működnek. 2010 nyarán, amikor ott forgattam, elmondta a helyi polgármester, hogy amióta a szövetkezet működik, az emberek nem állnak sorba segélyért. A családtagok is dolgozhatnak, vagyis mire jön a szeptemberi iskolakezdés, annyi pénzt össze tudnak kaparni maguknak, amennyiből a többségiekkel egyenrangúan iskoláztathatják a gyermekeiket, és télre is megoldják az egzisztenciális helyzetüket. Igricin a program megvalósítása körülbelül tizenötmillió forintba került, s nem csak romák dolgoznak, hanem sokan a helyiek közül is.

– Tudna olyan külföldi példát említeni a munkanélküliség kezelésére, ami Magyarországon is követendő lehetne?

A tévé az a kommunikációs terület, ahol a romákkal szembeni előítéletek megváltoztatásáért a legtöbbet lehetne tenni.

– Évekkel ezelőtt egy konferencián találkoztam azzal az arab–holland fiúval, akinek a története a mai napig kattog az agyamban. Hollandiában egy kistelepülésen él, ahol az önkormányzat meghirdette, hogy van pénzük a helyi vállalkozókat támogatni a munkahelyteremtésben. A pályázóknak elmondták, hogy ha alkalmaznak egy vagy két munkanélkülit, akkor vállalkozási kedvezményeket kapnak. A helyi vállalkozók először gyakornokként vették fel az embereket, azután véglegesítették csak a munkaviszonyukat, miután megtanították őket a szakmára. Nem ismerem a statisztikákat, de ebből kiindulva ha például Budapesten azt mondaná a kormányzati vezetés tízezer vállalkozónak, hogy vegyenek fel egy vagy két munkanélkülit állami támogatással, akkor húszezer családnak lenne jobb a helyzete. Azt a pénzt, amit egyébként is kiad a kormány szociális támogatásra, munkahelyteremtésre tudnák fordítani. Így mindenki jól járna. Persze ez nem közmunka lenne, hanem értelmes és termelő feladat. Tudom, a Start programot erre találták ki, de nem működik, mert nem csökken a roma munkanélküliek aránya. A magyar szélsőjobb arról kiabál, hogy meg kell szüntetni a romák szociális támogatását, ami a minimális megélhetéshez is nagyon kevés, de a megalázó közmunkaroboton kívül más megoldást nem javasolnak. A gyűlölködő politikának véget kell vetni, mert ez mindenkinek rossz, ebbe mindenki belepusztul. Ha olyan vezetőink lennének, akik hosszútávon gondolkodnak, akkor elmagyaráznák a kirekesztőknek azt a közgazdasági tényt, hogy ha mi, romák visszakerülnénk a termelésbe, akkor az ország GDP-je 4-5 százalékkal növekedne. Sajnos nem látom ennek a gondolkodásnak még a csíráját sem.

– 2005-ben Kassán, Szlovákiában, a Lunik IX-es gettó lakótelepen éhséglázadás volt. Mit gondol, ez Magyarországon is megtörténhet?

– Igen, megtörténhet, mert itthon a helyzet most nagyon hasonló. A szlovák kormányzat 2005-ben megvonta a szociális támogatásokat, ezzel egy időben nem tudott biztosítani munkát, amivel olyan szegénység szakadt az emberekre, amit nem lehetett már elviselni. A híradó azt közvetítette, hogy a szlovákiai romák boltokat törnek fel, alkoholt és cigarettát lopnak. Ez nem lehet igaz, gondoltam. Akkor még televíziós voltam, de nem tudtam rámozdítani őket erre az ügyre, így beültem a saját autómba, kértem egy kölcsönkamerát, és elmentem Kassára. Persze pont az ellenkezőjét tapasztaltam annak, amit a magyar híradóban láttam. Meg is filmesítettem. Szlovákok, magyarok és romák együtt tiltakoztak a kialakult helyzet ellen. A titkosszolgálat működése és az állami gépezet két pillanat alatt visszájára fordította a lázadásról szóló híreket. A vezető újságcikkek és az elektronikus média a cigányokat rablókként mutatta be, így a magyarok és a szlovákok is elálltak a romák mellől. A hatalom kivezényelte a hadsereget, a rendőrséget, akik erőszakkal elfojtották az éhséglázadást, vagyis végigvertek mindenkit. Pár nap alatt csend lett. Ezek után nagyon sok szlovákiai roma kelt útra és ment ki Kanadába meg Angliába. Azok a romák, akik elmenekültek az éhenhalás elől, ott munkahelyet kaptak, lakást béreltek, a gyerekeket iskolába járatták, és olyan dolgokat tudtak megengedni maguknak, amiket korábban soha. Tragikomikus volt, amikor beszéltem néhányukkal: mégis arra gyűjtöttek, hogy hazamenjenek Szlovákiába, mert az öregek azt mondták, hogy otthon akarnak meghalni, hogy otthon legyenek eltemetve. Amikor az ember ilyet hall, nagyon mellbe vágja a történet: miért kell ennek így lennie? Miért kellett elhagyniuk a hazájukat? Ezek az emberek igenis azt tervezték, hogy hazamennek, mert nekik Szlovákia az otthonuk. Akárhogy is nézzük, nekünk, itthoni romáknak, Magyarország a hazánk. Hiába megyünk Kanadába vagy bárhová, mert minden zsigerünk, minden porcikánk és a földben nyugvó őseink ide kötnek bennünket! Mi magyarok vagyunk és maradunk akkor is, ha ezt újabban a szélsőségesek igyekeznek elvitatni tőlünk!

– A Jobbik a „cigánybűnözés” hangoztatásával sétált be a Parlamentbe annak ellenére, hogy nem mutattak fel programot, nem ajánlottak sem gazdasági, sem másfajta megoldást a romaügyre, egyszerűen csak azt harsogták, hogy a cigányok hibásak azért, ahol tartunk, és minden romát lebűnözőztek. Mit gondol erről?

– Ennek a pártnak elemi érdeke, hogy az emberekben cigánygyűlöletet ültessen el, mert ez parlamenti támogatást, gazdasági és politikai előnyt jelent nekik. És persze addig sem a fontos dolgokra figyel az ország. Igaz a mondás: zavarosban lehet a legjobban halászni. A szélsőségesek viselkedését egy normális demokráciában a többség nem tolerálja, hanem betiltják. Nagyon sokszor a média is negatív képet fest a romákról, amivel hozzájárul ahhoz, hogy ma Magyarország lakossága nyolcvan százalékban anticiganista. (Marsovszky Magdolna anticiganizmus-kutató információja.) A szocializmus idejében volt használatos a „cigánybűnözés” kifejezés. Hiába telt el sok év a II. világháború óta, ne gondoljuk, hogy azok a nácik, akik ki akarták irtani a zsidókat, a cigányokat és a kommunistákat, egyszerűen csak eltűntek. Nem! Itt vannak köztünk ma is. Ha valaki utánajárna, hogy hány volt csendőrből lett a háború után MSZMP-tag és hány nyilasból lett rendőr vagy titkosszolgálatos, akkor nagyon elcsodálkoznánk, viszont a tevékenységük következményeit érezzük a bőrünkön napjainkban is. Ezek a személyek vagy utódaik ma is itt vannak köztünk a különböző pártokban, döntéshozó pozíciókban. Sajnos a szocializmusban sem kezelték a romák ügyét rendesen. Többek között ennek köszönhetjük a nyomorunkat napjainkban. Akkoriban megkülönböztették a romákat: például az iskolai osztálykönyvekben a tanuló neve mellé odaírtak egy C betűt. Akkor sem jutott a romák jelentős része minőségi oktatáshoz, és manapság ez egyre romlik. Mindenki csodálkozik, hogy nem vagyunk versenyképesek, de ha ez így folytatódik, akkor így nem is leszünk. Nézzük meg, a romák hogyan élnek! Ugyanaz a tendencia, mint régen: olyan területeken építették fel a cigánytelepeket, ahova nem lett volna szabad. Borsodban például sok esetben árvízterületre, egy helyre zsuppolva őket, mert már akkor sem engedték meg a helyiek, hogy a cigányok beköltözzenek a faluba. Az így kialakított gettókban a lakások piaci értéke egyenlő a nullával. Vidéken nem építettek szociális bérlakásokat, mint a nagyvárosokban, ezért ott mindenkinek saját magának kellett építkeznie. Ez is igazságtalan, mert a kistelepülésen élő romák nagy része 1989 előtt az építőiparban dolgozott, és amíg panellakásokat építették Budapesten és más városokban, addig nekik maguknak sok esetben nem jutott ezekből a házakból. 1989 után pedig hazamentek a semmibe, sok esetben a putriba, és onnan próbálták meg helyzetüket jobbá tenni – munkahelyek és földtulajdon nélkül. A romák, ameddig volt munkájuk, fizették a háromszázalékos építési hitelt, de a rendszerváltás után a kamat harminc százalék fölé ugrott, amivel a bankok nagyon jól jártak. Az elmúlt huszonkét évben néhány bankot konszolidáltak, a mezőgazdaság – de más területek is – többször kapott támogatást a hazai és Európai Unió-s forrásokból, de a romák ügye mindig kimaradt, mert nem volt szakszerűen kezelve az erre szánt pénz, így az soha nem jutott el a célközönséghez. Azt mondják: lopunk. Közben meg mi lettünk meglopva. Erről egyértelműen tanúskodik az Állami Számvevőszék (ÁSZ) jelentése, ezért viszont soha senkit nem vontak felelősségre.

– Lassan egy éve, hogy nem dolgozik az MTVA roma kisebbségi műsorában. Hogyan látja, fog-e változni a hazai média általánosan negatív romaábrázolása?

– A köztévé politikai indíttatásból sokunktól megvált. De egyedül én voltam olyan műsorkészítő, aki beszélem a romani nyelvet. A tévé az a kommunikációs terület, ahol a romákkal szembeni előítéletek megváltoztatásáért a legtöbbet lehetne tenni. Az a legrosszabb, hogy azt érzem, bőven lenne még mit tennem ez ügyben, de nincs rám szükség a köztévében. Nézek néhány jobboldali rádió- meg tévécsatornát. Bátran ki merem jelenteni: a szélsőséges pártokkal és csoportokkal együtt, közösen teszik tönkre hazánkat, mert büntetlenül cigányozhatnak, zsidózhatnak, buzizhatnak a műsorokban. Ha a média egymás ellen uszít minket évek óta, akkor ne csodálkozzunk azon a mély romaellenességen, ami ma van. Aki nem a társadalmi béke megteremtésében érdekelt, az nem lehet igazi hazafi.

– Tagja valamelyik pártnak?

– Soha nem voltam egyik párt katonája sem, és nem is áll szándékomban, viszont magam is szavazó vagyok, és újságíróként véleményt mondok dolgokról. Nem jobbos vagy balos politikai ideológia mentén, hanem azt nézem, hogy a kisemberek, a szegények érdekeit az ügy előreviszi-e vagy sem. Csak ez számít.

– Jelenleg nincs munkája. Mihez kezd, mik a tervei?

– A múlt év végén megalakítottam a Facebookon az Amenca csoportot (www.amenca.org), ahol interneten keresztül beszélgethetünk, megoszthatunk különböző információkat. Ez egy önsegítő csoport, amelyben romák és nem romák vegyesen vagyunk, és azt gondolom, a világ is így működne jól. Nem tettem le róla, hogy továbbra is újságíró legyek, televíziózzak még akkor is, ha a közszolgálati televízió mostani vezetőségének nincs szüksége az én tudásomra és a húszéves tapasztalatomra. Most vagyunk tárgyalásban a Hálózat televízióval, ahol májusban Bárka vagy dimenzió címmel indítunk el egy kétheti műsort, de pénzük nincs. Azon dolgozunk néhányan, hogy csináljunk egy internetes televíziót is. Most próbálunk hozzá pénzt kaparni, de ez körülbelül olyan, mintha abban bíznánk, hogy nyerni fogunk a lottón. Sem a kormányzat, sem a civil pénzadományozók nem nyitottak ennek a támogatására. Reménytelennek látszik a helyzet, mégis hiszek benne, hogy ha az embernek van akarata, szándéka és szakértelme, akkor a dolgok a nehézségek ellenére is jó irányt vesznek.

David C.: Cigány falu

A hazai társadalomtudományokat sem hagyta hidegen a többség-kisebbség reláció fenti átalakulása. Havas Gábor már a hetvenes évek végén felfigyelt egy dél-baranyai falura, ahol általa kivételesnek tartott jelenséget tapasztalt. Nem pusztán a cigányság szinte abszolút számszerű többségbe kerülésére kapta fel a fejét, amely akkoriban mindenképpen kuriózumnak számított, hanem arra a szokatlan módra is, ahogyan a cigánytelepiek fokozatosan birtokba vették a falut. A költözés nem járt együtt a „cigányság”, az ahhoz kapcsolódó szokások, viszonyok, viselkedésmódok szégyenével, kényszerű rejtegetésével vagy sokkszerű átalakulásával, és az „elcigányosodás” sem vezetett feltétlenül a falu teljes elszegényedéséhez. Éppen ellenkezőleg, az elhagyott parasztházak folyamatos megvásárlása, a falu mint nyilvános tér belakása úgy emelte ki a „cigányt” e sajátos kisebbségi lét elzárt tereiből, hogy az nem pusztán egyéni életutak asszimilációs sikereként hatott, hanem a „cigányság” egyfajta felszabadulásaként is. Havas Gábor, bár az első országos cigánykutatások résztvevőjeként keresztül-kasul bejárta a vidéket, mégsem látott sehol olyan önbizalmat, érdekérvényesítő készséget, a cigányság kevéssé problematikus megjelenítését, mint itt, ebben a faluban. Még akkor is jelentős változás ez, ha csupán a falu vált olyan társadalmi színtérré, ahol a cigányság a többségi lét magabiztosságát élvezhette, az azon kívüli viszonyokra a „felszabadulás” már sokkal kisebb hatással bírt.

Majd 30 évvel később ez a falu megint felbukkan a társadalomtudományok térképén, immár a „gettósodó kistérségek” egyik emblematikus településeként találkozhatunk vele. Virág Tünde Kirekesztve című könyvében újfent egyfajta élhetőbb hely példájaként szerepel a többi hasonló helyzetű faluhoz képest, ahol a rendszerváltás okozta krónikus erőforráshiány ellenére létezik valamiféle megtartó erő, amely visszahívja a kvalifikált munkaerőt, és odavonzza akár az alternatív oktatási intézményeket. Dél-Baranya e „különös” „cigányfalujában” a „cigány” nem pusztán a falu főutcáit lakta be, hanem számos olyan társadalmi pozíciót is, amelyre a múltban kevéssé akadt példa, létezik cigány óvónő, intézményvezető, vállalkozó és olyan régiós érdekvédelmi szervezet, amely pályázatok útján segíti a megélhetést.

A két kutatás között eltelt időben az a kuriózum, amelyet e település képviselt, lassan tendenciává változott, legalábbis a többség-kisebbség viszony számarányaira tekintve. A hazai társadalomtudományok most sem mentek el szó nélkül e jelenség mellett. Számos monográfia és kutatás készült az úgynevezett „elcigányosodó” településekről, Havas Gábor dél-baranyai faluja azonban továbbra is „fehér holló” maradt, csupán egy különös élmény, a továbbiakban senki sem figyelt fel hasonló felszabadulásélményre a falvak „cigánnyá” válása kapcsán.

Nem tudhatjuk, hogy ez a sajátos kivétel tulajdonképpen minek köszönhető. Vajon helyi, régiós társadalmi viszonyok és körülmények tették azt lehetővé, vagy éppen a társadalomtudományokban és a közbeszédben bekövetkezett hangsúlyeltolódás akadályozza meg, hogy hasonló jelenségeket e hátrányos helyzetű, „gettósodó” falvakban, térségekben észrevegyünk?

Valószínűleg mindkettő. Mind Havas Gábor, mind Virág Tünde keresi az okokat, hogy vajon miért lehet ez a település „jobb”, mint a többi, hasonló helyzetbe került társa. Havas a helyi társadalomtörténeti viszonyokból, Virág pedig főként a régió munkaerő-piaci helyzetéből vezeti le a mai helyzetet. Ugyanakkor a közbeszédben és a társadalomtudományokban is a cigánytematika az elszegényedéssel, a hátrányos helyzettel és a „gettósodással” áll erős kapcsolatban. Talán a cigányság társadalmi jelentéseit ért fenti változások ezért is kerülhetnek látókörön kívülre, vagy kaphatnak csak egyféle értelmezést. Így Havas Gábor kivételes faluja továbbra is különös, némileg szívderítő kuriózum marad, ahol meglepő módon a falu „cigánnyá válása” meghozza a többségi lét magabiztosságát is, még ha csak e társadalmi színtérre szűkülve is.

A továbbiakban egy olyan falut veszek szemügyre, amely mind gazdaságilag, mind strukturálisan hazánk egyik leghátrányosabb helyzetű régiójában helyezkedik el, egy „gettósodó kistérség” „elcigányosodott” településeként, ahol a lakosok a rendszerváltás kevés előnyét élvezhetik.

Ahogy a fent említett emblematikus dél-baranyai falu, úgy a mi településünk sem szűz terep a társadalomkutatást tekintve, hol saját nevén, hol fantázianéven szerepel különböző munkákban, hol a tipikus gettófalu példája, hol pedig az „asszimiláns” „elparasztosodott” „cigányfalvaké”. Utalva a látott jelenségek értelmezésének fontosságára, továbbiakban a falu korábbi kutatásokban kapott fantázianevét használom.

Az észak-borsodi Palóca jelenlegi lakói az elmúlt évtizedek népességmozgása nyomán könnyen a „cigánykérdés” kereszttüzébe kerülhetnek. Már a 60-as évektől kezdve a falu főutcáját és egyéb frekventált helyeit lakó „magyarok”, nem cigányok vagy helyi elnevezéssel élve „parasztok” folyamatosan költöztek el Budapestre vagy a közeli nagyvárosokba, helyüket pedig részben a cigánysorról érkezők vették át. Többek között e népességmozgás során a falu megkapta az „erőteljesen szegregált település” vagy más szóval „elcigányosodott falu” megnevezést.

Úgy tűnt azonban, ez a jelenség lehetőséget teremtett arra, hogy az itt élők „cigányságukat” egyfajta evidenciaként éljék meg, hogy a „cigány” ruházódjon fel a jelöletlenség hatalmával, a magától értetődőség könnyebbségeit hordozza. Egy itt felnövekvő gyerek 14-15 éves koráig csak nagyon alkalomszerűen hagyja el faluját, hiszen helyben működik az általános iskola, az orvosi rendelő, bolt, kocsma és minden más, ami a mindennapi élethez szükséges. Ráadásul egy utazást megszervezni, akár a közeli nagyobb városokba, akár a szomszédos falvakba, nem éppen egyszerű feladat: naponta csupán három busz jár, és a jegyárak is irreálisan magasak a faluban élők keresetéhez képest. Így hát az általános iskola elvégzéséig egy gyerek ritkán kerül olyan szituációba, mikor cigányságát valamiféle különbözőségként kéne megélnie közvetlen környezetében.

A számszerű többség azonban nem minden, és számtalan írás számolt már be a fenti típusú bezártság káros hatásairól. A legtöbb hasonló helyzetű településen az „elcigányosodás” sokszor leginkább számszerű dominanciát jelent. Az intézményes hatalom pozícióinak eloszlása még mindig a cigány–magyar különbségtétel hajdani működését tükrözi, amikor is a többségiség az utóbbihoz társult, és a kisebbséghez fűződő hierarchikus viszonyból nyerte erejét. Palócán az intézményes hatalom egészen a legutóbbi időkig szintén a „magyarsághoz” kötődött, sőt szinte a „magyarság” csak ezekben a pozíciókban őrizte meg jelenlétét a faluban. Így aztán hiába a számszerű többség, a cigány–magyar különbségtétel hierarchikus viszonyai tovább őrződnek. Ugyanakkor a „magyar” egyre inkább láthatatlanná és súlytalanná válik ebben a relációban, a falu „cigánnyá” válása pedig e különbségtétel térbeli működését gyengítette meg, amelyben a „cigány” pusztán a falu perifériáján, a „cigánytelepen” kapott helyet, míg a falu egésze a „többség” evidens tulajdonának számított.

A számszerű dominancia, a falu belakása tehát együtt járhat egy kvázi „többségi állapottal”, a természetesség és a magától értetődőség tapasztalatával. Palócán, úgy tűnik, mindez bír akkora erővel, hogy amikor az általános iskola elvégzése után egy palócai fiatal bekerül valamelyik közeli nagyobb város kollégiumába, vagy később elmegy Pestre dolgozni, akkor ez az élmény nem válik a „cigányság” mentén az elszakadás vagy törés feldolgozhatatlan tapasztalatává.

A hátrányos helyzetű térségek úgynevezett „elcigányosodó” települései azonban nem feltétlen a könnyebbség fenti példáit mutatják, sőt a róluk készült kutatások alapján sokkal inkább a bezáródás és végletes elszegényedés irányába haladnak. Durst Judit láposi és Ladányi János csenyétei kutatásai is éppen ellentétes trendről számolnak be. Tehát a fenti összefüggés a számszerű többség és a többségi pozíció birtoklása között távolról sem tűnik egyértelműnek. Vajon mi minden szükségeltetik ahhoz, hogy a cigányság számszerű többsége a többségi pozíció védelmével is járjon?

A fent említett falvakban úgy tűnik, a cigányság szorosan csak egy típusú társadalmi pozícióhoz és tapasztalathoz társult. Ezt a pozíciót a cigány–magyar különbségtétel jelölte ki, amelyet szintén erős alá-fölé rendeltség jellemzett. A „magyar” eltűnése ebből a társadalmi viszonyrendszerből nem járt automatikusan e hierarchikus reláció megváltozásával, sőt némileg kaotikus állapotokat eredményezett, hiszen nem léteztek sem olyan erőforrások, sem olyan tapasztalatok, amelyek a cigányság e viszonyoktól független társadalmi létezését, rétegződését, a pozíciók és státuszok változatosságát lehetővé tették volna. E pozícióbeli bezáródás egyik legfőbb bizonyítéka a kamatos pénz elharapózása, amely azt jelzi, hogy a „belső” „cigány” viszonyokon kívül nincsenek erőforrások, se annak, aki meg akar gazdagodni, sem annak, aki nem akar éhen halni.

Visszatérve a Palócán felnövekvő gyermekekre, ők már a cigány–magyar különbségtétel hajdani erejét csak nyomokban érezhetik. A 2010-es önkormányzati választásokon a korábbi CKÖ egyik vezetője lett a polgármester, a képviselő-testületben is többségbe kerültek azok, akik korábban a kisebbségi önkormányzati választásokon indulhattak volna. Egy palócai gyerek abban a kiváltságban részesülhet, hogy a cigányságot nem pusztán egyféle társadalmi tapasztalathoz kötheti, hanem számtalan pozícióhoz társíthatja. A családi és a rokoni viszonyok mellett boltos, kocsmáros, fodrász vagy akár a polgármester szerepében is találkozhat a „cigánnyal”.

Amit azonban a falu mint társadalmi színtér nyújt, némileg kompakt, zárt, biztonságos kis közegével, éppen azt el is veheti lakosaitól. Habár a falu határai olyan védelmet nyújtanak, amely felruházza a cigányság számszerű dominanciáját a többségiség könnyebbségével és önbizalmával, ezek a védelmező határok bármikor bezáró falakká változhatnak. Hiszen a környező falvak, városkák lakosai szemében Palóca „cigány falu” lesz, a jelző összes degradáló jelentését immár e térbeli egységre aggatják. Ahogy a fenti kutatók jelzik, az egykori cigánytelepek „megszűnése” gyakorlatilag egész falvakat változtatott „cigányteleppé”, így a cigány–magyar különbségtétel immár nem a falun belüli térbeli felosztással működik, hanem falvak között. A falu mint társadalmi színtér és a cigányság egymásra záródása rendkívül dermedt állapotokat eredményezhet, amelyben bármiféle mozgás igencsak nehézkes.

Palóca azonban a fentiekkel ellentétben folyamatos mozgásban van, kevés családot találunk, amely ne kötődne valamilyen módon Budapesthez, főként a helyi megélhetés lehetetlensége sarkallja arra a palócaiakat, hogy időről időre útra keljenek. Szinte mindenki élt már hosszabb-rövidebb ideig Budapesten, az életutak egyik fontos fejezete a főváros, legtöbben családjuk eltartását várják tőle, de kalandvágyó fiatalok számára szintén legfőbb úti cél, olykor pedig tinédzser párok rejtőznek el ott aggódó szüleik haragja elől. Budapest azonban ritkán válik végállomássá, palócai házát senki sem adja el, a kicsinosított parasztházak lezárva, bebútorozva várják, hogy tulajdonosaik bármikor visszatérhessenek. Sokak szerint az első gyermek érkezésekor mindenképp tanácsos visszaköltözni a faluba, hogy a gyermekek biztonságban nőhessenek fel. Nehéz eldönteni, hogy Budapest csupán a savanyú szőlő szerepét játssza a maga elérhetetlenségével, vagy Palóca tényleg akkora biztonságot ad, amivel a főváros sosem vetekedhet. Mindenesetre Palóca biztos pontnak tűnik e szinte minden oldalról fenyegetett élethelyzetben. A megélhetés helyben majdnem lehetetlen, Budapest pedig távolságával és átláthatatlanságával a családokat veszélyezteti, hiszen a legtöbb esetben csak a férfiak költöznek fel dolgozni, így csupán 2-3 hetente láthatják családjukat, ráadásul gyakran előfordul, hogy fizetésüket sem kapják meg, a feketemunkaerő-piac szélhámosai játszanak velük. A stabilitást valamiképpen Palóca képviseli, sok olyan házastársat találtunk, ahol mindkét fél palócai, sőt szinte születésük óta ismerik egymást, gyerekszerelemből vált kapcsolatuk házassággá. „Palóci a palócival megállapodik” – hangzik a helyi bölcsesség. „A palócival ismerjük egymást – ad további magyarázatot Vera, a 25 éves, kétgyermekes családanya – nagyjából, nem úgy, mint egy idegennel, hogy azt se tudom, ki az, meg mi az. Mi ismerjük egymást gyerekkorunk óta, gyermekkori szeretők vagyunk, ez a bizalom nálunk, ebből van a bizalom.”

Ez a bizalom azonban, amit Palóca nyújt, a Budapesttel való viszonyban értékelődik fel igazán, úgy is mondhatnánk, Palóca és Budapest egymást alakítja, kutatásunk hősei tulajdonképpen e kettő közti virtuális térben élnek, bizonyos értelemben tehát mindig úton vannak. Mindez szerencsésen megakadályozza, hogy a „cigányság” és a tér totális fedésbe kerüljön, hogy a falu határaival kérlelhetetlenül zárja be lakosait a cigányság degradáló jelentéseibe. A falu mint társadalmi színtér inkább a magától értetődőség és a közös evidenciák otthona lesz, ahol a cigányság ugyanezekkel ruházódik fel.

A cigány–magyar különbségtétel azonban, amely e viszonyt kizárólagossá és rendkívül hierarchikussá tette, továbbra is ott munkálkodik. Úgy tünteti fel a teret, mint ami csak akképpen válhat az egyik otthonává, hogy a másik szükségképpen kiszorul belőle. Egy forró nyári kora délután beszélgetőtárs után kutattunk a faluban, de minden gyanúsan kihaltnak látszott: „Anyuék nincsenek itthon, még éjjel elmentek gombázni – kaptuk meg a magyarázatot egy kisfiútól –, csak délután érnek haza. Itt most senkit sem fogtok találni, mindenki az erdőn van.” Kissé csalódva az elpocsékolt órák miatt, céltalanul jártuk az utcákat, mikor végre emberekre bukkantunk. Az egyik ház kertjében két férfi egy motoros fűrésszel bajlódott; megszólítva őket, beszélgetőpartnereink hamar a lényegre térnek: „Itt már semmi sincs! – mondták. – Ezt a falut elvették! Mondjuk ki! Itten már csak cigányok vannak, ezeknek nem számít semmi se, csak a segély meg a segély, meg otthon ülni egész nap! De mink tudjuk aztat, kiknek is az érdeke, ott fenn Budapesten ezt így kikalkulálták, tudjuk mink, hogy kik akarják a magyaroktól elvenni a földet!”

Mi inkább csak sejthetjük, vajon ki is lehet az a harmadik szereplő, akit beszélgetőpartnereink a „cigány” és a „magyar” mellett beléptettek a történetbe. Ugyanakkor az is elég valószínűnek látszik, hogy a cigány–magyar különbségtétel évtizedes dinamikájában a cigányság többségivé válása és ennek a pozíciónak a védelme nagy eséllyel tűnhet úgy fel, mint amit a „magyarságtól” vettek el, így hiába az önbizalom és a magabiztosság, a kizárólagosság logikája tovább működik.

Díszítés

Az érdeklődők átlagéletkorát és otthonkáját tekintve lehetnének Bolgárúr-rajongók is, leszámítva a kifogástalan kiskosztümben feszítő és mindenkit mosolyogva fogadó asszonyházi elnöknőt, Gerber Zsuzsát és a rendezvény közönségének fényét megadó másik asszonytársat. Ilyen mindenhol van, ezért még nem kell magyar asszonyok közé menni. Az árukapcsolt kiállításmegnyitón illedelmesen túlesünk, a kiállító rajztanárnő szépen rajzol, fest, szereti a virágokat, a békés falusi házakat, Chagallt. Közben gitár nagyságú kisfiú még kisebb gitáron szorgoskodik.

A magyar asszonyok két polgármestert és két alpolgármestert hívtak meg megtudni, könnyű-e nőnek lenni a politikában. A meghívottak egyike sem Tétényi Éva. Persze mit is válaszolhatna erre a kérdésre? A moderátor Kondor Katalin, akivel régi jó ismerősként üdvözöljük egymást. Néhány mondatban megbeszéljük a közszolgálati rádió állapotát, meglepő módon egyetértünk. Majd még többször is az este folyamán, amikor Kondor az évtizedek alatt szegénységbe taszítottak morális züllését a kormányokon és az általuk okozott közállapotokon kéri számon, amikor az általános hitelválság következtében eladósodottak kiszolgáltatottságáról beszél, vagy amikor megjegyzi, hogy azok, akik söralátétekről szavalnak, képtelenek lennének értelmezni egy villanyszámlát. Az élet néha pofonegyszerű.

Addig aztán nem jutunk el, hogy megtudjuk, könnyű-e vagy milyen nőnek lenni satöbbi satöbbi. Ez a kérdés ugyanis csak a második óra vége felé merül föl, vélhetően a kötelezővé tett koncepció okán. Horváth Gézáné, Magyarmecske volt polgármestere – jogos vagy vélt sértettségből – addigra már szétbeszélte az estét, ezért csak akkor tértem magamhoz, amikor azt mondta, hogy amikor kiszavazták a polgármesteri székéből, le kellett mondania egy EU-s nőbizottsági helyről is, amit egy férfi foglalt el helyette. Ha nem ivarhoz kötött a bizottsági tagság, és vélhetően nem az, akkor nem látok benne kivetnivalót, hiszem, hogy egy férfi markánsan képviselheti a női szempontokat, különösen egy olyan testületben, ahol férfiként kisebbségben van.

Az a kérdés, hogy a női polgármesterek családjai miként birkóztak meg azzal a feladattal, amit a politikai karrier építése rájuk mért, szintén értelmezhetetlennek tűnt a társaságban. Dr. Csutoráné Dr. Győri Ottília, Budakeszi polgármestere szigorú mértéktartással foglalta össze, hogy ő ezt tanulta, erre készült, a családját, a férjét nem érhette meglepetés. Nagyjából ez volt az összes válasz, ami a családot firtató kérdésre érkezett. Kimmelné Sziva Mária, Pilisvörösvár alpolgármestere, bár elkezdett egy mondatot arról, hogy a több évtizedes házasságának jót tette-e az, hogy most ügyei és harcai vannak, idáig el sem jutott, annyival fontosabbnak érezte elmagyarázni elköteleződését a Báthory utcaiakhoz, akiknek választási ígéretével ellentétben máig képtelen volt az aszfaltozott úttestet kigazdálkodni. Bácskai Beáta, Piliscsaba alpolgármestere családi helyzetének ismertetését egy pillanat alatt szétfújta dühe, ami akkor fogta el, amikor a gyerekeiről beszélt volna, de egyből az előző választási veszteség okán eltékozolt óvodaberuházás jutott az eszébe. Amikor a már előkészített terveket kihajították, és inkább visszafizették a már kiutalt EU-s támogatást csak azért, hogy ne épüljön fel a háromszáz férőhelyes óvoda. Moderátori oldalról nem hangzott el a miért, csak a nézők kezdtek fészkelődni, ezért Bácskai Beáta még annyit hozzátett, hogy háromszáz gyerek esetében az óvoda integráltsága elkerülhetetlen.

Kondor Katalin és szemben az asszonyok

Két órán át hallgatván kistérségi vezetőket, az a biztonságérzete támad az embernek, hogy az az ország ott, az újságokban és a hírekben, nem is létezik. Az, amelyiknek a Kossuth téren áll a Parlamentje, egy képzet. Arra kell, hogy legyen valami a kirakatban, miközben odabent, a boltban és különösen hátul a raktárban szorgos, tevékeny, avagy éppen tűzoltó munka folyik. A kirakatba kihelyezett bábuknak lövésük sincs arról, milyen erők tartják meg őket kirakati pozíciójukban. Hallgatván ezeket a közéleti nőket, értjük meg igazán, hogy Selmeczy Gabriellát reggelenként héliummal töltik fel és a madzagjánál fogva Szily Katalin szaladgál vele a Kossuth tér egyre tágasabb homokozójában.

Hozzájuk képest a kistérségi közéleti nők jelentéktelen, hétköznapi vacakságokkal molyolnak. Háromszáz gyerek óvodai elhelyezését tartják fontosnak, nevén nevezik a diszkriminációt, kimondják, hogy küzdenek a szegregáció ellen és inkább felszámolják azt az oktatási intézményt, amelyik nem működik velük együtt. Veszekednek villanyoszlopokért, egészséges ivóvízért, és eközben egyetemen vagy a saját kárukon megtanulják, hogyan kell EU-s pályázatokat írni, a jogszabályi útvesztőkben macsétával előretörni és végül megérteni, hogy a férfi vezetőik vagy beosztottaik egészen addig a partnereik, amíg nem érzik veszélyben miattuk a politikai hatalmukat.

Nincsenek polgármesternőkre szabott gondok és feladatok. Lehetnek megközelítések, adódhatnak magyarázatok arról, hogy egy-egy vitás helyzetet hogyan lehet nőből vagy férfiból megoldani, de ezek eltörpülnek a polgármesternők által is katasztrófának nevezett közmunkaprogram, az egészségügyi intézmények szétzilálása vagy az egyelőre általuk sem értelmezhető iskolaállamosítások mellett. Nem kell ahhoz magyar asszonynak lenni, hogy rossznak lássák Hegedűs Zsuzsa szegénységmentő programját, kiúttalannak az egyre mélyülő szegénységet és cinikusnak a családsegítő jegyrendszert. Nincsenek női szempontok, női megoldások, női álláspontok, csak éktelen sok munka van egy illúzióit, hitét és fogódzóit vesztett társadalmi térben. Az egyetlen közönségbeli hozzászóló magyar asszony még a Kádár-rendszerben tanult közigazgatást, ezért aztán a nők körüli segítő csoportok meglétét firtatja, akikre talán támaszkodhatnának. Az asztal körüli mély és szívből jövő sóhaj teremtette csönd lehetőséget ad a tökmagos pogácsás és sós masnis tálcák gyors érkezésének. Fotók, vakuk, névjegycserék, gratulációk és távozás.

Sándor Erzsi interjúja Bácskai Beátával (hanganyag)

Diák

A felhívásra olyan fiatalok is jelentkezhetnek, akik a pályázat benyújtásának idején még nem nyertek felvételt, de a 2012-2013-as tanévben tervezik tanulmányaik megkezdését Magyarország valamelyik államilag akkreditált főiskoláján/egyetemén.

A REF Ösztöndíjprogramjai, a Nyílt Társadalom Alapítványok hálózata és az Emlékezés, Felelősség és Jövő Alapítvány támogatásával, 16 kelet-közép- és dél-európai ország roma származású felsőoktatásban tanuló diákjainak nyújtanak ösztöndíj lehetőségeket, melyekről további információ a REF honlapján ’Scholarships’ menüpont alatt található.

Valamennyi REF ösztöndíjprogramra a jelentkezés folyamata elektronikusan történik. Az elektronikus jelentkezési folyamattal kapcsolatos tudnivalók, az online jelentkezési lapok és a program útmutatók, valamint az általános kiválasztási és pályázati kritériumokról szóló útmutató is elérhető a REF honlapján.

Az RMUSP pályázatok elküldésének határidejét: 2012. április 30-ról május 15-ig meghosszabbítottuk!

Az RMUSP programmal kapcsolatban az alábbi elérhetőségeken érdeklődhet:

Kõszegi Viktória (RMUSP magyarországi koordinátor)
Cím: Budapest 1066, Teréz körút 46. IV.em.
E-mail: vkoszegi@romaeducationfund.org; scholarships@romaeducationfund.org
Tel: 061 327 0613; 061 235 8030

A sajtót Daróczi Ágnes, a Roma Bölcsek magyarországi képviselője, valamint Junghaus Tímea, Kóczé Angéla és Szász Anna tájékoztatta az ERCF részéről április 16-án a Nyitott Műhelyben.

Elhallgatott történelem

Emlékmű éjjel

Daróczi Ágnes kiemelte az emlékezés és az emlékeztetés kötelezettségét. Saját családi példáján keresztül felidézte az 1944-es eseményeket, nagyapja sorsát, aki több hetes bujkálás után mégis átvette SAS-behívóját, hogy védje családját, feláldozva magát szeretteiért. Beszélt nagyanyjáról, akit félholtra vertek a katonák, mert hadifoglyoknak segített élelmiszeradománnyal. Felelevenítette, hogy 1944 őszén minden kunyhóra krétával írták fel a faluban, hányan laknak ott s mikor viszik el őket a megsemmisítő táborokba. „Elhallgatott történelem ez a mai napig, mert voltak tettesek, katonák, történészek, kutatók, akiket nem rendített meg mindaz, ami a cigányokkal történt a II. világháború alatt.” Nekik, utódoknak kötelességük elfoglalni a valós és a virtuális tereket, hogy emlékeztessenek mindarra, ami történt – fogalmazta meg az alapítvány célját. Kiemelte többek között, hogy bár Budapesten létrehozták az emlékezés terét a Neru parton, Németországban a mai napig nincs hasonló annak ellenére, hogy 1982-ben maga Helmuth Schmidt is elismerte a nácik cigányok és szintik ellen elkövetett bűneit, és megkövette őket. Ezt kifejező, méltó szobor mégsem készült – ezt a történelmi sebet kívánják orvosolni jelképesen akciójukkal.

Emlékezés helyett enyészet

A történet 1988-ban kezdődött, amikor a Perspektive Berlin elnevezésű civil szervezet nyomására döntés született arról, hogy a holokauszt alatt meggyilkolt zsidó áldozatoknak emlékművet kell állítani. A német egyesítést követően az elképzelést felkarolta a kormány is. Több vélemény is elhangzott akkor azzal kapcsolatban, hogy az alkotás emlékezzen meg a nemzetiszocialista rezsim alatt meggyilkolt más áldozatokról is, de végül maradt az európai zsidóság mementója.

1992-ben a Német Szintik és Romák Központ tanácsának kérésére a német szövetségi kormány megígérte, hogy felépítik a meggyilkolt szintik és romák emlékművét is – ami a mai napig sem készült el. Bár az építkezés 2008-ban elindult, a tervező, Dani Karavan és a német kormány között kialakult nézetkülönbség miatt hamarosan le is állt. Az 1992-es ígéretre ma csak egy betontorzó emlékeztet Berlin közepén a Reichstag és a Brandenburgi kapu között, a Tiergarten tér sarkában. A kerítéssel körbezárt terület azóta az enyészeté.

Az európai történelem részeként

Ezen az áldatlan állapoton kíván változtatni az ERCF akciója, a Roma Bölcsek és fiatal aktivisták részvételével, június 2-án 15 órakor a helyszínen, a Berlini Biennálé rendezvénysorozata alatt – nyilatkozta Junghaus Tímea. Céljuk egy roma és nem roma civil szervezetekből, egyénekből álló hálózat kiépítése egy nagyszabású aláírásgyűjtési akcióval, amely befolyásolhatja a döntéshozókat az emlékhely építésének befejezésére. A Tiergarten téren szóban is megfogalmazzák követelésüket és tiltakoznak az emlékmű körüli játszmák ellen.

Emlékmű nappal

A szervezők szándéka szerint a civil kezdeményezés alapvető célja, hogy az emlékmű befejezésével a romák története az európai történelem kollektív emlékezetének szerves részévé váljon. Mindehhez, illetve céljuk eléréséhez nemzetközi hírű és összetételű, köztiszteletben álló értelmiségiekből létrehozták a Roma Bölcsek kezdeményezést. Az ERCF célja biztosítani, hogy életművük ne merüljön feledésbe, s a roma aktivizmus terén szerzett eredményeik és tapasztalataik hozzáférhetővé válhassanak mindenki számára. Ez a generációkon, határokon és kultúrákon átívelő kezdeményezés a tudásmegosztás és a folyamatosság értékeire épül, mely előfeltétele, illetve alapvető pillére kell, hogy legyen az európai roma kulturális és politikai aktivizmus elméletének és gyakorlatának.

A Bölcsek első nyilvános fellépésére 2012. június 1-jén és 2-án kerül sor a Berlini Biennálén.

A Jogtalanul című filmből

Az Antropológiai képértelmezések a láthatóságról alcímmel futó vizuális közösségi klubban most videó beszámolók láthatók konkrét jogsértésekről, a karhatalom és az igazságszolgáltatás szerveinek működészavarairól, a TASZ céljairól, a TASZ-pontok felépítéséről. A vetítés utáni beszélgetésen a TASZ (és a jogvédő szervezetek) gyakorlati tevékenységéről, társadalmi hozadékáról, tevékenységük korlátairól lesz szó; arról a problémáról, mi történik, ha a liberális jogvédő strukturális – gazdasági eredetű vagy intézményesen beágyazott – problémákkal, kormányzati vagy helyi ellenállással találja szemben magát. Hogyan jár együtt a gazdasági marginalizálódás az egyéni és kollektív jogok – gyakorlati – elvesztésével, és nem bizonyul-e absztrakt harcnak a jogok védelme, miközben a szegénység etnikussá válik, a kirekesztés intézményesül.

A vendég Setét Jenő jogvédő aktivista, a moderátor Kováts Bálint, a klubvezető: Pócsik Andrea.

Helyszín: DocuArt Filmművészeti Központ, Bp. IX. Ráday u. 18. – Erkel u. 15. (Bejárat az Erkel utcából.)

A Vándorköltemény című filmből

A Palantír Film Alapítvány ingyenes projektfejlesztési workshopot hirdet az audiovizuális média különböző területein dolgozó alkotók számára. A workshop olyan filmek, TV műsorok, cross media alkotások fejlesztését támogatja, amelyek magyarországi bevándorlók élethelyzeteit, az integráció kérdéseit mutatják be.

Az egyéni alkotók vagy alkotópárosok projektfejlesztésre, illetve ötletfejlesztésre jelentkezhetnek. A fejlesztés 2012 során három alkalommal, egyenként háromnapos műhelymunka keretében, neves szakemberek vezetésével történik. A workshopot nyilvános prezentáció zárja. A workshop megvalósítását az Európai Unió Európai Integrációs Alapja támogatja.

A workshop fejlesztői:
Bognár Katalin (migráció), Kálmán Mao Mátyás (cross media), Kováts Mihály (televízió), Mátyássy Áron (játékfilm), Trencsényi Klára (dokumentumfilm)

Meghosszabbított pályázati határidő: 2012. május 7., hétfő. A részletes pályázati felhívás és az adatlap az idegenek a kertemben weboldalán található.

Az On the spot stábja: Cseke Eszter és S. Takács András (fotó: metropol.hu)

A beszélgetésen többek között Cseke Eszter, a díjnyertes „On the Spot” című dokumentumfilm-sorozat riportere, és az Amnesty International aktivistái és kampánykoordinátora vesz részt, amelyet megelőz a dokumentumfilm Egyiptomról szóló részének levetítése.

Több mint egy évvel a forradalom sikere után, az élet nem sokat változott a közember és különösen a nők számára Egyiptomban. A Mubarak-rezsim vasmarkát gyorsan helyettesítette a nem kevésbé ijesztő katonai vezetés, amely a mai napig fenntartja a szükségállapotot és folytatja a jogsértéseket. Hoztak-e javulást a változások az egyiptomi nők életében? Mi a forradalom tanulsága a nők számára? Ezen kérdésekre próbálunk választ keresni, és az „új” Egyiptomról beszélgetni a dokumentumfilmes és a jogvédő szemszögéből.

Helyszín: Fogas Ház, Akácfa utca 51. Bp. VII.

Időpont: Április 25. szerda 18.00 – 21.00

Jelenet a filmből

Mint egy rendes thrillerben, úgy liheg a kamera a család egyes tagjainak nyakában. Gyakran hátulról kísérjük őket, figyeljük egyre gyorsabb lábukat, nyakuk féloldalas, mindig oldalra is forduló, vészjósló mozgását. A susnyás, az erdő – mint tipikus paráztató környezet – is szépen növeszti a feszültséget. Végignézzük külön-külön a szereplők egy napját, és ahogy követjük őket (kényszerű a többes szám, de a kamera egyrészt beszippant, másrészt nézőpontja félig-meddig összemosódik az időnként feltűnő fekete autóéval is), nyilvánvaló lesz, hogy a félelem, ami már az első képkockákról lejön, és ami eleinte érthetetlen, teljesen indokolt. A szomszédban cigánygyilkosság történt, de múlt időben nem lehet beszélni róla, mert a történés sorozatos, folyamatos. A kérdés csak az, ki, kik lesznek a következők.

Mint egy szociomoziban, a kamera szinte belebújik a szereplők arcába, de egymáshoz érésüket már simogatóan követi a gép (az első képkockák egyike a franciaágyban összhangban együtt lélegző család), miközben pórusaik, domborulataik egyre ismerősebbé teszik őket. Gesztusaik, mimikájuk a 86 perc alatt észrevétlenül válik egyre közelibbé.

Betekintést nyerünk a főszereplőket körülvevő mindennapi környezetbe, történésekbe. Az anya küzdelmébe a fennmaradásért (többféle fizikai munka éhbérért, illetve a tartozások elkenése, illetve készülés a nagy útra: Torontóba, a férje után), a nagypapa lassú agóniájába, a lány iskolai életébe, anyaszerepbe bújásába, illetve Rió iskolakerülésébe és férfias bunkerépítésébe. A nemi sztereotípiák felvillantása kedves és mosolyogtató; egyszerre játékfilmes és valóságszagú ebben a kevert műfajú alkotásban.

A kamera nem ítélkezik senki felett, nincs véleménye se pró, se kontra, hol fürkész, hol kísérő jellegével minimál életképekben rögzíti a történéseket. Finoman sejlik fel a cigánykérdés, nincsen didaktikus láttatás, a takarítónős jelenet is (az iskola gondnoka egyfolytában alázza Rigót, az anyát, és egyértelmű kirívó odafordulása a „fehér” takarítónő felé) teljesen adekvát, hiszen azzal – remélem – mindannyian tisztában vagyunk, hogy ez a valóságban pontosan így történik.

A fiktív mikroközösség a való világ leképezése, az egy szobában tucatnyian playstationöző kölykök és (fél)felnőttek, illetve beragadt felnőttek gyönyörű képe kéretlenül előhívja a pénzesebb (fél)családok magányosan wiiző gyerekeit, miközben pontosan tudjuk, hogy szinte mindegyik magyarországi faluban az van, amit Fliegauf perget le előttünk a moziban. Nem rájátszás a kocsma előtti összekapós jelenet, hanem mindennapos, valódi a szomszéd kislány totál szétesett anyjának gyógyszer- és alkoholfüggősége és a kislány teljes elhanyagoltsága, és nem túlzás a rasszista rendőr szofisztikált gondolatmenete: „Egyébként a cigánygyerekeknek van egy szomorú tulajdonságuk. Felnőnek. És akkor már baszhatod. Ilyen egyszerű ez az egész.”

Rigó, Rió és a többiek

Az amatőr színészek főszerepekben, a hivatásosak pedig mellékszerepekben. A dialógusok itt-ott kicsit mesterkéltek, mintha az amúgy a kezét és szemét mindenen rajta tartó rendező ezen az egy helyen nem tudná koherens egésszé szervezni a kétfajta aspektust. Az interpretáció többrétegűsítése élvezetes, de mégis másképpen szólal meg az amúgy zseniális – az apát alakító – Kaszás Gergő ebben a beszédhelyzetben, mint Lendvai Gyöngyi, a lányát alakító színésznő; gondolok itt a Skype-jelenetre.

A másképpen érzetét nem az online beszélgetés szerencsétlen felállása okozza, hanem az elkülönböződő beszédmód, ami itt nem szerencsés. Az amatőr kifejezés a főszereplők esetében sem feltétlenül helytálló amúgy, hiszen Lendvai Gyöngyi és Horváth Gyuszi (a polgárőr, aki a bunkerben beszélget Rióval – egyébként ez a film egyik talán legszívbemarkolóbb, nagyon eltalált, önmagában is megálló jelenete) a Karaván Művészeti Alapítvány színészképző stúdiójának tagjai. Az elkülönböződést nem is feltétlenül a professzionalitás mértéke adja, de az elviekben amatőr szereplők, úgy tűnik, könnyebben bánnak el a Csak a szél minimál mondataival, a sokadszori felvételekkel, a nálunk nehéz, rosszul kezelt, tabu témával és a különös forgatási mód okozta feltételekkel.

„Ha dolgos cigányt lősz le, azzal semmire se mész”

Örömömre a Csak a szélben Fliegauf ismét visszatér a rá kezdetekben oly jellemző láttatáshoz, a dogmafilmekhez hasonlóan szoros, feszes kameramozgáshoz, a Rengetegből is ismerős arcközpontúsághoz, Lovasi Zoltán operatőrhöz (néha már face-control, félelemmel vegyes perverzió zsigerelős, belemászós, agyalós típusoknak), illetve a filmnyelvnek ebben a tematikai hálóban a lehetőségekhez mérten legkevésbé klisés, hatásvadász megszólalásához.

És még a humornak is van helye, igaz, leginkább az ironikus fajtából valónak, hiszen a tragikus felálláshoz és történéshez más nem is passzolhat. A rendőrös jelenet old, magyaráz és egyszerűsít, tömör iróniába sűríti a kimondhatatlant. Nemcsak önmagában véve áll meg a jelenet, kipellengérezve a rasszista rendőrt, hanem értelmiségi létünknek hadat üzenve jól bemutat a finomkodásnak, és arcunkba vágja: na tessék, fogjátok már fel, hogy tényleg ez van!

Csak a szél

Mondhatnánk, hogy ebben a jelenetben túlzó a didaktikus elemek jelenléte, de eközben Rió titkos ottléte tompítja ezt az élt, sőt még ironikusabbá teszi a helyzetet. Egyes értelmezések szerint itt meg is csavarodik az idő. Elképzelhető, hogy Rió, mint egyetlen túlélő, saját lakásukban hallgatja már utólagosan a párbeszédet. Ez nem tűnik túl valószínűnek, mivel az ellopott kegytárgyat végül magával viszi, amely feltűnik később a film folyamán a kezében, illetve többször utalnak az ő meggyilkolásukat megelőző tragikus mészárlásra. Persze az értelmezések lehetősége végtelen, az Eső előtt óta végképp köztudott, hogy a dramaturgiai botlásnak tűnő helyzetek az értelmezés viszonylagosságát támaszthatják alá.

Az elviekben lineárisnak tűnő időkezelés felborítását az a jelenet is megkérdőjelezheti, amikor a film legelején Rió egy temetés mellett baktat el. Mint egyetlen túlélő, a film befejezése után felvetődhet a gyanú, hogy talán családjának temetése mellett haladt el. De ezek az értelmezések valahogy lényegtelenítődnek a halottak öltöztetésének jelenete által.

A feszültséggel terhes levegő felreped az utolsó jelenetekben. Elhangzik a kulcsmondat, a félelemmel megtelő szoba csendjébe súgja bele Rigó a lehetetlen magyarázatot: Csak a szél. És innentől pontosan tudjuk, hogy meg fog történni, amit legszívesebben a vászonba mászva megakadályoznánk. Lövések, sok, egymásután, futás, üldözés, halál.

A viszonylagos happy end, vagyis Rió megmenekülése felfoghatatlan, az értelmezői szál itt szétforgácsolódik, az emóciók felé billen a mérleg. Nem tudunk kívül kerülni a három halott szétlőtt arcának közelségén, kikészítésükön, öltöztetésükön. A lassú, színpadias jelenet hatása szándékos, hatásos és szomorú, olyan szomorú, hogy mindenféle pátosz és hamis mítoszkeltés nélkül csendben sírunk.

A film plakátja

Műsoron a Call Girl című szlovén-német-szerb-horvát-boszniai filmdráma. „Bár Szlovéniában magasabb az életszínvonal, mint nálunk, úgy látszik, az egyetemi ösztöndíj ott sem az egeket veri. Damjan Kozole rendező mindenesetre elég jellemzőnek ítélte a költségeket prostitúcióból fedező diáklányok jelenségét ahhoz, hogy filmet forgasson róla.”

19.30-tól beszélgetés a filmről Betlen Anna (közgazdász, emberjogi aktivista, az első (azóta megszűnt) bántalmazott nőket segítő kríziskezelő központ létrehozója) és Gyurkó Szilvia (UNICEF Magyar Bizottságának munkatársa) részvételével. Moderátor: Petényi Mirkó doktorandusz (ELTE TáTK szociológiai doktori iskola)

Az esemény helyszíne: Odeon Lloyd Mozi, Bp. XIII. Hollán Ernő u. 7.

jegyár: diák 950/ felnőtt 1200

Juhász Oszkár a jobbikos bunkó argó professzora

Az atv birtokába került, majd lejátszott hangfelvétel szerint tavaly májusban, polgármesterré választása előtt Juhász Oszkárt a Jobbik állítólagos országos sajtófőnöke és egy Szebb Jövőért („Éljen Szálasi!”) Polgárőr Egyesülethez tartozó vadbarom – akarom mondani, polgárőr – társaságában a polgárháború előérzete szállta meg. A téma a polgárőr fejébe verte bele a százas szeget, amin a kampányfőnök még ütött stratégiai kalapácsával. Szerinte nyilvánvalóan lesz majd polgárháború, „de (ennek – T. J.) akkor kell megtörténnie, amikor a mi nyereségünkkel végződhet”. A Jobbik Oszija maga is így látta, és hozzátette, hogy a polgárháborúnak akkor kell elkezdődnie, „amikor megfelelően fölkészültek vagyunk létszámban, technikai felszerelésben, mindenben”. Juhász tavaly májusban még nem látott esélyt a győzelemre: „Most úgy lenyomnának minket, mint a bélyeget. Hétezer olyan rendőrük van, aki állig föl van fegyverezve, és hithű a Zsideszhez. Negyvenvalahány ezer a rendőri létszám, de hétezer, aki olyan aktív, hogy jól kiképzett, az az övéké. Mint a bélyeget, úgy lenyomnának most minket.” – vélte a későbbi polgármester, aki meglehetősen ordenáré stílusban értekezett kollégáival. A beszélgetés során Juhász Oszkár hangsúlyozta: a Jobbiknak vannak külföldi kapcsolatai, „ahonnan olyan pénzeket tudunk behozni Gyöngyöspatára, amiről nem is álmodtok, hogy honnan, meg mekkora pénzeket tudunk mozgósítani”. Magyarázatképpen pedig hozzátette: azért fog a Jobbik sok pénzt pumpálni Gyöngyöspatára, mert különösen fontos számára, hogy az általa vezetett településen bizonyítson. A titokzatos külföldi kapcsolatokat nem fedte fel Juhász, azt azonban elmondta, hogy olyan, akár külföldi őrző-védő erőket lehet a településre hozni, hogy aztán „egy dzsipszi sem teszi be a lábát. De még egy kormányügynök sem, mert lecsavarják a f*-t.” – vázolta fel a szebb jövőt. (A Gyöngyöspatán korántsem ideiglenesen táborozó Esze Tamás-féle Véderő-osztagban, úgy látszik, már akkor sem nagyon bízott, talán már akkor sejtette, hogy az ugyancsak polgármesteri ambíciókat dédelgető – azóta öngyilkosságot elkövető – Eszénél hamarosan kihúzza a gyufát. 2011 júniusában egy „egyeztető tárgyalás” Juhász megrugdosásával végződött.)

Elsőre persze a gyöngyöspatai polgármester kapásból tagadta, hogy ilyesmiket beszélt volna, no meg hogy a hangfelvétel egyáltalában hiteles lenne. Aztán – nyilván felsőbb pártparancsra – elismerte, hogy sor került az emelkedett csevejre, csakhogy ő kizárólag falból, azért ment bele ebbe, hogy kitudakolja a polgárháborúra készülők álláspontját, és leállítsa őket. „A véderősöket akartam megnyugtatni.” Emiatt használta a jobbikos bunkó argót is. A hazudozás napnál világosabb, de a magyar politikai kultúrában (sic!) természetesen következmények nélkül marad, hiába veri a nyálát az ellenzék, és hiába hívtak össze a (Jobbik szerint „hisztiző”) szocialisták a nemzetbiztonsági kockázatra hivatkozva rendkívüli bizottsági ülést.

Arról nem esett szó a polgármestere f*ságaitól magát természetesen el nem határoló, annak megnyilatkozásait el nem ítélő, országos Jobbik-sajtótájékoztatón sem, hogy Oszkárunk ugyan jelentette-e az esetet pártja vezérkarának, avagy a Nemzetbiztonsági Hivatalnak. A nemzetbiztonságiak persze nyilván tudtak róla, megkockáztatom, hogy a hangfelvételt is az ő, Jobbikba beépített valamelyik emberük készítette; vagy a kampányfőnök vagy a Szebb Jövő-s polgárőr – bár a honi politikai pszichopátia és pornográfia ismeretében még azon sem lepődnék meg, ha maga Juhász Oszkár örökítette volna meg (a családi archívumba szánva, illetve későbbi felhasználás szándékával) a beszélgetést. Vagy éppen az Esze-féle véderősök valamelyike, mert az tuti, hogy közéjük is épült be titkosszolgálati ügynök, esetleg ügynökök. Az sem kizárható természetesen, hogy a Nemzetbiztonsági Hivatal bemikrofonozta azokat a helyiségeket, ahol a jobbikos, véderős és egyéb, magukat nemzeti radikálisnak hazudó figurák tartózkodni, tárgyalni szoktak. A hangfelvétel pedig bevetésre várt a „Zsidesz” és/vagy a kormány kommunikációs boszorkánykonyháján. Most pedig jónak látták bedobni – az atv levélszekrényén át – a köztudatba. Az sem lehet véletlen, és egyértelműen a titkosszolgálatok gyöngyöspatai ténykedésére utal, hogy a sebtében összehívott bizottsági ülés anyagát tizenöt évre titkosították.

De hol lesz addigra Gyöngyöspata derék Oszija?

No meg hol lesznek a titkosítók? És, mintegy mellesleg, hol lesz ez a hülyék által polgárháborúval fenyegetett ország?

De kezdjük az elején!

Nem Léda és Ady (Nyáry Krisztián albumából)

Nyáry Krisztián Facebook-„karcolatait” nem szeretem. Ez az én ízlésem. Nem gondolom, hogy egy művészi pályához többet tenne hozzá, hogy valaki hogyan, mikor csalta, verte a feleségét, hány nőt hány évesen fektetett le egy alkotó. Ezt a műfajt, melyet egyébként évtizedekkel haladott már meg a recepcióesztétika, a szellemtörténet nevű esztétikai irányzat tartja életben, meg a mindenkiben benne lakó voyeurizmus, mely ebben az esetben némi nekrofílával is társul. A jelenségnek sikere van, elnézve Nyáry rajongótáborát. Én a magam részéről nem tiltakozom ez ellen, de tegyük fel a kérdést: hány, a Nyáry-posztokban szereplő halott óriás járulna hozzá, hogy így kiteregessék a magánéletét halála után? Ha egy is akadna, aki tiltakozik, akkor máris kegyeltsértésről beszélünk. Ezt pedig nem menti fel ez a típusú áradozás:

Szerelmi életük éppen azért érdekes, mert ismerjük műveiket és ismerjük szobraikat, találkoztunk nevükkel utcanévtáblákon, tankönyvek lapjain és iskolai ünnepségeken. Nyáry mozija talán azért olyan népszerű, mert emberközelbe hozza a hazug szobrokká merevített figurákat: még ha kibírhatatlanul duhajok, hűtlenek, esendőek és csalók is. Mert nem emberközelbe hozza, hanem piedesztálra emeli nagyjainkat, és a teljes életművük megítélésre buzdít a magánéletükön keresztül.

Zolnay azzal kezdi Sándor recenziójának a szétcincálását, hogy Sándor a férfiakat en bloc máglyára küldené, hordja a tüzelőt. Nem tudom, nyilván megkérdezte a szerzőt, a magam részéről nem erre gondoltam, amikor az írást olvastam, de biztosan igaza van.  A következő bekezdése azonban zavarba ejtett: Ha a világ alapkonfliktusát kizárólagosan a férfi-női hierarchiában véli megtalálni, az már persze leegyszerűsítő elbeszélés; még inkább az, ha az emberi történelmet abszolút jelen időbe helyezve, jelenkori normákat kér számon rég letűnt korok kortársain, akiknek más volt a percepciójuk, mint a maiaknak.

Ha jól értem Zolnay szavait, azt állítja, hogy leegyszerűsítő elbeszélés, ha az abszolút jelenből (kérdés, fizikailag képesek vagyunk-e bármi másra) szemléljük az emberi történelmet, és nem etikus számon kérni mai erkölcseinket azokon, akik régebben másként gondolkodtak. Ezek szerint, ha Zolnay tanácsát követjük, máris etikussá és rendjén valóvá válnak a boszorkányperek (mert ugye a bíró a rendelkezésére álló jogszabályok alapján és legjobb tudása szerint hozta meg az ítéletét), legitimálódik a Szent Bertalan-éj (meg kellett ölni az istentelen protestánsokat, hiszen ezt mondta a római pápa), vagy – hogy abszurdabb példákat ne hozzak fel.

Ha nem haragszik meg rám nagyon, én inkább maradnék Sándor abszolút jelenénél, és mindenkinek ezt javaslom. Azok tiszaeszlároznak jelenleg a magyar Parlamentben, akik nem így tesznek. Sándor recenziója a Nyáry-jelenségre reflektál. Nem értem, Zolnaynak miért van problémája azzal, hogy hiányolja a forráskritikát és a morális ítélkezést. Olvassuk és élvezkedjünk azon, ki hogyan csalt meg kit, de ne ítélkezzünk? Ez nem lehetséges. A morális ítéletalkotás minden emberben automatikusan megtörténik. Többek között ez különböztet meg minket a gépektől. És így lyukadunk ki Sándor jogos és harcias felvetéséhez: Miért legitim, ha egy férfi azzal kérkedik, hány nőt kapott meg így vagy úgy? Miért helyesel hozzá, bólogat a társadalom? Miért jogos és tiszteletre méltó, hogy nagypapák csapják a szelet tizennyolc-tizenkilenc éves kislányoknak?

Örömmel olvasom, hogy Zolnay vonzónak találta a kilencvenéves Fejtő Ferencet: Fejtőt egyszer hallottam előadni Budapesten, kilencvenöt éves korában. Állva adta elő mondandóját, hangja kicsit remegett, előadásában voltak közhelyes, sablonos, erősen vitatható tételek, de bizonyos, hogy azt mondta, amit gondolt, és ebben semmiféle demencia nem akadályozta. Hallgatóit sem akadályozta a kritikában az a tény, hogy József Attila barátja áll a mikrofon előtt. Az előadónak kis segítségre volt szüksége ahhoz, hogy leüljön vagy felálljon, de a szünetben gond nélkül sétált a folyosón. Egy fiatal kutató – okos, szép, kedves lány; akkoriban együtt dolgoztunk – odament hozzá, és valamilyen szakmai ügyben néhány percig beszélgetett vele. Később meleg szavakkal beszélt erről a csevegésről. Nagyon súlyos kérdés, hogy vajon hány éves koráig lett volna joga Fejtőnek testi valójában élni, mert Sándor Erzsi sugallata szerint ekkorra már túlélte azt az állapotát, amikor még iszonyatkeltés nélkül megjelenhetett embertársai között. És a végzetes udvarlásig még évek voltak hátra. Bocsánat, de én inkább azokra a lányokra hagynám a döntést, akiknek az öregúr udvarolt. Egészen biztosan volt olyan is, aki elutasította, lett légyen bármilyen stramm kilencvenéves.

Fordítsuk meg a helyzetet: egy kilencvenéves asszony tesz ajánlatokat egy fiatal férfinak, megfogdossa és a többi, mindezt nagy nyilvánosság előtt. Máris más az érzelmi felállás. Az idős nő nem „kandúr, kujon”, hanem vén kurva. Azért kell csendben maradni, mert az illető Nobel-díjas? Nem egyértelmű, hogy Zolnay csak a pályájukon kiemelkedőt nyújtó alkotóknak, vagy minden vénembernek elnézi, ha fiatal lányokra nyomul. Kötelező elfogadni a közeledést?

Sándor arra a problémára világít rá (és szó sincs arról, amit Zolnay szeretne sugallni, hogy halálát kívánja az idős férfinak), hogy igenis elevenen élnek a mai napig a magyar társadalomban azok a sztereotípiák, hogy „nincs idős férfi, csak idős nő”, illetve hogy „a kandúr a pokolban is kandúr”. Egy férfinak jogában áll akár kilencvenéves korában is nyílt ajánlatokkal bombáznia egy nőt, mert a társadalom helyesel. Erről szól Sándor plasztikus hasonlata. Meg arról, hogy ezt el kell viselnie a nőnek, különben udvariatlan, bunkó, frigid, leszbikus. Ez pedig egy nagyon is létező probléma. Ha nekem nem hisz, Zolnaynak meg kellene kérdeznie pár húszas éveiben járó nőt, akik mondjuk irodalmi babérokra törnek.

Zolnay azzal vádolja Sándort, hogy sztereotipizál: Ám nagyon fontos elágazás, hogy a feminista pozíció a nyílt kommunikáció vagy a sztereotipizálás felé keresi-e a kiutat. Szó sincs sztereotipizálásról. Fejtő Ferencről beszél, arról, hogy az öregúr mit engedett meg magának a társadalom jóváhagyásával, Nyáry szíves közlése után szabadon. Mert eddig Sándoron kívül senki sem merte azt mondani, hogy ezt talán mégsem kellene, mester.

Két kérdés maradt tehát: kötelezhető-e egy nő 2012-ben a gerontofíliára, illetve rendjén való-e, ha egy tizennyolc éves kislány felképel egy papát, mert túl sokat enged meg magának?

Ezt mindenki döntse el maga.

Zsuzsanna és a mémek

Mielőtt meggyújtaná a máglyát, szögezzük le, hogy a radikális, időnként kissé erőszakos feminizmusnak mindaddig igaza van, amíg a női alávetettség tényei és szimbólumai ellen harcol; és mivel a női alávetettség életünket behálózó tény, akkor is súlyos igazsága van, ha érvelése történetesen fals. Ha a világ alapkonfliktusát kizárólagosan a férfi-női hierarchiában véli megtalálni, az már persze leegyszerűsítő elbeszélés; még inkább az, ha az emberi történelmet abszolút jelen időbe helyezve, jelenkori normákat kér számon rég letűnt korok kortársain, akiknek más volt a percepciójuk, mint a maiaknak. Nyáry Krisztián éppen ezt a régi világot akarja anekdotikusan megrajzolni abban a meggyőződésben, hogy az irodalmi nagyságok magánélete is része a közismeretnek, sőt magánéletük szereplői is közszereplőkké válnak a színpadon, legalábbis addig, amíg életük összekapcsolódik az övékével. Szövegei a fényképek elbeszélései. A képek kevés kivételtől eltekintve – például Robert Capa zseniális fotóitól – beállított pózokban ábrázolják az írókat és szerelmeiket, akik a fényképeken olyanok, amilyennek láttatni szeretnék magukat. Nyári szövegei ezekből a pózokból indulnak ki, ezeket a pózokat akarja kibontani, csak – ellentétben az egykori fotográfussal – ő folytathatja a fotók expozíciós pillanatát: a figurák megmozdulnak, peregni kezd a film. Nyáry szövegei mozitörténetek, persze az irodalomtörténész utónézetéből elmesélve. De a szerző ezúttal nem elemezni akar, hanem mozizni és mozijába hívni a facebookos rajongókat: érzékenyen komponált szövegei végig a képek világán belül maradnak, pontosabban az elmesélt történet valamennyi eleme elképzelhető a bemutatott fotókhoz hasonló képeken, ahol a szereplők nemcsak korabeli ruhákat és kalapokat viselnek, de továbbra is pózolnak és szerepet játszanak.

A beállított fotókban és a könnyed szövegekben mégis van valami súlyos, nyugtalanító üzenet. A fotó olyasmit rögzít, amire a tükör nem képes: megállítja, kimerevíti, múlandóságából kimetszi az időpillanatot, és a néző arcába vágja. A beállított pózokat, gesztusokat felvevő fotós maga is résztvevője annak a világnak, amelyet megörökít, és amelynek lényege, hogy résztvevői számára minden elemében magától értetődő. A befogadó azonban soha nem szemlélheti magától értetődő reflektálatlansággal a képeket. A Nyáry által prezentált régi fotók – hasonlóan Forgács Péter Privát Magyarország-sorozatának családi amatőrfilmjeihez – a résztvevői/készítői reflektálatlanság és a befogadói reflexió közötti feszültség miatt annyira megrázóak. A képeken pózoló figurák két kézzel kapnának a tükör után, ha tehetnék. De a tükör semmit nem mondana nekik arról, hogy mi történik a jövőben, Nyáry pedig éppen ezt játszatja el szereplőivel; mintha azt mondaná nekik: rajta, ne álljatok meg az expozíciós pillanatnál, vigyétek végig, amit elkezdtetek! Ha a fotó által bemutatott alaphelyzet szerelem, megcsalás, féltékenység – hát játsszátok el a halálos tétig! Mi már tudjuk, hogy mindnyájan végigfutottátok a nektek rendelt időt – sikerben vagy nyomorúságban; szerelemben vagy magányban; csalva és megcsalatva – és meghaltatok spanyolnáthában, gégerákban, munkaszolgálatban, haláltáborban, vérbajban vagy vonat alá ugorva.

A sorozat szerzője vesztére nem tudta, hogy Sándor Erzsi éppen ezt nem tűri, és máglyára vet minden memoárt, mentalitástörténetet, tárcaregényt Siklóssy Lászlótól Déry Tiboron és Sárközi Mátyáson át Kőszeg Ferencig. De főleg a fotókat; a facebookos sorozat recenzense ugyanis nem kamerát, hanem tükröt tart a sorozat hősei elé, mert éppen a fotók időmetszetének magától értetődő életvilága és a befogadói reflexió közötti feszültséget nem bírja elviselni. Belebeszél a jelenetükbe. Nyáryhoz hasonlóan ő is elindítaná a fotók állóképeit, de az ő elbeszélése kitépi a figurákat saját közegükből és az abszolút jelen időbe helyezi őket, hogy ítélkezhessen felettük. Ítélete pedig könyörtelen; „dekonstruálja” Nyáry Krisztián mozitörténeteit: megállapítja, hogy azok tele vannak „férfifölényű párkapcsolati sztereotípiákkal”, és a régi fotókon szereplő férfiakról kíméletlen ítéletet mond. Ez az ő reflexiója. Csakhogy – ellentétben Forgács Péter filmsorozatával – Nyáry Krisztián mozija ismert, kanonizált és népszerű irodalmárokról szól, és a képekre végtelenül sokféleképpen reflektálhatunk. Szerelmi életük éppen azért érdekes, mert ismerjük műveiket és ismerjük szobraikat, találkoztunk nevükkel utcanévtáblákon, tankönyvek lapjain és iskolai ünnepségeken. Nyáry mozija talán azért olyan népszerű, mert emberközelbe hozza a hazug szobrokká merevített figurákat: még ha kibírhatatlanul duhajok, hűtlenek, esendőek és csalók is.

A bandzsasága miatt fiatal korában végtelenül gátlásos és félszeg, sokáig a lányok tekintetét is kerülő Szentkuthy Miklós például őszinteségére fizet rá. Önvallomása sok minden, csak nem macsó önarckép, és a felszabadító szerelem kapcsán sem a hódító és a meghódított nőt uralma alá hajtó győztes önmagáról beszél az író, hanem éppenséggel a magát odaadó és szeretni hagyó szeretőről. Átvéve Szenkuthytól a szót, Nyáry elbeszéli, hogy az író aztán nagy nőcsábász lett, és hódításait részletesen megtárgyalta imádott feleségével. A recenzens a forráskritikát és a morális ítélkezést kéri számon Nyáryn – hogy tudniillik az efféle hármas helyzetek sehogyan sem hihetőek, vagy ha igen, hát nem férnek össze aktuális normáival – közben maga is szó szerint elhiszi azt, ami felháborodásának tárgya és visszalöki az írót gátlásos kamaszkorába, mondván, hogy „kisfiús komplexusaiból egy narcisztikus, kisebbrendűségi érzéseit hódításokkal kompenzáló, önigazoló hímtípussá” (sic!) nőtte ki magát. A „hímtípus” korrekt zoológiai fogalom, csakhogy a zoológus nem gondolja, hogy kedvenc állatainak cselekedeteit morális értékválasztások motiválnák, és végképpen nem jut eszében neki magának morális ítéletet hozni tetteikről.

A csak nemrég eltávozottak számára nem csak irgalmat nem tartogat a recenzens; nem csak emberszámba nem veszi őket, de megnyugvással tölti el, hogy már nincsenek köztünk. A négy évvel ezelőtt, 99 éves korában meghalt Fejtő Ferencet is a máglya cölöpéhez kötözi, mivel Nyáry tudni véli, hogy Fejtő élemedett korában is szerette tenni a szépet a társaságában lévő lányoknak, mi több, közel százéves szíve is efféle udvarlás közben mondta fel a szolgálatot. Sándor Erzsi erre azonnal ugrik, és ő is előáll egy elképzelt verzióval: az általa rendezett jelenetben a lány legszívesebben lehányná az aggastyánt, Fejtő szíve pedig akkor is megállt volna – ideje volt –, ha tejért megy a sarki boltba ahelyett, hogy helyes lányoknak csapja a szelet; ez utóbbi verziót a cikkíró szívesebben vette volna!

A valóságos Fejtőt – személyét, életművét, életútját – lehet szeretni, nem szeretni, akár még lehányni is (engem például Fejtő De Gaulle-rajongása mindig is taszított), de a recenzensnek nem ez a célja, hanem az, hogy  megteremtse a rémfigurát, a pasit. A pasi Fejtő persze már nem olyan érdekes, mint a valóságos: „alfahím (sic!) tudatban szenvedő nagyember, aki maximális társasági rokonszenvtől övezve, cuppogva és tapenolva közelít a fiatal nők felé, (és bizonyára) nyúlkált fiatalként is, mindenért, amit gyermeki öntudatával a magáénak szeretett volna.” Tehát Zsuzsannát megleső vénember, nyálcsorgató kéjenc, régen koporsóba való undorító roncs, aki eltévedt az időben. Sándor Erzsi cikkének ez a revelatív része: tisztességes sajtófelületen soha nem olvastam még köztiszteletben álló idős emberről ilyen hidegvérű, indulat vezérelte mondatokat.

Fejtőt egyszer hallottam előadni Budapesten, 95 éves korában. Állva adta elő mondandóját, hangja kicsit remegett, előadásában voltak közhelyes, sablonos, erősen vitatható tételek, de bizonyos, hogy azt mondta, amit gondolt, és ebben semmiféle demencia nem akadályozta. Hallgatóit sem akadályozta a kritikában az a tény, hogy József Attila barátja áll a mikrofon előtt. Az előadónak kis segítségre volt szüksége ahhoz, hogy leüljön vagy felálljon, de a szünetben gond nélkül sétált a folyosón. Egy fiatal kutató – okos, szép, kedves lány; akkoriban együtt dolgoztunk – odament hozzá, és valamilyen szakmai ügyben néhány percig beszélgetett vele. Később meleg szavakkal beszélt erről a csevegésről. Nagyon súlyos kérdés, hogy vajon hány éves koráig lett volna joga Fejtőnek testi valójában élni, mert Sándor Erzsi sugallata szerint ekkorra már túlélte azt az állapotát, amikor még iszonyatkeltés nélkül megjelenhetett embertársai között. És a végzetes udvarlásig még évek voltak hátra.

A feminizmus nélkülözhetetlen szemlélet, ha nem akarjuk tudomásul venni a világ tűrhetetlen igazságtalanságát, ám a feminista pozíció sem abszolút. Nemcsak a női alávetettség kizsákmányoló mivoltára és méltóságtiprásra mutat rá, de a játszmákkal, poénokkal, cinkos összekacsintásokkal súlyosbított, férfiak uralta diskurzusról is bebizonyítja, hogy valójában nem más, mint frusztrált pasik kompenzációja. Ám nagyon fontos elágazás, hogy a feminista pozíció a nyílt kommunikáció vagy a sztereotipizálás felé keresi-e a kiutat. A feminista sztereotipizálás ugyanis nem sokban különbözik másféle csoportkonstrukciótól és másféle csoportoknak tulajdonított másféle sztereotípiáktól. A sztereotip tudat pedig szükségképpen beszűkült tudat, mert az embereket nem szuverén személyiségekként, hanem valós/konstruált csoportjuk reprezentánsaiként szemléli, és előbb-utóbb igazolva látja a csoporttal kapcsolatos sztereotip feltevéseit. Agresszívvá akkor válik, amikor a feminista sztereotipizálás becsmérlő, dehumanizáló kifejezéseket enged meg magának. Sándor Erzsi cikkében pontosan ezt teszi. A pasik – alfahímek, hímtípusok – egyként személyiségüket vesztett lények. Épp olyanok, mint a sörözőben nagyzoló fiúk elbeszéléseiben a lányok.

Mihai Maniutiu korszakos jelentőségű kortárs román színházrendező – formátumát talán csak Andrei Serbanhoz lehet mérni –, aki gyakran dolgozik a kolozsvári magyar színházban. A 2007-ben bemutatott Énekek Éneke még csak nem is tartozott a legsikerültebb darabjai közé. De megrázóan szép jelenet volt, amikor az akkor éppen 90. életévét taposó színész, öltönyben, kalapban, sétabottal bejött a színpadra – előtte egy emelvényen meztelen lányok feküdtek; testüknek csak a sziluettje látszott –, és az aggastyánkorú színész nagyon mélyről elkezdte mondani a gyönyörű bibliai szöveget:

„Ímé szép vagy, én mátkám, ímé szép vagy, a te szemeid galambok a te fátyolod mögött.”

Őket hibáztatják az alkoholizmusukért

Becslések szerint hétszázezer–egymillió alkoholbeteg van az országban, az úgynevezett nagyivók száma pedig akár kétmillió is lehet. Alapvetően a májzsugorban meghalt betegek száma alapján becsülik meg az alkoholisták számát, mert ez a betegség a belgyógyászok és a patológusok szerint is leginkább az alkoholizmusra vezethető vissza Magyarországon. A KSH adatai szerint 1960 óta évente hétszeresére emelkedett itthon azoknak a száma, akiket ez a kór visz el. Tavaly közel nyolcezren haltak meg májzsugorban (ezzel Moldovát és Romániát megelőzve elsők vagyunk Európában), kétezren pedig májrákban. Valószínű azonban, hogy a májrák előfordulása ennél valójában több, hiszen az adatok szerint a májzsugorban elhunytak harminc százalékánál boncoláskor májrákot is találtak. A májzsugorban elhunytak háromnegyede, a májrákban meghaltak egyharmada hatvanöt évesnél fiatalabb volt.

A 2010-es hajléktalanszámlálás szerint mintegy harmincezer otthontalan él Magyarországon – közülük nyolc-tízezren Budapesten –, és számuk folyamatosan nő. A hajléktalanok több mint ötven százaléka súlyos alkoholbeteg, és becslések szerint évente kétszázötven-háromszázan halnak meg közülük májzsugorban, illetve májrákban. Szűrésük, rendszeres kezelésük megoldhatatlan feladatot ró az egészségügyre. „Nem minden beteg hajléktalan, de minden hajléktalan beteg. Megfigyeléseink szerint nemcsak betegek, hanem nagy többségük egyszerre több betegségben is szenved. Vizsgálatunk szerint, amit közel kilencszáz esetből szűrtünk le, kiderült, hogy a betegek több mint fele, négyszáznyolcvan fő, súlyos alkoholbeteg. Mindössze öt olyan férfi akadt a pácienseink körében, aki vagy teljességgel absztinens vagy hihetően alkoholt elvétve fogyasztó volt. A súlyos alkoholbetegeknél jelentősen emelkedett enzimértékek, májnagyobbodás, illetve laesio, predelirium, delírium, neuropátia, pellagra és az egyéb alkoholra jellemző tünetek figyelhetők meg”– összegezte egyik cikkében a lesújtó tényeket az Oltalom Karitatív Egyesület hajléktalankórházának (ahol csak férfiakat látnak el) egykori igazgatója, dr. Iványi Tibor.

„A főorvos úr szerint, ha nem állok le a piával, akkor kampec dolores” – vigyorog a harmincöt éves, csontsovány férfi, aki két hete jött ki a megyei kórház „májosztályáról”. Ő mondja így, májosztálynak, amikor megszólít a borozó előtt, hogy „egy kis aprót” kérjen tőlem. Beszélgetésbe elegyedünk, miután kisegítem. „Tizennégy éves korom óta iszom, közben szipuztam is évekig, amitől olyan hülye lettem, hogy még olvasni is elfelejtettem. Öt éve vagyok az utcán, de legalább húsznak érzem. A lányomat nem láthatom, nem engedi az anyja. Marad a bor meg a lejmolás. Megmondtam a dokinak is, hogy én ezen már nem tudok változtatni, ahhoz kevés ez az egy élet…”

Az utcán élő hajléktalanok doktoraként ismert Eőry Ajándok nyolcvan százalékra teszi az otthontalanok között az alkoholisták, és tíz-tizenöt százalékra a drogosok arányát. „Ellátásukra a legalkalmasabb a fülakupunktúra, amit naponta alkalmazunk. Mellékhatása nincs, és jelentősen csökkenti az elvonási tüneteket” – mondja a természetgyógyász orvos.

Bognár Ferencné és Molnár Gábor – akik a Budapesti Módszertani Szociális Központ (BMSZKI) Orvosi Krízis Szolgálata munkatársai – vizsgálata szerint a különböző hajléktalanpopulációkban három-ötször gyakoribb az alkoholizmus, mint a magyar átlag férfinépességben. Az otthontalanokra fõleg a nagyivók magas gyakorisága jellemző, elsősorban rossz minőségű bort isznak és az átlagnál jóval gyakrabban keverik az italfajtákat. Ezzel összhangban az alkohol fogyasztásának káros hatásai (kötelességmulasztás, emlékezetkihagyás stb.) három-ötször gyakoribbak, mint az átlagnépességben. Helyzetelemzésükben megállapítják, hogy az utcai hajléktalanok tizennégy százaléka, az Orvosi Krízis Szolgálaton megforduló alkoholfüggők harminc százaléka kér segítséget. „Ez nem rossz eredmény, ha figyelembe vesszük, hogy az egymillió magyar alkoholistából mindössze negyvenöt-hatvanezer fordul panaszaival orvoshoz, legalábbis ennyit tartanak nyilván alkoholbetegként.”

„A kannás bor kinyírja őket. A nohától meg a pancsolt égetett szeszektől csak az agysejtek pusztulnak el, a kannás az idegeket teszi tönkre. Meg persze a májat. Van bent egy emberünk a krízisszállón, akiről nem tudjuk, végleg lebénult-e, vagy csak kannás bor utóhatása a mozgásképtelensége” – meséli az sz.-i kríziskezelő központ utcai szociális munkásainak vezetője, aki „civilben” református pap. Lelkészi minőségében már tucatnyi temetést celebrált a megyeszékhely új köztemetőjének e célra fenntartott, félreeső parcellájában, ahova az önkormányzat térítésmentesen temeti el a hozzátartozók nélküli szegényeket és a hajléktalanokat. „A májzsugor végzett velük meg a tüdőbaj. Legtöbbjük, akikért a harang sem szól, nem érte meg a negyvenet.”

Paprika Bolygó

A Phiren Amenca önkéntesei összejönnek a régi Moszkva téren, hogy megtalálják vagy megalkossák a Paprika Bolygót, a helyet, ahol mindenkit szívesen látnak és senkinek nem kell félnie. A fészbúkon meghirdetett Where is Planet Paprika eseményre várják a csatlakozókat.

Mindez jelentős felháborodást váltott ki civil szervezetek és roma értelmiségiek körében. Az esetet tisztázandó szűk körű kerekasztal-beszélgetésre hívták a hetilap munkatársait a Független Médiaközpont által biztosított helyszínre.

Ellenséges megközelítés (a szerző fotója)

Ellenséges a megközelítés – a főszerkesztő szerint

A cikket joggal sérelmező újságírók (Sipos Júlia, a Kossuth Rádió tudományos szerkesztőségének tagja, Baranyi Mária szintén a Kossuth Rádiótól, Horn Gabriella a Független Médiaközpont és Papinot Ferenc a Sosinet munkatársaként, Mágó Károly a TV2-től, Szirmai Norbert médiamunkás, valamint Molnár Péter, a CEU munkatársa, szólásszabadság-kutató) a szűk körű kerekasztal-beszélgetéssel próbáltak lehetőséget adni a lap szerzőjének, Sípos Dórának – aki nem mellesleg a Rádió C munkatársa is volt –, valamint a hetilap főszerkesztőjének, Gál Gyulának, hogy az alapvető szakmai normákat felrúgó formát megindokolják, és közösen találjanak valamilyen megoldást a korrekcióra. A szakmai hibák természetesen csak a kisebbik problémát jelentik. A fő kérdés az, hogy érzik-e, értik-e a mai Magyarországon egy ilyen rasszista felhangokkal operáló cikk és címlap súlyát és felelősségét egy 600 000 példányos, ingyenesen és kéretlenül a postaládákba juttatott hetilap vezető munkatársaként.

A moderátor, Papinot Ferenc bevezetőjében annak a reményének adott hangot, hogy sikerül közös megoldást találniuk a problémára, s megértéséről biztosította a lap munkatársait, hiszen több százezres példányszámot kell fenntartaniuk, s nyilván ezért a figyelemfelkeltő címek, de ez – szerinte – túlment minden határon.

Gál Gyula egyből visszatámadott, mondván: szerinte tisztán látszik, hogy ellenséges a megközelítés – bár az nem derült ki, hogy ezt miből gondolja –, valamint leszögezte, hogy újságírói alapismeretekkel nem kíván foglalkozni (ami megnyugtató volt).

A kereskedelmi csatorna munkatársa arról kérdezte szenvedélyesen a sztoikus főszerkesztőt, hogy szerinte szerkezetileg érdekes-e a taglalt cikk. Mivel Gyula ezt nem értette, Mágó Károly újságírói alapismertetett: jól van-e megírva, jól vannak-e a gondolatok egymás mellé fűzve, kiegyensúlyozott-e az anyag? Egy újságcikk elvileg úgy születik meg, hogy amikor egy témáról valakit megkérdeznek, akkor megszólaltatják az ellenkező álláspontot is. Szerinte több elem is hiteltelen a riportban, már csak azért is, mert aki nyilatkozik, név nélkül teszi. Gyula szerint nekik nem szokott „kiegyensúlyozottsági” gondjuk lenni, egyébként is mit ért alatta, aki érti?

Itt kapcsolódott be Szabó Dóra, a szerző, mondván: esze ágában sem volt általánosítani, ezt sok ismerőse is tanúsítja. Ez egy ember története, aki elmeséli, hogy mi történik velük Kanadában, ez nem „a” cigányokról szól. Ott dől el a megítélés, hogy ki milyen következtetést von le mindebből. Mágó Károly viszont azt nem hitte el, hogy ezt Dóri elhiszi, hiszen így bárhol, bármikor, bárkiről bármi leírható anélkül, hogy a hitelesség biztosítva lenne.

Gyula felül

Gyula ekkor felült székén, s némi éllel megjegyezte, hogy ha ezt egy kezdő újságíró hozta volna be, akkor nyilvánvalóan nem közölte volna le a lapban. De mivel Dórival már régóta együtt dolgoznak, és ő a téma ismerője, nem vonja kétségbe, hogy a riportalany valóban létezik, és azt sem, hogy azt mondta, ami a cikkben megjelent. Tudhatjuk, hogy egy szerkesztőségnek bizalmi alapon kell működnie.

(Szópárbaj:

Mágó: Ilyen cikk, amit most leközöltek, nem jelenhetett volna meg máshol.

Gyula: Ezt mondod te.

Mágó: Mutasson egy ellenpéldát!)

Sipos Júlia szelíd hangon általánosabb kérdésekről beszélt inkább:

– Én rendszeresen olvasom a Helyi Témát, és azt gondolom, hogy egy olyan igazi, a szó jó értelmében vett bulvárlap a figyelemelkeltő címeivel, a tördelésével, fotóival, olyan népszerű celebritásokkal, ami érdekli az embereket. Én azért voltam megdöbbenve, mert a lap stílusától teljesen idegen témával jött elő. Lévén, hogy társadalomtudományi műsorokat készítek, van némi rálátásom arra, hogy egyáltalán a cigányok és a kanadai kivándorlások és visszavándorlások, az egész mögött egy olyan, sokkal mélyebb kontextus kívánkozik, ami abszolút elüt és kilóg a lap stílusából. Ilyen mélységű feltárást és komoly oknyomozó munkát, komoly megközelítést kívánó témákkal eddig nem nagyon találkoztam ebben a lapban, és ezért is döbbentett meg a téma feldolgozása. Ebben az összefüggésben, ami például a címlapon látható, ennek nagyon-nagyon rossz üzenete van a számomra. Nem azt nézem, hogy igaz vagy nem igaz, névvel vagy név nélkül; én onnan közelítettem meg ezt a dolgot, hogy egy átlagolvasó, aki ránéz a címre, „Magyar lelemény – cigány rafinéria”, már megint milyen attitűdöket hívhat elő, ami a részetekről talán nem is volt szándékos. Tehát ezért kérdezem, hogy…

Gál Gyula itt ismét közbevágott, immár indulatosabban:– Ne mentegessük már egymást! Készült egy cikk, tulajdonképpen egy interjú zanzája, ami egy jelenséget mutat be valakinek a látásmódján, saját személyiségén keresztül. Nem kell itt mentegetőzni: babusgathatunk dolgokat, de lehet a csúnya dolgokat is benne hagyni, a negatív dolgokat is meg kell írni… Mi voltunk például, akik a Pogácsás Julit bemutattuk, s ha valaki tényleg ismer, tudhatja jól azt is, hogy a Népszavában én voltam az, aki végigírtam az összes problémát. Soha semmiféle vita nem volt belőle. Hogy ha egyszer van egy negatív tendencia, és valakik rossz hírünket viszik a világban, és ez kormányszintű problémát okoz, akkor ezt valakinek fel kell dolgoznia. Én nagyon örülök, hogy ha vitát gerjesztettünk.

Baranyi Máriából, aki a Magyar Rádióban a roma műsorok szerkesztője, önkéntelenül kiszaladt a kérdés, hogy vajon miért érezték úgy, hogy ezzel s ilyen módon foglalkoznia kell egy bulvárlapnak. Mi volt az írás szándéka?

„Én csak hallgattam”

Sípos Dóra szerint pontosan tudhatjuk, hogy ez a téma az utcán hever, hogy ez milyen probléma, hogy mindenki erről beszél, de mindenki csak fű alatt, miközben ő ebben semmi kivetnivalót nem lát. Annál kevésbé nem, mert miért ne mehetne bárki külföldre, ha neki úgy jó:

– Vagy nyolc ember is volt, aki beszélt, de kérte, hogy a neve ne szerepeljen, mert nem akarta, hogy bántsák, ezért nem adta a nevét. S ezért ment ki, mert félt, hogy baja eshet. Én nem irányítottam a beszélgetést, csak hallgattam, amit mondanak, és nagyon sok minden kimaradt. S ha az is le lenne írva, akkor lenne csak botrány szerintem. Az derült ki a számomra, hogy azok a cigányok, akik kimennek boldogulást keresni, azok rettenetesen felháborodnak azok miatt, akik meg a kiskapukat keresik. Ez persze itthon is így van, és innentől kezdve engem nem érdekel, hogy cigány emberről van szó vagy nem cigány emberről – vannak, akik dolgozni akarnak és vannak, akik ezt megnehezítik. Én nem szenvedek attól a magyar embertől, aki börtönben ül, mert lopott. Ezt persze a cigányok sokkal hamarabb megkapják, hogy persze, mert cigányok vagytok. De ettől a probléma még probléma – aki lopott, az nem jó ember. Én nagyon remélem, hogy egyszer eljutunk oda, és ez nem most van, hogy lehet, hogy provokatív ez az egész, de ne az legyen a kérdés, hogy te cigányként milyen jó vagy rossz vagy, hanem betartod-e a szabályokat. És akkor mondhassuk ki. Nekem ennyi volt a motivációm. (…) Számomra viszont most elgondolkodtató, hogy mi az a téma, amibe érdemes belemennünk annak kockázatát felmérve egy ilyen terjedelemben, amilyen a rendelkezésünkre áll.

Mágó Károly itt már kifakadt, hogy egyszerűen elbeszélnek egymás mellett. Konokul arra várt, hogy megmagyarázzák az al- és felcímek sugallta szándékot és a címlapfotót, amely mellett semmilyen kommentár nem szerepel; az sem, hogy a fotó csak illusztráció, vagy hogy kit ábrázol a kép. Azt próbálta megtudakolni a szerzőtől, hogy felhívta-e a kanadai magyar követséget vagy egy kormánytisztviselőt. Utána járt-e, hogy ez tényleg így van-e?

– Én azt gondol(hat)om így ebben a formában, hogy ez egy kamu. Ez a kép nem az, aki kiment, ez az egész meg van írva, nevesítve-hitelesítve nincs, vagy elhiszem, vagy nem: én nem hiszem el. Komoly szakmai hiba az is, hogy nincs megkérdezve a másik oldal. A felmerülő kérdéseinkre pedig nem kapjuk meg a választ. Ha valaki valamire kíváncsi, megveszi azt a lapot amelyikből informálódni akar. Ezzel a lappal ez fel sem merül, mert ingyenes, nincs ilyen tétje, hogy financiálisan is felelősséget vállaljon az anyagaiért. És mindezt 600 000 példányban. Itt van az etika és a felelősség kérdése, hogy mit és hogyan raknak a címlapra.

Az általánosítás csapdája

A főszerkesztő ezt természetesen kikérte magának, hiszen dehogy nincs tétje a dolognak; azt, hogy ezen a vitán kell ülnie és magyarázkodnia kell, szerinte például annak számít. Azonkívül nem kutatók, hogy ilyen alapossággal tárjanak fel egy-egy témát.

Sípos Júlia, a Kossuth Rádió munkatársa egyetértett azzal, hogy fel kell tárni ezeket a problémákat, de műfajilag sem ez a lap, sem ez a cikk nem alkalmas erre. Egy ilyen népszerű újság, amit ingyen bedobnak a postaládákba, hihetetlen lehetőség arra, hogy azokat a pozitív roma példákat mutassa be, amiket a szociológusok, a szakemberek is hiányolnak a közmédiából. Itt élünk, tudjuk, milyen a társadalom, s ha van egy ilyen lap, annak nagyon-nagy a felelőssége ebben a kérdésben. A cikkíró szerint ha ezt az olvasók félreérthetik, az már régen rossz, de inkább nem mutatja be azt a diktafonfelvételt, ami az ügyvéddel való beszélgetésen és a kanadai nagykövetségen készült. Sokkal több információt adtak, mint ami a cikkben szerepel, s ha leírná, amit a nagykövetségen mondtak, akkor talán meg is köveznék.

Papinot Ferenc szakmai érveket próbált felvezetni, mondván: több alapos, terjedelmes anyag is készült már a kanadai történésekről. A Helyi Témának nincs módja ilyen terjedelemben körbejárnia a problémát, így viszont igen nehéz kikerülni az általánosítás csapdáját.

Szirmai Norbert más, személyes szemszögből próbálta megértetni az eset súlyát:

– Én arról beszélnék, Gyula, amit szerintem abszolút nem gondoltatok át, hogy ez mit jelent, mert mondjuk ülök a villamoson, valaki kinyitja mellettem ezt az újságot, rám néz, és mit gondol rólam? Nem rólad, hanem rólam. Egyértelmű… Persze, biztosan van a cigányok között ilyen is, de vannak értelmiségiek, halászok, költők, mindenféle, érted? Te azt érzed, hogy én általánosítok, mert én meg azt érzem, hogy te általánosítasz ezzel a cikkel, és így picikét elmegyünk egymás mellett.

Kőbánya blues

Gál Gyula erre megállapította, hogy ilyen alapon nem írhatnának riportot egy szívműtétről, mert nincs meg hozzá a szakmai tudásuk. Majd elmerengett, s hirtelen vágással előjött a tutival:

– A következőről van szó. Írtunk egyszer egy cikket arról, hogy a belsőség, a pacal megevése csökkenti a koleszterinszintet, mert volt egy ilyen hülye amerikai felmérés. Beperelt egy egyetemi professzor, hogy azonnal helyreigazítást kér, és ezt írásban is közölte, hogy ennyire nem lehetünk felületesek és általánosítóak, hogy ilyen hülyeséget írunk. Nekem nem feladatom az, hogy egy tudományos lap feladatát helyettesítsem a saját lapomban. Mindössze hivatkoztunk egy nagyobb kutatási eredményre.

Mágó Károly azonnal felhívta a figyelmet arra, hogy pont itt jutottak el a probléma lényegéhez: a pacalnál tudományos kutatásra hivatkozott, a cigányokkal kapcsolatban viszont semmilyen kutatásnak nem jártak utána: „Ezt most érti?”

A mondat, az mondat

De Gyula nem értette. Szerinte az a probléma, hogy mindenki olyasmit akar belelátni a cikkbe, ami nincs is benne. A kritizált cím társasági beszélgetésben hangzott el, aminek a szövegkörnyezetét nem meséli el, mert senkinek semmi köze hozzá. Ha kell, akkor bíróság elé áll, ahogy mindig. Ez a mondat fejezte ki azt az ügyvédi mutyit, amiről a fiatalember beszélt. Lehet, hogy rossz döntés volt ezt a mondatot kiemelni, de azt nem szeretné, hogy olyat magyarázzanak bele, ami nincs benne. Most itt van tíz ember, meg volt másik tíz, aki a hasonló aggályokat vetett fel, de ennyi, pedig hatszázezer példányban nyomták ki. Szerinte itt valami aránytalanság van.

E gondolati ívnél felzúdult a helyiség:– Ezt komolyan gondolta, hogy csak tíz embert zavar és kész? – fakadt ki Szirmai Norbert. – Komolyan gondolta? Át tudja élni a helyzetemet? Csak a címet olvassa el mellettem egy magyar ember, ott ülök mellette, át tudja élni? Annyit olvas, hogy Cigány rafinéria, látja ezt a nem túl szimpatikus fotóillusztrációt, napszemüvegben, kapucniban a roma fiatalembert, akiről azt sem tudni, ki-mi. Nagyon fájdalmas, ha csak egy vállrándítás a válasza erre.

Gyula azzal érvelt, hogy minden téma kényes. Ha a vasutasokról jelenik meg egy kritikus cikk, akkor magára haragít több tízezer vasutast. Az a gond, hogy nem értik egymást. Ezzel Szirmai is egyetértett, de másképp: az a probléma, hogy Magyarország 78 százaléka előítéletes. És ez az, ami sokkal nagyobb felelősséget ró az újságíróra, mintha a pacalról írna. Ezért próbálta kiemelni Sípos Júlia, hogy egy ilyen lapnak mekkora a felelőssége abban, hogy milyen témához milyen eszközökkel nyúl.

Gál Gyula nem tagadta meg tömbösített intellektualitását a visszakérdéssel: „Nem lehet azt mondani, hogy rafináltak?”

Legalább egy roma

Hatalmas erőfeszítéssel próbálták megértetni vele, hogy ha egy konkrét emberről mondják azt, hogy rafinált, azzal nincs baj. Ha általában a szakállas emberekre mondják, azzal baj van. Mit lehet mondani egy gyereknek, aki ezt olvassa?– Ezt értem, ez az amerikai „píszí”. Hát mit tudom én, mit mondjon a gyerekének. Ez egy blikkfang. Még a végén rám sütik, hogy jobbikos vagyok. Gyula állta a sarat.

Dóra bevállalta, hogy esetleg szakmai hiba történt, de pozitívumnak értékelte, hogy legalább elindult egy vita, ami ezzel a témával foglalkozik, s aminek folytatása is lehet.

Ezen természetesen el lehet gondolkozni – tette hozzá a főszerkesztő is. Ám egy újabb vallomással kissé mindenkit meglepett:– Ööö… én vagyok az az újságíró, aki eltemette a pápát egy nappal előbb, ezt mindenki tudja, Lakat T. Károly fel is szólított, hogy mondjak le. Az történt, hogy kettő órakor volt nyomda, ez fizika, és voltak jelek, hogy meghalt, csukogatták a kaput és el kellett dönteni kettőkor, hogy mi legyen címlapon. És betettem. Vannak rossz döntések, de másnap az ember meghalt. Hálisten a Helyi Téma nem a kurucinfo, ha valamit elszúrunk , azt szoktuk orvosolni. (…) A Népszavában például, amikor ott dolgoztam, az sem jelenhetett meg, hogy cigány. És azért nem szoktunk olyanokat írni, hogy „cigányok és magyarok”. Mindenképpen gondoltam, hogy vitát fog gerjeszteni, de nem gondoltam, hogy a Norbert ettől megsértődik vagy rosszulesik majd neki. Úgy válogatom meg a kollégáimat, és jönnek velem szerkesztőségről szerkesztőségre, akik nálam jóval érzékenyebbek bizonyos témákra, amikre én nem vagyok érzékeny. Ilyenkor őket szoktam megkérdezni, hogy túlmehetünk-e egy határon vagy nem. Vagy még a határon vagyunk.

Szirmai Norbert szerint még nagyon sokan vannak, akiknek ez igen rosszuleshetett: több tízezer cigánynak. Ebbe valószínűleg nem gondoltak bele. Jogos elvárás lehet, hogy egy olyan lapnál, amely hatszázezer példányban eljut legalább egymillió olvasóhoz, legalább egy roma munkatárs dolgozzon. Ehhez szakmai segítséget is felajánlottak.

Epilógus

A későn érkező, halk szavú Molnár Péter szelíd intelligenciával próbált alternatívát keresni a szenvedélyes, nem csak szakmai útkeresésben:

– Én már régóta úgy tapasztalom, hogy az oktatás, a felvilágosítás, a művészet eszközeivel kell és lehet az előítéletességet leküzdeni. Szerintem az egy nagyon jó gondolat, ami az előbb felmerült, hogy azonos módon és lapoldalon helyre kéne tenni ezt az egész dolgot, amiről vitatkozunk. Ez a lap ázsióján is nagyot lendítene. Értem, hogy felmerülhet az a szempont, hogy Magyarországon, ahol majdnem nemzeti konszenzus a cigányellenesség, és ez nagy szégyen, az olvasók egy része ezt idegenkedve fogadná, de azzal nem kell foglalkozni, és muszáj vállalni. De szerintem ezt végig kell gondolni, mert lehetnek olyanok, akik elvárják a helyre tevés valamilyen formáját. S ha ezt a lap megteszi, azzal csak nyerhet, ha önként korrigálja ezt a rémes szóbeli kirekesztést, ami a címbe becsúszott.

A főszerkesztő változatlanul értetlenkedett. Az egy dolog, hogy vita van egy cikkről – de kitől kérjen elnézést? Azoktól, akik rossz hírünket viszik Kanadába? Szerinte nyilvánvaló, hogy nem akartak megsérteni senkit, és nem járható az az út, hogy a lapban kitesznek egy plakátot, hogy ő mekkora rasszista. A megoldás abban van, hogy az ilyen kényes kérdésekben sokkal több konzultációra van szükség. Előrébb vinné a dolgot, ha ebben segítséget kapna. Abban  mindannyian egyetértettek, hogy úgy szeretnének felállni ettől a vitától, hogy valamilyen eredményre jutnak. Nem az a fontos, hogy bárki – roma vagy nem roma – megsértődik-e ezen a cikken, hanem azt kell megérteni, hogy milyen hatást válthat ki egy ilyen anyag. Egy negatív felhangú cím jóval erőteljesebb hatást érhet el, mint tucatnyi tanulmány.

– Kitől kérjenek elnézést? Szerintem mindenkitől – ajánlotta Molnár Péter –, hisz egyenlőek vagyunk egyenlő szabadsággal, tehát feltételezzük azt, hogy ez mindenkit zavar. Bár én nem éreznék semmilyen nyilatkozatot rasszista beismerésnek, de például az is megoldás lenne, ha a lap visszatérne a témára, bemutatva egy olyan jelenséget, ami fordíthat ezen az egész hatáson.

Végül e szándéknyilatkozat szóbeli elfogadásával zárult a szenvedélyes szakmai szimpózium.

Epilógus plusz

Nos, két-három hét elteltével valóban teljesítette vállalását a Helyi Téma főszerkesztője. A címlapsztori Nagy zűr kis Kínában címmel a kínai piac sajátos etnikumait és tevékenységét elemezte. Kissé lejjebb s jóval kisebb fotón a világhírű, liszt-díjas gitárművészt, Snétberger Ferencet mutatták be, aki az általa létrehozott és nevével fémjelzett alapítvány segítségével hátrányos helyzetű, tehetséges gyerekeket segít. Nos, kedves fehér gyerekek, magához hűen a gitárművészt pozitív felhangú etnikai alapon határozta meg a szerkesztőség és Gál Gyula. Gratulálunk a zsurnalizmus pacal pápájának, Vitézy Tamásnak és a jelen kor újságírói éthoszának, hogy minderre közönyösen pucolja a krumplit rántotthússzagú hétvégéken. Nem téma.

Magyar Helsinki Bizottság logó

A Nemzeti Társadalmi Felzárkózási Stratégia végrehajtására készített kormányhatározat a kormány azon intézkedéseit foglalja magában, amelyek célja a jelentősen hátrányos helyzetű emberek – köztük a mélyszegénységben élő romák – társadalmi befogadásának és beilleszkedésének elősegítése. Az intézkedések megvalósításért a különböző minisztériumok felelősek. A BM ennek keretében a rendőrségre bízta egy modellprogram kidolgozását „[...] az iskolarendszerben nem elérhető cigány gyerekek és fiatalok jogkövető magatartási kultúrájának erősítésére”.

A négy civil szervezet február végén felkérést kapott a rendőrségtől, hogy vegyen részt a modellprogram kidolgozásában, azonban a szervezetek már a felkérés kézhezvételekor jelezték: érthetetlen, hogy a BM miért korlátozza a célcsoportot a cigány gyerekekre és fiatalokra, amikor a Felzárkózási Stratégia általában a fiatalok jogkövetésének elősegítését írja elő és semmiféle etnikai alapú szűkítést nem tartalmaz. A civilek szerint a BM által a rendőrségnek adott feladat-meghatározás indokolatlanul etnicizál és stigmatizál, ugyanakkor az intézkedéssel érintett célcsoportot a szükségesnél szűkebbre szabja. A megnevezés azt sugallja, hogy csak a cigány gyerekek nem tanúsítanak jogkövető magatartást, miközben nyilvánvaló, hogy ez nem származástól vagy társadalmi helyzettől függ.

A fenti érvekre hivatkozva a civilek személyesen és levélben is jelezték a rendőrségnek és a BM-nek, hogy – bár örülnek a kormányzat és a civil szervezetek együttműködésére vonatkozó szándéknak – a munkacsoportban csak abban az esetben vesznek részt, ha a megnevezés és a célcsoport meghatározása nem etnikai alapon történik. Azonban a BM közigazgatási államtitkára levelében arról tájékoztatta a civil szervezeteket, hogy a kérés ellenére nem változtatják meg az elnevezést. Ezt megdöbbenéssel vegyes csalódottsággal vették tudomásul a civilek, hiszen számukra szimbolikus szempontból rendkívül fontos, a gyakorlatban a kormányzat részéről minimális ráfordítással teljesíthető kérés figyelmen kívül hagyása miatt ér véget a közös munka. A civilek úgy gondolják, hogy azok a civil szervezetek, amelyek a romák esélyegyenlőségéért, a velük szembeni megkülönböztető bánásmód visszaszorításáért küzdenek, egy eleve sztereotípiákon alapuló elnevezéssel létrehozott munkacsoportban nem vehetnek részt.

A civil szervezetek a Felzárkózási Stratégiáért felelős Balog Zoltán államtitkárnak és a modellprogram létrehozásáért felelős belügyminiszternek is levelet írtak, amelyben jelezték, hogy a munkacsoport elfogadhatatlan elnevezésén túl problémát jelent az is, hogy a modellprogram megvalósításának alapfeltételei hiányoznak. A munkacsoport a működéséhez egyetlen fillért nem kap, a feladat elvégzéséhez szükséges humánerőforrás nem áll rendelkezésre. A jogkövető magatartás kialakításának elősegítését kizárólag a rendőri állományra bízzák, holott – régóta tudjuk –, hogy csak komplex intézkedésekkel, széles körű szakértelem (pl. pedagógiai, szociális munka) bevonásával lehetséges az elkövetővé és áldozattá válás megelőzése. A megvalósításra rendelkezésre álló egyéves időtartam rövid, a fenntarthatóság egyáltalán nem biztosított. Ezért a civil szervezetek arra kérik a minisztériumi vezetőket, hogy vizsgálják felül a Stratégia végrehajtására vonatkozó terveket.

A 90-es évek elején roma értelmiségiek és tudósok javaslatára került be a Romani eredetű Pharrajimos fogalom a holokauszttal rokon meghatározások közé. Konkrét jelentése szétvágatás, megsemmisítés, elpusztítás, kiirtás és elsősorban a náci Németország, a Független Horvát Állam, Magyarország és szövetségeseik által a második világháború ideje alatti romák ellen elkövetett népirtásra utal. Mivel a kelet-európai romák kevésbé voltak szervezettek zsidó sorstársaikhoz képest, így a Pharrajimos-ra vonatkozó adatok nem megfelelően vagy egyáltalán nem kerültek időben dokumentálásra. A ma még elsősorban aktivisták által használt fogalom sok esetben még az áldozatok és a túlélők hozzátartozói számára is ismeretlen.

A belzec-i koncentrációs táborban a kerítéshez közel a szabad ég alatt várakozik egy csoport roma a kipufogó gázzal gyilkoló teherautóra

Talán fentiek ismeretében nem meglepő, hogy a Romák esetében csak négy-öt évtizeddel az események után került sor kártérítési igénnyel kapcsolatos eljárásokra. A korábbielutasító indoklásokban egészen elképesztő hivatkozásokat találni. Német hivatalok jegyezték meg, hogy a Romák üldözésére elsősorban nem faji okból, hanem a beilleszkedési hajlandóságuk hiánya és bűnözési hajlamuk miatt került sor. Az abszurditást tovább fokozta, hogy indoklásul a harmincéves háború során tömegesen lemészárolt romák esete szolgált. Végül a Nyolcvanas évek elején kért a német állam bocsánatot a romáktól a korábbi bűnök miatt és indulhatott meg a kártérítés folyamata is.

A magyarországi Pharrajimos első áldozatai még a Kárpát-alja és a délvidék 1941-es visszacsatolása idején haltak meg, mivel a magyar hatóságok: az idegenrendészet és a csendőrség elsősorban a visszakapott területek zsidó és roma lakóit, – akik nem tudták hivatalos papírokkal igazolni magyar állampolgárságukat – áttették az ukrajnai illetve szerbiai hadműveleti területekre, ahol a megszállók tömegesen legyilkolták őket.

A következő népirtás a német megszállással kezdődött el 1944-ben. Először az internáló táborok zsidó és roma foglyait hurcolták április közepén Auschwitzba, megkezdődött a romák gettóba zárása, kényszermunkatáborokba hurcolása a kárpátokba, a délvidékre, illetve hazai uradalmakba, gettókba, lágerekbe augusztusban cigány munkaszolgálatos századokat állítottak fel, október elején már csendőrök által elkövetett tömeggyilkosságok áldozataivá váltak romák Nagyszalontán, Dobozon, Pocsajban. Amikor a központi kormányzás a Nyilaskeresztes Párt kezébe került, október végén megtiltották, hogy elhagyják állandó lakóhelyüket, ami a deportálás előtti intézkedések Németországban is bevett módszere volt, majd novembertől tömegesen szedték össze a romákat szervezetten illetve razziákon és a komáromi Csillag Erődbe zárták őket. Innen indultak a vonatok szombatonként a németországi lágerek: Dachau, Mauthausen, Rawensbrück, Bergen-Belsen, Natzveiler felé a romák ezreivel. A front közeledtével egyre több romát gyilkoltak meg a helyszínen – Lengyelben, Lentiben, Szolgaegyházán, Szabadbattyánban. A gyilkolás az utolsó pillanatig folyt. Miután a német hadsereg visszafoglalta Székesfehérvárt az oroszoktól, az ottani romákat a várpalotai vár előtt és a Grábler tónál – összesen 118 főt férfiakat, nőket, gyerekeket – meggyilkoltak azon az alapon, hogy egy rémhír szerint segítették a Vörös Hadsereget.

A novemberi országos razzia után történtekről egy jánosházi roma túlélő a következőképpen számolt be:

„Ahogy a falvakon meneteltünk át, mások is csatlakoztak hozzánk, cigányok és rendőrök. Néhány csecsemő meghalt útközben, és volt olyan, aki szökni akart – ezeket agyonlőtték és az út szélén hagyták. Körülbelül két hét alatt értünk Komáromba, közben alig ettünk, és vizünk is alig volt. Sokan meghaltak, amikor kitört a tífusz, másokat meg meggyilkoltak. A halottakat egy nagy gödörbe hajították, és oltott meszet öntöttek rájuk. Egy nap marhavagonokba tereltek bennünket, hogy már nem is tudom, hová vigyenek. ’Rohadj meg, zsidó-cigány!’ üvöltött rám a nyilas őr, miközben belökdöstek a vagonba. Hirtelen megszólaltak a szirénák, és bombák hullottak. A mi vagonunk is megsérült, és néhányan megszöktünk. Körülbelül egy évig az erdőben bujkáltunk, amíg vége nem lett a háborúnak.”

A háborút követően számos, egymástól olykor különösen eltérő adat látott napvilágot a roma áldozatok számát illetően. A nácik által megszállt területeken a roma lakosság 80%-a egyes területeken 90%-a esett áldozatául a népirtásnak. Magyarországon a kései hatalomátvétel miatt ez a szám alacsonyabb. A fasiszta üldözést szenvedettek száma,- ide értve a német lágerbe hurcoltakat, a hazai kényszermunkásokat, munkaszolgálatosokat vagy egyéb módon meghurcoltakat,- a korabeli populáció egynegyedét kb. 50 ezer romát tesz ki, akiknek 10-20%-a halt meg az üldöztetés során. Sajnos pontos számokkal, az áldozatok névsorával még adós a történettudomány.

Maszkok

A kultúrák megismerése és megértése elválaszthatatlan azok ethoszának, értékeinek és normáinak értelmezésétől. Mit jelent a „jó” és a „rossz”, az „értékes” és az „értéktelen” fogalma egy kultúrában? Milyen világszemlélet fejeződik ki ezeken a fogalmakon keresztül, és hogyan kapcsolódnak ezek a mindennapok kulturális gyakorlatához? Mikor döntünk, cselekszünk „jól” vagy „rosszul”, mikor és hogyan válunk mi magunk és cselekedeteink „értékessé” vagy éppen „értéktelenné, „hasznossá” vagy „haszontalanná” közösségünk szemében? Mikor tanuljuk meg ezeket és a hozzájuk kapcsolódó normákat, kulturális és társadalmi jelentéseket, hogyan kommunikálunk ezeken keresztül kultúránkkal, és hogyan hat mindez személyiségünkre, illetve a társadalomban elfoglalt státusunkra és szerepünkre, identitásunkra? Milyen ideológiai, társadalmi diskurzusok folynak és gyakorolnak ránk hatást ezeken a fogalmokon keresztül? Hogyan ismerhető meg és értelmezhető egy másik kultúra ethosza, milyen kutatás-módszertani é s etikai kérdéseket vetnek fel az ezekhez kapcsolódó kutatásaink? A konferencia során többek között ezeket a kérdéseket járják körül.

A konferencia főbb témakörei:

- Mi az „érték”? Kulturális minták és normák egyes közösségekben.

- Ethosz, morál, erkölcs fogalmai különböző kultúrákban.

- A szocializáció és enkulturáció aspektusai esettanulmányok tükrében.

- Értékkategóriák a kultúrákban. „Értékválság”, „értékőrzés”, „értékteremtés” fogalmai

ideológiák, politikai folyamatok tükrében.

- Tradíció és adaptáció kérdései. Kulturális változások és azok változatai egy kultúra életében.

- Hősmítoszok, személyiségminták.

- A „fundamentalizmus” fogalmai, formái, kategóriái, jelentései társadalmi-kulturális

kontextusokban.

- Kulturális emlékezet és performativitás.

- Értékek, sztereotípiák és identitások.

- Kultúrák és értékek vizuális megjelenítése, bemutatása.

- „Értékközeli” és „értéktávoli” megközelítések a kutatás során. Módszertani és etikai kérdések.

- A kutatási eredmények és a társadalmi diskurzusok metszéspontjai.

Egy filippínó horgonyember

Nem is csak úgy egyszerűen jó legyen, nekünk, hanem elnökileg, a köztársaságnak. Fraktionsvorsitzender Herr doktor Lázár is bejelentette, hogy lesz ám komoly gyűlés, tárgyalnak majd, meg nagy ívű előadás a sajnálatosan szomorú helyzet miatt kialakult sajnálatosan szomorú helyzetről, és döntés ilyen hamar aligha, mert az ív az nagy, az bezony kurva nagy, oszt bár van ám titkos óverdóz, de ki tudja. A jelölés az Ő dolga. Hát persze, ki másé is lenne, mondhatnám én erre, és éppen ezért izgultam is, hogy megtalálja-e azt a megfelelő személyt, aki megtestesíti, szolgálja, védi és őr és jogrend és alkotmányosság, ugye elkötelezett híve. A magyarnak. Mondjuk tudtam én, hogy Ő, aki az építendő új felcsúti futballstadionnal felemelkedett immár abba a szellemi magaslatba, amelybe csak a ritka kivételek emelkedhetnek, mint például a magyar univerzum második leghíresebb juhászbojtára, az akasztói  Stadler Jóska, tehát Ő e magaslaton már nemigen tévedhet, s bár eddig még csupán tippelt, de bízhatunk benne, megtalálja. Igen ám, de marad még akkor is a kínzó kérdés, vajon ez az akadékoskodó, a kákán is folyamatosan csomót kereső frakció megszavazza-e. Mert hát tényleg, nehogymá’ még ezé’ is meg kelljen küzdenie, nehogymá’ még pont Ő magyarázza. Neki a joga, de hát már csak ilyen ez a hülye demokrácia, hogy a végén még belepofáznak. Mint mindig. Szóval izgultam, egész nap baromira izgultam.

Összegyűltek tehát, én meg csak rágtam a körmömet, vagyis rágtam volna, ha nem lennék ilyen tetű lassú, mert a körmöm a számtól még vagy jó tíz centire járt csak, amikor a magyar glóbusz leghíresebb igazmondója felszállt, mint a híres fehér füst, és azt mondta: horgonyember. Bár sejtelmem sem volt egy pillanatra, ez mi a faszt is jelent, de azt rögtön tudtam, hogy elkötelezett, őre és védelmezője, megtestesítője és egyben legkiválóbb képviselője, híve és rendületlenül. Magyar. És bár az agyam nem sokkal gyorsabb egy dinoszauruszénál, azért még lassacskán nekem is derengeni kezdett: apám, ez csak az Áder Janó lehet. Mert vártam én, hogy a Kövér doktor, a Bayer doktor vagy akár a Tőkés doktor, a Kerényi doktorról már nem is beszélve, egytől-egyig őrei és megtestesítői, mi több, elkötelezettjei és rendületlenül. Magyar. Csak valahogy egyikük sem olyan izé. Mármint nem úgy értem, félre ne magyarázzák, tök izék ők mindannyian, nem akarom én itten az inszinuációt, majd még jól levérvádaznak engem, szóval igenis izék ők egytől-egyig, vérbeli izék, csak hát valahogy egyikük sem egy olyan igazi horgonyember. Aki nyugalmával, bölcsességével, tiszta magyar, igen, nem ám ánglius, hanem tiszta magyar beszédével testesíti meg, amit a horgonytól elvár az ember. Kompország, mától horgony a neved.

Horgony a neved, ezt vésd jól az eszedbe. A felszálló fehér füst szerint, eztet jól jegyezd meg, Ő maga mondta. A nagy stadionépítő, a felcsúti Stadler Jóska. Pontosan akkora bölcsességről téve tanúbizonyságot, mint egykoron a szocik, amikor a szépemlékű Szili dottoressát jelölték a legmagasabb magyar székbe, egyben az országot a legmagasabbról leszarva. Aki pontosan ugyanannyira kellett a hőn és elkötelezetten magyar népnek, mint most kell minden Jánosok leghorgonyabbika. Nem mondom, Palibá sem volt egy kutya, de hát mégiscsak bajnok, meg is őszült már a saját fogalmai szerinti tisztességben, meg nem is alapító. Atya. De őt még le lehetett nyeletni azokkal, akik lenyelni mindig mindent szívesen szoktak, és a lóláb is csupán lólábnyit lógott ki a lólábkilógatóból. De a Janó, valljuk meg, mégiscsak más. Már nem is lóláb, hanem egy valóságos dajcstamás. Amúgy, és akkor legyünk hozzá most kíméletesek és belátóak, teljességgel függetlenül a személyes kvalitásaitól. Mint ahogyan egykor a szépemlékű Szili dottoressával sem a (sajnálatos módon nagyon is hiányos) kvalitásai miatt adódott a fő probléma. Hanem avval, hogy pártpolitikusi érdemein (upsz!) kívül sajnos az égvilágon semmit, de semmit nem tudott felmutatni. Akár a Janó. Aki lehetne tehát akár a legfaszább csávó, akkor is tökéletesen alkalmatlan lenne a számára most kijelölt pályára. Úgy meg, hogy még azt is elképzelhetőnek tartom, nem is ő a legfaszább csávó, végképp alkalmatlan.

Akkoriban, amikor a szocik szarták le magasról az országot, még működött az önvédelemnek valamiféle reflexe. Most, amikor a Fidesz teszi teljességgel gátlástalanul ugyanezt, attól tartok, már nem. Sem egy tunguz sámán, sem a magyarok istene nem fog megmenteni minket attól, hogy hazánk következő köztársasági elnöke doktor Áder János legyen.

Az ember, aki szigorítaná a BTK-t

A sors kegye folytán Schmitt Pál lemondatásával Orbán Viktor számára megadatott a lehetőség, hogy korábbi hibáját orvosolva, olyan jelöltet állítson, aki a morális válságtól sújtott országban képes lesz az elnöki hivatalban megrendült állampolgári bizalom helyreállítására. A miniszterelnök szerint a leendő köztársasági elnöknek valódi „nyugalmat kell sugároznia”, melyet életpályája, karaktere, kisugárzása, valamint a személyét övező tisztelet és megbecsülés révén ér el. A FIDESZ elnökség Orbán Viktor javaslatára Áder János személyében véli felfedezni ezeket az erényeket.

Abban az Áder Jánosban, aki felelőse és első számú kidolgozója volt az igazságügyi reformjavaslatnak. Mely Európában példa nélküli módon korlátozza a bíróságok függetlenségét, s végső soron – mint arra Brüsszelből több ízben is rámutattak – alapjaiban sérti az állampolgárok tisztes igazságszolgáltatáshoz való jogát és egyik akadálya az IMF megállapodásnak. Abban az Áder Jánosban testesülne meg ezek szerint a magyar nemzet egysége, aki élharcosa a demokratikus jogok lebontásának. Ezentúl személyében sérthetetlenül ő uralkodna a demokratikus állami berendezkedésünk felett.

Ez az Áder János lenne hivatott arra, hogy az alkotmányossághoz utalja a jogellenes törvényeket. Ő lenne szükség esetén rendíthetetlen gátja egy önmagát korlátozni képtelen kormányzat törvénykezési ámokfutásának.

Várhatjuk-e mi, egyszerű állampolgárok, hogy a jogellenes jogalkotó által helyreáll a köztársasági elnök hivatalának tekintélye?

Számíthatunk-e arra, hogy Áder János révén, aki a nemzetközi diplomácia nyelvén csupán botladozni képes, tisztességgel képviseli nemzetünket határainkon innen és túl?

Élvezheti-e olyasvalaki az állampolgárok megbecsülését, aki hiányos nyelvtudása révén már EU parlamenti képviselőként is élcek és otromba tréfák áldozatává válhatott?

A Magyar Szolidaritás Mozgalom válasza a feltett kérdésekre határozott NEM!

Nyomatékosan felszólítjuk Orbán Viktort és a FIDESZ-t, hogy a rövidtávú politikai érdekeken felülemelkedvén olyan személyt jelöljenek köztársasági elnöknek, akinek értékrendje szuverén, akinek tisztelete egy széles körben elismert életműből fakad, s akinek szolidaritása a magyar állampolgárokkal minden vitán felül áll!

A magyar állampolgárok a nemzetközi diplomácia nyelvet nem bíró, nemzetközileg vitatott jogszabályokat kidolgozó orbanisztáni bábnál jobbat érdemelnek! A Szolidaritás Mozgalom pártoktól független, erkölcsileg hiteles és rendíthetetlen, az állampolgárokkal szolidáris köztársasági elnököt követel Magyarországnak!

Fehérvár és én (Cserpa a belvárosban)

Nem tudjuk, hogy Cser-Palkovics András (népiesen: Cserpa) polgármesteri karriermentő magánakciójához mit szóltak a Fidesz országos vezérkarában. Hasonlóképpen egyelőre még arról sem szivárgott ki semmi, miként fogadták főnökei az egykori alszóvivő legutóbbi, szélsőjobbnak tett gesztusát. „A Fidesz nyílászárói olyannyira tökéletesek, hogy rajtuk legfeljebb csak a kéményen visszaáramló szénmonoxid fog majd ki egyszer” – mondta erről a barátom, akinek, bár szakmailag teljesen helytálló a véleménye, politikailag korántsem értékelhető korrektnek, lévén ő egy székesfehérvári Zappa-rajongó, anarchista kéményseprő. (Így, költészet napja tájt különösen figyelemre méltó a népharag szénmonoxidként történő megjelenítése.)

A fehérvári polgármesteri hivatalban is észlelhető már némi „visszaáramlás”, egyre többen érzik úgy a korábban Fidesz-zemberek közül is, hogy gáz van, vagy valami messzebűzlőn szivárog a Nemzeti Együttműködés Kormányának helyi szentélyéből. Pedig csak beteljesedni látszik a népét dakota közmondásokkal átnevelő felcsúti középpályás sokat idézett jövendölése: lassan, de biztosan Fehérváron is összeér, ami összetartozik.

Történt ugyanis március 21-én, hogy a koronázó város Maroshegynek nevezett szegletében, pontosabban annak a 70-es úton létesített körforgalmában (!)székelykaput avattak, amelyen a Trianon Társaság, a Történelmi Vitézi Rend, a  Jobbik, a Toroczkai-féle Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom , a Magyar Nemzeti Gárda és egyéb  „hagyományőrző” szervezetek társaságában Cser-Palkovics András országgyűlési képviselő és polgármester is jelen volt. A Fejér Megyei Hírlap fotóinak képaláírása szerint: „Kovács Gábor és fia faragták azt a székelykaput, amely Maroshegyen, a Balatoni út városba vezető szakaszán, a körforgalomnál fogadja a déli irányból Székesfehérvárra érkezőt.Az avató ünnepségen részt vett Csíkszereda polgármestere, Ráduly Róbert Kálmán is. A kapu fölállítása Brájer Éva (maroshegyi – T. J.) képviselő kezdeményezésére, a Fejér Szövetség közbenjárásával, társadalmi összefogással valósulhatott meg.”

A székelykaput a Balatoni úti körforgalomba álmodó Fejér Szövetség szerint a tudósítás meghamisítja a tényeket, ugyanis: „A székelykapu-állítást a Fejér Szövetség kezdeményezte – Brájer Éva előzetes közbenjárásával (hiszen az megkerülhetetlen volt) – függetlenül attól, hogy kinek és mikor volt erre vonatkozóan bárminemű ötlete. Mindenki vállalja azt a szerepet, amit ebben a felemelő eseményben valójában játszott! Ennek pontos és hiteles megfogalmazása egy ilyen mértékű társadalmi összefogás és a Fejér Szövetség tagjai által a székelykapu-állításban vállalt több mint 70%-os anyagi teherviselése és teljes felelősségvállalása mellett nemhogy nem elhanyagolható, hanem súlyos erkölcsi felelősség! A hitelességhez az is hozzátartozik, hogy Ráduly Róbert Kálmán a Fejér Szövetség meghívását elfogadva érkezett Székesfehérvárra. A Székelykapu (sic!) állításon a két polgármesteren kívül részt vett és a Fejér Szövetség által szót kapott: Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke és Szabó Sándor András nemzetes lovag…” – írta az fmh.hu-n megjelent tudósítást kommentálva a Fejér Szövetség Sajtószolgálata. Honlapjukon nyílt levélben is kifejtették felháborodásukat, mindazonáltal köszönetüket is kifejezték „Csíkszereda és Székesfehérvár polgármestereinek, Ráduly Róbert Kálmánnak és Cser-Palkovics Andrásnak a személyes szerepvállalásért, a társadalmi összefogást erősítő határozott kiállásáért”.

A körforgalmi nemzetegyesítő szélsőjobbos happeningről a Népszabadság is beszámolt (Cser-Palkovics teljesen begárdult – nol.hu, 2012. március 31.). „Árpádsávos zászlók, gárdista- és más hasonszőrű szervezetek társaságában szónokolt a fideszes Cser-Palkovics András. Nevezett személy Székesfehérvár polgármestere, parlamenti képviselő. Eddig nyilván elkerülte a figyelmét, hogy a Fidesz mennyire keményen küzd a szélsőjobb ellen.” – írta Czene Gábor. Ahogy az egyik fehérvári kommentelő megjegyezte: „Madárfejű Lajcsika jól érezte magát a szélsőjobboldali gyűlésen. A Fidesz soha nem határolódott el a náci söpredéktől, ez a cikk is ezt bizonyítja. Cser-Palkovics egy súlytalan tökfej, egy kis senki. Nagyot fog bukni, aztán kedvére ájtatoskodhat a templomban.”

No de addig még jó néhány hasonló rendezvényen kell Cserpának szónokolnia. A Fejér Szövetség a székelykapu állításával csak egyik célkitűzését pipálhatta ki Hét áldást Fehérvárra! című, nagyívű programjából. Hátravan még a Horthy-szobor, a testvérváros, Csíkszereda tiszteletére rovásírásos táblák elhelyezése a városban, a Trianon-emlékhely és országzászló állítása, no meg annak kiharcolása, hogy legyen Fehérvárnak „a Dél-, Fel- és Őrvidéken és Kárpátalján is testvérvárosa”.

„Szállj le ide, sólyom!” – könyörög honlapján totemállatához a legigazabb magyarokat soraiban tudó Fejér Szövetség. Kétségtelenül szükség is van a hét áldásra, a sólyomra, hiszen „Székesfehérvár határát mára az idetelepült multinacionális vállalatok bádogvárai (!) uralják. Az egykori királyi városból alig látszik valami…”

Makk Károly

A Litera Egy világnézeti klub címen havi egy alkalommal nyílt szerkesztőségi beszélgetéseket tart, melyeken betekintést engednek műhelymunkáinkba, és fontos, a szerkesztőket, valamint a közvéleményt foglalkoztató irodalmi, kulturális és a sajtót érintő kérdéseket bocsátanak vitára. Volt már szó a folyóiratok helyzetéről, a magyar dráma és a magyar film mai állapotáról, a televíziózás, rádiózás helyzetéről, az ügynökkérdésről és az oktatásügyről is.

Április 17-én – tekintettel Örkény István születésének 100. évfordulójára – rendkívüli eseményre várják a közönséget.

Vendég: Makk Károly filmrendező.

Makk Károly Örkény művéből készült, Macskajáték című filmjének levetítése után a rendezővel, Makk Károllyal lesz beszélgetés Örkényről, a Macskajátékról, személyes élményekről, emlékekről, saját filmrendezői pályájáról.

Makk Károlyt kérdezik: Szekeres Dóra és Nagy Gabriella, a Litera szerkesztői.

A teljes film itt megtekinthető: Macskajáték

Örkény Istvánnal készült interjú a Macskajátékról

Az Örkény-oldal itt elérhető

Az Egy világnézeti klubról bővebben a Literán olvashatnak.

Az esemény a Facebookon.

Helyszín: Nyitott Műhely – Budapest XII. Ráth György u. 4.

Részben ez az oka, hogy az általam leírt történetek egy része „tele van férfifölényű párkapcsolati sztereotípiákkal”. Sándor Erzsi szerint úgy láttatom a nőket, ahogyan az őket birtokló férfiak láttatják. Valóban: kevesebbet tudunk arról, mit gondolt Rózsa Zsuzsa Krúdy Gyuláról, mint fordítva, ő ugyanis nem írta le olyan részletességgel az érzéseit, mint a férje, és az ő írásait nem elemezte irodalmárok hada.

Fernand Khnopf: A simogatók (Des Caresses), 1896

Sándor Erzsinek sok mindenben van igaza, összességében mégis téved. Nem azért írok több a férfi-központú történetet, mert direkt „irodalmi budoár hímharsonát” üzemeltetek, hanem mert férfifölényű az irodalomtörténeti kánonunk is, hiszen jóval több a kortársaira hatást gyakorolni tudó férfi szerzőnk, mint a nő. A felvilágosult, modern Nyugatba tízszer annyi férfi publikált, mint nő. Ez lehet igazságtalan, de ettől még tény, adottság. Ma legalább annyi költőnő jelentetet meg verset, mint férfi. Ez meg jó. A mai elvárásokat visszavetíteni egy száz évvel ezelőtti szerelmi viszonyokra pedig butaság.

Ha valaki ma írja egy nőnek: „szeretlek, és ha megvernélek, csak virággal vernélek meg, te édes”, jogos lehet Sándor Erzsi észrevétele, hogy aki ilyet mond, az párkapcsolati gesztusnak tartja az asszonyverést. Akkor azonban, amikor Gozsdu Elek ezt papírra vetette, pont a fordítottját jelentette: száz éve a temesvári úri középosztály köreiben a mindennapok része volt a nőverés, ezzel ment szembe Gozsdu a virágos metaforájával. Ha ügyészségi kollégái is olvasták volna szerelmén kívül e sorokat, finomkodó szépléleknek tartották volna a szerzőt, akit Sándor Erzsi ugyanezért férfisovén macsónak lát.

A Gozsdunál négyszáz évvel korábban élt Balassi Bálint sokszor durva és erőszakos volt a nőkkel, meg bordélyba is járt: az ő életében aztán annyi a férfifölényű társadalmi konvenció, hogy nézni is tereh. Ma börtönbe jutna a viselt dolgaiért, akkor a nők kedvence volt. Egyébként ő írta a magyar reneszánsz legszebb szerelmes verseit. Lehetne róla gender alapú kritikát írni, de valószínűleg nevetséges lenne.

Azzal pedig nehéz mit kezdeni, hogy Sándor Erzsi annyira az elmélete hatása alá kerül, hogy félre- vagy inkább melléolvassa a történeteket. Nemcsak arról van szó, hogy elkerüli a figyelmét, amit olyan nősorsokról írtam, mint Nemes Nagy Ágnesé vagy Lesznai Annáé, akik szembe mentek a társadalmi konvenciókkal, nem fogadták el a sztereotip  szerepeket, erős és független nők tudtak maradni. Még csak nem is arról, hogy átsiklik olyan írófeleségek példái felett, mint Bőhm Aranka, Fedák Sári vagy Török Sophie, akik legalábbis egyenrangú, ha nem domináns szerepet vittek párkapcsolatukban. Mindez lehet véletlen.

Az viszont kevésbé, hogy abból a történetből, miszerint Fejtő Ferenc 90 évesen még udvarolt a társaságunkban lévő fiatal lánynak, azt olvassa ki, hogy „az önmagára sármosan emlékező, alfahím-tudatban szenvedő ember maximális társasági rokonszenvtől övezve, cuppogva és tapenolva közelít a fiatal nő felé, … aki legszívesebben lehányná”. Nos, ilyesmiről végképp nem írtam. Csak arról, aminek tanúja voltam, hogy egy idős férfi szépeket mondott egy 70 évvel fiatalabb nőnek, akire eközben őszintén odafigyelt, és érdekelte a véleménye. Az illető véletlenül sem akarta lehányni Fejtőt, ellenben élete egyik szép élménye volt a sármos és bölcs öregemberrel való találkozás.

Feleségemnek erről a történetről nőként az jutott eszébe, hogy amíg egy nőbolond férfiról mosolyogva mondhatjuk azt, hogy „szerelmes a női nembe”, egy nőnél fordított esetben ez csakis pejoratívan hangozhat el. Egy férfiakat sűrűn válogató nő jó esetben szerencsétlen nimfomániás, rossz esetben kurva a közvélemény szemében. Ez valóban igazságtalan. De Sándor Erzsi nem erről beszél, hanem undorító vénembernek látja az idősen is udvarló Fejtőt. Ehhez is joga van. De cuppogás, sőt, taperolás? Hol? Ez bizony nem más, mint a nőket megvető izompólós férfinézőpont és az izzadságszagú macsóduma inverze. Jászai Mari tudatos és megrögzött férfifalóként csúnyán elbánt a beteg Reviczky Gyulával és a fiatal Szomory Dezsővel is. Ha valaki ezt a két sztorit, és még pár hasonlót kiválogatja a történetek közül, megírhatná a férfiak elnyomatásának gender-olvasatát. Az is legitim olvasat lenne, és majdnem annyi lenne benne az igazság, mint a Sándor Erzsiében.

Egyébként pedig nem az irodalomtörténész pozíciójából írom ezeket a történeteket. Amit írok nem irodalomtudomány, hanem szórakoztató történetmesélés emberi kapcsolatokról, amelyek főhősei ismert magyar írók, zeneszerzők vagy festők. Van köztük macsó és félszeg férfi, önfeladó és domináns nő, gyenge és erős kapcsolat. Ha van közös tanulság bennük, az az, hogy minden életmű mögött van legalább egy másik személy. Többnyire egy nő.

Az Élet Menete Alapítvány első alkalommal 2002-ben szervezte meg ezt a programot, akkor 4-500 fő jött el a megemlékezésre. Évről évre többen és többen érezték úgy, hogy politikai nézettől és vallási hovatartozástól függetlenül kinyilvánítsák személyes álláspontjukat. Tavaly közel húszezren vettek részt e történelmi jelentőségű megmozduláson.

Két évvel ezelőtt

A holokauszt magyarországi emléknapja április 16-a. Ugyanis 1944-ben ezen a napon kezdődött a magyarországi zsidóság gettóba telepítése. 2000-ben vetődött fel, hogy ez a nap legyen a holokauszt áldozatainak magyarországi emléknapja. Erre Pokorni Zoltán – akkori oktatási miniszter – tett javaslatot, amit az Országgyűlés még abban az évben el is fogadott.

Az idei évben a Budapesti Élet Menete emlékséta április 15-én, vasárnap 16 órakor indul a Szabadság híd pesti hídfőjétől, a Salkaházi Sára rakparton.

Az útvonal tervezésekor a Világ Igazaira, az Igaz Emberekre összpontosítottak. Ezért is indulnak onnan, mert az a rakpartrész Salkaházi Sára nevét viseli, aki sok üldözöttet mentett meg.

A gyülekezés ideje alatt a Jazzrael együttes zenél.

Az idei évben dr. Bácskai János (FIDESZ) a IX. kerület polgármestere és Kiss Péter  (MSZP) parlamenti képviselő indítja közösen a 10. Budapesti Élet Menetét. (A hagyományok szerint ha nem a Főpolgármester indítja el a menetet, akkor egy kormánypárti és egy ellenzéki párt képviselőjét kérik fel erre.)

Az indulást hagyományosan a sófár hangja jelzi majd Verő Tamás rabbi közreműködésével. Az idei évben első alkalommal a Szabadság hídon keresztül, a budai oldalra vonul az Élet Menete, ahol útközben a Sabat Song Klezmer Band együttes muzsikáját hallgathatják. Az Erzsébet hídig tartó budai rakpartrész egy másik Igaz Ember, Raoul Wallenberg nevét viseli, aki az idei évben lenne 100 éves. Az Élet Menetével rá is emlékeznek 2012-ben.

A nagyszínpadon egy rendkívül különleges produkció várja majd a tömeget, a népszerű Quimby együttes és a Budapest Klezmer Band művészei közösen zenélnek.

Mivel az emlékséta az idősebb emberek és a gyerekek miatt a kora délutáni órákban indul, ezért most nem osztanak fáklyákat. Helyette rengeteg kicsi zászlót tarthat mindenki a kezében, amelyek az Európai Unió, Izrael, Svédország és Magyarország nemzeti lobogói lesznek.

A megemlékezés végén az áldozatok emlékére 600 db léggömböt eresztünk az égbe, Magyarország, Izrael, Svédország és az Európai Unió zászlóival.

Az Élet Menete Alapítvány 25 éve alakult nemzetközi szervezet, amely jelenleg 53 tagországot számlál. Az intézmény éves rendszerességgel Auschwitz-Birkenauba is szervez emlékező utakat, ami idén április 17-20. közé esik.

Április 19-én 11-órakor Auschwitzban a 18-as számú Magyar barakk előtti megemlékezésen részt vesz az Amerikai Egyesült Államok és Izrael Magyarországi nagykövete, valamint Magyarország kormányának képviselője is.

Sokszínű zászló

Az Országgyűlés az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról hozott 2003. évi CXXV. törvénye alapján közvetlen hátrányos megkülönböztetést követ el az a személy, intézmény vagy hivatalos szerv, amely valamely személyt vagy csoportot szexuális irányultsága, nemi identitása miatt kedvezőtlenebb bánásmódban részesít, mint más, összehasonlítható helyzetben lévő személyt vagy csoportot. A BRFK múlt pénteki tiltó határozata semmibe veszi az egyenlő bánásmód követelményét és súlyosan diszkriminálja a felvonulás résztvevőit. A következő hetekben a Helsinki Bizottság segítségével további jogi lépéseket teszünk annak érdekében, hogy a jövőben a rendőrség ne diszkriminálhassa következménynek nélkül a leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű és queer közösségét.

Üdvözöljük, hogy a Fővárosi Törvényszék idén is megállapította, hogy a rendőrség tévesenértelmezte a saját szerepét, mivel a rendőrségnek nem feladata összemérni a gyülekezéshez való joggal mások mozgási szabadsághoz való jogát, sem a közlekedés rendjéhez fűződő közérdeket.

Köszönjük a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) jogvédő szervezetnek, hogy határozott fellépésükkel megakadályozták a rendőrség önkényes és diszkriminatív jogértelmezését. A TASZ közleménye a bíróság döntéséről itt érhető el.

Várunk mindenkit az idei Budapest Pride felvonulásra július 7-én!

2012.04.13.

Szivárvány Misszió Alapítvány

2012 április 14-én szombaton reggel tíztől, este tízig non-stop filmvetítést rendezünk Csillag Ádám Balázs Béla díjas dokumentumfilm rendező a közelmúlt eseményeit bemutató filmjeiből.

Az esemény helyszíne: Filmesház Budapest IX. kerület Ráday u 31/K.

A rendezvény moderátorai: Szegvári Katalin, Vágó István, Rózsa Péter

Az esemény plakátja

Az egész napos rendezvényre a támogatás: 1400 Ft, de akinek lehetősége van többet adni, azt köszönettel vesszük. A rendezvény teljes bevételét Csillag Ádámnak ajánljuk, hogy folytatni tudja a kortörténeti dokumentumfilmek létrehozását.

Itt kerül először bemutatásra Csillag Ádám Járvány című megrázó alkotása. De sok olyan filmrészletet is be fogunk mutatni, amivel máshol eddig nem találkozhattatok.

Ha bármiben kérdésetek lenne, forduljatok nyugodtan az egész napos vetítés csapatához:

Magyar Fruzsina:  magyarfr at t-online.hu
Csillag Ádám:  filmcsillag at gmail.com
Rózsa Mihály  alelnok at freestart.hu

De mindhármunkat elérhettek a facebookon is.

A program tematikusan épül fel, vetítésekkel és beszélgetésekkel. Témái a következők:

Témák:

I. 10-12.30
A médiatörvény. A központosított média támadása a filozófiai kánon által elfogadott filozófusok ellen. Társadalmi válaszok, megmozdulások. Az éhségsztrájk.

II. 13-15.30
A magyar társadalomnak, a Fidesz-KDNP egypártrendszeri diktatúra kiépítésére adott válaszai, tiltakozása, demonstrációi (Milla, Szolidaritás tüntetések). Az új egyházi törvény által sújtott, az egyházak közül kizárt MET, Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség sorsa.

III. 16-18.30
Antiszemitizmus Magyarországon, a szélsőjobb térhódítása, refasizálás,antifasiszta tüntetések (Új Színház). A rasszizmus megerősödése és testet öltése. Gyöngyöspata- újnyilas kísérlet.

IV. 19-22
Járvány – dokumentumfilm a roma-gyilkosságokról

Megjelenésedre feltétlenül számítunk és szeretettel megkérünk arra, hogy az esemény hírét oszd meg minél szélesebb körben, hogy sokan tájékozódhassanak róla, együtt vagyunk ugyanis erősek és együtt lehetünk sikeresek. Köszönjük.

Nyáry Krisztián irodalmi arcképcsarnokai ugyanis dugig vannak férfifölényű párkapcsolati sztereotípiákkal. Édes, kicsi, megváltó, dévaj, huncut, odaadó, önfeláldozó és nyomokban romlott nőkkel. Akik persze lehettek ilyenek, csakhogy azt soha nem a férfinak, hanem a kettejük kapcsolatának hisszük el, ha belelátunk. Nyáry Krisztián arcképcsarnokában olyannak látjuk a nőket, ahogyan az őket – átmenetileg, örökre, férjként, szeretőként vagy szerelmesként – birtokló férfiak láttatják. Mindezt egy olyan korszakban, mert a XX.század elejétől kapjuk most éppen az ismertetőket, amikor a nők mindent elkövettek, hogy saját jogukon, saját tehetségükhöz mérten, ha lehet, a saját vagyonukból érjenek el saját karriert. Erről alig esik szó.

Szó esik viszont Judik Etelről, aki Kosztolányit is idézve: rúzzsal és tükörrel a kezében halt meg.  Nem a spanyolnyátha ezer fokos lázában, szétfőve, megzakkanva. Hanem egy széttörhetetlen férfimítoszt követve, az elvárt képnek még halálában is megfelelve: rúzzsal és tükörrel.

Szó kerül Gozsdu Elekről is, aki filigrán szerelmes levelébe azt írta az ő titkos Annájának: Szeretlek, és ha megvernélek, csak virággal vernélek meg, te édes. Lássuk csak meg ebben a líraian szép mondatban azt, hogy az Adyért rajongó, a finom irodalmi stílt fennen hirdető és azt ápoló temesvári főügyész, milyen természetes, könnyed és magától éretetődő párkapcsolati gesztusnak tartja az asszonyverést. Te édes!

Mégis, amikor már Gozsdu Elek nem élt, Anna, aki mellesleg már életében elhagyta őt és máshoz ment feleségül, a nemzeti özvegyképnek megfelelően, a XX. századi női önfelszabadító harc jellegzetes rekvizitjével „minden reggel szépen kifestette magát, és cigarettázva egykori kedvese régi leveleit olvasta”. Nyilván azt is amelyikben veréssel fenyegették meg.

Szót ejthetnénk Szentkuthy Miklós nőkkel való kapcsolatáról, amely kisfiús komplexusokkal indult, ám Dolly úgy „felszabadította”, hogy egy nárcisztikus, kisebbrendűséggel terhelt, hódításaival már-már betegesen önigazoló hímtípust sikerült kitermelnie. Dolly „tudott ezekről a kapcsolatokról, sőt, nem egyszer cinkosa is volt férjének a gáláns kalandokban”. Képzelem. Az ilyen sokpáros kapcsolatok mindig mindazokról is szólnak, akik részt vesznek benne. Lehetnek önigazolások és részigazságok, de kétlem, hogy ez két-három-sőt több ember azonos feltételek között felállított szövetsége lenne. Legfeljebb el akarják hitetetni, de azért irodalomtörténész az ember, ha az, hogy ne dőljön be hangzatos című férfinovelláknak.

Egy minapi budoár-adag Fejtő Ferencről szólt. Nyáry Krisztián elismerően írt arról, hogy a 90 éves író milyen ellenállhatatlan volt a társaságban, amikor fiatal, csinos lányoknak udvarolt, dicsérte szépségüket, csinosságukat. Nyáry nyilván soha nem volt fiatal lány, ezért nem tudja milyen az, amikor az önmagára sármosan emlékező, alfahím-tudatban szenvedő nagyember maximális társasági rokonszenvtől övezve, cuppogva és tapenolva közelít a fiatal nők felé, miközben meg se fordul a fejében, hogy a kiszemelt fiatal lány legszívesebben lehányná. A közvélekedés szerint ő gáláns és nem undorító. Mindezt különössé teszi az a női tudás, hogy ha öregen nyúlkál, nyúlkált fiatalként is, mindenért, amit gyermeki öntudatával a magáénak szeretett volna. Nyáry nem érti  a nők kiszolgáltatottságát a magukat erős hímmé felnövesztett hanyatló férfiaknak. Kedvesen jegyzi meg Fejtőről: mondják, éppen egy szép vietnami orvostanhallgatónak udvarolt, amikor megállt a szíve. Mért, ha tejér megy a közértbe, akkor nem?

Mindezek a sokszázas megosztásokat nem befolyásolják, az irodalmi budoár-hímharsona zavartalanul árad tova.

Világ üldözöttjei egyesüljetek! (Jeruzsálem)

Nemrégiben arrafelé jártam, de ha ezer évig élnék ott, akkor sem tudnám lemérni, ki szenved többet, ki van nagyobb veszélyben, és egyáltalán, ki akar ott békét és milyen áron. De hogyha úgy általában állítanék fel rangsort (módszertanilag alighanem ez csak oly helytelenül történhetne, hogy maximum a kisdoktorságig vihetném), a romák biztosan nem a sor végén kullognának. Ám érdekes, hogy húsvét vasárnapján őket megint nem emlegette a pápa sem, pedig tudhatná, hogy köztük szép számmal akadnak római katolikusok, akik valóban hívők is, és nem csak a locsolkodásban élik meg a vallást.

S miközben vasárnap elégedetten konstatáltam, hogy íme, a szerbiai állami és kereskedelmi média méltóképp emeli ki a húsvétot (a pravoszláv, ortodox húsvét egy hét múlva lesz), idézik a pápát, Fuád Tuált vagy épp a nagybecskereki püspököt, addig az utóbbi két nap belgrádi történései a háttérbe szorulnak. Sőt, miközben a szerbiai média beszámolt arról, hogy éppen vasárnap volt a romák világnapja, ünnepi ülést tartottak a belgrádi parlamentben és a nemzeti színházban, addig az újvidéki tévé magyar híradója már meg sem említette, mi zajlik Belgrád egyik kerületében: tucatnyi rendőr sérült meg, s pár polgár is, amikor megkövezték a rend őreit, akik a tiltakozókat próbálták leállítani.

Szerbiában a becslések szerint 300-400 ezer roma él (ez a populáció kb. öt százalékát jelenti). Mondanunk sem kell, a balkáni háborúk utáni siralmas helyzethez képest is, a többségnél még mélyebb szegénységben, kilátástalanságban, Nyugat-Európából meg visszazsuppolják azokat, akiknek sikerült kivándorolniuk – mondván, nincs már háború, tehát veszély sem. A többek közt Koszovóról is menekült romák pedig – hisz őket onnan az albánok is igyekeztek elzavarni, mert nem álltak ellent a szerb hatalomnak – ott telepedtek le, ahol tudtak: rokonoknál, alkalmi „telepeken”, kalyibákban, mindenféle infrastruktúra, munka, iskola nélkül. A belgrádi vezetés nemrégiben úgymond sok millió eurós, komplex programot indított el hathatós EU-segítséggel, hogy megoldja a „cigánykérdést” a város központjában, például a központibb, fejlődő, elitnek szánt negyedben, Belville-ben (szerb átiratban: Belvil). Ha ráguglizunk Belvilre, rögtön egy ingatlancég honlapja ugrik fel, luxuslakásokat árulnak. A romákat tehát ki kell paterolni, hogy a turistákat, a külföldi befektetőket és az elitet ne zavarja a látvány…

A polgármester csapata Belgrád egy lepukkant negyedét választotta ki, hogy vagy negyven (más források szerint hatvan) konténerbe költöztesse ki a belvili romák egy részét: a konténer jó, a konténer szép, egészséges, üde, télen fűt, nyáron hűt (bár ennek fordítottja tavasszal kevésbé derül ki). Hogy maguk a romák mit gondolnak a konténerekről, nos, azt nem tudjuk, mert őket nem kérdezi senki. Csak a polgárok szólaltak meg: Resnikben szerintük már így is épp elég a cigány (kb. tíz százalék), de nem, ők nem azért kövezték meg a rendőröket (akik szerint szervezett és közismerten rasszista fociszurkoló-bandák, mint a Crvena Zvezdáé is, beszálltak a buliba), mert rasszisták lennének, ugyan már! Resnik ugyanis a traktorgyártásáról egykor híres Rakovica negyed, Belgrád külvárosának amúgy is gazdaságilag lepukkant része (bár részben festői környezet), és ők pusztán azért nem engedik a konténerek elhelyezését, mert ama földterületet ők most vissza akarják szerezni földművelés és egyebek céljára. Mert nemrégiben meghozták a vagyon-visszaszármaztatásról szóló törvényt, azaz mindenkinek, illetve az utódoknak visszajár az, amit egykor elvett tőlük az állam. Szóval, szimpla földtörvényügyről lenne szó! Mert ha odarakják a konténereket csak egy kis időre is, akkor emésztőgödrök is lesznek, és oda lesz az a csodás termőföld… Magyarán (szerbül): teleszarják a cigányok.

Nem akarok elhamarkodottan véleményt mondani, de a tévéfelvételeket látva az utóbbi pár évtizedben ott mintha éppen nem művelték volna a földet. De a polgármester – aki azért elítélte a rasszizmust – igazságot tett, s óvatosan odacsördített: aki rendőrre emel kezet, az nem polgár! Hiába, épp folyik a választási kampány, ő maga arra tett ígéretet, hogy megoldja a belgrádi cigánykérdést, és ez bizony tetszik a „polgároknak”. A belvárosiaknak. Úgyhogy a külvárosiak részére valami más dumát kell kitalálni, ejnye-bejnye, a saját rendőreinket nem szabad megkövezni. De ki lehet kacsintani: megvizsgáljuk a kérdést, aztán lehetséges más megoldás is, hisz a konténerek épp attól konténerek, hogy szállíthatók.

A romák meg utánuk.

Kőszegi Edit filmkészítő

A díjak értékét egy cseppet sem halványíthatja el, hogy mindkét fesztivált roma értelmiségiek, közéleti emberek szervezték és zsűrizték. Sőt, a méltatók szemében ez a két „apróság” csak fényesebbé teszi a dicsőséget, hiszen egy nem roma rendezőnek úgy sikerült szólnia romákról (szembemenve az oly igen szeretett többségi egzotikus, sztereotip és démonizált „cigányképpel”), hogy azzal a romák szívesen azonosulnak, s az a romákkal közösséget vállaló, a többségből kiváló kisebbséget is melegséggel tölti el.

Talán ezért sem halmozták el eddig díjakkal a Méltóságot Mindenkinek Mozgalom (egyik) alapítóját, aki kereken húsz éve készít dokumentumfilmeket, melyek száma mára meghaladja a harmincat, s amelyekben szisztematikusan körbejárja mindazt, ami etnikus és szegénységkultúra, identitás- és előítéletkérdés, a roma nemzeti kultúra megteremtése, ami hozzájárul egy új cigány-/romakép megfogalmazásához. S talán ezért sem sikerült egyik alkotásának sem akkora hullámokat vetnie, mint néhány kortársa „gyalázkodásának”. Ebben a kontextusban értelmezhető az RSK rövid méltatása: „Filmjei az emberi törekvésekről és az együttélésről szólnak. Munkái az objektív és megértő emberábrázolást példázzák, melyekben az emberi méltóságé a főszerep.”

Erről jut eszembe: amikor 1995-ben a végül is a Csövesek csicskák – Az ároktői romák esete a miskolci hajléktalanokkal (Egy eset több olvasata) címre keresztelt filmen dolgozott kollégáival, akkor az egyik kulcsjelenetről le kellett mondania. A forgatás izgalmában, a dokumentálás hevében, a pillanat megismételhetetlenségében vakon bízva, s nem utolsósorban a rekkenő nyári hőségben egy olyan jelenetet, egy olyan beszélgetést rögzített az operatőr, melyben félmeztelen, a kövérkés jelzőt kiérdemlő emberek beszéltek jogos panaszukról. A rendező számára a vágás, a film összeállítása során vállalhatatlan volt ez a rövid, ám fontos rész, mert úgy érezte, hogy kiszolgáltatná a történet szereplőit a majdani film nézőinek, s ellenérzéseket keltene a romák iránt. (A dokumentumfilm-készítés, de már maga az egyszerű filmdokumentáció is valójában hatalmi pozíció, s mint ilyen, hatalmas felelősséget ró az emberre. Természetesen nem volna ez így, ha nem élne a tömegkommunikációról, közelebbről egyes médiumokról idealizált, már-már mitikus kép, ha nem volna velük szemben akkora pozitív elvárás, s nem volna ekkora a beléjük vetett bizalom és hit a megnyilatkozó, kitárulkozó emberekben.)

A Menekülés a szerelembe című filmből

Másik példámat a Menekülés a szerelembe című filmből idézem. Edit mindig kényes volt arra, hogy filmjeiben ő maga ne látszódjon, de még kérdései se hangozzanak el. Ezzel szemben itt közvetlenül is felvállalta a személyességet, s bepillantást engedett emberi kapcsolatainak mélységeibe. A Rácz Boldizsárné Káló Etelkáról szóló filmje több mint fél évtizedet fog át. Első felirata már pontosan elhelyezi a filmet az értelmezés tengelyén: „Ezt a filmet te rendezted, Eta!” Első tíz perce, mintegy a bevezetője a valódi történet előzményeiről szól, s ezt meséli el Edit saját (hallhatóan izgulós) hangján. Idézem őt:

„Tél volt, és nagyon hideg, amikor először találkoztunk Etával. Mezítláb csúszkált a hóban. Ő az ott, piros pulóverben. – Nem fázom, mert melegít a szívem! – kiáltotta. A barátnőm lett, ugyanannyi idős, mint én. Eta tizennégy éves korában ment férjhez Boldihoz. Nagyon szerelmes volt. Ő pedig Boldi, a férje, a legszebb kosarakat köti a környéken. Ezért is mentünk le hozzájuk, hogy ezt fölvegyük. Szendrőládon laknak a Csőben, ahogyan az itteniek hívják a cigánytelepet. Békességben, boldogságban, szeretetben. Bár egy kicsit szűkösen. Eta hét gyermeket szült. Az idősebbek már családot alapítottak. Van is rengeteg unokájuk. A kisebbek, az inasok, ahogy ők mondják, még velük laknak. Aki ott kukucskál, az Iván, ő pedig Roki. Ők még iskolások. Egy évvel később Eta különös kérdéssel hívott fel minket. Kérte, menjünk le és vegyük fel Boldit, hogy legyen neki egy film emléknek, hogy láthassa bármikor. Magára maradt. De állta a sarat, erős volt. Nagyobbik fiát beiskolázta Tokajba, szakácstanulónak. Hívott minket, kísérjük el, büszke volt magára, meg tudta teremteni a pénzt rá. Karácsony előtt szólalt meg újból a telefon. Eta hívott minket, hogy jár egy furcsa nevű közösségbe, és fellépésük lesz a falu karácsonyán. Legközelebb Arany, Eta barátnője üzent nekünk, hogy menjünk be vele a kórházba Etához, mert baj van a szívével, nagy műtétje lesz. Eta szépen meggyógyult. Fellépésük volt Budapesten, természetesen megint hívott minket.”

És itt kezdődik a film jelenkori története. A valóságos jelenkori történet pedig ott folytatódik, hogy Iván és Roki gyakorta telefonálnak Editnek, s kérnek néhanapján tanácsot vagy közvetlen segítséget. Egy-egy film forgatásának végeztével nem szakad meg a kapcsolat azokkal az emberekkel, akikkel dolgozott, s azokkal a falvakkal, ahol dolgozott. Kétegyháza és Szendrőlád 1992, Nagycserkesz 1994, Felsőtelekes 2000 óta szinte otthona. Egy-egy családdal, egy-egy rokonsági körrel hosszú filmet forgat, ha még egyáltalán van értelme a „forgatás” szónak. Rögzít, dokumentál, még ha az adott pillanatban nem is tudni, mi lesz azoknak a megörökített pillanatok, mozdulatoknak, perceknek, rövid elbeszéléseknek, óráknak, hosszabb eseményeknek a sorsa. Mert lehetne Mocsár Zoltánné Bódi Márta (mondhatnám másik barátnője) és kiterjedt családjának élete mára lassan két évtizedes filmregény, s méltán vetekedhetne Csalog Zsolt Parasztregényének Eszti nénijével.

Aztán lehetne Szendrőládból „szappanopera”, ahogy szokta mondani, mert talán legizgalmasabb munkáját éppen itt végzi, immár 2001 óta. Pászítás, avagy az együttélés címmel a helyi romák és parasztok viszonyát, kapcsolatát dokumentálja, s készített is egy akkor az érdektelenségbe fulladt hatrészes filmsorozatot, mintegy modellálva az optimális együttműködés kereteit. Ha az együttélés szappanoperája egyelőre nem is készült el, de a Gumikalapács (Kitörési pont az iskola), a Menekülés a szerelembe és a Decolores, ezek a szűk körben ismert „kultuszfilmek” mesélnek erről a világról. Ahogy mesél Rézműves Jenő, a cursillós közösség egyik tagjának, a Szent István téri rendezői lakás egyik falára rótt grafitija a hatvanfős csoport látogatásáról. És erről jut eszembe, még egyik „szereplő” sem korrigálta filmjeiben elhangzó mondatait, gondolatait, senki sem jelentette fel, próbálta betiltatni filmjét. (S ha már a falra írt bejegyzésnél tartok: ez a lakás a KuglerArt Szalon Galéria is, s a Szalon-esteknek fél év óta rendszeresen otthont adó hely is. Immár a rendezővel együtt élő roma kultúra.) De nem csak hogy nem reklamálnak, hanem egyenesen „követelik” az emberek a róluk, a hozzátartozójukról készült filmet. Mert a filmek az abban megjelenőknek gyakorta elégtételt, felmentést jelentenek az előítéletesen szólók ellenében. Méltányolt törekvéseket, vállalható identitásokat, szerethető embereket.

Amikor Kőszegi Edit néha elkeseredik, hogy mi haszna is van filmjeinek, ment-e a film „által a világ elébb”, vigasztaljuk őt: ha másért nem, hát már azért megérte, hogy Göncz Árpád köztársasági elnökként 1997-ben mégiscsak a Két év hat hónap film „megnézése által” részesítette kegyelemben Rostás Hajnalkát, az ároktői „rabszolgatartók” egyikének feleségét.

Kőszegi Edit 1992 óta készült dokumentumfilmjeinek címét (mindenféle adat — év, hossz, műhely, alkotótársak – nélkül) egymás alá írom, mint egy vers sorait, hátha valóban kiadnak egy költeményt. A sorrendiséget azonban megtartom. (A „költemény” nem tartalmazza Sitiprinc című játékfilmjét.)

Szemembe megy a bánat

Jobban szeretnék élni

Midőn a vér

Csövesek, csicskák

Két év hat hónap

Sok kis öröm a boldogság

A nagycsalád: Márta

Gyilkosság a téren

Szívmuzsikusok

Történetek a boldogulásról

Romák Közép- és Kelet-Európában

Cigány-kép – Roma-kép

Parasztszínészek

Kitagadottak

Kései születés

Távoli testvérek

Tegyetek tanítványokká minden népeket

Mesterségem címere

Pászítás avagy az együttélés

Gondolta volna Kugler Henrik?

Mosolyalbum

Decolores

Menekülés a szerelembe

11. élet

Három nővér

Gumikalapács (Kitörési pont az iskola)

Homorú tükröt kaptam örökül

Romani design

És felkiált, hogy honpolgár vagyok,

Ti akkor is ott lesztek, ordasok?

Köröztök majd körötte vicsorogva,

Zónákra osztjátok lakóterét,

S azt mondjátok, lehozható az ég?

Befutjátok-e a lovaitokkal,

Betyárok és rablók és tolvajok,

Amint kimondja: honpolgár vagyok?

Meglátjátok-e a fiam húsában,

Amit én látok, a tiszta viaszt,

És meddig hagyjátok, hogy lássam azt,

Amiről a szenny lepattan, a hőre

Olvadékony lesz és formálható?

Rájöttök-e, ti betyár, ti csaló?

Elmondjátok-e, hogy jó apja voltam,

Vagy legalább megpróbáltam a jót?

Vagy épp a jó lesz a jelszavatok,

Amivel őt leválasztjátok rólam?

Nem karóval (fotó: Horváth Judit)

Lakatos Menyhért

A könyvbemutatót megnyitja: Lugosi Győző TIT Kossuth Klub Elnöke. közreműködnek: Choli Daróczi József költő, Kerékgyártó Edina táncművész, koreográfus, Daróczi Ágnes kultúraszervező, a Khamaro együttes, Farkas Zsolt, Zsille Gábor a Magyar Írószövetség Műfordítói Szakosztályának elnöke, költő-műfordító, Fátyol Tivadar és Szentandrássy István festőművész.

A rendezvény háziasszonya: Fátyol Zsuzsi.

Agitátorok

A film akkori forgatása az újbaloldali mozgalmak és a ’68-as ellenkultúra nagyszabású happeningjeként is felfogható. Földes László, Dobai Péter, Bódy Gábor, Révai Gábor, Keserű Katalin, Bertalan László Zsolt, Pintér Georg, Mérey Zsolt, Farkas János, Gács János, Szentjóby Tamás és mások a forradalmiság aktuális esélyeit keresték, amikor a forgatás számára teljes egészében lefoglalt pécsi Pannónia Szállóban színre vitték a Tanácsköztársaság „intellektuális csoportját”. Magyar Dezső így emlékezik: „18-20 órát dolgoztunk naponta, teljes delíriumban, úgyhogy az ötödik napon már tényleg nem tudta senki, hogy ’19-ben élünk-e vagy ’69-ben. Ugyanabban a szobában laktunk, ahol forgattunk. Este lefeküdtünk a földre, s mikor reggel felébredtünk – mindenki bőrkabátban volt –, azonnal folytattuk a munkát.”

A Kádár-kori alternatív nyilvánosságról szóló beszélgetéssorozat következő alkalmával filmtörténészeket és a film szereplőit kérdezik a forgatás közegéről és társadalmi kontextusáról. Bemutatják az újbaloldali szellemiség sajátos formáit, a rendszer baloldali kritikájának csoportjait és eseményeit. Szó esik majd a maoista perről, a ’69-es diáklázadásról, a magyar-vietnami szolidaritási mozgalomról, Lukács György, Révai József, Sinkó Ervin hatásáról, továbbá megvitatják, milyen mértékben és formában jelennek meg az új baloldal mozgalmai Magyar Dezső művében.

Filmvetítés: a beszélgetés előtt, 18:30-tól

Vendégek: Galicza Péter, Gelencsér Gábor, Révai Gábor
Moderátorok: K. Horváth Zsolt és Takács Ádám

Egy antiszemita a házból

Pedig az Országos Antiszemita Párt egykori alapítója, Istóczy Győző megérdemelne annyit mai, ugyancsak parlamenti pártba tömörült (jog)utódjaitól, hogy néven neveztessék. Mindazonáltal Istóczy megelégedéssel nyugtázhatja a másvilágon, hogy lelkes követői később sem felejtették el, maximum a nevét nem merik nyilvánosan kimondani (azt fel sem merjük tételezni, hogy esetleg nem is ismerik).

„Mióta a kereszténység fennáll, a keresztény népek öntudatából sohasem tűnt el végképp a zsidók irányában az a gyanú, hogy a zsidóknak – itt persze csak az orthodoxok értendők – húsvéti szertartásaikhoz keresztényvérre van szükségük. Fennáll pedig e népgyanú daczára annak, hogy a zsidók égre-földre esküdöznek, hogy ez alaptalan rágalom. Alapos-e ez az évezredes népgyanú vagy sem, én itt nem kutatom; csak mint tényt konstatálom.”

Baráth képviselő mintegy elméleti perújrafelvételt sürgetett a 130 éve meggyilkolt tiszaeszlári szolgálólány, Solymosi Eszter ügyében, ezzel együtt vádat is emelt „azon szellemiség ellen, amely azóta is jelen van a Kárpát-medencében”. Szerinte a vérvádban eljáró bíró biztos volt abban, hogy a vádlottak ölték meg Esztert, de külső nyomásra felmentő ítéletet volt kénytelen kihirdetni. Arról már természetesen nem szólt az amúgy jogi végzettséggel nem rendelkező, ám ettől még vidám rasszizmussal prejudikáló ún. országgyűlési képviselő, hogy a korabeli bíróság a vérvád vádlottait jogerősen felmentette. Azt is kifejtette ez az amúgy pedagógus végzettségű, képviselői naplopása előtt az ifjúságvédelemben (sic!) tevékenykedő kifejlett antiszemita, hogy e nyomásgyakorlás és zsarolás „a világ és hazánk gazdaságát már akkor is kézben tartó körök” részéről nyilvánult meg. Az Istóczy-imitátor jobbikos (akinek szerény intellektusa, ha esetében ilyesmiről egyáltalán beszélhetünk, fényévekre és nem százegynéhány évre van ügyvéd képesítésű, amúgy sátáni példaképétől) kifejtette azt is, hogy Solymosi Eszter meggyilkolása mérföldkövet jelentett Magyarország történetében. „Ekkor megrendült a föld a magyar állam és a magyar jogszolgáltatás alatt. 1883-tól a mai napig tart az a jelenség, hogy nem lehet megnevezni az elkövetők származását, vallási hovatartozását, s ekkortól figyelhetjük meg az új világrend hatalmának fokozódó érvényesülését hazánkban, illetve az ezt szolgálók egyre leplezetlenebbé váló törekvéseit. Azzal, hogy akkor magára hagytuk ezt a kis libapásztorlányt, egyedül maradtunk mi is. És itt az ideje, hogy kiálljunk magunkért! – fogalmazott bátor felszólalásában a képviselő.” – írta a Baráthot ünneplő szélsőjobbos portál.

„T. ház! (Halljuk! Halljuk!) Abban a kellemes helyzetben vagyok, hogy míg a korábbi években hosszabbnál hosszabb beszédeket kellett tartanom a végből, hogy a zsidókérdésben az igazak álmát alvó hazai nagyközönséget néhány hétre fel-felrázhassam lethargiájából, mire aztán e nagyközönség, a t. ház stereotyp »derültsége« és »élénk derültsége« által megnyugtatva, újra meg újra hozzáfogott az alváshoz: – mondom, azon kellemes helyzetben vagyok, hogy ma már beérhetem rövidebb felszólalásokkal is, mert hisz a zsidókérdést illetőleg végre-valahára ma már mindenki ébren és talpon van Magyarországon.”

A mai magyar parlamentben nem keltett derültséget Baráth felszólalása, különösebb felháborodást sem, ami annak is betudható, hogy meglehetősen kevesen voltak már a T. Házban, ráadásul azok sem voltak mind „ébren és talpon”.

A már idézett szélsőjobbos portál tudósítása szerint viszont: „Nem csoda, hogy kivívta a köztudottan zsidó származású Fónagy János – és a többi, e témára Judapesttől Tel-Avivig különösen érzékeny rettegő – haragját.” A Fidesz-képviselő, becsületére legyen mondva, keményen reagált az antiszemita beszédre. Hogy miért pont őt találta alkalmasnak pártja, azt T. Olvasó alighanem – a neonáci portál Fónagy származására tett utalásából is – könnyen kitalálja.

„Kötelességemnek tartom az interpellátióra, ha a t. ház megengedi, igen röviden azonnal felelni. (Halljuk!) Tekintettel éppen az előrehaladott időre is, a t. képviselő úr indokolására csak egy pár oly megjegyzést teszek, a melyeket elhallgatnom, azt hiszem, nem lehet. (Halljuk!) Első megjegyzésem az, hogy e hazában levő egy fajról vagy felekezetről azt mondani, hogy aljas, teljes megvetést érdemel, helytelen. (Élénk helyeslés.) Megjegyzem azt, hogy ily dolgokban, midőn a képviselő úr maga is bevallja, hogy az iránt nincs tudomása, a mit ő az idézetei által mint lehetőt állított oda, sőt midőn maga is azt mondja, hogy az ügy még törvényszék előtti tárgyalás alatt van, akkor oly módon nyilatkozni, hogy a kedélyekben bizonyos rejtélyes, szerinte hitfelekezeti elvből eredő bűn iránti hit terjesztése útján olyan izgalom álljon elő, melynek kimenetele azután a képviselő úr kezében nincsen: ez ismét helytelen, és ez ellen tiltakozni legalább a magam részéről kötelességemnek tartom. (Helyeslés.)”

Fentieket egy miniszterelnök mondta 1882. május 24-én az országgyűlésben, a zsidókat a gyilkossággal meggyanúsító Istóczy fröcsögésére válaszolva.

Úgy hívták: Tisza Kálmán.

(A cikk dőlt betűs részei Istóczy Győző 1882. május 24-i és 1884. január 31-i parlamenti interpellációiból valók.)

Nemzetközi Roma Nap Budapesten 2012 (fotó: Molnár Rozália)

Az 1971. április 8.-án először megtartott Roma Világkongresszus volt az első szervezett és átgondolt kísérlet arra, hogy a roma lakosság érdekei és jogai nemzetközi szinten is megfogalmazódjanak. Negyvenegy éve ezen a napon Londonban több mint tíz ország 23 delegáltja döntött a roma nép zászlójáról, himnuszáról, önelnevezéséről. Emellett több bizottságot hoztak létre a speciális kérdések kezelésére, melyek az oktatás, a kultúra, a háborús bűnök és kárpótlások, illetve a szociális és nyelvi témájú feladatokkal foglalkoztak. A negyedik világkongresszuson, 1990-ben, Serock-ban, Varsó külvárosában született döntés arról, hogy április nyolcadikát, az első világkongresszus időpontját roma ünnepként ismerjék el.

Pénteken az Ide tartozunk! Facebook csoport aktivistái 11 órától autós felvonulást tartottak Budapesten. Az ünneplők a Hősök terén, a Kossuth téren, és további helyszíneken roma költők és írók verseivel emlékeztek meg a roma kultúra napjaként is ismert Nemzetközi Roma Napról. Setét Jenő szervező kiemelte: miközben a romák számos értékkel járultak hozzá a magyar nemzeti kultúrához, máig nincs a roma kultúrát reprezentáló múzeum, színház, történeti intézet, de még egy állandó kiállítás sem.

Kedden a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium (KIM) Társadalmi Felzárkózásért Felelős Államtitkárságán „Beszélő Paletták” címmel roma képzőművészeti kiállítás nyílt a Nemzetközi Roma Nap alkalmából.

Brüsszelben Joseph Daul, az Európai Parlament (EP) néppárti frakcióvezetője a Nemzetközi Roma Nap alkalmából rendezett keddi ünnepségen kijelentette, hogy „A leginkább kirekesztett közösségek társadalmi és gazdasági integrációja nem csupán erkölcsi kötelesség és egyben politikai kihívás, hanem az egyik legígéretesebb gazdasági lehetőség is.” Járóka Lívia fideszes EP-képviselő pedig azt közölte, hogy a „közösség kultúrája iránti tisztelet kinyilvánításán túl a Nemzetközi Roma Napnak arra is emlékeztetnie kell minket, hogy milyen kihívásokkal és mindennapi problémákkal szembesülnek a roma közösségek Európa-szerte”.

Vasárnap délben a Nyílt Társadalom Alapítványok, az Európai Roma Jogok Központja és a Roma Integráció Évtizede Titkárság Alapítvány munkatársai virágokat szórnak a Dunába a Nemzetközi Roma Nap alkalmából a Parlament előtti cipőknél – közölte Buzetzky Tünde, a Roma Integráció Évtizede Titkárság Alapítvány facilitátora.

Képek az Ide tartozunk! Facebook csoport pénteki rendezvényéről:

(Fotók: Molnár Rozália, Czirok Péter, ifj. Csicsák János)

Az író és édesanyja

A tárlat különlegességei közé tartoznak azok a fotók, amelyek az író gyermekkorát, fiatal felnőtt életét, családját, feleségeit, pályatársait – többek között Louis Aragon, Déry Tibor, Pilinszky János, Juhász Ferenc, Karinthy Ferenc, Kazimír Károly, Mészöly Miklós, Sütő András, Vas István, Várkonyi Zoltán – és az otthonát mutatják meg. Felidéződnek olyan emlékezetes pillanatok, mint a Kossuth-díj átvétele 1973-ban, vagy a Füst Milán-díj átadása Nádas Péternek, 1978-ben.

Láthatjuk katonai díszegyenruhában és a hadifogságban, New Yorkban, a Royalton Hotelben 1977-ben, szeretett írógépe előtt, feleségével, Radnóti Zsuzsával és kutyájukkal a kertben 1977-ben.

Az életkép mellett igazi csemege „A nem kívánt törlendő” 1970-ben írt kézirat másolata, „A termelés zavartalanul folyik” 1977-ben született kézirat másolata, és portréja bronzba öntve, amelyet Kocsis András Sándor alkotott.

A képek mellett a falon Örkény István Egyperces életrajz című írása olvasható.

A tárlat május 31-ig látható.

A Cultiris Galéria

Örkény István Könyvesbolt

1137 Budapest, Szent István körút 26.
Nyitvatartás: hétköznapokon 10-19 óráig, szombaton 10-14 óráig

A belépés díjtalan.

Pásztor Pál, Fellinger Domonkos, Horváth Réka (fotó: Karádi Zsolt)

A Kulcskeresők az értelmezés, praktikusan az önáltatás drámája, ha korszerűbben és tágítva mondom, akkor a kommunikációé, a píáré, a marketingé. Örkény harminchat év távlatából is egyszerű és pontos reflexióval mutatja nekünk a világot: „a tények beszélnek”, én meg röhögök, pedig mi ebben a vicc. Annak idején a témaválasztást illetően azt írta: „Ami pechnek látszik, valójában jellemhiba, alkati zavar. Sőt: egy nemzet alapvető vonása, hogy két rossz közül mindig a rosszabbikat választja… Négyszáz éve minden háborút elvesztettünk, de ehhez hozzászoktunk, utána kicsi megsértődtünk, de vígan élünk tovább, mintha győztünk volna.” Láttunk már olyan Kulcskeresők-előadást, ami erről (nem biztos, hogy szándékosan, meglehet, csak ügyetlenségből) hallgatott – hát a nyíregyházi nem ilyen.

A szöveget persze felrázta és a végén megbillentette Forgács Péter rendező és Faragó Zsuzsa dramaturg. A sztori szerint Nelli (Horváth Réka) megérkezik az új lakásba, minden dobozokban. Idővel megjelennek a szomszédok: Erika (Jenei Judit) és Benedek (Fellinger Domokos) szórakoztatóan szerencsétlen életükkel; az eleinte szuverén lány (Barta Éva), sőt a gyászhuszárok (Nagyidai Gergő és Rák Zoltán) is. Aztán megjelenik Nelli férje, Fóris Antal (Pásztor Pál), az utasszállítóval a temetőkapuban landolt pilóta, és éppen kezdene tönkremenni a házasságuk, ám ekkor jön a Bolyongó (Horváth Sebestyén Sándor), aki mindenkit rávezet, hogy Fóris Antalt a szakma hőseként kell éljenezni. Minden utalás nélkül halljuk, hogy ez a mi éljenzésünk, hogy ne mondjam, békemenetünk és a többi, naponta frissülő pszichózisunk.

Nem akarom maradéktalanul megfejteni a figurákat, a történetet, csak ízelítőül: Nelli a magyar szavazó prototípusa – jó szándékú, és nagyon szereti azt a férfit, akire felnéz, és aki sokra ugyan nem méltatja, de legalább indirekt hozzá tartozik. Benedek kedvesen bukdácsoló, ugyanakkor magát cselekvőképesnek, mi több, széles látókörűnek, problémamegoldónak gondoló, értelmiségi figura. Bolyongó pedig a mém (mert ezzel a figurával Örkény szinte Richard Dawkinsszal egy időben – ugyan dramatikusan – leírta a memetikát), a hatalom szándékainak eszköze és formája.

A nyíregyházi előadás továbbmegy, mint ahogy szokás: egy pillanatra úgy néz ki, az életképesek fogják magukat, és nemcsak a játéktérből, de a színházból is kimennek. Az embernek verni kezd a szíve. Aztán visszajönnek, és nem lesz ebből más, mint hogy Bodó (Petneházy Attila) etológiai indíttatású (nemhiába emlegetem Dawkinst) szöveggel lelép. Alternatívaként pedig elbúsongják élő zenei kísérettel a Szomorú vasárnap kedvcsinálóját. Szép.

Meglehet, Örkény ezt abszurdnak szánta, nem kisrealistának – direkt hétköznapi figurái, szituációi most egész otthonosnak tűnnek. Az öncsalás és hazugság, hajtogatjuk, a túlélés módja, igen, az életformánk, sőt az életünk lett.

Ma már nem mérnek tovább

Az áramlopásról és a felderítő ellenőrzésekről idén is hírt adott számos sajtótermék. A tudósításokban ritkán jelenik meg, hogy a károk nagy részét az üzemi fogyasztók okozzák. Például tavaly Tiszavasváriban – százhuszonöt lakossági elkövető mellett – ötven kereskedelmi egység ellen indult rendőrségi eljárás szabálytalan áramvételezés miatt. Köztük presszó, szolárium, kisvendéglő, könyvelőiroda vezetője ellen.

Esetszámot tekintve a lakossági fogyasztók többen vannak, de az összeg nagyságrendjét illetően az üzleti szféra által okozott kárérték jóval nagyobb – mondta el a Roma Sajtóközpontnak Boross Norbert, az ELMŰ kommunikációs vezetője. A társaságnak több milliárd forint kárt okoznak az áramtolvajok.

A lakásköltségek megfizethetősége komoly gondot okoz az alacsony jövedelmű társadalmi csoportoknak – állapítja meg a Városkutatás Kft a „Lakhatási szükségletek Magyarországon” című 2009-es tanulmányában, amely azt írja: nemzetközi gyakorlat szerint megfizethetőségi problémát okoz, ha a lakásfenntartás költsége meghaladja a háztartás jövedelmének 30 %-át. Az adatok szerint a magyar háztartások körülbelül ötöde ennél többet fizet lakásfenntartásra, 2009-ben nagyjából 350 ezer háztartás halmozott fel a lakhatás biztonságát veszélyeztető hátralékot.

A Roma Sajtóközpont az ELMŰ szóvivőjét kérdezte a károk hátteréről.

Kovács Éva (munkatársunk), Setét Jenő, Pesty László és Forgács István az ominózus vitán (fotó: Harkai Péter)

A Heti Válasz (HV) videóösszeállítása az utolsó fél óra eseményeiből kihagyta az LMP-s Osztolykán Ágnes hozzászólását, pedig arra szükség lett volna a neutrális tájékoztatás, vagyis a minél több szemszögből bemutatni valamit elve szerint. Osztolykán elmondta, hogy a köztévében március 7-én leadott, a Pesty Fekete Doboz által készített film a valóságnak csak az egyik oldalát mutatja be, és ezzel árt, mert erősítheti a romagyűlöletet. Ott voltam a vitafórumon, innen tudom, hogy a HV összeállítása tudatosan negatív képet mutat, ezzel ellenérzést vált ki azokból, akik látják.

Ezek az újságírók képesek úgy torzítani a valóságot, hogy bárki azt érezhesse, hogy jogos a cigánygyűlölete, és hogy abben nincs egyedül. S ha már nincs egyedül, akkor a többség által erkölcsileg felvértezve elindulhat rendet tenni köztünk fekete katonai ruhában, vagy sörétes puskával. Ezek a médiamunkások bűnrészesek lesznek a társadalmi bűnbakképzésben. Marsovszky Magdolna anticiganizmus-kutató a nekem adott interjújában elmondta, hogy attól rasszista egy film, egy írás vagy bármi egyéb, hogy a társadalomban élő sztereotípiákra játszik rá.

Az újságíróktól elvárható a műveltség s az is, hogy az előítéleteiket tudják kezelni, valamint hogy politikai hovatartozásuktól függetlenül fontos legyen nekik az élet védelme. Nem értem, miért nem jut eszükbe, amikor tudatosan rossz színben tüntetnek fel romákat, hogy a többségiek által elvárt gyors mintapolgárrá válás egyben társadalmi rétegváltást is jelentene egy olyan közegbe, ahol a roma bizonytalan külföldivé válik, viszont segítség helyett lenézést, kiközösítést kap azokon a pszichés terheken túl, hogy folyamatosan bizonyítania kell a stigmák – miszerint például lusta vagy megbízhatatlan – ellenkezőjét.

Nézzük meg, mi történik fordítva, ha egy magyar kerül romák közé: most ő lesz a kisebbség köztünk. Egy szemléletes eset, amely a vitafórumra való készülődés közben a Facebook közösségi portál romacsoportjában, az Amenca oldalán zajlott. Pesty László felesége, Kati nagyon a szívére vette, hogy mi, romák haragszunk a férjére, aki filmjével csak az állóvizet akarta felkavarni, hogy elindulhassunk a változás útján. Nem azon van most a hangsúly, hogy ez igaz vagy sem, hanem azon, hogy a beszélgetés alatt tulajdonképpen „nem tudott viselkedni”. Fogalma nem volt arról, hogy mi tegeződünk, és ezt kikérte magának. Teljesen természetesen úgy moderált bennünket, hogy a beszélgetés a neki tetsző modorban és stílusban folyjon, és szinte kivétel nélkül mindenki átváltott. Nem ő kezdett el tegeződni, hanem mi magázódni. Hihetetlen az a kulturális arrogancia, amivel a többség elhiteti velünk: a mi kultúránk rosszabb az övéknél. Ez a szempont tudattalanul benne van a működésükben és a miénkben is.

Miközben a konzervatív média a rosszcigány-képet preferálja, kontrasztként ott van Schmitt Pál, aki a doktoriját plagizálta, akiről kiderült, hogy egyértelműen csaló, de a kormány épp most próbálja elhitetni az országgal, hogy nem az, mert – azt állítják – jogilag nem bizonyítható. Az viszont bizonyítható, hogy a bűn nem genetika, hanem gazemberség kérdése. Nem a romák miatt tart ott az ország, ahol! A többségieknek kéne bocsánatot kérniük a tőlük elszenvedett évszázados megalázásokért a romáktól. Nem mi tehetünk arról, hogy a megváltozott gazdasági viszonyokban szegényen és iskolázatlanul állami támogatásra szorulunk. A többség tartott bennünket tudatlanságban évszázadok óta, nem volt fontos, hogy tanuljunk, most meg a mi hibánk, hogy nem tudunk a munkaerőpiacon helytállni. Nem mi tehetünk róla! Nem mi kérünk elnézést!

A jobboldali újságíróknak meg talán gondolkodniuk kéne, amíg nem késő. Ne taszítsák a romákat a társadalmi feszültségek szításával még rosszabb helyzetbe.

In memoriam Lázár Ervin (Matolcsi Teodóra)

- Te meg Maminti lesztek a döntőbírók! – üvöltötte éppen Bruckner Szigfrid.

Mikkamakka először is befogta a fülét.

- Miféle döntőbíró? – kérdezte akkor.

De nem vette le a kezét a füléről, mert amazok hárman egyszerre kezdtek kiabálni. Sőt odajött Nagy Zoárd is, a lépkedő fenyőfa, s nem sokkal később Ló Szerafin, a kék paripa.

Most már öten üvöltöztek.

- Éntőlem megszakadhattok az ordibálásban – mondta Mikkamakka -, addig úgysem veszem el a kezem a fülemről, amíg nem kezdtek csendesen és egyenként beszélni.

Aromót választották szószólónak, Mikkamakka levette a füléről a kezét.

- Arról van szó, kérlek szépen, hogy Bruckner Szigfrid azt állítja, ő itt a legnagyobb költő – kezdte Aromo -, és bármelyikünknél szebb verset tud kitalálni. Egyszóval henceg…

- Még hogy én hencegek! Igenis… – Mikkamakka újra befogta a fülét.

Mindenki Bruckner Szigfridnek támadt.

- Hadd mondja végig Aromo.

Az oroszlán elhallgatott.

- Elhatároztuk hát – folytatta Aromo -, hogy költői versenyt rendezünk. Mindenki költ egy verset, és a végén te meg Maminti, a kicsi zöld tündér eldöntitek, hogy melyik kapja az első díjat.

- Természetesen az én versem – mondta magabiztosan Bruckner Szigfrid, de megint lehurrogták.

- Jól van – mondta Mikkamakka -, ezen ne múljon.

Fölült a tisztás szélén egy emelvényre Maminti mellé.

- Ki akar versenyezni? – kérdezte.

Mindenki fölemelte a kezét, még Szörnyeteg Lajos, a legjobb szívű behemót és Dömdödöm is. Valamennyien papírt és ceruzát ragadtak, és vadul nekiláttak. Csak úgy sistergett a sok ceruza. Legelsőnek Szörnyeteg Lajos készült el a verssel. Föl is állt, hogy elszavalja.

A múltkor Mikkamakkával

Fát vágni mentünk az erdőre,

De olyan szerencsétlenül dőlt

A fa, hogy Dömdödöm alászorult.

Huhú, fiúfütty, lengettek, rengettek, fütyörésztek, fityirésztek a többiek.

- Ez nem vers, kikérem magamnak! – dühöngött Bruckner Szigfrid.

- Hallod, Mikkamakka, azt mondja, nem vers?! – méltatlankodott Szörnyeteg Lajos.

Mikkamakka ráncolta a homlokát.

- Hát bizony – mondta aztán -, kedves Lajos, ez tényleg nem vers.

- Miért – lobogtatta a papírját Szörnyeteg Lajos -, amikor a sorok szépen egymás alá vannak írva, és minden sor nagybetűvel kezdődik? Akkor miért nem vers?

Mikkamakka elgondolkozott, vakarta a feje búbját. Valami okosat akart kisütni. Ki is sütött, mert amikor Szörnyeteg Lajos harmadszor kérdezte, hogy miért nem vers, rávágta:

- Csak!

És lássuk be, igaza volt.

Rögtön színre is lépett a második versenyző. Maga Bruckner Szigfrid. Pózba vágta magát, az égre emelte tekintetét, és nekikezdett:

Ej, mi a kő! tyúkanyó, kend

a szobában lakik itt bent?

- Állj – mondta Mikkamakka -, ezt nem te írtad!

- Hát kicsoda? – háborgott Bruckner Szigfrid. – Ki az ördög írta volna, itt van, nézd meg a papírt, nem az én írásom ez?!

- Jó, jó – vágott közbe Mikkamakka -, de ezt már régen megírta Petőfi Sándor. Mi meg abban állapodtunk meg, ha jól emlékszem, hogy mindenki a saját versét adja elő.

- Úgy van! – helyeseltek a többiek.

- Ki az a Petőfi Sándor?! – kiabált Bruckner Szigfrid. – Sohase hallottam a nevét.

- Elég szégyen – mondta Maminti -, de a verset akkor is ő írta. Légy szíves, saját költeményt előadni.

- Na jó – mondta Bruckner Szigfrid. – Tudok én mást is. Ide süssetek!

Póz, arc az ég felé. Nekikezdett:

Ej, kend, tyúkanyó, mi a kő,

itt bent lakik a szobában?

- Hohó – hadonászott Aromo -, ugyanazt mondod kitekerve! És ráadásul rím sincs benne.

- Rímnek kell benne lenni? – kérdezte Bruckner Szigfrid Mikkamakkát.

- Hát nem árt – mondta az -, de ne az Anyám tyúkját mondjad. Akárhogy forgatod, úgyis ráismerünk.

- Na jó – mondta újra Bruckner Szigfrid -, akkor nem az Anyám tyúkját mondom.

Elkezdte:

- Apám tyúkja, írta Bruckner Szigfrid.

Ej, tyúkapó, mi a kő,

itt bent lakik a szobában kend?

- Megölni, lelőni, szétvágni, elzavarni, kirúgni, szétfűrészelni! – dühöngtek a többiek.

- Így nem lehet szavalni! – háborgott Bruckner Szigfrid.

- Bizony nem – mondta Mikkamakka. – Jobb is, ha abbahagyod. Itt csalással nem élsz meg. Halljuk a következőt!

Lázár Ervin a mesélő (MTI)

Bruckner Szigfrid elsompolygott onnan, s Nagy Zoárd, a lépkedő fenyőfa ugrott a helyére. Szavalt, csak úgy zengett.

Legszebb állat az anakonda,

de nem tudja ezt ama konda,

ha ráterelnék ama kondát,

széttiporná az anakondát.

- Ugyan, miféle vers ez! – mondta szemrehányóan Aromo. – Ilyen erővel azt is mondhattad volna:

Legszebb állat az anaménes,

de nem tudja ezt ama ménes,

ha ráterelnék ama ménest,

széttiporná az anaménest.

A többiek tapsoltak, tetszett nekik Aromo gúnyolódása. Sőt, hogy köszörüljön a költőtudományán esett csorbán, Bruckner Szigfrid is megszólalt:

- Vagy azt is mondhattad volna:

Legszebb állat az anacsorda,

de nem tudja ezt ama csorda,

ha ráterelnék ama csordát,

széttiporná az anacsordát.

Nagy Zoárd tobozai vöröslöttek a méregtől.

- És azt nem mondanád meg, mi a csudát jelent az az anacsorda meg anaménes?

- Ugyanazt, amit az anakonda – kiabált közbe Vacskamati -, azaz semmit!

- Az anakonda igenis egy állat – bizonygatta Nagy Zoárd.

- Ki ismeri? – tette föl a kérdést Mikkamakka.

- Senki – zúgták a többiek.

- Nem ér! – hadonászott Nagy Zoárd. – Tessék megnézni a Természettudományi kislexikonban. Ha nincs benne, vágjanak föl tűzifának.

- Kinek van Természettudományi kislexikonja? – kérdezte Mikkamakka.

- Senkinek – felelték kórusban.

- Ezen ne múljon – szólt ekkor Maminti, és elővette zöld varázspálcáját. – Csiribi, legyen itt egy, csiribá, természettudományi, prics, kislexikon, prucs!

És már ott is volt a lába előtt.

Nosza, nekiestek, lapozták, csak úgy sistergett.

- Hányadik betű az ábécében az a? – kérdezte Vacskamati.

- Hátulról vagy elölről számítva? – érdeklődött Aromo, de akkor már Nagy Zoárd diadallal felkiáltott:

- Itt van, az ötvenkilencedik oldalon. – És olvasta:

- „Anakonda (Eunectes murinus): állat, tíz métert is elérő, dél-amerikai óriáskígyó. Áldozatát körülgyűrűzi és összeroppantja.”

- Hát legyen neked ez a legszebb állat – mormogta Aromo, de mit volt mit tenni, el kellett fogadni Nagy Zoárd versét, mert íme kiderült, van anakonda nevű állat.

- Jöhet a következő – intett Mikkamakka. Ló Szerafin méltóságteljesen fölállt, középre ballagott, meghajtotta magát:

Ha elpusztul a tulok,

szarvából lesz a tülök,

de ha én elpüsztülök,

belőlem nem lesz tulok.

- Hát az biztos – kiabálták a többiek -, mert már most egy nagy tulok vagy!

- Még hogy elpüsztülök – vihogott Bruckner Szigfrid. – Elpüsztülök a rühügéstől.

- Csend! – kiáltott Mikkamakka. – Ki következik?

- Én – mondta Vacskamati. – Egy egészen rövid verset írtam.

- Halljuk!

Szerda ablakában

csütörtök ül,

és ordít

csütörtökül.

Egy darabig csend volt, aztán Szörnyeteg Lajos megkérdezte:

- Miért csütörtökül ordít?

- Mert csütörtök – mondta Vacskamati -, ha péntek lenne, péntekül ordítana.

- Idegen nyelveket nem tud? – akadékoskodott Bruckner Szigfrid.

- Nem – mondta Vacskamati -, ez egy műveletlen csütörtök.

Mikkamakka megrázta az elnöki csengőt.

- Elég – mondta. – Halljuk Aromót!

Aromo fölényes mosollyal sétált a tisztás közepére. Rázendített:

bálomböki bag u fan

bálomböki big a fún

- Nem ér – ordított közbe Bruckner Szigfrid -, egy hangot se értek belőle! Arról nem volt szó, hogy hottentottául is lehet verset írni.

- Eszed tokját hottentotta – háborgott Aromo -, ez igenis magyarul van!

- Akkor én megeszem a fülem – mondta Bruckner Szigfrid.

- Már meg is sózhatod – felelte Aromo.

- Hadd mondja végig – próbált rendet teremteni Mikkamakka.

Aromo újra belefogott:

bálömböki bag u fan

bálombökö big a fún

búlámbákö bög i fan

balúmbaká bög ö fin

bilambúka bág ö fön

bölimbakú bag á fön

bölömbika búg a fán

- Ez semmi – mondta Ló Szerafin -, így egy gyerek is tud verset csinálni, ha ugyan ez egyáltalán vers.

- Igenis vers! – jelentette ki Mikkamakka, akinek úgy látszik, tetszett ez a bálömböki. – S ha azt hiszed, hogy olyan könnyű ilyet írni, rajta, bizonyítsd be! Írj egyet!

- Nem is kell leírnom – mondta Ló Szerafin -, kapásból is elmondhatom.

- És már mondta is:

kómirelű kőtyual

kamórile kütyőul

kumaróli ketyüől

kőmuraló kityeül

kőmürula kótyiel

kemürőlú katyóil

kimerülő kutyaól

- Jó, jó, de ennek semmi értelme sincs. Mi az, hogy kimerülő kutyaól? – szólt Aromo. – Kimerülhet egy zseblámpaelem vagy esetleg egy hegymászó, de egy kutyaól!

- Esetleg elfárad – vetette közbe Vacskamati. – Miért ne fáradhatna el egy kutyaól?

- Vagy a kutya nagyon nyomja belülről – kelt Bruckner Szigfrid is Ló Szerafin védelmére.

- Rendben – mondta Aromo -, de a módszer, ahogy a verset írtam, mégis az én találmányom.

- Ez igaz – hagyták helyben a többiek.

- Találmánynak nem rossz – epéskedett Nagy Zoárd -, csak versnek.

Mikkamakka megint csengetett.

- Halljuk az utolsó versenyzőt!

Nagy pironkodva előállt Dömdödöm, akiről mindenki tudja, hogy csak annyit tud mondani, dömdödöm.

Így szavalt:

Dömdödöm, dömdödöm,

dömdö-dömdö-dömdödöm

- Nem ér! – rikoltozott Bruckner Szigfrid. – Akkor én meg azt mondom, hogy:

Prampapam, prampapam,

prampa-prampa-prampapam

- Nono – mondta Mikkamakka -, csak azért kiabálsz, mert nem tudod, mit jelent Dömdödöm verse.

- Miért, mit jelent?

- Azt, hogy mindannyiunkat nagyon szeret.

- Engem is? – kérdezte gyanakodva Bruckner Szigfrid.

- Persze, téged név szerint is megemlített – mondta Mikkamakka.

- Éljen Dömdödöm – kiáltott Bruckner Szigfrid -, adjuk neki az első díjat!

- Adjuk! – kiabálták a többiek.

Mikkamakka és Maminti egy babérkoszorút helyezett Dömdödöm fejére.

- Te győztél – mondták neki.

- Majd kölcsönadhatod a krumplifőzelékembe – veregette meg a győztes vállát Bruckner Szigfrid.

Dömdödöm meg boldogan elindult az erdő felé, és fennhangon dúdolgatta a győztes verset.

Dömdödöm, dömdödöm,

dömdö-dömdö-dömdödöm.

A Braun család

Olcsó volt az egyiptomi gyapot, a helybéli románok pedig pamutingben jártak, volt tehát piac bőven. Néhány textilgyár felépítése után félrerakott annyi pénzt, hogy maga is megpróbálkozhatott egy negyvenkét szövőszékes apró üzem létrehozásával. Barátja, Radó Lajos szüleinél bérelt szobát, s a szülők mindent megtettek, hogy az ifjú kis „gyárosnak” illő feleséget találjanak. A szomszédban lakott a gyönyörű Aranka – őt szemelték ki ifjú arának. Ám Aranka Jenőt kissé soványnak, tüdőbajosnak látta, így inkább Lajost választotta.

A sors iróniája, hogy Lajos tizenévvel később, de még a háború előtt tüdőbajban halt meg, miközben Jenő ’31-ben összeismerkedett a Lugos melletti kis faluból, Kiszetóból származó Friedmann pék lányával, aki ekkortájt épp Mosonmagyaróvárott dolgozott banktisztviselőként. Jenő tehetséges üzletembernek bizonyult, az üzemet bővítette, kékfestőt vásárolt mellé, a gyárbéli kommunistákra is vigyázott. Virág Vencelt és Komlósi Rózsit rendre kihozta a börtönből, kellettek a szövőgyárban.

Jenő és Cecília a megismerkedésüket követő évben fiúgyermeknek adtak életet, akit majd ’51-ben, az akkor már államosított Merkúr Mechanikai Szövőgyár vezérigazgatója, Rózsi ajánlására vesznek vissza a Babes egyetemre, miután apja kapitalista múltja miatt rövid úton eltávolították onnan. Jenőtől a gyárat elvették, rövid időre börtönben is volt, de magyar állampolgárságát nem adta föl, így 1963-ban családjával hazatérhetett, hogy a MAFC-nál szertárosként emlékezzen a szebb és rosszabb napokra.

Jenő és Cecília előrelátó emberek voltak. 1933-ban Lugoson, a kis bánsági városban, utazó ügynököktől telket vettek Palesztinában – mintha a Holdon lett volna -, ebből egyik unokájának több mint hatvan évvel később kis Szent István parki lakása lett. A lugosi temetőben, Fischer bácsi sírjánál még ’51-ben elásott Lajos aranyakból pedig másik unokájának lett lakása, a Kertész utcában, a volt gettó határán, hogy minden és mindenki hazaérjen.

A könyv borítója

Már önmagában is heroikus vállalkozás lett volna dokumentálni (a bori munkaszolgálatosok történetén és a több ezer ártatlan ember személyes tragédiáján túl) ezt a sajátosan magyar önsorsrontást – mert hiszen emberi mivoltukból kivetkezett magyar katonák váltak a munkatábori (vasútépítő és bányászati) robot, majd pedig az erőltetett menetek során a kiszolgáltatott, többségükben zsidó származású magyar állampolgárok gyilkosaivá, és nem a német SS-osztagosok. A megismerhető és felkutatható legteljesebb igazság és az emberi méltóság tisztelete mellett végsőkig elkötelezett szerző – akit éppen ezen kiváló tulajdonságai predesztináltak ennek a morálisan sem mindennapi feladatnak az elvégzésére – azonban nem érte be ennyivel. Művének eredetiségét éppen az adja, hogy – az új tényekkel, illetve a régi tények új megvilágításba helyezésével – felfedi azokat a sok évtizedes beidegződéseket, kanonizált változatokat, amelyeket a tanúk, illetve (ahogy az Csapody a detektívtörténetek izgalmával vetekedő oknyomozásából kiderül) a magukat tanúnak hazudó emberek emlékezete sokszor szándékosan, máskor akaratlanul hamisított meg. Vagy éppen a kegyetlenkedések ügyében utólag elrendelt hatósági eljárások, mint például a legismertebb bori munkaszolgálatos, a nagyszerű költő, Radnóti Miklós abdai meggyilkolása ügyében indult ÁVH-s vizsgálat. Az abban, a barát, és az akkor már befolyásos politikus, Ortutay Gyula nyomására elrendelt „bizalmas nyomozás”célja közel sem a gyilkosság körülményeinek felderítése és a lehetséges gyilkosok megnevezése volt, sokkal inkább az, hogy a kommunista hatalom a tragikus sorsú költő mártíriumát kisajátítsa és a „fokozódó” osztályharc szolgálatába állítsa. Így vált aztán Radnóti a hivatalos interpretációban generációk számára az arctalan, személytelen fasizmus áldozatává, érettségi tételként a legnagyobb magyar antifasiszta költővé.

Radnóti levele a táborból

Csapody Tamás – akinél a bori munkaszolgálatosok és az őket sokszor a halálba taszító magyar „keret” történetéről ma senki sem tud többet ebben az országban – nem vádol, nem ítélkezik, s ami legnagyobb erénye: nem mutatja magát az igazság kizárólagos letéteményesének. Sok tízezer órányi kutatómunkával a háta mögött is tele van bizonytalansággal; ha nem egyértelműek a bizonyítékai, nem mondja ki, hogy a keretlegények közül kik lehettek a bestialitások elkövetői. Végig kíváncsi kérdező marad, nem válik okoskodó igazságosztóvá. Nagyszabású műve mégis egy heroikus gyónás mindannyiunk helyett. Ám ennek a gyónásnak nem az önfelmentő bűnbocsánat a lényege, hanem a katartikus szembesítés. A meghurcoltakért, az értelmetlenül halálba hajszoltakért szól Csapody harangja.

Ne legyenek illúzióink. A munkatáborok, a halálmenetek nem mentek ki a divatból. A mai beöltözött keretlegények pedig, ahogy azt nap mint nap tapasztalhatjuk, bevetésre készen gyakorlatoznak.

Az égő vár

Az interneten megjelent, általa elmondott információk alapján a gazda és a korábban a telkét Kotlebának kiadó vállalkozó a gazda furgonját fényképezték annak háza előtt, melyre az éjszaka folyamán „Meghalsz, buzeráns! Biztos lehetsz benne” feliratot festettek. Ekkor egy fehér Felícia állt meg mellettük, melyből három ember ugrott elő, s megverték a gazdát. Az internetes forrás szerint egyiküknél bot is volt.

A tetteseket a helyszínre érkező rendőrség igazoltatta, majd elengedte.

A hírt már átvette a Mi Szlovákiánk Néppárt Alternatív Hírszolgálata is.

A hírt a részletek tisztázása után bővíteni fogják a Parameter hírportálon.

(ki)futószalag

Az LMP 2010 szeptemberében javasolta először, hogy az ENSZ Fejlesztési Szervezete 2008-as ajánlásának megfelelően a kormány nevezzen ki egyszemélyi felelőst a nők munkaerőpiaci helyzetének javítására, aki teljes kapacitással tud foglalkozni a rendkívül komplex feladattal.

A 2011-es költségvetéshez beadott módosítóként az utolsó pillanatban elfogadott javaslat megvalósítását azonban a tavalyi év során végig elhalasztották, noha jó néhány személyi javaslatot is tettünk, hogy segítsük a kormányzatot.

Üdvözöljük, hogy végül tizenöt hónap késlekedés után, de megtörtént a kinevezés. Reméljük, nem április tréfa az egész. Az egész életen át tartó tanulás terén járatos szakemberként bemutatott Szalai Piroska megbízatása fél évre szól, ami nevetségesen kevés. Szerencsére feladatainak nagy részét már elvégezték a szakértők a Népesedési Kerekasztaltól a Jól-Lét Alapítványon át a Corvinus Egyetem, a CEU és a Budapest Intézet kutatóiig.

A szakértők között konszenzus van abban, hogy mi a teendő; az LMP ezen szakmai javaslatokra épülő intézkedés-csomagját napokon belül eljuttatja a kinevezett miniszteri biztosnak.

Április 1-ig javasolhatnak témákat az osztrák főváros lakói a Bécsi Chartába, amely az együttélés szabályait tartalmazza. A javaslatokat március 19-e óta várják interneten vagy telefonon.

A bécsi tanács

Az első héten több mint 560 ötlet érkezett idősek és fiatalok, nők és férfiak, született bécsiek és bevándorlók, dohányosok és nemdohányzók, autósok és gyalogosok együttélésével kapcsolatban. Például van, aki több civil kurázsit, van aki több fegyelmet és odafigyelést kér az élet minden területén. Olyan is akad, aki azt kifogásolja, hogy bűnözőként kezelik a dohányosokat. Van, aki szerint a közterületeket csak a bécsi polgároknak szabadna használnia, és van, aki azt javasolja, hogy minden született bécsi „fogadjon örökbe” egy újonnan beköltözöttet.

A chartához beérkezett javaslatokat ezután témakörökbe csoportosítják, amelyeket charta-találkozók keretében vitatnak meg a bécsiek. Találkozót bárki szervezhet, Bécs Városa pedig moderátort biztosít hozzá, aki a megbeszélés eredményét felteszi az on-line platformra. Ezen kívül a bécsieknek arra is lehetőségük van, hogy 2012. október 14-ig interneten vagy telefonon mondják el véleményüket az egyes témákkal kapcsolatban, illetve kommentálják mások véleményét.

A bécsiek aktív részvételével megvalósuló egyeztetési folyamat végén, 2012 novemberére, önkéntes megállapodásokon alapulva születnek meg az együttélés szabályai, a másik emberrel való megfelelő, igazságos és tiszteleten alapuló bánásmód érdekében.

A Bécsi Charta lényege, hogy a város semmit nem kényszerít a lakóira, hanem részvételükkel ők maguk világíthatnak rá arra, hogy hol van szükség még változtatásra, melyek azok a területek, amelyek különösen fontosak a számukra. Ugyanakkor a város lehetővé teszi számukra az egyeztetési folyamatot és biztosítja annak kereteit.

A Bécsi Chartával mint a közvetlen demokrácia eszközével egyben egy új politikaértelmezést is megvalósítunk. A polgárok manapság ugyanis joggal igénylik, hogy a választási periódusokon túlmutatóan maguk is aktívan részt vehessenek és beleszólhassanak a dolgokba – vélekedik egyhangúlag Michael Häupl bécsi polgármester, Maria Vassilakou polgármester-helyettes és Sandra Frauenberger városi tanácsnok.

Gyöngyöspatán még mindig nem használják az uszodát a roma tanulók. Ha beszálltok a gyűjtésbe, talán tényleg beengedik őket is. Mi így próbálunk segíteni, segítsen aki tud az adományozásban, és a felhívás terjesztésében!

Úszónaci

A gyöngyöspatai iskolások abban a kivételes helyzetben vannak, hogy saját uszodájuk van. Órarend szerint kötelező az úszás, ám jelenleg a roma diákok nem élhetnek a kötelezettségük teljesítésével, az iskolájuk szerint azért, mert nincs úszófelszerelésük. Az önkormányzat nem támogatja a rászoruló gyerekeket, ezért az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány

ÚSZÓCUCC GYŰJTŐ

akciót szervez, hogy a mélyszegénységben élő diákok is járhassanak úszásoktatásra.

Arra kérünk mindenkit, hogy aki teheti, járuljon hozzá úszófelszerelések beszerzéséhez, ami a gyerekek uszodahasználatához szükséges. Az alábbi felszereléseket várjuk az alapítvány székhelyére a tanév végéig a 6 -14 éves korú fiúk és lányok számára:

- fiúúszónadrág/ lányúszódressz

- papucs

- törülköző

- úszósapka

- esetleg úszószemüveg, sporttáska

Szívesen várják nemcsak az új, de a kinőtt, használt, de jó állapotban lévő felszereléseket is. Ezen felül a családok szívesen fogadnak egyéb ruhaneműt, gyerekcipőt, sportfelszerelést is. A patai focicsapat roma tagjai például nem tudnak részt venni az edzéseken, mert nincs focicipőjük. 9 db füves pályán használható (stoplis) cipőre lenne szükségük, az alábbi méretekben: 1 db 43-s, 3 db 41-s, 2 db 40-s, 1 db 39-s, 1 db 38-s, 1 db 37-s

Terveink szerint az összegyűjtött felszereléseket az iskolát bevonva folyamatosan juttatjuk el a gyöngyöspatai rászoruló családoknak. A többlet darabokat az iskolánál letétbe helyezzük, arra az esetre, ha időközben, vagy jövőre igény lenne rá. Az Alapítványunk pedig vállalja, hogy biztosítja a hiányzó méreteket, a gyűjtés lezárultával.

Kérünk mindenkit, hogy elsősorban NE pénzt küldjenek. Mert nem pénzadományt szeretnénk eljuttatni, és nagy bevásárlásokat kapacitás hiányában nem tudunk lebonyolítani!

Ha valakinek van kapcsolata sportruházatot forgalmazó cégekkel, terjesztőkkel, kérjük jelezze és ha tud, segítsen a cégeket megkeresni az akcióval.

Az adományokat az alábbi címre várjuk: 1093 Bp. Lónyai u. 34. III. 21. (31-es kapucsengő).

A gyűjtésért felelős munkatársat, Vadászi Bálintot keressék további kérdéseikkel:

Telefon: +36-1-323-0882

Fax: +36-1-323-0883

Email:  vadaszi.balint at cfcf.hu,  cfcfalapitvany at gmail.com

Talpig talár

A kisdoktori megszületett S. P. olimpiai és világbajnok szállodavezető-helyettes, nemzetközi sportvezető és nagykövet (a fülkeforradalom után a Kedves Megvezető által kreált ún. köztársasági elnök) édesanyja kedvéért. S. P. ezt egy interjúban mesélte el büszkén, már persze ha hinni lehet neki, ugyanis az ominózus pályarajzban a filozófia doktorának mondta magát, holott a magyar olimpiai bizottság elnökeként (na, mi másról) az olimpiák történetéről értekezett.

Azaz lefordított és másolt, vagy – mint lassan ez is kiderülni látszik – lefordíttatott és másoltatott beosztottjaival más szerzőktől lenyúlt „törzsanyagokból”. A magam részéről ezennel túl is lépnék a hetvenesztendős, egyre görnyedtebben szálfatermetű S. P. személyén és ügyein, nem szólítom lemondásra minden idők Legnagyobb Magyar Aláíróját (LMA), mi több, még azt is rábíznám, hogy a továbbiakban odabiggyeszti-e neve elé majd a kis dr.-t, avagy, ahogy tévés bejátszásokon látni lehetett, a nagy Dr.-t (ami ugye már a Magyar Tudományos Akadémia kompetenciájába tartozik). Úgyis mindegy ez már neki, azoknak is, akik annak idején summa cum laude érdemesnek találták rá, nekünk, alattvalóknak (az O. V.- és S. P.-fanok szerint csak alávalóknak) meg főleg. Megérdemeltük. Ráadásul a Parlament elől kiebrudalt, szoborba álmodott, az én ratkós korosztályomnak még proletárként tanított-hazudott költő is megmondta volt, hogy „Testvér, segítsd a lebukottakat.” Na, én a coMMMunity publicistájaként igyekszem ehhez tartani magam.

Mindazonáltal az S. P.-t érintő utolsó szó jogán azért arra szerényen felhívnám a figyelmet, hogy ez a kisdoktori malőr eltörpül az LMA nemzetközi olimpiai tótumfaktumaként művelt sötét ügyei mellett. Az S. P. múltjában kutakodók szíves figyelmébe ajánlom a NOB akkori alelnökének atlantai olimpia kandidálása mellett kifejtett, meglehetősen jól jövedelmező, ám ettől még velejéig korrupt tevékenységét.

A dolog lényege szerintem nem S. P. korai szakaszában megrekedt jellemfejlődése, sokkal inkább azoké, akik révén ilyen szellemi és erkölcsi hinterlanddal idáig juthatott. Bár, ha belegondolunk, nem a karrier netovábbja a Magyar Köztársaság – hatalom és tekintély nélküli – elnökének lenni, különösen akkor nem, ha az ember egy hozzá hasonló pojáca által mozgatott marionettfigura. Persze nem vagyok naiv, tudom, S. P. útját a – mindenkori, rendszerektől független – hatalomba és a jólétbe éppen ezek a megvetett, ám az alattvalók által mégis olyannyira irigyelt féregtulajdonságok tették lehetővé.

Most nem foglalkoznék az S. P.-t gusztustalan bábból „nekünk mindenre jó lesz” pondrólétre segítő hernyópolitikusi bagázs környezetszennyező machinációival, maradnék szigorúan tárgyunknál, illetve az azt képviselő egyetem fura urainál, a kis- és nagydoktor-gyárosok díszes gyülekezeténél. Mindenekelőtt az S. P. húsz évvel ezelőtt lemásolt „disszertációját” két hónapig, másfélezer oldalon (sic!) minősítő, azt tényfeltárásnak hazudó Semmelweis- bizottság nevetséges, szánalmas és gyáva töketlenkedésénél. Uraim, itt a megfelelő pillanat, hogy a fekáliába való nyakig merítkezés és dagonyázás után szögre akasszák egyetemi talárjukat, és az önök által elvtelenül és szolgamódon mentegető köztársasági elnök urunkkal kart karba öltve elhúzzanak az egyetem és a magyar tudományos és közélet környékéről. De még ez előtt nyilvánosan kövessék meg összes hallgatójukat és azon kartársaikat, akiket megaláztak gerinctelen, a hatalom elvárásainak megfelelni akaró viselkedésükkel! No meg legyenek hálásak a mindenhatónak, hogy akadt azért önök között egy ember, aki megmentette egyetemük becsületét (nem az önökét, mert az menthetetlen). A bizottság egyetlen, nem az egyetemi alomba tartozó tagja, az S. P. csalását különvéleményben megfogalmazó dr. Fluck Ákos ügyvéd szakmai tisztességből és a civil kurázsiból leckét adott a sok elvtelen seggnyalónak. És ami ennél is fontosabb: visszaadta sokunk hitét abban, hogy talán még e korcs korban is van remény.

Még nem.

Püffedt hasú brosúrákat sodornak

a medrükből kilépett tanfolyamok?

Még nem.

Nagy nyilvánosság előtt

magához nyúlt egy fáradt államférfi?

Fáradt olajat fejtek egy bivalyból?

Nem, gyerekek,

még nem.

A szamárnak négy lába

forró porba ártva.

Nincs iá, de lépés sincs.

Szíjas szamárcsülök tengernyi porban.

Nincs lépés, de iá sincs.

A poli-

tikánál

– átmenetileg –

fontosabb a Pali töke:

a Vakpalié,

aki mindent lát.

Petri György egy pesti presszóban 1973

Schmitt

Megrökönyödve tapasztaljuk azonban, hogy a köztársasági elnök továbbra is tagadja a plágium nyilvánvaló tényét, és újabb hazugságokkal, inszinuációkkal tetézi azt. Hamis információkkal félrevezeti a felsőoktatás ügyeiben járatlan közvéleményt, gyanút kelt az őt elmarasztaló tudományos testületek elfogulatlanságával kapcsolatosan. Ez a magatartás mélységesen felháborít minket. Schmitt Pál morálisan alkalmatlanná vált arra, hogy elnöke legyen az országnak, képviselje a nemzetet, benne mindazokat, akik tisztességes úton szerezték meg diplomájukat vagy tudományos minősítésüket.

Az Oktatói Hálózat a magyar felsőoktatásban dolgozó kutatók és oktatók autonóm szerveződése, amelynek jelenleg 263 tagja van.

Ben Heina: Lies and Liars (Hazugságok és hazugok)

Ennek ellenére nem lázad. Röhögcsél a smittelős neologizmusokon, de hallgat. Miért?

A magyar általában nem lázadós típus, legalábbis 56 óta megtanulta, hogy kuss van — kivéve persze a pszichiátriai járóbetegellátás problémáit fájón jelző, neonáci futballcsőcseléket és a kenyerüket féltő taxisokat, stb. Ez már elég súlyos, de lehet, hogy van mélyebb ok is.

A társadalom nagy része sajátmagát látja Schmittben. A közép-konzervatív mentalitású, régi vágású, enyhén neobarokkos felszín alatt megtalálta benne önmagát. A pitiáner „ügyeskedőt”, a „lenyúlós” csalót, aki „legképességesebb álmaiban” is maximum a Mariahilferstrasséig jutott el, ahol aztán rögtön jól meg is sértődött a gorenjeboltban feltűnő helyen kifüggesztett „Magyar! Ne lopj!” feliraton, hiszen ő nem a bécsi kereskedőt, hanem „csak” társait, a magyar társadalmat lopta, lopja meg az ellógott munkaóráival, a kicsempészett dugipénzével, a be nem fizetett adóival, a kisvállalatnak hazudott családdal, a nyelvtudásnak hazudott nix dajcs makogással, a sok-sok kudarccal és a szűk, sötét horizonttal. Ezek pedig nem „lopások”, csak annyira, amennyire „mindenki lop”. Ő tehát nem tolvaj, viszont (a biztonság kedvéért): „mindenki” az. Aki szerint Fletóval az a baj, hogy „hazudott” , nem pedig az, hogy a köztulajdon lerablóinak egyike, s így nem kimondottan jó választás a „baloldal” ikonjának szerepére.

Schmittben magára ismert a magyar polgár, akinek nem okoz problémát benyomulni a bérletváltáshoz álló sor elejére, s a magyar, aki ezt mukkanás nélkül nézi, tűri, „jobb nem beleszólni” alapon. A magyar, aki a járdán parkol és a magyar, aki a járdán parkoló autó és a házfal közé szaratja a kutyáját. Továbbá az a magyar is, aki emiatt az úttesten baktat, szó nélkül.

A kisember, aki önmagánál, saját savanyú léténél csak egyetlen jelenséget gyűlöl jobban: a sikert. Különösen ennek azon válfaját, amely tisztességes versenyben, tehetség és munka révén áll elő. A politikában: aki igazat mond.

Vagyis, egy dolgot gyűlöl igazán: a tisztességes szabályokat.

Kis ország, kiskapuk, kiserkölcs. Ez van

Oláh Mara: A bolondnak szerencséje van

De minden veszélye és káros következménye ellenére is talán ez a kisebbik rossz még akkor is, ha nagyon rossznak tűnik. Mert a film nyelve, stílusa, módszere egyszer csak modell értékévű nő, maga a politikai hatalom kezd így viselkedni és ekként működni. S innentől számítva nemcsak egy-egy műalkotás ismérve lesz, hanem maguk az egyes, látszólag egymástól független elemek is e logika szerint rendeződnek egységbe, rendszerbe. Mert mi is történik immár közel három esztendeje?

2009 őszén a hvg.hu vitafórumán a Miért nem integrálódnak a magyarországi romák? vitában először megszólaló Romano Rácz Sándornak a kívülállás kultúrája gondolatára rácuppanva a hozzászólók jelentős része egyszerre bírálta a cigányokat – mondván: nem akarnak integrálódni – s bírálta a cigányokat védő/mentegető megélhetésijogvédő és rózsadombi ballib értelmiséget, mindeközben pedig kijelölte a közepet, vagyis azt a tudományos mezőt, amelyben ők képviselik a helyes álláspontot. Ez a közép egyszerre húzott határvonalat maga és a szélsőjobboldali cigányozó, rasszista csoportok és törekvések közé s az azt megelőző évtizedek, a cigánykérdést megjelenítő szociológus, antropológus interpretálói és jogvédői, vagyis a baloldal közé. (Ami a vitát illeti, Perpatvar a Rózsadombon, a Méltóságot Mindenkinek Mozgalom hozzászólása címen közös szöveget készítettünk.) Olyan kutatók és közéletei személyiségek exponálták magukat ebben a vitában, akik addig kevéssé merültek el a cigányok társadalomtörténeti problematikájában.

A 2010-es választások aztán elsöpörték a baloldali kutatókat is. A kérdés valójában az lett, hogy a magukat középre pozicionálók tényleg középen állnak-e, és valóban ők állnak-e még ott, ahová pozicionálták magukat. Ahhoz kétség nem férhet, hogy romaügyben a felzárkózásért felelős államtitkárság kezében eddig nem látott hatalom koncentrálódott. A hivatal filozófiáját az a bizonyos integrálódásvita alapozta meg. A cigányok maguk tehetnek sorsukért, azokon segítünk, akik maguk is szeretnének felzárkózni, s nem felzárkóztatunk; az integráció erőltetett dolog, a közmunkában való részvétel hozza vissza a munka becsületét – de nem folytatom. Szinte minden gondolat s az azokból fakadó politikai döntések mintegy ellenpontjai annak, amit korábban a több évtizede kutató szakemberek mondtak, javasoltak, s sok esetben azt az előző kormány munkájában érvényesítettek. Az Európai Roma Felzárkóztatási Program lényegében azok nélkül a roma és nem roma szakemberek nélkül fogalmazódott meg, akik korábban a baloldalon exponálták magukat, s azokkal készült, akik ebben az új beszédmódban nemcsak hogy partnernek bizonyultak, de annak kezdeményezői is voltak. A másik figyelemre méltó eljárás az eddigi törekvések, programok utólagos eliminálása. Az előző kormányok idején elindult munkák civil szervezetek szervezte értékeléseinél a jelenlegi hivatalok udvariasan kifarolnak, nem küldik képviselőiket, nem készítenek beszámolókat, jelentéseket. Egyszerűen nem vesznek tudomást mindarról, ami nem ők. Egy új és külön világot hoznak létre. Ahonnan mi nézzük őket, az egy párhuzamos világ, felőlük nézve a miénk pedig egy nem létező világ.

Romák mégiscsak vannak, tehát valamit kell velük tenni. Tettek is, tesznek is. De lássuk, hogy mit. A teljes körűséget nem vállalva idézünk néhány példát:

Roma szakkollégium

Több internetes hírportálon s szinte mindegyik napilapban megjelent a hír: „A jezsuita rend Budapesten, a görög katolikus egyház Miskolcon, a református egyház Debrecenben, az evangélikus egyház pedig Nyíregyházán nyitotta meg a maga szakkollégiumát. A kormány és a felekezetek közt létrejött megállapodás szerint a kormány a megalakuláshoz nyújt támogatást, valamint ösztöndíjat biztosít majd a hallgatói számára.”

A szakkollégiumok megalakultak. Négy városban, négy felekezet gondnoksága alatt, változó lelkesedéssel és intenzitással, némileg nehezen összeterelve a kívánt húszas létszámot. A kormányzati portál az alábbiak szerint számolt be a négy szakkollégium közös tanévnyitójáról: „Megtartotta első közös tanévnyitóját a Keresztény Roma Szakkollégiumi Hálózat. Romák és magyarok között nem csupán békés egymás mellett élésre van szükség, hanem békés egymásért élésre – fogalmazott Balog Zoltán társadalmi felzárkózásért felelős államtitkár ünnepi beszédében, Budapesten (…) Beszédében kiemelte: nem elég tudni valamit, meg is kell tanulni azt. Csak tudni, hogy nehéz sors cigánynak lenni, nem elég, meg is kell tanulni. Tudni, hogy Magyarország csak akkor lesz boldogabb, ha a békés egymás mellett élés megvalósul, az más, mint meg is tanulni azt – mondta Balog Zoltán. Olyan emberek vannak ma itt, akiknek fontos ez a szövetség, a kérdés csak az, hogy lesznek-e olyan cigány fiatalok, akik elfogadják a kinyújtott kezet. – A ti feladatotok – szólt az államtitkár a jelenlévő kollégista fiatalokhoz – az, hogy kimozdítsátok a nyomorba beletörődött embereket. Ti számunkra egy befektetés vagytok, mivel amit itt kaptok és tanultok, azáltal a sajátjaitok szószólói lehettek. A magyar állam érdekelt a roma–magyar békés egymás mellett élésben – hangsúlyozta végezetül az államtitkár.” Nem szívesen lennék a felvételt nyert kollégisták bőrében, ha valóban érvényesek még az elvárások.

És persze nem tudok nem gondolni arra, hogy Pesty vágóképei, Forgács „ha ti”-jei és az államtitkár „nyomorba beletörődött”-jei azonosak, akiket az állam majdani megbízottjai, befektetései fognak helyzetükből kimozdítani. És nem tudok nem gondolni arra, hogy mit nem tettek a történeti egyházak az elmúlt évtizedekben, amikor pedig a kis- és szabadegyházak mintájára tehettek volna nem cigány híveik és cigány híveik együttélésének érdekében. Ahogy, ha számolgatok, nyolcvan kollégista ösztöndíjával veszik meg lelkiismeretüket. Ennél nagyságrendileg több gyülekezet működik az országban. Volna hol helyet kínálni roma testvéreinknek. Erre a lelkészek is alkalmasak volnának, nemcsak a kis janicsárok.

Roma közéleti akadémia

2012. február 21-én pályázati felhívás jelent meg az alábbi szöveggel: „2012. február 25-én (szombaton) Roma Közéleti Akadémiát indítunk azoknak, akik magukat cigánynak vallják, elkötelezettek a nemzet sorsa iránt, és tenni akarnak a cigány kisebbség felemelkedéséért. Várjuk a jelentkezését a közélet iránt érdeklődőknek, akik tanulni szeretnének, mert vagy már a közéletben dolgoznak, vagy ott szeretnének dolgozni mint politikusok, polgármesterek, önkormányzati képviselők, politikai elemzők, kampányszakértők, médiamunkások és politikai kommunikációs tanácsadók!

Képzési témák: A hallgatók 2 év alatt megismerkedhetnek többek között a politikusi szereppel, a pártokkal, pártrendszerekkel, választási technikákkal, politikai kommunikációval és marketinggel. Elsajátíthatják a helyes közszereplést, retorikát és beszédtechnikát, szóvivői ismereteket, stílusgyakorlatokat. Megtanulhatják, hogyan kell közvélemény-kutatást végezni; önkormányzati választásokat nyerni; vagy önkormányzati feladatokat ellátni. (…)

A képzés felelőse: Dr. Simon János egyetemi docens. Az oktatók között neves közszereplők, gyakorló politikusok, parlamenti képviselők, politikai elemzők, jogvédők szerepelnek, kommunikációs szakemberek, egyetemi oktatók, akik naprakész gyakorlati ismereteket adnak át a hallgatóknak. (…)

A hallgatók a négy félév elvégzése után a Kodolányi Főiskolától posztgraduális végzettséget igazoló szakirányú bizonyítványt kapnak. (…)

Jelentkezhetnek azok a cigány származásúak,

– akik ma is éreznek felelősséget és kötődést a cigánysághoz,

– már elvégeztek valamilyen egyetemet (MA) vagy főiskolát (BA), kivételes esetben alacsonyabb iskolázottság mellett is elfogadhatunk jelentkezést. (…)

A képzés jószolgálati tevékenység, mely kormányzati, társadalmi és civil szervezetek összefogásával valósul meg.”

A leendő hallgatóknak három napjuk volt, hogy jelentkezzenek, ám amikor a megadott telefonszámon érdeklődtek, hogy kik is fogják őket tanítani, nem kaptak felvilágosítást. Az internetnyomozók s akik a közelmúlt eseményeiben járatosak voltak, tudhatták, hogy a képzés felelőse a Miskolci Egyetem Politikatudományi Intézetének vezetője volt, aki pár évvel korábban konferenciát szervezett Konfliktus és együttműködés Közép-Európában címmel, s ennek egyik programpontja volt a Magyar politikusok és társadalomtudósok: Mi kell a fölemelkedéshez: integráció vagy asszimiláció? című beszélgetés. Ennek felkért résztvevői Farkas Flórián, Herényi Károly, Kállai Katalin, Molnár Oszkár, Pankucsi Márta, Révész Máriusz, Vadász János, Vona Gábor lettek volna. Ám menet közben Vona Gábor meghívása miatt többen távolmaradásukat jelentették be. (És ekkoriban Molnár Oszkár edelényi polgármester és fideszes parlamenti képviselő még nem is gumikalapácsozott.) Azt is ki lehetett következtetni, hogy ezek a közéleti akadémiák szellemiségük szerint a „jelentkezőket alapvetően a kitartó munkára, elszántságra, kitartásra sarkallják, és a folyamatos tanulást tekintik elsődleges feladatnak”. Néhány már volt képzésen „eddig többek között Budai Gyula, Hoffmann Rózsa, Kósa Lajos, Kubatov Gábor, Lezsák Sándor, Simicskó István, Tarlós István, Wittner Mária, Fricz Tamás, Simon János, Zárug Péter Farkas, Bogár László, Boros Imre, Szerető Szabolcs és Borókai Gábor tartott előadást vagy vezetett gyakorlatot”. Ha most az interneten érdeklődünk, megtudhatjuk, hogy a Depok – Demokrácia és Közéleti Akadémia foglalkozásain eddig Zárug Péter Farkas, Szilágyi Maya és Harnócz Sándor adtak elő. (Ez a társaság szervezője a Roma Life Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiváloknak is.)

Aki nem volt eléggé résen és nem fogta fel időben, hogy leendő kormányhű kisebbségiképviselő-képzésben vesz majdan részt, de menet közben rádöbbent erre, s szóvá is tette, hogy túl sok az ECHO TV, a Magyar Hírlap és a Magyar Nemzet, az rövid úton az iskolán kívül találhatta magát.

Európai Út

Az Országos Roma Önkormányzat lapjának első száma tavaly decemberben jelent meg. Ebben Farkas Flórián a következőkkel köszönti a lapot: „Kell a magyarországi cigányságnak egy olyan lap, amelyre büszkék lehetünk, egy olyan lap, amelyet roma és nem roma, politikus és civil, fiatal és öreg egyaránt örömmel vehet kezébe, ha tájékozódni akar arról, hogy miként is áll Magyarországon az integráció ügye. Mert ez az ügy mára a legfontosabb közös nemzeti ügyünkké vált, romáké és nem romáké egyaránt. Ez a lap azonban nem kizárólagosan roma lap. Nemcsak romákról romáknak vagy romákról nem romáknak szól. Ez mindenkié, aki fontosnak tartja a teljes társadalmi felzárkózást és integrációt, ezen belül kiemelten a romaügyet. A szegénységnek nincs színe, ahogy jó szándékú, segítő kezet is bárki nyújthat az elesettnek. Azonban azt is tudjuk, hogy segíteni csak ott lehet, ahol a problémákat nem leplezik, hanem megnevezik. E téren mindenképp újszerű lesz ez a lap. Az »Új roma politika« a régi integrációs problémákra új megoldásokat javasol, amelynek középpontjában az okos »együttdöntés« kell álljon. Ez számunkra az »Európai Út«.” Ja, és a folyóirat alcíme: A társadalmi felzárkóztatás és integráció jegyében. (Apró hangsúlyeltolódás talán, hogy a felzárkózásból felzárkóztatás lett?)

A folyóirat főszerkesztője Zárug Péter Farkas (a Miskolci Egyetem Politikatudományi Intézetének adjunktusa), a szerkesztőbizottság elnöke Farkas Flórián (az ORÖ elnöke, a Fidesz parlamenti képviselője), tagjai Dobóvári Ildikó (az ORÖ hivatalvezetője, korábban az Országos Cigány Kulturális és Művelődési Központ ügyvezető igazgatója), Dr. Granasztói György (a Corvin-lánc Iroda vezetője, 1990–94 között brüsszeli és luxemburgi nagykövet, a Batthyány Lajos Alapítvány elnöke) és Gyenes Ádám (a L’Harmattan Kiadó ügyvezető igazgatója). (Lapterv és a nyomdai előkészítés: L’Harmattan Könyvkiadó és Terjesztő Kft.) A közös láncszem tehát: Zárug Péter Farkas Csapdába került demokrácia, L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2009. A lap állandó munkatársai illetve tudósítói közül csak Kacsoh Dániel (a Magyar Hírlap munkatársa, a Magyar Püspöki Konferencia munkájának elismeréséül a Szalézi Szent Ferenc-sajtóösztöndíjjal jutalmazta) és Lovas István (a Magyar Nemzet brüsszeli tudósítója, a Vasárnapi Újság rádióműsor egykori publicistája) nevét említjük meg.

Az igazán míves kidolgozású lap (műnyomót és grammokat sehol nem találok) azonban, ha eddig nem lett volna egyértelmű, nem más, mint esztétikusra fazonírozott kormánypropaganda, önfényezés és kétes hadakozás az Európai Unióval. Nem kívánnék valóságos lapismertetést tartani (ki-ki meggyőződhet maga: http://www.europaiut.hu), de azért kedvcsinálónak elmondom, hogy az eddigi négy lapszám borítójáról sorrendben Orbán Viktor és Farkas Flórián, Pintér Sándor, Balog Zoltán, majd legvégül Bölcskei Gusztáv mosolyog ránk. És ne legyenek kétségeink: Farkas Flórián José Manuel Barrosohoz írt levelét is olvashatjuk, miként azt is, hogy a Lungo Drom is megmutatta erejét a békemenetben. És ott a fénykép az első sorról, a menet vezetőiről, Bayer Zsoltról, Széles Gáborról, Stefka Istvánról. De Jónás Marianna millás felszólalását nem olvashatjuk, vagyis a másik oldal nem kap szót. Nincsenek roma (cigány) szerzők sem. A győztes mindent visz. És hamarosan -bzs-, majd B.ZS. szignót is találunk egy-egy tárca alatt, mígnem teljes névvel nem jelenik meg az áldott jó békemester.

Mi pedig szépen lassan átcsúszunk a szélsőbalra.

Kiszáradt a szám, mert még nem beszéltem ekkora tömeg előtt. De fontosnak tartottam, hogy itt legyek. Hogy itt legyek veletek magyarként, európai polgárként, roma értelmiségi nőként.

Nem tetszik a rendszer, amely a szegényeket uszítja a még szegényebbek ellen.

Jónás Marianna (fotó: Sebő Ferenc)

Nem tetszik, amikor a védtelen és beteg hajléktalan emberek problémáit rendőrségi fogdákon kezelik. Amikor az éhezés és nincstelenség tragédiáját a guberálás megtiltásával akarják szőnyeg alá seperni. Amikor a többség kényelme felülírja az emberséget.

Nem szívesen élnék olyan országban, ahol a közoktatás, ahelyett hogy a leszakadó rétegeket továbbtanulásra biztatná, inkább szabadulna tőlük. Ha tizenhat évesen, gyermekfejjel, segítség, biztatás és átélhető példák nélkül kellett volna döntenem a jövőmről, ma biztosan nem állnék itt. Ha a kormány a tandíj bevezetésével a felsőoktatást a középosztály kiváltságává tette volna – ahogyan most tervezik –, ma biztosan nem állnék itt.

Az nem összefogás, amikor – egyébként gépekkel olcsóbban elvégezhető – munkára kényszerítjük a képzetlen és reményvesztett emberek sokaságát. Tudás és képzettség nélkül nem vezet út a munka világába. Akkor sem, ha a kormány közmunkaprogramokkal imitálja a munkahelyteremtést.

Ahelyett, hogy képzettséget adna azoknak is, akik az ország tömeges munkanélküliséggel küzdő részére születtek, inkább restnek, nemtörődömnek és munkakerülőnek bélyegzik őket.

A tehetősebbek felelőssége mindig nagyobb, mint a nincsteleneké. Nekünk, szegényeknek és középosztálybelieknek, romáknak és nem romáknak a felelősségünk bizonyos tekintetben viszont közös: egységesebbnek és hangosabbnak kell lennünk, mint eddig. Egységesebbnek, mert a jelenlegi körülmények között kudarcra van ítélve minden próbálkozás, amely csupán részérdekekre tekint. Hangosabbnak, mert akik ma a problémák feltárásának ürügyén telekiabálják gyűlöletükkel az országot, fájdalmasan népszerűek. Ők őszinte szembenézést hirdetnek, ám eszközeik kirekesztők, és a szigorú büntetésen kívül nincsenek ötleteik.

Az egykulcsos adó bevezetésével egyenlőséget hazudnak, miközben a gazdagok még gazdagabbak, a nélkülözők pedig még kiszolgáltatottabbak lesznek. A fuldoklót nem megsegíteni, csupán hibáztatni akarják.

Ők ma azt mondják: a szegényektől félni, a többséget pedig megvédeni szükséges.

Tiltakoznunk kell, amikor a jelenlegi kormányzat a leszakadó, mélyszegénységben élő rétegek problémáit nem foglalkoztatási-szociális, hanem rendészeti-közbiztonsági kérdésként kezeli. Az előbbi hozzáállás csupán álmegoldást jelent. A szegények és a nehéz helyzetben lévő romák kriminalizálását, az előítéletek elmélyítését segíti. Végső soron az egész társadalom kárára válik.

2012. március 15. Milla tüntetés (Szabad sajtó u.)

Mindig örömmel jövök hozzátok, de továbbra sincs jó hírem. Nincs jó hírem, mert bár ez a kormány a középosztály és a szegények szövetségét ígérte, a plebejus politika máza mögött felépült egy másik Magyarország.

Egy olyan Magyarország, ahol a szegényeket nem szociális munkások segítik, hanem rendőrök vigyázzák. Ahol a leszakadó rétegeket nem felzárkóztatni, csupán féken tartani akarják.

Persze legyünk méltányosak! Torz és fenntarthatatlan munkaerő-piaci szerkezet, gyönge foglalkoztatottság, az alacsony iskolai végzettségűek kilátástalan helyzete. Súlyos kérdések, amelyekre valamennyi kormány elodázta a választ.

Azonban a változás politikai árát ez a kormány sem vállalja fel! A terhek javát azokra hárítja, akiktől már nincs mit elvenni. Közös áldozatvállalás helyett kijelöli az együttérzés határait.

Miközben állandóan a nemzet érdekére hivatkozik, a kormány szerint vannak olyan régiók és térségek, életkorok és bőrszínek, ahonnan valaki nem tartozhat a társadalomhoz. Pedig a szolidaritás nem állhat meg sem a nagyváros, sem a falu határában.

Ez a kormány rendet és jövőképet ígért, de csak káoszt és bizonytalanságot teremtett. Ingatag jogállami keretek, szűkülő középosztály, tizenkét évesen büntethető gyermekek, akiknek tizenhat évesen abbahagyjuk az oktatását.

Hová vezet mindez?

Kétszázezer fővel kevesebb érettségizett, minisztériumból kijelölt iskolaigazgatók, silány minőségű szakképzés, a módosabb rétegek számára fenntartott egyetemek. A hetvenes évek iskolarendszere a hetvenes évek mezőgazdasága és gyáripara nélkül!

Ez a kormány egymillió új munkahelyet ígért, de csak a közfoglalkoztatás semmibe vezető útját járja. Nemhogy bővítenék a foglalkoztatást, de további százezrekkel növelik a munkaerőpiacon esélytelenül indulók számát. A közmunkaprogramok szabályozása állástalanok sokaságát szolgáltatja ki a helyi politikai elitnek. A segélyezésre fordított összegeknél jóval drágábban végeztet fölösleges munkát. Mára azokat az állásokat is közmunkásokkal töltik fel, amelyek korábban magasabb bérekkel járó közalkalmazotti, piaci státuszt jelentettek.

Ez a politika nem a munkaerő-piaci helyzetet, csupán a statisztikákat javítja.

A jogszabályalkotás normális esetben nem büntetés, hanem konstruktív politikai tett.

Éppen ezért követeljük a tankötelezettség korhatárának visszaállítását, a továbbtanulás és a belföldi migráció lehetőségeinek bővítését. Javasoljuk, hogy az alacsony képzettségűeket és a kisgyermekes nőket foglalkoztató vállalkozások adó- és járulékterhei jelentősen csökkenjenek.

Az előző minimumfeltételek nélkül a kormány politikája csak a módosabb rétegeknek kedvez, miközben a középosztály és a szegények jövőjét éli fel.

Madárbarát

Hogy ezeket a jóembereket honnan szalajtották és mi okuk ennyire hőn szeretni a mi OV-nkat, az már március 15-én délután is felmerült bennem, amikor közvetlenül a díszruhás huszárok mögött meneteltek a kormánypárti felvonuláson, és molinókon könyörögtek az Úrhoz, hogy szabadítsa meg nemzeteinket a ballib mételytől . A fideszes-jobbikos sületlenségeket hirdető lengyelek látványa annyira abszurd volt, hogy nyomban nagy ívű PR koncepció sejlett fel mögötte: lehetett volna ez egy ügyes felvezetés a lengyel-magyar barátság napjára (március 23.) tervezett elnöki találkozóra, ahol DrSP, kihasználva a történelmi barátságban rejlő jelképes tőkét, még egyszer és utoljára kicsit rokonszenvesnek mutatkozik. De nem: Ópusztaszeren EU-barát protokolldumát mondott, a szegedi egyetemen meg újra átlépte a jó ízlés szabta határokat, amikor a tudomány fontosságáról beszélt.

Ez a látványos semmi viszont újra gondolkodóba ejtett. Nem, nem az a bajom, hogy a magyar állam minek hívott meg – utaztatott, etetett, altatott, kísérgetett az Országházban – pár száz, esetleg pár ezer mezei lengyelt. Vitték őket mindenféle kulturális és politikai programra, személyesen üdvözölte őket a karizmatikus vezér, a tüntetésen a magyarok szerették őket, aztán este a belügyminisztériumban vacsoráztak, másnap fegyelmezetten hazautaztak (a részletes programot lásd itt). Ennél nagyobb marhaságokra is költik a büdzsénket, ettől legalább egy csapat hétköznapi ember jól érezte magát Pesten. Tekintsük országimázsnak; náluk is összeverődne ennyi hithű kommunista, ha teszem azt Belarusz hasonló kondíciókkal toborozna közönséget Lukasenko születésnapjára. Lengyelországban egy jobbos újság, a Gazeta Polska – gondolom, a magyar diplomácia sugallatára – meghirdette klubtagjai számára ezt a lehetőséget, ki lesz az az ökör, aki nem veti rá magát, ha csak annyi az ára, hogy kurjongatni kell a pesti utcán? Aztán 16-án befut a főszerkesztő is, és együttműködési szerződést ír alá a Magyar Hírlappal. Lelke rajta, hátha annyival is kevesebb lesz az MH-ban a náci duma, amennyi cikket a lengyelektől átvesznek. Más kérdés, hogy a lengyel közszolgálati média mélyen hallgatott a kínos történetről, a lengyel követség diszkréten távol tartotta magát az eseményektől, a netes kommentelők és a millás tüntetést erősítő lengyelek legszívesebben a föld alá süllyedtek volna honfitársaik viselt ügyei miatt.

Az efféle populista kilengések helyett azt próbáltam meg inkább rekonstruálni, hogy mi játszódhatott le annak a kormányoldali PR-szakembernek a fejében, aki ezt az egészet kitalálta, végigfuttatta az apparátuson, majd megvalósította. Mi lehetett a helyzetértékelése és az üzenete? Elképzelhető, hogy csak nekem jár más srófra az agyam, de egyszerűen nem értem, mit akarhattak ezzel.

Meg kéne mutatni a populációnak, gondolhatta talán a rejtélyes háttérember, hogy mégsem állunk annyira magányosan a világban, mások is vívják a maguk szabadságharcát az EU ellen. EU-szkeptikusból akad ugyan bőven a közvetlen szomszédságban, de hülyén nézne ki, hogy furtonfurt a magyar kisebbség ürügyén szekáljuk őket, most meg keblemre, barát… Meg különben is: mi lenne, ha keletről félreértésből zsil-völgyi bányászok jelentkeznének a kirándulásra nagyobb létszámban? Történelmileg is rezeg a léc, hiszen egyikük sem azonosult 1848-ban a nemzeti projektünkkel, kár lenne erőltetni a közös ünneplést. A határon túli magyarokkal meg elszaladt a ló, hiába nyitottuk meg előttük a paradicsom kapuit. Annak idején például a Csemadok szervezett jelentősebb „felvidéki” tömeget a Kossuth téri OV-beszédekre, de mostanában rendre kiszavazták a szlovák parlamentből a Fidesz ottani fiókszervezetét, az MKP-t, szóval ki tudja, mit randalíroznának ezek Pesten.

A historizáláson túl az is a lengyelek mellett szólhatott, hogy hírét vették: a joggal bukott Jog és Igazságosság Pártja bomlástermékeként megalakult Szolidaritás Lengyelország (SP) párttá alakul, már ötezer hívet toborzott (a harmincnyolcmilliós összlakosságból, hm…), ráadásul a Fideszt tartja példaképének, mint ezt az alakuló gyűlésén is megerősítette. Hát ja, nem véletlen, hogy már 15-én a lengyel és a magyar zászlók (inkluzíve árpádsávos) között ott lobogott a klasszikus Szolidaritás-logó is: nagyon együtt a csapat. És ha ezzel még a hazai Szolidaritás Mozgalomnak is be lehet mosni, akkor aztán tényleg sok legyet ütöttünk egy csapásra…

Szinte látom mosolyogni a jóembert, akinek összeáll a fejében ez a projekt: történelmi összetartozás, megdobva egy újabb közös szabadságharccal, beleszőve egy újabb közép-európai partnerség életre-halálra, ráadásként a legnagyobb magyarországi ellenzéki mozgalom megmogyorózása, végül a sajtókapcsolatok erősödése. Pipa mind mellé! Arról úgysem beszélünk, hogy a nemzeteink közötti testvériség csak egy közép-európai legenda, az Unióval vívott szabadságharc csak a kóbor választónak szóló szimuláció, ennek az SP-nek még annyi köze sincs az eredeti Szolidaritáshoz, amennyi a magyarnak, lévén maga a fogalom klasszikusan szakszervezeti-baloldali értéket jelöl, az új partner olyan jelentéktelen, hogy el sem lát a politika margójáig, a digitális korban pedig nem kétoldalú szerződések aláírásával működnek a sajtókapcsolatok.

Akkor végül is mit demonstráltunk a lengyelekkel?

Meghívó disznótorba

„Most már teljesen világos, hogy a télnek vége! Igaz, nagyon vártuk a tavaszt, az első zsenge zöld leveleket de mielőtt áthangolódnánk és feloldódnánk a télen oly ritka napsütésben, egy kellemes kiállításmegnyitó keretében elbúcsuzunk a téltől! Stílusosan az évszak egyik fő attrakciója, a disznóvágás a téma! Talbér Géza fotóin követhetjük a főbb állomásokat! „

A kiállítást Minyó Szert Károly nyitja meg, majd zenés táncos mulatság következik a Sunroots zenekarral.

Romani Film Fest

A rendezvényt a fesztivál fővédnöke, az idén Kossuth-díjjal kitüntetett Szentandrássy István festőművész nyitja meg. Majd L.L. Junior, Lázi Sándor, a Romano Glaszo együttes, a Qerinek zenekar, Lakatos Krisztián és Csányi Dávid lépnek színpadra.

Az idén a fesztivál szellemiségéhez illő „Hogy megértsük egymást” mottót választották a szervezők és remélik, hogy hozzásegítik a nézőket a közelebb kerüléshez a beválogatott filmekkel. Versenyen kívül két híres bollywoodi filmet is vetítenek. A 2011-ben bemutatott Zindagi Na Milegi Dobara (Csak egyszer élsz) és Aaja Nachle (Gyertek táncolni!) című 2007-es alkotását.

Patina

A jelentés nyilvánosságra hozott összefoglalójából minden kétséget kizáróan kiderül, hogy a dolgozat plágium, ám a Tényfeltáró Bizottság az általa felsorolt tényekkel ellentétes következtetésre jutott. A jelentés a doktori eljárást –hiányosságai ellenére – formailag megfelelőnek minősíti, a szerzőt nem marasztalja el a súlyos plágiumért, és a felelősséget a Testnevelési Egyetemre hárítja.

Így a Tényfeltáró Bizottság állásfoglalása ahelyett, hogy megerősítené a plágiumra vonatkozó morális és jogi normáinkat, még jobban aláássa azok tekintélyét. A plágium és a plágium eltussolása is ugyanannak az erkölcstelen, jog- és tudományellenes mentalitásnak a kifejeződése, amelyet oktatóként, kutatóként és állampolgárként is a leghatározottabban elutasítunk.

A plágiumot politikus követte el, és ehhez egy egyetemi oktatókból álló bizottságtól kapott most menlevelet; ezért súlyosan felmerül a gyanú, hogy a bizottságot politikailag befolyásolták, ami az egyetemi autonómia megsértését jelenti.

Mivel a Tényfeltáró Bizottság jelentéséből egyértelműen kiderül, hogy Schmitt Pál doktori disszertációja plágium, felszólítjuk a SOTE rektorát, dr. Tulassay Tivadart, hogy a magyar tudomány és az egyetemi autonómia védelmében a mai napon kezdeményezze Schmitt Pál doktori címének visszavonását.

Az Oktatói Hálózat a magyar felsőoktatásban dolgozó kutatók és oktatók autonóm szerveződése, melynek jelenleg 250 tagja van.

Schmitt Pál vaníliás karikával (a világot bejárt sajtófotó Fábián Évi alkotása)

Az egyik nap azon háborogtam, hogy nincsen e lángoktól ölelt kis országban öt olyan ember, aki kvalifikált lenne Schmitt ollózásának elbírálására, és lenne annyi tisztesség, szakmai becsület és bátorság benne, hogy a feladatot elvállalná. Mondjuk ez legutóbbi eleve érdekes feltétel, hiszen ahhoz, hogy egy lopásról megállapítsák, hogy lopás – lett légyen bárki is az elkövetője –, Európán belül tán egyedül Fehéroroszországban van szükség bátorságra; természetesen Magyarországot nem számítva. Ám másnap, megint csak az akkori naplóm tanúsága szerint, megnyugodtam, hiszen Tóth Miklós dékán bejelentette, hogy megalakult az a bizonyos bizottság. Igaz, a tagjainak kilétét két hónapig jótékony homály fedte, vagyis az ország népe, a nyilvánosság kizáratott abból a folyamatból, amelynek részleteit ismerni, azt hiszem, elemi joga lenne, hiszen mégiscsak az ország első emberéről lenne szó (most kissé fanyar mosoly ékesíti orcámat). De rendben, gondoltam, legyen, lássuk majd a végeredményt.

Hát látjuk. Tóth Miklós, akiről kiderült, hogy maga is a bizottság tagja volt, azóta a Magyar Olimpiai Bizottság alelnöke lett. Gondolom, ez jó hír. Neki feltétlenül. Van még jó hír: a bizottság ügyvéd tagja a jelentéshez különvéleményt fűzött. A rossz hír csupán annyi, hogy a nyilvánosság e különvéleményt nem ismerheti meg. Így valójában csupán reménykedni lehet abban, hogy ez a különvélemény azért mégis valami olyasmit fogalmaz meg, ami… Mi is? Reménykedni? Ugyan, megette az egészet a fene.

Azután van még jó hír, legalábbis a Fidesz számára, hiszen az őszinte beszéd igaz híve, nagy szerelmese, Selmecziék doktor Gabriellája bejelentette, hogy a párt a bizottság jelentésével lezártnak tekinti az ügyet. Tetszik érteni, kedves kétharmad? A bizottság megállapítja ugyebár, hogy a Pál, az bizony lopott, sajnos ez van, de hát nem ő a hibás, hanem a kurva egyetem, amelyik nem szólt, hogy Pali, lopni nem szabad. Ezt állapítja meg. A bizottság. Amelynek tagjai tiszteletre méltó doktorok. A párt pedig lezártnak tekinti. Az ügyet.

Nem mintha meglepne, most már tényleg nem, most már semmi sem, csak elment a viccelődéstől a kedvem. Tegnaptól ugyanis ez az ország, amit a hazámnak tekintek, megint egy kicsivel (sokkal) szarabb hely lett. Ez a bizottság megállapította, hogy a dolgozat formailag rendben van, az akkori követelményeknek eleget tett. Vagyis akkor, 1992-ben, a rendszerváltást követően, nem egyszerűen elnézendő volt a lopás a Testnevelési Egyetemen, hanem egyenesen követelmény. Egy elegáns karatemozdulattal rúgnak szájba mindenkit, aki ott végzett, aki ott tanított, aki ott doktorált. Tulajdonképpen egy tiszta jobbhoroggal intéznek el másokat, vagyis megint csak mindenkit, aki valaha is megfordult a magyar felsőoktatásban. A teljes magyar tudományos életet lehetetlenítik el, hiszen most már tényleg csupán fikarcnyi rosszindulat kell ahhoz, hogy külföldön bármilyen magyar tudományos fokozaton röhögjenek. Bárki bárhol hivatkozhat ezentúl a bizottság jelentésére: Na de kedves barátom, mit akarsz te itt, hiszen éppen a ti országotok bizottsága állapította meg, mik is nálatok a doktori követelmények? Szóval éghet a pofánkon a bőr, nekünk mindannyiunknak, akik valaha is betettük a lábunkat bármelyik magyar egyetem kapuján.

Ezt persze csupán annyiban rónám fel Schmitt Pálnak, amennyiben eddig még nem mondott le. Tudjuk, csalás által lett ő doktor, de azt is tudjuk, nem ő az egyetlen. Ám a hübrisz, egyetlen ember jelenleg mindent felülírni képes akarata mégis igen magas polcra helyezte. Azt nem mondanám, hogy hatalmat adott a kezébe, mert nem kapott mást, csupán egy golyóstollat, s hatalma nem is nagyobb, mint az írószerszámé, amivel – ne legyünk rosszindulatúak – a nevét simán leírja. A kérdés most az, mit tesz az az ember, aki azt képzeli, hogy ez az ország az ő homokozója, játszótere, focipályája. Alighanem semmit. Pedig nem teszi jól, mert a hübrisz sok-sok embernek lett már a veszte. Lehet, hogy nem tudja, de egyszer majd neki is a vesztét okozza. Az persze lehet, hogy az ország ebbe előbb belegebed.

Schmitt Pál megint szerencsés, nem kell megszólalnia, jelenleg éppen Szöulban van. Legalábbis testi valójában. Mert lélekben és habitusában egy Koreával odébb, kicsit északabbra. Ahogy mindig is ott volt, mióta kardját felcserélte a pennára. S félek, amikor hazajön, továbbra is ennek a csöppet északibb Koreának a morális tartását és demokratikus elkötelezettségét terjeszti majd. Pedig most még lenne lehetősége, hogy életében egyszer úgy cselekedjék, ahogyan az elvárható volna. Mégpedig hogy magától lemond. Ezzel legalább némiképpen lemoshatná az általa állítólag oly hőn szeretett ország becsületén esett foltot. Talán a saját maga becsületének megítélését is javítaná, bár ez engem már sajnos egyáltalán nem érdekel, bármennyire is nehéz amúgy kijelenteni ezt egy öregemberről. Mert nem úgy van ám az, hogy minden öregember tisztességgel őszül meg. De attól mindenképpen megkímélhetné Magyarország külföldi partnereit, hogy diplomáciai és protokolláris okokból vele mint köztársasági elnökkel kelljen bájologniuk és kezet rázniuk. Mert a tisztességesebbjét ezentúl ettől alighanem kirázza a hideg. Aztán magánemberként azt tesz majd mindenki, amit akar.

Így vagy úgy, nem tudom, mi lesz. Egy biztos, Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves barátaim, akárhogy is igyekezett a bizottság, rájuk a nemzet vezetőinek panasza nem lehet, a Nemzeti Együttműködés Rendszerének erős bástyája most ennek ellenére kissé mégis megrepedt. Márpedig már az első kis repedés is komoly bajok forrása lehet. Ugye, kedves kétharmad?

Síró madár

A „Szuno” (romani nyelven, jelentése álom) elnevezésű projekt egy több generációt is átfogó, az integrációt segítő, művészeti alapú tevékenység. Esélyt teremtő próbálkozás egy olyan rétegben, akiknek pozíciója a társadalomban meglehetősen kilátástalan, mert sem szakképzettségük, sem lehetőségük nincs arra, hogy maguknak és gyermekiknek megfelelő életet és jövőt biztosítsanak. De akaratuk, kreativitásuk, munka iránti motiváltságuk megvan. Mostanra sikerült a közösségszervezésnek arra a szintjére jutni, hogy a tevékenység megindítható legyen, hogy az álom valóra válhasson, és megmutathassák, képesek tenni magukért, a jövőjükért. A projektben dolgozó cigány és nem cigány, sőt román asszonyok naponta bizonyítják az összefogást, az együttes akaratot, és azt, hogy hisznek a munka teremtő erejében.

A projekt alapját a gyerekrajzok adják, melyek az alapítvány által fenntartott művészeti iskolában készülnek. Az Igazgyöngy Alapfokú Művészeti Iskolában, ahol a gyerekek 70 %-a hátrányos helyzetű, és ahol évente 500 díjat is elnyernek a gyerekek hazai és nemzetközi gyermek képzőművészeti pályázatokon. Ezek a gyerekrajzok adják a motívumait azoknak a hímzéseknek, melyet a gyerekek édesanyjai, lánytestvérei, nagymamái készítenek el, otthon, megtanulva a keresztszemes és gobleinhímzés öltéseit, kissé átírva, átszínezve a motívumokat saját érzéseik szerint. Olyan lányok és asszonyok tanulták ezt meg, akik eddig sosem hímeztek, kézimunkáztak.

Az elkészült hímzéseket pach-work technikával gondolják tovább azok, akik varrni is megtanultak már a projektben. Az így elkészült táskák, neszesszerek, és gyerekszobákba való párnák, faliképek, takarók, bájos, gyermeki formavilágot mutató, sok esetben sajátos, roma dekorativitással ötvözött, kicsit „art brut” stílusú alkotások, melyek kedvességükkel, és esztétikai tartalmukkal remélhetőleg vásárlóközönséget szereznek maguknak.

A projekt szociális jellegét az adja, hogy a bevétel az Igazgyöngy Alapítvány mélyszegénységben élő támogatott családjainak és gyermekeinek (akik a projektben dolgoznak) életminőség-javítására fordítódik, mégpedig hármas tagozódásban. Részben krízishelyzetek elhárítását szolgálja, élelmiszer-adomány, tűzifa, gyógyszer, stb., fedezésével, ami ennél a társadalmi rétegnél a napi megélhetés nehézségein lendít túl, részben a tevékenység anyagköltségeire fordítódik, egy része pedig más szociális projektek (pl. oktatási vagy önfenntartási programok, mint kiskertprogram, biobrikett-készítő program, stb..) fedezésére szolgál, melyről a közösség közösen dönt.

Aki vásárol a „Szuno” projekt termékeiből, azon túl, hogy egy kedves és praktikus tárggyal gazdagodik, áthathatja az a jó érzés, hogy segített olyan családokon, akiknek a földrajzi-társadalmi helyzetük miatt minimális lehetősége van a megfelelő életminőség biztosítására.

Az alapítvány – munkájának megismertetésére – márciustól különleges kampányt indít a legnagyobb közösségi portálon. Írókat, közéleti személyiségeket kértek fel, hogy a gyerekrajzokat felhasználva írjanak egy-egy rövid mesét, melyet az alapítvány Facebook oldalán hétről hétre nyilvánosságra hoznak. A meséket a gyermekek rajzai, a szülők által készített termékek ihlették.

A kezdeményezéshez csatlakozott Karafiáth Orsolya, Lackfi János, Háy János, Parti Nagy Lajos, D. Tóth Krisztina, Péterfy Gergely, Nyulász Péter, Tamás Zsuzsa, Erdős Virág, Both Gabi. Az általuk megírt történetek még az idén nyomtatott formát öltenek, és könyv formátumban is megjelennek.

A kampány célja, hogy minél több emberhez eljusson a kezdeményezésük híre és jó példája.

Nézz és láss!

Kezdetben a körmendi rendőr-szakközépiskola kék egyenruhás hallgatói merev értetlenséggel (illetlenség volna ugyanis bambánt mondani) bámulták az előttük föl és alá mászkáló, őket hol nehezen megválaszolható kérdésekkel bombázó, hol provokáló fiatalembert. Mosolyra vagy talán kisebb kacajra csak akkor fakadtak, amikor „magyarcigányul” utánozta az egyik jól menő „cigány bűnözőt”. Az előadó már első mondatával világossá tette, hogy ő maga cigány, s ez fel is jogosította őt arra, hogy „őszintén” és kertelés nélkül beszéljen a cigányokról. A hallgatóság feltehetően nem olvasta Forgács István 2011 októberében, a Hírszerző hírportálján Ha Ti vagytok a cigányok, nem tartozom közétek címen megjelent vitaindító szövegét, s azt sem tudták, hogy ők maguk milyen dokumentumfilm fejezeteinek lesznek vágóképei. Nem tudhatták, hogy milyen propagandaanyag elkészítéséhez asszisztálnak.

Mert talán nem sértem meg Pesty Lászlót és Fekete Dobozát, ha valahol itt tapogatózom a március 7-én az MTV 1-en bemutatott, A cigány–magyar együttélés című filmje értelmezésekor.  Amíg Forgács István „független romaügyi szakértő” írása csak a Hírszerzőn jelenik meg, s azt átveszi néhány roma hírportál meg néhány szélsőjobbos fórum (egyik szerint például: „Ritka emberfajta ő. Éspedig nem azért, mert cigány értelmiségi – abból egyre több van. Olyanból azonban, akit nem a fővárosi ultraliberális szellemi beltenyészet ölében dédelgettek harcos »jogvédővé«, aki nem saját vélt vagy valós sérelmeinek »faji diszkriminációvá hisztizéséből óhajt megélni« – hát, olyanból bizony komoly hiány mutatkozik kis hazánkban.”), s legfeljebb néhány hivatásszerű levelezőt késztetett vitára, addig valószínűleg nem sok vizet zavart az írás. Még akkor sem, ha egyik-másik helyen az év legfontosabb írásaként emlegetik a cikket. De amikor szellemiségéből, sőt túlburjánzásából, közel egyórás film lesz a közszolgálati csatornán, akkor már igazán baj van. Mert már rég nem arról van szó, hogy meggyőződéses politikai gyűlölködők legitimálva érzik a cigányokról szóló beszédmódjukat és hitelesnek tartanak a cigányokról írott-mondott minden „tényt”, hanem mert a járatlan nézők százezrei hiszik el azt, amit mesteri rafinériával és manipulációval eléjük varázsolnak.

A film főszereplője Forgács István. Egy szorgos zalaegerszegi cigány családba születik, első gyermekként. Szülei mindent megtesznek azért, hogy őt és egyetlen testvérét taníttassák. S ő is megtesz mindent, hogy ne korcsoportja értékeit kövesse, hanem felsőbb iskolákban tanuljon. Látjuk még többször is otthonában Lakatos Attilát, aki magát Borsod megyei vajdának nevezte ki, s akit annak idején a miskolci rendőrkapitány is akként tisztelt, s akiben a cigány romantikát kedvelők, az egzotikus cigány képét elfogadók valóban vajdát látnak, s komolyan gondolják, hogy a cigányok között csak ő képes „rendet” tartani. Megismerkedhetünk a süteményekkel terhelt családi asztalnál főhősünk édesapjával és édesanyjával, akik vitték valamire, akik a cigányok előtt álló sikeres út lehetőségét példázzák. Szinte minden témánál megtudjuk, hogyan is van ez a tíz gyermeket nevelő Bancsók Istvánnál és a kétgyermekes Gerner Klaudiánál (a megfontolatlan és a megfontolt cigány családnál). Aztán megismerkedünk Kovács Edgárral, az uszkai Magyarországi Szabadkeresztény Egyház pásztorával és két presbiterével, akik elmesélik megtérésük történetét. A lelkipásztor a lopás, csalás, hazudozás többszöri elkövetése után megvilágosodott és megtért, sőt tavaly októberben huszonháromezer ember előtt kért a magyar nemzettől bocsánatot cigány nemzete nevében a sok lopás, verekedés és lázadás miatt. (Vajon ez a bocsátkérés elindít majd egy bocsánatkérő hullámot? Mert volna kiknek, volna miért és volna kiktől.)

A film helyszíne Lakatos Attila és a szülők konszolidált polgári otthona, a körmendi rendőr -szakközépiskola nagyterme, az uszkai gyülekezeti terem, a két megszólaló cigány szereplő szegényes és szűken fényképezett otthona, valamint vágóképek vissza-visszatérő sokaságában a cigányok nyomorúságának konkrét helyek feletti díszletei: „putrik”, ház körüli csupasz-szemetes földek, málló vakolatok, lepusztult házsorok, a cigánytelepek kormos füstjei. És szereplői: dologtalan, csellengő, esetleg egymást püfölő fiatalok, rongyos, maszatos gyerekek.

A film témái: a cigány családok magas gyermekszáma („a jól meggondolták a hét gyereket” kérdéssel, „amikor apám a bányában dolgozott, akkor eltarthatott nyolc gyermeket” megállapítással, „a minden negyedik óvodás  gyerek cigány” fenyegetőzéssel), a cigányok korai gyermekvállalása, a cigányok és magyarok együttélése, a cigányoktól való félelem jogossága (a rendőrtanulók és általában a rendőrség felmentése: „nem is vagytok rasszisták”), a cigányok bűnözése (a kisebb lopásoktól a rézkábelek felszedéséig mint cigánybűnözésig), a cigányok összetartása (a cigányok az őket kiszipolyozó uzsorásokat védik, s nekimennek a rendőröknek is, mert – s ezt már én teszem hozzá – az uzsorás az egyetlen ember, aki pillanatnyi pénzzavarában kisegíti a nélkülözőt). S ekkor jönnek a megtéréses történetek. Ahol Jézus Krisztust felismerték, ahová a szeretet beköltözött, ott persze békesség van magyarok és cigányok között, nincs bűnözés, korai elhálás, sok gyerek, s nem szenvednek szükséget sem. (S megint csak én teszem hozzá: Uszka kapcsán az elhallgatással hazudik a film, mert az 1970-es években Kopasz Jenő szabadkeresztény lelkész a Kádár-rendszer tiltása ellenére gyülekezetek sorát alapította a Felső-Tisza környékén. Ezek közül Uszka vált a kisegyházi térítés és a szegény cigányok élete megváltásának metaforájává. Ezenközben a történeti egyházak részéről sosem tapasztalhattuk ezt a „buzgalmat”.)

A film igyekszik elhitetni, hogy csakis a cigányok felelősek sorsuk alakulásáért és társadalmi helyzetükért. Aki „kiemelkedett”, az szerethető ember, azt és annak gyermekeit nem is bántja a társadalom, sőt mindent el is követ, hogy egyenlőség legyen. Főhősünk előadást tartott a rendőrtanulóknak, de nem volt módja (nem volt dramaturgiai funkciója), hogy legalább ekkora energiával meglátogasson egy-két szegény családot, hogy választ kapjon kijelentéseire, melyeket fel nem tett kérdéseknek tekinthetünk. „Nem tartozom közétek, ha szerintetek fiatalon szülni és a nyomorba sokat szülni kulturális jog és érték. Nem tartozom közétek, ha a családon belüli erőszakról nem akartok tudni a cigánysoron, vagy arról, hogy mennyi a cigánygyerek a lelencben, az elítélt cigány férfi Baracskán. Nem tartozom közétek, ha egy társaságban az hangzik el, hogy a többségi társadalomban mindenki rohadt rasszista, és nem tartozom közétek akkor sem, amikor mindenáron sorsközösséget kellene vállalnunk más kisebbségekkel.” Pedig ha megteszi, talán általa megérthettük volna (és ő is megérthette volna), hogy a társadalom alsó régióiban született gyermekek miért nem tudják azt a karriert végigjárni, amit neki sikerült. Hogy miért is van több gyermek egy szegény és cigány családban, hogy mostanában miért születik pár évvel korábban a cigány anyák első gyermeke, mint a Kádár-korszak idején, hogy miért is ül annyi cigány férfi a börtönökben. És amit elhallgatásiból nem formálhatunk kérdésekké: gyakorta olvashatunk arról, hogy „immár a cigányok második generációja nő fel úgy, hogy nem tudja, mi a rendszeres munka”. Pedig csak azt nem tudja, hogy mi a jó munkahely, mi a jó fizetés, de azt, hogy hogyan kell keményen dolgozni, azt megtanulta.

Most Pesty Lászlónak, Forgács Istvánnak, de leginkább az MTV-nek kell bocsánatot kérnie Magyarország polgáraitól (cigányoktól és nem cigányoktól egyaránt), mert Magyarországot „menthetetlennek” nevezték, s megpróbálták ezt velünk, nézőkkel is elhitetni. A fentebb idézett filmvégi mondatok ugyanis békétlenséget keltenek, uszítanak; azt mondják, hogy ez az ország a cigányok miatt, a cigányok által lehetetlenné tett együttélés miatt süllyed el. Ezek a mondatok erkölcsi igazolást adnak visszamenőlegesen is arra, ami az elmúlt egy esztendőben Gyöngyöspatán történt, ami az „érpataki modell” által történik, s amik a romák elleni támadások során történtek.

Benne vannak a tévében

A civil kommunikációval foglalkozó X Kommunikációs Központ (XKK) meghívására először ülnek le egymással az elmúlt időszak legélesebb romaügyi vitájának szereplői: Forgács István, akiről Pesty László filmet forgatott, és Setét Jenő, aki petíciót kezdeményezett a film ellen. A média szerepéről, feladatáról szóló vitán részt vesz Pesty László filmkészítő és Kovács Éva szociológus, a coMMMunity.hu alapítója.

A moderátor Varró Szilvia újságíró lesz.

Az esemény 2012. március 30-án pénteken 16 órakor kezdődik az Eötvös 10-ben (Bp. VI. Eötvös u. 10.)

A városi ellenálás

A globális tőkéért folytatott versenyben úgy tűnik, a világ városai a végletekig feszítették az urbanizációt. A neoliberális városi kormányzás ebben a versenyben úgy szabja át a városok infrastruktúráját, hogy abban bizonyos csoportoktól megtagadja a törődést és az ellátást, vagy egész egyszerűen kitiltja őket a városból. A városi élet ezzel egy biopolitikai küzdelem színhelyévé válik, ahol egymással szemben áll a városvezetés és azok a csoportok, amelyek követelik a nekik állampolgárként járó pozitív jogokat. A Tek következő teaházában Selmeczi Anna, a Ceu Phd hallgatója Michel Foucault és Giorgio Agamben elméletein valamint a dél-afrikai nyomornegyedekben formálódó lakhatási tömegmozgalom példáján mutatja be azt a küzdelmet, amely a világ nagy városaiban zajlik a neoliberális várostervezés „racionalitása” ellen és a túlélés újrapolitizálásáért.

Bódvalenke - 2011 (a szerző fotója)

A kilencvenes évek elejéig voltak ugyan problémák, de azt a korszakot mégis egyfajta kiegyensúlyozottság jellemezte. A faluban jól működött a TSZ, a cigányok jelentős része is itt dolgozott. Jónéhányan tagként is részt vettek a szövetkezet életében. Aki nem a mezőgazdaságból élt, az a közeli kisváros üzemeiben, gyáraiban talált munkát magának. A fiatalok jelentős része a továbbtanulásban látta a jövő zálogát. A negyven évnél fiatalabbak között sokaknak van szakmája, érettségije. Ennek azonban legtöbbjük addigra látta volna hasznát, mire a rendszerváltást követő időszakban a lehetőségek erősen beszűkültek. A darabjaira hullott, privatizált szövetkezet munkaerőigénye a korábbinak töredékére csökkent. A környék vállalatainak jelentős része vagy csődbe ment, vagy erősen szűkítette termelését, másik része a hatékonyság érdekében folyamodott a létszámleépítéshez. Több évtizedes munkaviszonnyal tettek utcára embereket, legelőször persze a falu cigányait. Ez nem tudható be egyszerűen az alacsonyabb képzettségnek a falu esetében. Míg korábban nem volt jellemző, vagy legalábbis nem volt meghatározó az etnikai diszkrimináció, addig rendszerváltás után az érettségizett cigány úgy kellett könyörögjön, hogy kocsikísérő lehessen a nyolc általánost végzett nem cigány teherautó sofőr mellett. A munkák elosztásánál nem csupán a végzettség volt döntő, hanem a származás is meghatározó szerephez jutott. A falu cigányainak rá kellett döbbenniük, hogy már nem a kollégát, szomszédot, földit látják bennük a magyarok, hanem a faluszéli cigányt. A szűkülő források lassan gyógyuló sebeket szakítottak fel ismét. Az idősebbek még emlékeztek, mikor egy belső utcából kirakták őket egy falun kívüli területre, ott adva helyet a cigánytelep építésének. De ez régen történt, még a háború vége felé. Azóta a telep átépült, megszépült. A falu többi utcájától első ránézésre csak az különbözteti meg ma már, hogy kicsit távolabb van a többi háztól, a temető tövében. Kemény út vezetett odáig, hogy a korábban erdei teknővájóként dolgozó cigányok a falu életében közel egyenrangú szerepet játszhattak. Kellett is hozzá egy egész emberöltő, míg kollégákként, tagtársakként, szomszédként tisztelték őket a falu többi lakói, míg együtt söröztek munka után, míg eljártak egymás esküvőjére, keresztelőjére, temetésére. A több évtizedes komoly küzdelem eredményei azonban valóban néhány pillanat alatt szertefoszlottak.

Bódvalenke - 2011 (a szerző fotója)

Ha ma a falu cigánytelepén járunk, sok elkeseredett emberrel találkozhatunk, bár nem az a kép fogad bennünket, ami egy szegregált, elcigányosodott faluban. Talán azért, mert az itt élő családok máshonnan kezdtek süllyedni. De ez nem jelenti azt, hogy ne süllyedtek volna. A nagyszülők még teknőt vájtak, néhányan közülük zenéltek, napszámosként a parasztoknak dolgoztak, majd gazdálkodásba kezdtek maguk is. Még egy cigány szövetkezetet is alakítottak a negyvenes évek végén. Persze a kollektivizálás azt sem kímélte meg. De később a háztáji újabb lehetőséget teremtett a paraszti léthez, a falu társadalmához való közeledéshez. Akkoriban volt munka elég a környéken, a lehetőségek adottak voltak. A következő generáció, biztosnak látván a szülők által megkezdett utat, szintén a mezőgazdaságban keresett megélhetést. Legtöbbjüket a TSZ foglalkoztatta. A mai ifjak azonban már nem akartak „parasztcigányok” lenni. Ők más utat kerestek maguknak. Szakmát tanultak, érettségiztek, néhányan egyetemet, főiskolát végeztek. Ennek az új stratégiának azonban már inkább csak hátrányaival találkozott többségük. A világ ugyanis pont ekkor vett más irányt.

I. Az üveghegyen innen
Jancsi hentesnek tanult. Az érettségi után egy évet dolgozott, majd megszűnt a vágóhíd, ahol gyakorlatát töltötte. Próbált állást találni a környék húsüzemeiben, boltjaiban – mindhiába. Nyaranta besegített szüleinek a termény betakarításába, eljárt alkalmi munkákba, elvállalt mindent, amit csak tudott. A lehetőség egyre kevesebb lett, a szükség egyre nagyobb. Hiszen közben megnősült, és egy kislánya is született. Egyik szombat délután, ’95 telén azzal állított haza, hogy megy Németországba. A faluban hallotta, hogy keresnek henteseket. Elég jól fizetnek, a munka se rossz. Rendszeresen küldhetne pénzt a családnak. A Janzsó fiú mesélte neki. Osztálytársa volt a szakközépben. Magyar gyerek. Ő is kint van most, csak látogatóba jött haza egy pár napra. Saját kocsival. Ott kinn vette. Nem új, de elég jól néz ki.

Bódvalenke - 2011 (a szerző fotója)

Felesége nem örült, hogy Jancsi elmegy. De végül is belátta, hogy így sem mehet tovább. Azt beszélték meg, hogy míg ő kinn lesz, az asszony a gyerekkel Jancsi szüleihez költözik, hogy ne legyenek teljesen egyedül. Jancsi pedig küld nekik pénzt, amikor csak tud. És Jancsi nekivágott. A Janzsó gyerek vitte ki autóval. Az elején segített is neki, amiben tudott. Jancsi értett valamennyire németül, nem érezte magát elveszettnek, de azért jól esett neki a támogatás. Egy munkásszállón lakott, együtt mindenféle népekkel. Hárman egy szobában. Mindegyik idegen volt az elején. Később egyre inkább összejöttek. Hétvégeken felválta főztek. Együtt jártak sörözni, tekézni egy közeli kocsmába. Jancsi kezdte otthon érezni magát. Csak a család hiányzott nagyon. Egy hét után kölcsönből vett egy telefonkártyát és felhívta őket. Apjával tudott csak beszélni. Az asszonyok a gyerekkel elmentek vásárolni. Az öreg kérdezte, nem lenne-e neki is valami munka ott kinn. Jancsi nem tudott semmit, de megígérte, hogy utánanéz. Apja a TSZ-ben dolgozott korábban, mint traktoros, elbocsátása után építkezéseken vállalt segédmunkát. De évek óta semmi komolyabbat nem talált. Talán majd kinn – gondolta. Jancsi sajnálta is, hogy nem tudott beszélni feleségével, meg örült is neki egy kicsit. Félt, hogy még jobban vágyakozna haza.
Fél év múlva már Jancsi apja is kinn dolgozott Németben. Jancsi találta neki a munkát. Egyik török kollégája említette, hogy a sógora egy vasbetongyárban dolgozik. Kemény munka, de elég jól fizetnek. Utánanézett, szükség van-e még emberre. Azt mondták, lehet róla szó. Az elején bizonytalannak tűnt, mert mindenféle papír és engedély nélkül dolgoztatták az öreget, de az első havi bére után megnyugodott. Ennyit sosem keresett, még a jobbidőkben sem. A kockázat nem nagyobb, mint otthon, hisz ott is csak feketén kapott munkát évek óta, a kereset meg jóval nagyobb.
A Janzsó gyerek egy-két havonta hazalátogatott a faluba, ilyenkor Jancsi és az öreg is vele tartottak. Beszálltak az útiköltségbe, Jancsi még vezetett is félúton. Csak visszamenni volt mindig nehéz. Egy év után már heten jártak a telepről Németbe, közülük hárman hentesként dolgoztak, a többiek az építőiparban. A családokat eléggé megviselte szeretteik távolléte, de annál nagyobb volt az öröm, mikor hazalátogattak. Olyankor mindig nagy lakomát csaptak. Volt miből. Jancsi két év után abbahagyta a kinti munkát. Visszaköltöztek saját házukba, felújították, kibővítették. Jött a második gyerek. Jancsi munkát is talált magának a környéken. Persze nem a szakmájában dolgozott. És nem is olyan feltételekkel, mint kinn. Négyórás állásba vették fel, a minimálbér feléért. Áramköröket forrasztgatott nyolc órában. De otthon volt. És most ez fontosabbnak tűnt. Egy dolgot sajnált nagyon. Az élet megváltozott a telepen. Régen mindig átjártak egymáshoz a rokonok, haverok. Náluk is nagy élet volt hétvégeken. Mióta hazajött, ez nincs. Elmaradt. Csak a szülőkkel járnak össze. Jancsi anyja vigyáz a nagyobbik gyerekre, mikor az asszonnyal bemennek az orvoshoz. Apja még kinn dolgozik. Mikor hazajön, mindig együtt vannak. De a szomszédok már csak az utcán kérdezik meg, hogy mi újság. Hívatlanul nem nyitnak be hozzájuk, mint pár éve, hogy kellene egy kis élesztő, vagy adja oda a kaszát. A hétvégi nagy kártyacsaták is abbamaradtak. Ki tudja, miért?

II. Túl az Óperencián
Gyuri volt az egyetlen, aki kollégái közül sikeresen elvégezte a Volvo vezetői tanfolyamát, így mikor a TSZ vásárolt egy új teherautót, neki kellett elhoznia a telepről. Másnak oda se adták, csak akinek papírja volt, hogy vezetheti. Gyuri boldog volt, büszkén ült a légkondicionált fülkében, a lágyan rugózó bőrülésben. Úgy érezte, érdemes volt küzdeni évekig, érdemes volt várni, most elérkezett az ő ideje. Mikor megérkezett, az irodán leadta a kulcsokat. Még nem tudta, hogy többet nem is veheti majd kézbe. A TSZ-ben nem az számított, van-e papír. Más szempontok bizonyultak döntőnek. Két évtizedes busz- és teherautó vezetői gyakorlattal a legszakadtabb Zilt kapta meg, a legrosszabb fuvarokkal, míg mások kisebb gyakorlattal, alacsonyabb végzettséggel kapták a zsírosabb munkákat. Hiába, hogy hivatalosan csak neki volt engedélye az új Volvót vezetni. Az itt már senkit nem érdekelt. Talán nem bocsátották volna el, de elege lett. Nem bírta a dereka meg a büszkesége.
Később sok mindennel próbálkozott, de a család eltartása többet kívánt. Három felnőtt gyermeke volt, és egy unokája. Szeretett volna mindent megadni számukra, de egyre kevesebbre tellett. Minden nap végigböngészte a hirdetési újságokat, hátha talál valami neki valót. Egy év után egy érdekes hirdetésre bukkant, mely később egész életét megváltoztatta. Sokáig gondolkodott, belevágjon-e, de aztán döntött. Amerikai munkára kerestek vállalkozó szellemű, negyven év alattiakat. Gyuri már negyvenhárom volt, de gondolta megpróbálja, és felhívja a megadott telefonszámot. Egy kedves női hang volt a vonal másik végén. Semmi konkrétumot nem mondott. Közölte, hogy ekkor és ekkor Budapesten lesz egy találkozó, ha érdekli, ott mindent megtudhat. Feleségével együtt el is mentek. Egy kávézóban gyűltek össze hatan-heten. Kiderült, hogy az egész dolog csöppet sem legális. Aki belevág, annak kell szereznie egy turistavízumot az Egyesült Államokba, és ha már kijutottak, akkor a szervező hölgy szerez nekik kinn munkát. Persze feketén.
Felesége kezdetben ellenezte a dolgot, de Gyuri úgy döntött, mégis belevágnak. Nincs mit veszteniük. Ezt feleségének is el kellett ismernie. Beadták a vízumkérelmet és vártak. Két hét múlva mind a ketten megkapták. Jelzálogot vettek fel házukra, visszafizették minden korábbi adósságukat és elkezdtek mindent megszervezni. Repülőjegyek, bőröndök, új ruhák, szalmakalap, napszemüveg. A gép Miamiben tette le őket. Azt mondták, ott nem olyan feltűnő. Turisták a napfényes Floridában. Onnan még két napot buszoztak, mire a korábban megbeszélt kisvárosba megérkeztek, ahol a Pesten megismert szervező hölggyel volt találkozójuk.

Bódvalenke - 2011 (a szerző fotója)

Másnap Gyuri már dolgozott. Éjszaka kellett feltölteni egy szupermarket polcait áruval. Fájós derekának ugyan nem tett jót, fárasztó is volt, mégis szívesen csinálta. Órabért kapott. Az elején azzal hitegették, ha jól dolgozik, fix bért fognak megállapítani. Gyuri igyekezett, hogy minél jobb benyomást keltsen. Keményen hajtott. A többiek állították le, akikkel együtt dolgozott. Ők már rég kinn voltak, tudták, hogy a fix bérezésről hallottakból semmi nem igaz. Csak a normát akarták felnyomni ezen a módon. Ez volt Gyuri első csalódása az Újvilágban. Volt kinn még egy magyar házaspár, akik ott dolgoztak. Ők voltak az egyetlenek, akik Gyurira ferde szemmel néztek, mert cigány. Fel is jelentették a lengyel származású főnöknél, hogy Gyuri nem dolgozik rendesen, lazsál. Gyurinak nem az fájt, hogy emiatt kirúgták, mert két napon belül volt másik állása a magyar szervező jóvoltából. Hanem egyrészt hogy igazságtalanul vádolták és nem tudta megvédeni magát, másrészt hogy pont egy másik magyar volt a rosszakarója. Pedig nem is ismerte korábban. Az otthoni előítéletek több ezer kilométerre hazájától is ugyanúgy működtek. Ez volt Gyuri második csalódása.
Több azonban már nem érte. Az új munkahely abban a kisvárosban volt, ahol a Pesten megismert magyar nő lakott. Kiderült, hogy már évek óta kinn él. Ott is ment férjhez. Hatalmas ház, úszómedence, három autó az udvarban, rengeteg ékszer. Tudta, hogy a nő sokakat vitt ki Magyarországról, tudta, hogy órabérüknek csak egy részét kapják meg, a többi a közvetítőé. Tudta, hogy ha bármi történik velük, senki nem fogja őket megvédeni, hisz ők csak turisták. De tudta azt is, hogy otthon soha nem keresett még ennyit. Még a legjobb időkben sem. És otthon is legalább ennyire kiszolgáltatott volt, mint itt. Inkább hálát érzett a szívében, mintsem irigységet.
Az új helyen még többet is adtak egy dollárral óránként. És az nem kevés, napi tíz dollár többlet. Egy szállodában kellett takarítani, ágyneműket lecserélni, minibárt feltölteni. Ezt a munkát felesége is bírta, aki a bolti munkát nem tudta elvállalni. Julika otthon le volt százalékolva. Szívasztmás. De a szállodában jobbak voltak a körülmények, a hajtás sem volt akkora, az emberek is kedvesebbek voltak. A nap végére azért itt is rendesen kivoltak. De így ketten több mint a dupláját tudták megkeresni, mint induláskor. Úgy érezték, nyeregben vannak. Hogy Amerika valóban a lehetőségek hazája. Egy hónap után saját autójuk volt, azzal jártak munkába. A kollégákkal is összehaverkodtak. Voltak itt is magyarok, de nagyon normálisak. Egyszer sem volt velük semmi összetűzés, sőt. Hétvégeken együtt mentek bevásárolni, meghívták egymást vacsorára. Jól elvoltak. A család azonban nagyon kezdett hiányozni. Azt tervezték, a többieknek is megszervezik a kijövetelét. Legyenek együtt megint, mindenki részesüljön a jóból. Az egyik fia nem kapta meg a vízumot, a másiknak pedig épp most volt születőben kisfia. Megaztán Gyuri édesapja miatt is kezdett aggódni. Hetven éves elmúlt az öreg. Nem volt ugyan nagy beteg, de fia mégis félt, hogy nem láthatja többet. Ezekkel az aggodalmakkal és félelmekkel telt el majdnem egy év, mikor úgy döntöttek, hogy hazamennek. Elég szép összeget gyűjtöttek össze ez idő alatt. Azt gondolták, jobb lesz most otthon.
A család boldog volt. Örültek egymásnak, örültek a sikereknek. Gyuri mindkét fiának vett autót, a házat kicsinosították, vettek új háztartási gépeket, visszafizették a kölcsönöket. Eddig szomorúan üres volt ez a nagy ház, most egyszerre végre sokan lettek. Nagyfia kisgyermeke azóta már fél éves lett, másik fia is megnősült, ők is gyereket vártak, a lánya is teherbe esett. Gyuri háromszoros nagypapaság elé nézett. Sosem volt még ilyen boldog. De azt is látta, hogy ennyi ember között egynek sincs állása, rendes jövedelme. Pedig érettségije, szakmája is mindnek van. Még munkaügyi központos tanfolyamokat is elvégeztek, de az sem könnyítette meg helyzetüket. Ahogy az egyik fiú fogalmazott: „a tanfolyamtól nem leszünk fehérebbek”. Minden próbálkozásuk kudarcba fulladt. A kinn keresett pénz pedig gyorsan fogyott, hisz egyre nagyobb volt a család. Gyuri és felesége úgy döntöttek, hogy visszamennek Amerikába. Az utat nem vágták el maguk mögött, mikor eljöttek, kapcsolataik megvoltak, vízumuk is érvényes volt. Úgy látták, ez az egyetlen járható út számukra. Gyerekeik is elhatározták, hogy beadják vízumkérelmüket. De ők nem kapták meg. Így Gyuriék ismét ketten mentek vissza abban reménykedve, később a fiatalok is utánuk tudnak menni.
Most már egyszerűbb volt minden, mint először. Tudták hová mennek, mi vár rájuk. A régi munkahely persze már nem volt meg, de egy másik szállodában sikerült hasonlót elvállalni. Itt időnként még a konyhán is kell segíteni. Gyuri is, felesége is élvezik a munkát. Fél év telt el, mióta újra kimentek. Reménykednek, hogy a Bevándorlási Hivatal nem akad rájuk, és várják, hogy gyerekeik, unokáik is utánuk jönnek egyszer.
Otthon megint szomorúság költözött a házba. Bár a gyerekek sok örömöt hoztak, Gyuriék mindenkinek hiányoznak. De nem csak ők. Most hogy elmentek tűnt csak fel, hogy a családon, a szűk rokonságon kívül nem maradt körülöttük senki. A régi haverok, szomszédok eltűntek életükből. Már nem járnak el együtt horgászni hétvégeken, videózni se mennek át egymáshoz. Ki tudja, miért?

III. A buzogányi hegyeken is túl
Mari már akkor ki akart menni Amerikába, mikor Gyuriék először szervezkedtek. Mari Gyuri unokahúga. Érettségi után három évet dolgozott egy közeli szövödében, mint betanított munkás. Aztán az is megszűnt. Létszámleépítés. Úgy gondolta fiatal, nincs férje, nincs gyereke, nincs állása, semmit sem veszíthet. De vízumkérelmét elutasították. Először nagyon letört, de aztán eszébe jutott valami. Régóta beszélik a faluban, hogy egy magyar gyerek kiment Kanadába, és mint cigány menekült jelentkezett az ottani Bevándorlási Hivatalnál. Ennek már több mint egy éve, és azóta is kinn van. Gondolta neki már csak jobban elhiszik, hogy cigány menekült, mikor ő tényleg az. Egyedül azonban nem mert nekivágni. Egy gyerekkori haverjával, Totyóval kezdtek szervezkedni. Annyit tudtak, hogy az a falubeli valami Hamiltonba ment, és ott munkája is van. Se Mari, se Totyó nem akartak kivándorolni. Úgy gondolták, maradnak, amíg tudnak. Megpróbálnak munkát találni és valami pénzt összeszedni az otthoni életkezdéshez.
Mikor megérkeztek Torontóba, délután négy fele járhatott. „Ájem rifjudzsí” – közölték rögtön az ellenőrzésnél. Megnézték minden papírjukat, magyar tolmácsot is kerítettek és el kellett mesélniük üldöztetésük történetét. Este tíz után sikerült kiérniük a repülőtérről. Valami szakadt szállón aludtak, ahol se víz, se villany nem volt a szobában. Nyitott ajtónál ültek és beszélgettek egész éjjel a folyosóról beszűrődő fény mellett. Másnap reggel indultak Hamiltonba. Ott jelentkeztek a helyi menekültirodánál, ahol minden papírjukat intézték. Még otthon azt tanácsolták nekik, hogy tegyenek úgy, mintha házaspár volnának, mert akkor jobban járnak. Így a szállón egy kétszemélyes szobát kaptak, és nem kellett idegenekkel közösködniük. Másnap reggel már az iskolapadban ültek mindketten. Angolórán. Ez volt a feltétele annak, hogy kapják a rendszeres szociális támogatást, a „velfert”. Csak két hétig laktak a „selterben”, aztán találtak saját lakást. A kiköltözéskor kapott „bútorpénzből” be is rendezték. Totyó közben érdeklődött, miféle munkákat lehetne elvállalni. Úgy állapodtak meg, hogy a „velfer” miatt Mari jár iskolába, Totyó meg dolgozik, ha összejön valami. Elég hamar talált is munkát egy közeli kertészetben. Virágokat kellett szedni, méretre válogatni, kötözni, pakolni. Nem fizettek túl sokat, de nem volt rossz. Az egyik magyar cigány gyerek, Sanya vitte őt oda, akit még a szállón ismert meg. Az is adta a pénzt a kezébe hetente. Sanyának több embere is volt, akiknek ily módon közvetített.

Bódvalenke - 2011 (a szerző fotója)

Totyó egy hónap után úgy döntött, nem közösködik többet Marival. Nem tetszett neki, hogy ő dolgozik, míg a lány csak iskolába jár. Szétmentek hát. Be is jelentették hivatalosan, hogy Mari elköltözik másik lakásba. Így Totyó elesett a „velfertől”, mivel nem járt iskolába. De Mari is kényszerhelyzetbe került. Ha az iskolát választja, a pénze arra sem elég, hogy a lakást fenntartsa. Ha elmegy dolgozni, nem kapja többet a „velfert”. Munka viszont nem volt folyamatosan. Meg egyszer be is csapták. Az a gyerek, aki az állást szervezte, meglépett huszonkét ember heti fizetésével. Visszament Magyarországra. Nem volt mit tenni. Nem tudtak kinél panaszkodni, hisz engedély nélkül dolgoztak. Mari még próbálkozott egy-két hónapig, hátha talál valami biztosat, de nem jött össze semmi. Jobbnak látta, ha hazajön. Inkább otthon lesz munkanélküli, mint Kanadában magányos menekült.
Totyó még maradt. Közben sógoráék is kijöttek, meg az unokabátyja. Mikor Totyó hazatelefonált, csak jókat mondott a kinti éltről. Adnak ruhákat, lakást, segélyt, lehet dolgozni. Igaz is volt, de messziről szebben hangzott, mint a valóság. Hol sikerült munkát találni, hol nem. Ha bármilyen segítségre, vagy információra volt szükségük, csak pénzért kapták meg. Mindennek megvolt az ára. Ha hitelkártyát akartak csináltatni, aki elvitte őket, az levásárolta a hitelkeret több mint felét. Ha le kellett fordítani egy egyszerű mondatot egy hivatalban, vagy be kellett vitetni magukat autóval Torontóba valamilyen hivatalos ügyben, komoly pénzeket kellett fizetni. Kemény törvények uralkodtak.
Totyó sógoráékkal sem volt sokáig jóban. Már két hét után összevesztek. Totyó nemigen segített nekik semmiben. Örült, hogy a maga dolgait el tudta rendezgetni. Különváltak útjaik. Totyó talált egy egész jó munkát. Mozit kellett takarítani éjszaka. Így még iskolába is járhatott napközben. Valamennyi pénzt félre is tudott rakni. De mikor egy éve otthonról elindult, többre számított. Meg aztán kezdte nagyon egyedül érezni magát. Senki nem volt körülötte, aki miatt érdemes lett volna tovább küzdeni. Úgy döntött, ő is hazamegy. Addigra rajta kívül kilencen voltak kinn Hamiltonban az ő falujából. De nem nagyon tartották egymással a kapcsolatot. Pedig otthon haverok voltak, sőt a legtöbb még rokona is volt Totyónak. De kinn valahogy másként működött minden. Ki tudja, miért?

IV. Kerekerdő közepében
Az öreg Mári lassan nyolcvan éves. Még kislány volt, mikor szülei a falu melletti erdőbe letelepedtek. Hat nagycsalád élt akkor együtt. Olyan százan lehettek. Aztán a cigányok beköltöztek a faluba. A kacsaúsztató mellett építettek házat maguknak. Azt később elmosta az árvíz. Akkor rakták ki őket a temető mellé. Mentek mindannyian. A háború utáni időkben volt ez már, negyvenöt körül. Mári néni azóta nem tette ki a lábát a faluból. Mégis sok világot látott már. Megért három nagy árvizet, egy háborút, három költözést és három rendszert. Kislányként anyját kísérte, aki az apja faragta kanalakkal, tálakkal, teknőkkel házalt a parasztoknál. Aztán napszámba járt a parasztok földjeit művelni. Majd a TSZ-ben volt fejő. Onnan ment nyugdíjba. De még mellette eljárt segíteni a TSZ-be, mikor volt munka. A pénz mindig jól jött a családnak.

Bódvalenke - 2011 (a szerző fotója)

Mári néni felnevelt öt gyereket és kilenc unokát. A négy fiúkból ketten szakmát tanultak, a másik kettő és a lány korán elmentek dolgozni. A fiúk a TSZ-be, a lány a közeli cipőgyárba. Az unokák viszont mindannyian tanulnak. A szülők látták, hogy nekik már nem tetszik a parasztélet. Összes erejükkel azon voltak, hogy megteremtsenek mindent gyerekeiknek. Ne kelljen azt csinálniuk, amit nem szeretnek. Menjenek tanulni. A legidősebb már diplomás. Tanító lett, de a helyi iskolának nem volt szüksége cigány pedagógusra. Pedig a gyerekek harmada a telepről jár be. Elment inkább rendőrnek.
Mári néni úgy érezte, hogy a telepen nagyon megváltozott az élet. Ennyit még sosem változott az ő gyerekkora óta. Nincsenek se kártyacsaták, se közös mulatozások. A szomszédokat is egyre ritkábban látja. Disznót is már csak szűk családi körben vágnak egy ideje. Egymás temetésére még eljárnak, de az esküvők már nem olyan népesek. Vannak németezők, vannak amerikások, meg kanadások. Vannak, akik hazajöttek, és akik még kinn vannak. És persze van a nagy többség, a mindig otthonmaradók. Már más szabályok uralkodnak, mint néhány éve. Valami megszakadt. Talán Mári néni tudja, miért. De mostanában őt senki nem kérdezi.

VÉGE

Setét Jenő petíciót ad át

A közszolgálati M1 televíziós csatorna 2012. 03. 07-én 21:35 órakor sugárzott, Pesty Fekete Doboz „A cigány-magyar együttélés” című műsorával kapcsolatosan szervezetünknek az az álláspontja alakult ki, hogy a műsor szerkesztői több ponton megsértették az Alaptörvényt, valamint a sajtószabadságról és a médiatartalmak alapvető szabályairól szóló 2010. évi CIV. törvényt (Smtv.) is, ezért szükségesnek látjuk, hogy a T. Hatóság eljárást indítson az ügyben.

Az Alaptörvény XV. cikkének (2) bekezdése szerint Magyarország az alapvető jogokat mindenkinek bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, fogyatékosság, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül biztosítja. Az Alaptörvény II. cikke kimondja, az emberi méltóság sérthetetlen. Minden embernek joga van az élethez és az emberi méltósághoz […].
Az Smtv. 13. §-a szerint a tájékoztatási tevékenységet végző lineáris médiaszolgáltatások kötelesek a közérdeklődésre számot tartó helyi, országos, nemzeti és európai, valamint a Magyar Köztársaság polgárai és a magyar nemzet tagjai számára jelentőséggel bíró eseményekről, vitatott kérdésekről az általuk közzétett tájékoztató, illetve híreket szolgáltató műsorszámokban sokoldalúan, tényszerűen, időszerűen, tárgyilagosan és kiegyensúlyozottan tájékoztatni. A törvény 16. §-a szerint a médiatartalom-szolgáltató köteles tiszteletben tartani az alkotmányos rendet, tevékenysége során nem sértheti az emberi jogokat. A médiatartalom nem lehet alkalmas valamely nemzet, közösség, nemzeti, etnikai, nyelvi és más kisebbség vagy bármely többség, továbbá valamely egyház vagy vallási csoport elleni gyűlölet keltésére (17. § (1). A médiatartalom nem lehet alkalmas valamely nemzet, közösség, nemzeti, etnikai, nyelvi és más kisebbség vagy bármely többség, továbbá valamely egyház vagy vallási csoport kirekesztésére (17. § (2).
Álláspontunk szerint a szóban forgó közel egyórás riportfilm a fenti jogszabályi előírásokat súlyosan megsértette. A riportfilm a cigányságtól magát nyílt levélben elhatároló Forgács István roma származású „szakértő” állításaira épült, aki úgy véli, hogy itt az ideje őszintén beszélni a cigányok „felelőtlen gyerekvállalási szokásairól”, az általuk elkövetett bűnesetekről, és a körükben tapasztalható munkanélküliségről. A műsorban megszólal még többek között egy roma származású lelkipásztor is, aki szerint a cigányságnak kollektíven kellene bocsánatot kérnie a magyar nemzettől azokért a bűnökért, amelyeket elkövetett ellene. Ezen felütéseket követően a műsor tendenciózusan olyan színben tűnteti fel a hazai cigányságot, mint egy egységesen antiszociális, összeférhetetlen, bűnöző életvitelű, vérfertőző közösséget, amely csak ártalmára van a többségi társadalomnak. A sztereotípiákra építő, általánosságokkal operáló, indulatkeltő képi hátterekkel operáló szerkesztői munka következtében a műsor összességében arra volt alkalmas, hogy megalázza, emberi méltóságában sértse a hazai roma kisebbség tagjait, valamint felerősítse azokat az indulatokat, amelyek egyébként is rendkívül erősek a hazai társadalomban a cigány kisebbséggel szemben. A szerkesztő kísérletet sem tett arra, hogy bemutassa azokat a hiteles hazai és nemzetközi társadalomtudományi elemzéseket, megállapításokat, amelyek a képet árnyalhatták volna, de nem kérdez meg olyan szakembereket sem, akik a téma ismert kutatói, és akik tompíthatták volna azt a gyűlölet-keltő hatást, amelynek kiváltására a műsor alkalmas volt.
A műsor legkárosabb üzenete, hogy a cigány-magyar együttélés során esetenként adódó feszültségekért kizárólag a romákat terheli a felelősség, és kizárólag a roma közösség kezében vannak azok az eszközök, amelyekkel a társadalmi feszültségek orvosolhatóak lennének, és amelyekkel a népcsoport társadalmi integrációja megvalósítható lenne.

Álláspontunk szerint különösen súlyosbítja a műsor negatív hatását az, hogy a riportfilmhez roma személyek asszisztálását vette igénybe a szerkesztő. Mindez nem, hogy tompítaná, de felerősíti azt a hatást, amely alkalmas a társadalomban egyébként is meglevő feszültségek, és a romákkal szembeni indulatok felerősítésére.

Az, hogy a roma közösség tagjaiban milyen mély sérelmeket okozott a szóban forgó riportfilm, jól mutatja, hogy számos cigány származású közéleti személyiség adott hangot azonnal felháborodásának több fórumon. A Facebook közösségi portálon néhány nap alatt 1400 –an írták alá azt a petíciót, amelyet roma és nem roma polgárjogi aktivisták, szociológus szakemberek adtak át az MTV vezetésének. Szervezetünket szintén többen keresték roma személyek azzal, hogy mélyen sértette emberi méltóságukat a műsor.

A fentiek alapján álláspontunk az, hogy a Pesty Fekete Doboz 2012. március 7-i adása mind szerkesztésében, mind képi megjelenítésében, mind az elhangzó információk, üzenetek tekintetében egyoldalú, sztereotip és rasszista volt, ezáltal sértette az Smtv.-nek az emberi és kisebbségi jogokat védeni hivatott 16. és 17. §-ában foglalt rendelkezéseit. A műsor alkalmas volt a roma kisebbséghez tartozók emberi méltóságának megsértésére, a velük szemben a társadalomban élő előítéletek és indulatok fokozására, valamint arra, hogy a roma kisebbséggel szembeni társadalmi kirekesztés legitimációt kapjon.

A fentiek álláspontunk szerint olyan súlyú jogsértésnek tekinthetők – különös tekintettel a hazánkban egyébként is meglévő erős társadalmi feszültségekre és közhangulatra -, amely bírság kiszabását teszi indokolttá.

Kérjük a T. Médiatanácsot, hogy indítson eljárást és szabjon ki olyan mértékű bírságot a műsorszolgáltatóra, amely szankció arányban áll a jogsértés súlyával.

Budapest, 2012. március 21.

Varga Erika (fotó: Séra Zsolt)

A negyedik alkalommal megrendezett Glamour Women of the Year különdíját, az év hősnője díjat nyerte el csütörtökön Varga Erika ötvös, divattervező.

A Romani Design megfelel a kortárs divat elvárásainak, ugyanakkor tovább élteti a roma kultúra tradícióit, sokszínűségét – mondta Varga Erika a Roma Sajtóközpontnak. Hozzátette, hogy céljuk a roma viseletben fennmaradt tradíciók felelevenítése és megőrzése a széles közönséget megszólító divattermékek bemutatásával. A Romani Design a divaton keresztül egyszerre kívánja segíteni a roma közösségek iránti érzékenység kialakítását, a roma kultúra iránti érdeklődés erősítését, és hatékony módon ápolni a roma viseleti kultúra hagyományait. Kiemelte, hogy a Romani Design egyedülálló, mert a romák kultúráján alapuló, azt kiszolgálni akaró termékek nem készültek eddig Magyarországon. A Romani Design ezt a meglévő igényt igyekszik teljesíteni tradicionális roma öltözékek, kiegészítők valamint azok motívumainak felhasználásával, kortárs dizájn termékek tervezésével, előállításával.

A hagyományos roma motívumokat felelevenítő ruhák, ékszerek a Romani Design Budapest VII. kerületében, az Akácfa utcai stúdiójában készülnek, ahol egyúttal meg is vásárolhatók.

A Romani Design egy közhasznú közösségi vállalkozás, ahol kiemelt prioritás a roma és nem roma együttélés társadalmi missziójának képviselete. Varga Erika küldetésének tekinti, hogy a divat, a design segítségével előmozdítsa a két egymás mellett élő kultúra közeledését és segítse közössége identitásának megtartását, mindezt úgy, hogy nehéz sorsú embereket foglalkoztat divatműhelyében.

Az év hősnője és a Romani Design (fotó: Séra Zsolt)

Marsovszky Magdolna

A romastratégiáról elmondta: megírásába nem vontak be anticiganizmus-szakértőket, ezért hiányoznak belőle fontos megoldási javaslatok. Hozzátette: ezt nem nevezné „Felzárkóztatási és Romastratégiának”, hanem „Társadalmi Integrációs Stratégiának”. Szerinte az integrációnak a többségi társadalomból kell kiindulnia, mert csak úgy tud automatizmussá válni a romák számára is. Az anticiganizmus a mi félelmünk kivetítése, erről nem a romák tehetnek. Nekünk, többségieknek kell első lépésben bocsánatot kérnünk tőlük – ahogy Iványi Gábor metodista lelkész, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség egyház elnöke tette a tatárszentgyörgyi romagyilkosság után –, és minden támogatást megadni nekik, mert évszázadok óta kirekesztettünk őket. Ehhez társulnia kell egy olyan folyamatnak, melyben kultúrpolitikai eszközökkel nem rasszizmusra, hanem önreflexióra ösztönözzük a társadalmat. A romáknak azért is tanulni, tanulni és tanulni kell, hogy ne hagyja magát senki a rasszisták eszközéül használni. Legyen számukra világos, hogy ki, mikor, miért akarja felhasználni őket erre. Sajnos örök érvényű: ahogy az ördögöt a Belzebubbal, úgy a rasszizmust a rasszizmussal sem lehet kiűzni, leküzdeni, csak demokráciával.

A Pesty Fekete Doboz az MTV1-en március 7-én leadott filmjét röviden úgy jellemezte: rasszizmus a közszolgálatin. Meg tudná ezt tudományosan magyarázni?

– Attól rasszista egy film vagy bármi más, hogy a társadalomban élő sztereotípiákra játszik rá. Szándéka szerint a célja ugyan pont a „rendteremtés” és a maga által demokráciaként felfogott út megtalálása lenne, de ugyanakkor a legveszélyesebb anticiganizmussal mobilizál. A film címe ugyan arra utal, hogy a cigány–magyar együttélés lenne a téma, de a néző az izgalmas krimikből ismert bevezető zene segítségével már akkor tudja, hogy itt holmi Kékfény-szerű bűnözési sztorit fog látni, (amivel a „cigánybűnözésre” utal), még mielőtt egyetlen filmkockát látott volna. Az egész filmet végigkíséri a motívum: a „fehér, felsőbbrendű férfi” kérdezi, vagyis inkább vizsgáztatja a „barna bőrű, tehát alacsonyabb rendű” interjúpartnereit. Ezek között nem kevés az alibiroma, akiket természetesen meg kell szólítani, hogy a „fehér férfi” elháríthassa magától a rasszizmus vádját. Tipikus, hogy roma nők csak kisbabával a kezükben és a tűzhely mellett szerepelhetnek, csak ott mondhatnak okosakat. A katedrán csak a rendkívül buta alibiroma férfi oktathat, ráadásul „fehér felsőbbrendű” rendőrdiákot. Az ember haja égnek áll, amikor rasszizmusra biztatja őket.

A fehér-felsőbbrendű riporter ezenkívül megkérdez a témáról egy alibi liberális értelmiségit is Réz András személyében, aki egy fokkal kevésbé buta, de nem kevésbé veszélyes kijelentést tesz, miszerint a „provokáció halálosan fontos”. Azért az alibi jelző, mert ez, a liberális értelmiségi megszólaltatása az antiszemita sztereotípia kapcsán, azt a vádat lenne hivatott elhárítani, hogy a filmkészítő antiszemita lenne. A „fehér felsőbbrendű riporter” nem szégyell mikrofonvégre kapni egy olyan tisztes roma férfit, aki ijedtében majdnem becsinál, amikor bevallja, hogy kettőnél több gyereke van, és a lánya tizennégy évesen lett terhes. Persze hogy korán esett teherbe, de könyörgöm: hol vagyunk? Azt hittem, keresztény országban, ahol mindenkit arra biztatnak, hogy legyen minél több gyereke, és el ne vetesse, ha már egyszer terhes lett. Vagy jól érzékelem, hogy ez nem vonatkozik barna bőrűekre? Ha róluk van szó, akkor mindjárt a „túlzott cigányszaporulat” jut a kedves felsőbbrendű riporter eszébe? És netán le akarja beszélni a barna bőrűeket a több gyerek szüléséről? Hiszen az is elhangzik, hogy tele van a lelencház cigány gyerekekkel. Nem átallnak ebben az összefüggésben „lelencházról” beszélni! A kedves, jó szándékú, de kétségkívül alibiként szolgáló roma férfiak pedig egyetértenek azzal a véleménnyel, hogy bentlakásos iskolába, vagyis internátusba kell adni a roma gyerekeket? Ezt, ha jól emlékszem, a Jobbik választási programjában olvashattuk. Az a roma férfi, aki ráadásul bugyuta módon megköveti a többségi társadalmat, már csak hab a tortán.

Hol is láthattunk a történelemben hasonlót? Hol is láthattunk olyasmit, hogy nem engedték „szaporodni” a romákat, és a gyerekeket elvették a szüleiktől? Mindezt csak azzal a szóval lehet jellemezni: rasszizmus.

Mit jelent az anticiganizmus, és miről szólnak a kutatások ezzel kapcsolatban?

– Az antiszemitizmus szó mintájára kreálták néhány éve az anticiganizmus kifejezést. A kutatás igazán Németországban terjedt el az utóbbi években. Szociálpszichológiai és kultúratudományi módszerekkel vizsgálja a többségi társadalom mechanizmusait. Egyrészt, hogy megértse, miért rekeszt ki egyes csoportokat, másrészt, hogy felderítse, melyek azok a célcsoportok, amelyeket cigányként stigmatizál a többségi társadalom. A kutatás egyik jeles képviselője, Markus End, nemrégen foglalta össze az anticiganista struktúrák társadalmi hajtóerejének főbb ismérveit.

Énképernyőnk

Az egyik az etnikai nacionalizmus, amely az ország lakosságát népi-nemzeti értelemben etnikai közösségként fogalmazza meg: például magyarság vagy németség. Ez ellentétben áll a politikai értelemben vett állam és társadalom kifejezésekkel. A Fidesz–KDNP kormány koncepciója népi-nemzeti. Ennek a felfogásnak az automatizmusára jellemző, hogy identitását csak egy másikkal szemben tudja erősíteni, tehát a kirekesztés eleve alapja a működésének. Még az olyan ártatlannak tűnő mondatokban is, mint „a magyarság védelme”, implicit benne rejlik az ellenség felvázolása. Mindez azt jelenti, hogy a koncepció automatikusan kirekeszti azokat, akik a többség által elképzelt homogén magyarságfogalomba nem férnek bele. Ez az oka annak, hogy hazaáruló antimagyarrá vagy élősködővé válnak a népi-nemzetiek szemében azok az ellenségképek, amelyeket ők zsidóknak, cigányoknak, homoszexuálisoknak, komcsiknak, kozmopolitáknak vagy kritikus liberális értelmiségnek tartanak, vagyis mindenki, aki nem felel meg a népnemzeti ideálképnek. Mivel a magyarság etnikailag nem homogén, ez a felfogás mítosz, nincs semmi realitása. Emberek és individuumok vannak. Tehát az a nacionalista elképzelés, amelyben ennyire propagálják a népi-nemzeti magyarság fogalmát, automatikusan néhány csoport kizárását eredményezi, ez a kirekesztéses struktúrák legfőbb mozgatórugója.

A másik ismérv, amely az anticiganista struktúrákat élteti, a munka alapú társadalom megfogalmazása. Sajnos ez is a Fidesz–KDNP kormány koncepciójának része. Ez az ethosz csak a dolgozó embereket tartja értékesnek, mert akik kiesnek a munkafolyamatból, azokat élősködőként, parazitaként aposztrofálják. Kutatásokból tudjuk, hogy a magyarok körülbelül 80 százaléka anticiganista, azt is tudjuk, ez az oka annak, hogy nem alkalmaznak romákat a munkahelyeken, de már korábban, az iskolában is szegregálják őket. Tehát elsősorban ők a veszélyeztetettek. A munka alapú társadalom ethoszából következik még a szegényellenesség és a hajléktalanellenesség is. Tehát ebből a társadalmi ideálból nem csak a romák esnek ki, hanem a hajléktalanok, a szegények és a koldusok is: ezért nevezzük a szegényellenességet és a hontalanellenességet strukturális anticiganizmusnak.

Adorno és Horckheimer szerint (az antiszemitizmus kutatásában nyert eredményeik nyomán) az anticiganizmus ma a többségi társadalom kollektív paranoiájaként értelmezhető. Ez esetben is, mint a rasszizmusoknál általában, a többségi társadalom kollektív félelmeiről, különböző szorongásairól van szó, amelyeket kivetít bizonyos embercsoportokra, s aztán felruházza valamilyen faji stigmával. Emberi fajok sincsenek: egy emberi faj van, az emberiség maga. Az anticiganizmusban elsősorban attól félünk, hogy lecsúszunk a társadalmi létrán és kiesünk a szociális hálóból. Ezek a félelmek lehetnek reálisak vagy véltek, de ha ébren tartjuk őket, mint ahogy Magyarországon a nemzeti érzelmű média ezt hosszú évek óta teszi, akkor mobilizáljuk a rasszizmust is.

Hogyan látja a kormány romapolitikáját?

– A kormány és a nemzeti érzelmű média kommunikációjából kiderül, hogy elsősorban a romákat teszi felelőssé a helyzetükért. Újra és újra el kell mondani: nem a romák tehetnek a megítélésükről még akkor sem, ha egy bizonyos sztereotípiának megfelel néhányuk (pl. uborkát lop, betör vagy kirabol valakit). Tudatában kell lennünk, hogy nem ők az okai az anticiganizmus megerősödésének Magyarországon, mert ennek csakis kizárólag a többségi társadalom félelmei az oka, és azok az ideológiai struktúrák, amiket ez a kormány (is) lefektetett. Le kell azonban azt is szögezni, hogy amikor egy 80 százalékban anticiganista társadalomról beszélünk, akkor nem azt állítjuk, hogy a társadalom nagy része rossz emberekből áll, hanem azt, hogy a társadalomban tömegméretű a szorongás. Ennek különböző okai vannak, amiket szintén vizsgálnak az anticiganizmus-kutatások. Ez a kormány úgy akar rendet teremteni, hogy nem ritkán pont az anticiganista érzelmekre épít, vagyis az említett kollektív paranoiát mobilizálja. Például akkor, amikor Orbán Viktor miniszterelnök a túlzott cigányszaporulat sztereotípiájára játszik rá, idézem: „…beszéljünk egyenesen. A roma családokban több gyermek van, mint a nem roma családokban, tehát a részesedésük a szavazati jogból megnőne, és ezt nagyon sokan nem akarják.” De akkor is, mikor Balog Zoltán, az integrációért felelős kormánymegbízott a többségi társadalmat veszi védelmébe a kisebbségekkel szemben, ahogyan kijelenti, hogy „az emberi jogok nem csak a kisebbséget, hanem a többséget is megilletik”.  Ezzel végső soron akaratlanul is a romák kirekesztését segíti elő.  Sajnos a magyarországi romastratégiából tökéletesen hiányoznak ezek a kutatási összefüggések. Ezt én egyébként nem nevezném Felzárkóztatási és Romastratégiának, hanem inkább Társadalmi Integrációs Stratégiának, hiszen a folyamatnak oda-vissza egyenrangúnak kellene lennie. Sőt az integrációnak a többségi társadalomból kellene kiindulnia, mert csak úgy tud automatizmussá válni a romák számára is. Az anticiganizmus a mi félelmünk eredménye, ezért nekünk, többségieknek kell első lépésben bocsánatot kérni a romáktól, ahogy Iványi Gábor tette. Tehát önreflexiót kell gyakorolnunk. A társadalmi integrációhoz a többségieknek kell minden lehetőséget és támogatást megadnia azoknak, akiket évszázadok óta kirekesztettek. Önmagában az nem segít, hogy a rendőrség létszámát megnövelik egy térségben. Ehhez társulnia kell egy olyan folyamatnak, amelyben kultúrpolitikai eszközökkel önreflexióra ösztönözzük a társadalmat. A Romastratégia szerzői láthatóan nem konzultáltak anticiganizmus-kutatókkal, mert a program egyáltalán nem motivál arra, hogy felismerhessük a saját részünket abban, hogyan fajulhatott az anticiganizmus odáig, hogy a rasszista gyilkosságok során (2008–2009) sörétes puskával egy kisgyermeket is lelőttek.

Ez nem a gárda (fotó: Harkai Péter)

Bevallom, pontosan már nem is tudom, hányféle gárda létezik; új meg nemzeti meg magyar nemzeti meg újnemzeti meg mifene. Azt sem tudom, e sokféle gárdának hányféle az egyenruhája, ezek, akiket most avattak, mindenesetre afféle katonazöldben voltak. Annyi bizonyos, hogy nem a Magyar Gárda tagjait avatták nyilvánosan, mert az ugyebár be van tiltva. Az pedig fölöttébb kívánatos, hogy egy betiltott szervezet ne parádézzon a főváros szívében, na még csak az hiányozna. De miért is ne üldögélhetne néhány száz, néhány ezer békés magyar ember a Hősök terén? Hisz jó az idő, már nem fáznak fel, nem kell attól tartanunk, hogy hétfőn majd mindnyájan orvoshoz rohannak, mivel szombati nagy üldögélésükben megbetegedtek. Ráadásul üldögélésüket a bíróság is jóváhagyta; tehát mi is a probléma?

Én nem vagyok jogász, így nem is válaszolhatok az esetlegesen felvetődő kérdésre, hogy vajon a bíróság helyesen cselekedett-e, amikor a nagy magyar üldögélést engedélyezte, de attól tartok, hogy ha ez az éppen aktuális gárda nincs betiltva, nemigen tehetett volna másként. Persze sokan mondják, hogy az ügyészségnek eleve, hivatalból kötelessége lenne kezdeményeznie minden új és még újabb, nemzeti és még nemzetibb gárda betiltását, hisz azok – és efelől bennem sincs szemernyi kétség sem – még üldögélve is félelmet keltenek jónéhány polgártársunkban, arról nem is szólva, hogy mennyire, de mennyire zavarják például az én igen kifinomult esztétikai érzékemet. De amint Fülig Jimmy szerint nem lehet minden pofon mellé közlekedési rendőrt állítani, így vele egyetértve azt kell gondolnom, hogy minden gárda mellé sem lehet egy külön nyalka ügyészt kirendelni, aki majd jól betiltatja. Amúgy meg persze, játszadozzunk el a gondolattal, hogy jogállamban élünk, bevallom, én néha még szoktam. Ilyenkor mindig meglepő eredményekre jutok. A jogállam ugyanis, ha komolyan veszi magát, saját magára is érvényesnek tekinti a szabályokat, vagyis mindaddig engedélyezni kényszerül egy szervezet demonstrációját, amíg az nincs betiltva. Nomármost a bíróság betilthat száz gárdát, mert néhány napon belül megjelenik a százegyedik, az ezredik gárda betiltása után pedig az ezeregyedik. A jogállam pedig, ha csipetnyit is komolyan veszi magát, kénytelen tűrni, hogy azok, akik egyébként a jogállamiságra meg az efféle bohóckodásokra nagy ívben szarnak, gúnyt űzzenek belőle, a jogot mint olyat játékszernek használják a maguk egyáltalán nem kisded, hanem igenis ijesztő játékaikban. Ezzel persze nem azt akarom állítani, hogy a jogállamnak nincsenek eszközei saját maga és a polgárai védelmére, mert igenis vannak. Csak éppen ezeket az eszközöket előzetesen nem vetheti be, viszont utólag nagyon is következetesen alkalmazhatja, sőt: kell alkalmaznia. Persze az egésznek így is lenne valami bohózatszerű íze, ha a törvényhozó például kijelentené, hogy mostantól nem csupán az álló alakzat tekinthető megfélemlítőnek, hanem az ülő vagy akár a hason fekvő is – bár vicces volna, ahogyan a jó magyarok néhány százan vagy ezren a Hősök terén hasalgatva tennének esküt a mittudoménmire.

De nem tudom, ez az egész mire is lenne jó. Mint ahogy tulajdonképpen azt sem értem, miért is jó az önkényuralmi jelképek betiltása. Illetve értem, hogyne érteném, csak nem vagyok benne biztos, hogy célra vezet. Attól például, hogy az árpádsávos zászlók közepén nem virít a nyilaskereszt, számomra egyáltalán nem kevésbé félelemkeltőek. Csak így persze kimagyarázható az egész azzal, hogy aki e zászlót lobogtatja, csupán Árpád-házi királyaink emlékét őrzi, és eszébe sem jut Szálasi Ferenc. A lófaszt nem. A német neonácik felvonulása sem kevésbé félelmetes pusztán azért, mert zászlójukon a horogkeresztet egy fogaskerék helyettesíti. De attól, hogy a nyilaskereszt, a horogkereszt, a vörös csillag, a nem tudom még, mi minden be van tiltva, mintha jobban éreznénk magunkat, mintha megnyugodnánk, hoppá, mi megtettünk mindent, a náciveszély elhárítva, köszönjük az elismerést, este majd találkozunk egy koktélra.

Csakhogy a helyzet ennél sokkal súlyosabb, és alig hiszem, hogy jogszabályokkal meg bohózatba illő jogászkodással megoldható volna. Mint ahogy nem lenne megoldható az Orbán Viktor által megígért két pofonnal sem, amit, úgy vélem, amúgy sem azért ígérgetett, hogy valóban rendet teremtsen, csupán egy elszólás volt tőle, ami a csendőrvilág iránti bornírt, ámde valószínűleg őszinte vonzódását tükrözte. Ráadásul hogyan lehetne komolyan venni pont őt, amikor az ő és hű fegyverhordozói EU-ellenes retorikája simán felveszi a versenyt Vona Gáboréval, vagy bármelyik szélsőjobboséval?

Bizony, a helyzet komoly, mondhatnám, elkeserítő. S mint már annyiszor, megint csak olyan, amelynek a megoldását nem bízhatjuk másokra, magunknak is részt kell vállalnunk belőle. Úgy értem, magunknak, a társadalomnak; legyünk baloldaliak, liberálisok vagy fideszesek. Németországban, ha ezer neonáci valahol összegyűlik, biztosak lehetünk benne, hogy ellenükben megjelennek ötezren. Súlyos tévedés lenne azt hinni, hogy mindannyian úgynevezett autonómok lennének. Ők szintén, a nácikhoz hasonlóan, szívesen vesznek egy kis verekedést. Ott vannak, s ha verekedésre kerül sor, hát ők verekednek. De az ötezerből legalább négyezren sima, egyszerű állampolgárok, akik tudják, miből nem kérnek, és függetlenül attól, hogy adott esetben melyik párt tagkönyve lapul a zsebükben vagy négyévente melyik pártra adják le a voksukat, hangosan kiáltják, amit gondolnak: Nazis raus! Ebben egyetértenek. Németországban nemigen akad elit egyetem, amelyik otthont adna egy olyan disputának, amelyben prominens kormánypárti politikusok ülnek le neonácikkal vitázni, igaz, olyan kormánypárti (és ellenzéki) politikus sem akad, aki egyáltalán hajlandó lenne leülni egy neonácival. Mint ahogy nincs olyan neves politológus sem, aki egy efféle vita moderálását elvállalná. Pedig ott is ülnek ám neonácik a parlamentben, ha nem is a szövetségiben, de néhány keleti tartományéban igen. Ők is demokratikus úton, a nép akaratából jutottak oda be. Meg is kapják mindazt, amit a törvény juttatásként előír minden, a parlamentbe bejutott párt számára. De ennél többet egy szemernyit sem, még egy kézfogást sem. Nincsen haverkodás, hogy hej, Hajmási Péter, este beugrunk ám a nagybőgőbe, oszt együtt isszuk majd hejehuja jókedvünkben a pezsgőt a szép táncos kisasszonyok cipellőiből. Nem, lehet ugyan, hogy megiszom majd egy sört a másik párthoz tartozó képviselővel, akit az imént anyáztam a beszédemben, de veled nem. Soha. Nem.

De ettől mi még nagyon messze állunk. A jobbikosok simán bemehetnek a Corvinusra, tisztelet a kevés ellenük tüntető diáknak. Navracsics és Pintér szóba áll velük, Schiffer Vonával röhögcsél a parlamenti folyosón, láttam már Mesterházyról is fotót, amint kezet fog valamelyik jobbikossal. Legutóbb meg Fodor Gábor írta, hogy szóba kell állni a Jobbikkal. Azzal a párttal, amelyik – bármelyik, éppen aktuális gárda tagjait avatják – a háttérben mozgatja a szálakat. Amíg a politikai elit tagjai partnerként kezelik, amíg van egyetem, amelyik befogadja, amíg akad celebpolitológus, aki szóba áll azokkal, akik egy gyűlésen Adjon az isten!-t rikoltoznak, addig ne is várjuk, hogy kevesebben legyenek azok, akik erre válaszul Szebb jövőt!-öt kiáltanak. És azt se nagyon várjuk, hogy a társadalom reagáljon, vagyis az akármelyik politikai oldalhoz tartozó, de mégis antifasiszta embereknek leessen, mekkora a baj. Tehát, tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves barátaim, azt hiszem, van feladat.

Tíz év után került pont az elkülönített jászladányi roma gyerekek történetének végére azzal, hogy a Legfelsőbb Bíróság megtiltotta a szegregációt. Már az idei tanévben együtt kellene tanuljanak a roma és nemroma diákok, ahogyan tíz évvel ezelőtt, de az önkormányzat az ítélet ellenére sem intézkedett. A szegregáció megszüntetésének módja továbbra is (jog)vita tárgya.

A Legfelsőbb Bíróság 2011. június 29-én részítéletében megállította, hogy az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) és a Jászsági Roma Polgárjogi Szervezet által indított, a Jászladány Nagyközség Önkormányzata és a Zana Sándor Imre Nevelési és Oktatási Közhasznú Alapítvány ellen indított perben az alperesek az alapítványi iskola működtetésével, a gyermekek fizikai elkülönítésével, a diákokat etnikai kisebbséghez való tartozásuk és vagyoni helyzetük alapján jogellenesen elkülönítette, amellyel megsértette az egyenlő bánásmód követelményét.

Az LB kötelezte az önkormányzatot, hogy a jogsértést hagyja abba, ugyanakkor új eljárásra kötelezte az első fokon eljáró Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Bíróságot, hogy döntsön a jogellenes állapot megszüntetésének módjáról. A Legfelsőbb Bíróság a felperes alapítványtól azt kérte, hogy készítse el azt a deszegregációs tervet, amely részletezi, hogyan kívánja felszámolni az elkülönítést. Erről a tervről szól a per folytatólagos tárgyalása 2012. március 22-én, a Szolnoki Törvényszéken.

Háttér:
A jászladányi iskolaügy 2000-ben kezdődött: az akkori polgármester, Dankó István, az önkormányzat ülésén alapítványi magániskola létrehozására tett javaslatot. Így a Zana Sándor Imre Nevelési és Oktatási Közhasznú Alapítvány által működtetett alapítványi iskolát az önkormányzati tulajdonú iskola épületében hozták létre, ahová tandíj ellenében, lényegét tekintve nem roma, illetve a jobb módú gyermekek tudtak beiratkozni, majd az így elkülönített iskolákat fizikailag hermetikusan el is zárták egymástól. Az iskola indulásakor az akkori oktatási kormányzat megtagadta a működéshez szükséges OM azonosító szám kiadást, és egy sor szervezet – a helyi roma szervezettel az élen, – lépett fel az iskola elindítása ellen, de mind hiába.
2007 júliusában a fenti két szervezet azért perelte be a település önkormányzatát és a magániskolát fenntartó alapítványt, mert előbbi az iskolaépület bérbeadásával kiszorította a tehetősebb és többségi gyerekek közül a mélyszegény és cigány gyerekeket. A bíróságtól az etnikai és társadalmi/vagyoni helyzeten alapuló jogellenes elkülönítés és a közvetlen hátrányos megkülönböztetés megállapítását kértük.
A Legfelsőbb Bíróság 2012. júniusi döntése jelentett fordulópontot az ügyben.
A települést 13 évig irányító Dankó István 2011 augusztus végén lemondott. A település 2011. november végén Drávucz Katalint választotta meg polgármesternek. Az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány több alkalommal is megkereste az új polgármestert annak reményében, hogy peren kívüli megállapodást köthessünk, de választ nem kaptunk. Sajnos az iskolákat elválasztó ajtó továbbra is zárva van.

A hvg.hu videója az ügyről itt tekinthető meg.

A tárgyalás időpontja: 2012. március 22. csüt. 9 óra.

Helye: Szolnoki Törvényszék (Szolnok, Kossuth L. út 1. I. 61.)

További információ:

Kállai László 06 30 951 9463

Mohácsi Erzsébet, 06 30 210 2632,

A tárgyalásra minden érdeklődőt vár az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány.

A vetítéseken a rasszizmus, az apartheid, a diszkrimináció témáját feldolgozó, dokumentum- és játékfilmek lesznek láthatóak. A filmhét március 21-én, szerdán egy kerekasztal-beszélgetéssel kezdődik, ahol szakemberek segítségével járják körbe a rasszizmus és rasszizmus ellni küzdelem témáját.

A belépés ingyenes.

Van elég
Szappanbuborék
Pikk-pukk
Lássuk
Mint durrannak szét
Pikk
A Holdnak
Nem dalolhat
Többé kutya már
Nem lesz se apály
Se dagály
Pukk
Megszokjuk
Pukk
A másik lyuk
Fekete
A Napunk ideje
Így jár le
Pikk
Eltaposott csikk
Nincsen fényereje
Pukk
Az űr hidege
Így jön ide
Nyikk
Úgy tűnik
Összezuhan Majd ami van
Nyekk
Senki se menekül meg
Nem sokat ér
Majd akkor a tér
És nem sokat ér az idő
Istenek ülnek
Lesben
Majd az üresben
S nem jön senki elő
Pikk-pakk-pukk
Könnyen megszokjuk

Angyalok a freskófaluból

2. Az ördög

Az ördögnek nincsen szarva
Se patkója se lófarka
Mert a gonosz azt akarja
Ne látszódjon semmi rajta
Talán ő a szomszéd bácsi
Azért kedves és kíváncsi
Jobb lesz vele hát vigyázni
Még becsap a senkiházi
Senki nem az minek látszik
Mindenki hamisan játszik
Apukádék anyukádék?
Legyen gyanús minden árnyék!

3. Fenyegető

Emlékszel a tücsökre?
Te ölted meg, büdöske!
Megkínoztad, majd a végén
lehúztad az angolvécén.
Nedenáj, nedenáj!
Az a tücsök visszajár.
Nedenáj, nedenáj!
Jaj neked, ha megtalál!
Hát a béka? Szép emlék-e?
Patak partján folyt a vére.
Emlékszel a büdös szagra?
Jaj, gyerek, vigyázz magadra!
Nedenáj, nedenáj!
Az a béka visszajár!
Nedenáj, nedenáj!
Jaj neked, ha megtalál!
Hát apádnak pénztárcája?
Kinyitottad, be volt zárva.
Fagyi, kóla, mozi, lányok!
Hej, volt, aki mindent látott!
Nedenáj, nedenáj!
Az a pénz még visszajár!
Nedenáj, nedenáj!
Intézetben szép a nyár!

Jónás Tamás költő

4. Az élet értelme

Láttad-e már, Gyurika,
milyen magányos a fa?
Nézted-e már az eget,
vajon hol és ki lehet
az Isten?
És te Julcsi, tudod-e
mit hord méhed ürege?
Akit szülsz majd, a gyerek,
elhagy téged, nem szeret,
ha felnő.
Julcsika és Gyurika,
így hagyott el minket a
Teremtőnk, az Úristen,
itt hagyott a végtelen
torkában.
Nem szeret, de mi se őt.
Tartsunk pogány esküvőt!
Szüljetek sok gyereket,
szaporodjon szívetek
bánata!

Fikció nélkül címmel a lengyel riport műfajának, és a lengyel riportiskolának szentelt irodalmi programot rendeznek a Mozsár Kávézóban (Bp. VI. Mozsár u. 2.) március 27-én. A tényirodalom három kiváló ismerőjével, Lidia Ostałowskával, Włodzimierz Nowakkal és Mariusz Szczygieł-lel Lévai Balázs beszélget.

Mariusz Szczygiel (fotó: Michal Korta)

A program:

17.00 – Cseppben a tenger, avagy a lengyel riportiskola

Bemutatja: Mariusz Szczygieł

18.00 – Riporternek lenni annyi, mint érteni

Találkozás a lengyel tényirodalom képviselőivel:

Lidia Ostałowskával, Włodzimierz Nowakkal és Mariusz Szczygieł-lel

Moderátor: Lévai Balázs

A tényirodalom ma Lengyelország egyik legnépszerűbb, és legizgalmasabb irodalmi műfaja. Ennek a különleges „irodalmi jelenségnek” a lengyeleknél komoly hagyománya van és a riport jelenleg is az irodalom egyik legdinamikusabban fejlődő területe. A műfaj térhódításáról tanúskodik, hogy az utóbbi néhány évben-évtizedben a szakma is előszeretettel díjaz és tüntet ki figyelmével riportirodalmi alkotásokat. 2009 óta saját székhelye-műhelye is létezik a tényirodalomnak: a Riportintézet (Instytut Reportażu) és az általa működtetett Riportiskola (Szkoła Reportażu). Ezenfelül a non-fiction irodalom evolúciójában hatalmas szerepet játszott a Gazeta Wyborcza vezető lengyel napilap 1993 óta létező riportmelléklete is. Maga a riport azonban már sokkal korábban, a harmincas években meghonosodott Lengyelországban és annak művelői közül azóta számos név került be nemcsak a lengyel, de a nemzetközi irodalmi köztudatba is. Ryszard Kapuściński, a műfaj nagy mesterének neve világszerte ismert.

Włodzimierz Nowak (fotó: Piotr Skórnicki)

A riportirodalom az elmúlt években nemcsak szakmai berkekben került előtérbe, de az olvasóközönség körében is hihetetlen népszerűségnek örvend, mely azt jelzi, hogy a lengyel társadalmat az utóbbi időben inkább foglalkoztatja a valóság és a környező világ jelenségeinek problémáit körüljáró-feldolgozó irodalom, mint a szépirodalom.

A Nagyvilág folyóirat 2011-es, e problémakörnek szentelt decemberi száma tíz kiváló szerző írását tartalmazza, mintegy áttekintését adva a lengyel riportirodalomnak.

A válogatás szerzői közül hármat, Mariusz Szczygiełt, Włodzimierz Nowakot és Lidia Ostałowskát személyesen is vendégül látják, hogy bemutatkozhassanak a magyar közönségnek, és bevezessenek minket a lengyel riportiskola műfaji sajátosságaiba.

Mariusz Szczygieł (1966), a Gazeta Wyborcza napilap újságírója.  Olyan riport-bestsellerek  szerzője, mint a Gottland (2006) vagy a Zrób sobie raj (2010, Csinálj magadnak édenkertet).

Mariusz Szczygieł válogatásában jelent meg a Nagyvilág folyóirat 2011. decemberi,  teljes egészében a lengyel tényirodalomnak szentelt  száma. A válogatásban olvasható a szerző Reality című írása is, Mihályi Zsuzsa fordításában.

Lidia Ostalowska (fotó: Piotr Wójcik)

Lidia Ostałowska – diplomáját a Varsói Egyetem lengyel szakán szerezte. A kommunizmus időszakában a Przyjaciółka és az Itd. hetilapok riportere, majd a hadiállapot alatti szünetet követően a Gazeta Wyborcza újságírója.  Nemzeti  és etnikai kisebbségekről, nőkről, különféle szubkultúrákhoz tartozó fiatalokról, kirekesztettekről készít riportokat. Számos riportantológia társszerzője. Első könyve 2000-ben jelent meg Cygan to Cygan (A cigány az cigány) címmel, Farby wodne (Vízfestékek) című riportkötetét 2011-ben adták ki.

Lidia Ostałowska Hisz a véletlenben? című riportja a Nagyvilág folyóirat 2011 decemberi,  teljes egészében a lengyel tényirodalomnak szentelt  számában olvasható Németh Orsolya fordításában.

Włodzimierz Nowak (1958) – a Gazeta Wyborcza vezető lengyel napilap riportere. Fejkörfogat című lengyel-német riportkötete 2008-ban bekerült a rangos  lengyel irodalmi Nike-díj versenymezőnyébe. Fehéroroszországról írt riportciklusáért megkapta a Lengyel Újságíró Szövetség Kazimierz Dziewanowski Díját, valamint 2004-ben Mój warszawski szał (Varsói tébolyom) című riportjáért a Grand Press díjat.

Włodzimierz Nowak Fejkörfogat című riportja a Nagyvilág folyóirat 2011 decemberi számában jelent meg Pálfalvi Lajos fordításában.

A freskófalu

Pásztor Eszter, aki magas szintű fordító és angol tanár 2009-ben, – abban az évben, amikor a Gárda még szabadon masírozott, fenyegetve a cigányságot és már történtek cigány gyilkosságok is – elhatározta, hogy egy cigány közösség mellé áll és segít az életük jobbra fordításában. Megtalálta Bódvalenkén azt a mintegy kettőszáz fős közösséget, amely a legnagyobb nyomorban, munkanélküliségben, iszonyú szegénységben élt. Ennek immár három éve. Böjte József A freskófalu legendája – Bódvalenke 2009-2011 c. dokumentumfilmje arról a tevékenységről szól, amely ezalatt az idő alatt történt. Hogy van-e remény a falu boldogulására, azt döntse el a néző…

A dokumentumfilmet 18 órától láthatják az érdeklődők a Humana márciusi filmklubjának keretében.

A filmet követően Kitörés a mélyszegénységből? – a közösségépítés lehetőségei, kihívásai címmel kerekasztal-beszélgetést szervezünk.

Vendégeink:

- Böjte József, a film rendezője

- Pásztor Eszter, projektvezető

- Dr. Iványi Gábor, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség elnöke

A beszélgetést vezeti: Dési János, újságíró

Helyszín: Bálint Ház (1065, Budapest, Révay utca 16.)

Időpont: 2012. március 22., csütörtök

Kezdés: filmvetítés 18 órától, kerekasztal-beszélgetés kb. 19 órától

A film hossza: 60 perc.

A részvétel ingyenes!

Bővebb információ a bemutatandó filmekről és a filmklubot kiegészítő programokról a Humana elérhetőségein található.

Telep

A szakmai műhely aktualitását az adja, hogy 2012 februárjában a kormányzat meghirdette „komplex telep-programját”, és 4,6 milliárd forintos pályázati keretet nyitott meg a telepszerű szegregátumokban élők helyzetének javítására. A pályázati program szakmai víziójának és a kormányzat jövőbeni terveinek megismerésére és a szakmai reflexiókra, párbeszédre szeretnénk lehetőséget teremteni, számba véve a korábbi programok tanulságait.

A programra olyan résztvevőket invitálnak, akik

· ismerik a helyzetet, gondolkodnak megoldási lehetőségekről,

· akiknek első kézből szerzett tapasztalatai vannak a telep-felszámolási kísérletekről, vagy

· éppen most tervezik, hogy helyben kezdenek valamit a problémával, és

· akik döntési helyzetben vannak a szegregált telepeken élőket célzó programokról, a probléma kezelésére szánt kormányzati forrásokról.

A szakmai műhely tematikája:

- A lakhatási szegregáció problémakörének áttekintése: a telepszerű szegregátumok kialakulásának háttere, folyamata, a probléma kezelésére tett korábbi kormányzati lépések, aktuális helyzet;

- A telepek felszámolására, illetve a telepi környezetben élők körülményeinek javítására eddig megvalósított programok elemzése, eredmények és korlátozó tényezők, megvalósítói tapasztalatok áttekintése;

- A tapasztalatok összegzéséből adódó szakmai kérdések, dilemmák megvitatása, a jövőben megvalósuló programok számára iránymutató szakmai feltételek meghatározása.

A szakmai műhely tervezett programja:

10.00-10.30 A telepszerű szegregátumok kialakulásának háttere, korábbi próbálkozások, aktuális helyzetkép

Havas Gábor, szociológus

10.30-10.50 Nemzetközi kitekintés: példák telep-programokra a szomszédos országokban

Teller Nóra, Városkutatás Kft.

10.50-11.00 Kávészünet

11.00-11.30 Kérdések az előadókhoz

11.30-12.30 A 2006-2010 között megvalósult telep-felszámolási projektek és telep-programok eredményei, tapasztalatai, tanulságai

Kakucs, Szomolya, Váralja, Baks/Kisvaszar telepes programjainak megvalósítói

12.30-13.00 Büféebéd

13.00-13.20 A „jelenlét típusú” telep-programok eredményei, korlátai és a továbblépés lehetőségei

Lantos Szilárd

Máltai Szeretetszolgálat/Tutor Alapítvány

13.20-13.45 Kérdések az előadókhoz

13.45-14.15 A lakhatási szegregáció kezelésére tervezett aktuális kormányzati programok ismertetése, a TÁMOP 5.3.6. „komplex telep-program” szakmai háttere, víziója, a programtól várt eredmények

Türr István Képző és Kutató Intézet, KIM Társadalmi Felzárkózásért Felelős Államtitkárság (egyeztetés alatt), Nemzeti Fejlesztési Ügynökség (egyeztetés alatt)

14.15-16.00 Beszélgetés az elhangzott előadások alapján felvetődő szakmai kérdésekről

Kérik a részvételi szándékot 2012. március 22-ig jelezni a  projektfejlesztes at autonomia.hu e-mail címen, vagy a 06 1 237 6020 telefonszámon.

Időpont: 2012. március 26. 10.00. – 16.00.

Helyszín: Cirko-Gejzír Mozi, 1055 Budapest, Balassi Bálint utca 15.

Állítsuk meg a rasszizmust!

„Cigány fejét rúgtam a földön” – írta 2011 januárjában a Facebook közösségi oldalra az a szegedi BV őrmester, aki előző éjjel cigányozó kijelentések kíséretében bántalmazott egy roma származású fiatalembert. A Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Iroda (NEKI) feljelentése alapján ugyan indult nyomozás az ügyben, de az elkövetőt soha nem gyanúsították meg közösség tagja elleni erőszak bűntettével, végül pedig megszüntették a nyomozást. A jogvédő szervezet az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult, mert a hatóságok kísérletet sem tettek annak érdekében, hogy feltárják az elkövető rasszista indítékát az ügyben.

A roma származású fiatalembert 2011. január 22-én hajnalban Szegeden támadta meg három ismeretlen személy egy szórakozóhely előtt. Az időközben odaérkező törzsőrmester megkérdezte a jelenlévőket, hogy „ezzel a rohadt kis cigánnyal nem bírtok”, majd a fiút „cigányozás” kíséretében ütlegelni és rugdalni kezdte, közben pedig közölte, hogy ő rendőr. Másnap a Facebook közösségi oldalon dicsekedett el tettével.

Igaz ugyan, hogy az üzenőfalra kitett bejegyzést elismerte az elkövető, az ügyészég azonban úgy találta, hogy „abban csupán a konkrétan meg nem nevezett sértett származását jelöli meg, arra utal, anélkül, hogy a cselekmény motivációja kiderült volna” – áll a Csongrád Megyei Főügyészég nyomozást megszüntető határozatában.

A NEKI állásponja szerint a hatóságok eljárása megsértette az Európai Emberi Jogi Egyezmény 3. cikkét. „Jelen esetben odáig sem jutottunk el, hogy a nyomozóhatóság a feleket szembesítse, illetve az elkövető hátterét, környezetét megvizsgálja abból a szempontból, hogy van-e kapcsolata rasszista, romaellenes csoportokkal, szimpatizál-e ilyen eszmékkel, holott a strasbourgi bíróság joggyakorlata szerint a hatóságoknak prioritásként kellene kezelni a rasszista indítékok feltárását ” – mondta Udvari Márton, a NEKI munkatársa.

„Többéves tapasztalatunk, hogy olyan esetekben, amikor valakit a romasága miatt ér támadás, az ügy már nyomozati szakban befejeződik, és a nyomozóhatóság nem közösség tagja elleni erőszak, hanem csak valamely más, enyhébb bűncselekmény ügyében kezd el nyomozni” – tette hozzá a jogász.

A bántalmazott fiatalember 10 000 euró nem vagyoni kártérítés megállapítását kérte a nem megfelelő nyomozás miatt elszenvedett sérelmek kapcsán.

Benne voltam a tévében

A szeminárium a romák médiabeli ábrázolásával foglalkozik. A rendezvény egyik hangsúlyos témája a média szerepe az esélyegyenlőség megteremtésében Finnországban és Magyarországon. A szemináriumon nemcsak a többségi média
romákról alkotott képét vizsgáljuk meg, hanem azt is, hogy a kisebbségi média milyen önképet közvetít a többségi társadalom felé. A finn, illetve magyar szakértők előadásain és gyakorlati példáin keresztül azokat a média területéhez tartozó modelleket is keressük, amelyek a romákról kialakított - előítéletekkel és sok esetben negatív sztereotípiákkal terhelt – képet megváltoztatják. A rendezvény célja, hogy a romák médiabeli helyzetét, e társadalmi csoportról kialakult negatív sztereotípiákat szabadon és tabuk nélkül megvizsgálja teret nyitva az új értelmezési lehetőségek számára.

Az előadások, valamint az azokat követő beszélgetések magyarul és angolul hangzanak el szimultán tolmácsolással.

A szeminárium időpontja 2012. március 27. kedd 8:30-17:00, helyszíne a Kesztyügyár Közösségi Ház (Budapest, VIII. kerület, Mátyás tér 15.).

A Kesztyűgyár Közösségi Ház előadótermének korlátozott befogadóképessége miatt kérik, hogy a leendő résztvevők március 25-ig jelezzék a részvételi szándékukat a következő címen: Váradi-Sievers Ildikó, ildiko.varadisievers@finnagora.hu tel: (1) 478-1010 vagy 30 879 5676.

– Egy Mozgó Világ-nívódíj, egy Soros Alapítvány Tényfeltáró Újságírás-díj, egy Radnóti Miklós Antirasszista-díj és egy Minőségi Újságírásért-díj már a tiéd. Hogyan érint a Pulitzer-díj ennyi tényfeltáró munka után? Mit gondolsz a díjakról?

Tódor János (Borbély Béla fotója)

– Nem remélt megtiszteltetés számomra, különösen azért, mert a szakmától kaptam, nem pedig az államtól, amelytől ilyesmire egyébként sem tartanék igényt (függetlenül attól, melyik oldal bitorolja éppen a hatalmat).
– Volt egy időszak az ÉS-ben és a Magyar Narancsban való folyamatos publikálás után, amikor visszahúzódtál, eltűntél. Miért volt ez, és mit csináltál ez alatt az idő alatt?

– Megcsömörlöttem magamtól, no meg az újságírástól; a szerény megélhetésen túl nem láttam értelmét. Pár évig egy Fehérváron készülő irodalmi-művészeti-szociográfiai országos folyóirat, az Árgus főszerkesztője voltam, miközben a városban élő beteg szüleimet ápoltam. Ez idő tájt elsősorban az Amaro Dromban publikáltam riportokat, jegyzeteket. A magyar–cigány kétnyelvű lapot sajnos az új hatalom anyagilag ellehetetlenítette, 2010-ben megszűnt. Közben összeállt – főleg az Amaróban és más folyóiratokban megjelent anyagaimból – egy terjedelmes kötet (Gettó- Magyarország címmel), ami ma is kiadót keres. A cigányok sérelmére elkövetett sorozatgyilkosság, az emiatt érzett tehetetlen düh volt az én valódi antidepresszánsom. A Kritikában kezdtem írni erről még 2009-ben, a Cigányvadászat Magyarországon című szociográfia immár a 19. folytatásánál tart, és ki tudja, mikor fejeződik be.

– Hogyan vélekedsz a mai magyar médiáról, az újságírói értékekről? Van-e helye, ideje, értelme a tényfeltáró munkának?

– Mivel lassan tíz éve a perifériáról követem az úgynevezett szakmát, a belső ügyeket nem ismerem, nem is érdekelnek. Szerintem olyan, hogy – objektív – sajtószabadság nincs és nem is volt soha, hiszen a média mindig is ideológiai és anyagi függésben van a hatalomtól, a tulajdonosoktól. A sajtómunkás belső szabadsága, tisztessége saját bátorságán (amit nevezhetünk önpusztítási hajlamnak is) múlik: meddig mer elmenni. Megengedheti-e magának, hogy kirúgják a munkahelyéről, vagy hogy több hetes munka után esetleg visszadobják a cikkét. Választás kérdése az egész, végtére is nem muszáj megélhetésileg írni, el lehet menni dolgozni is – tanárnak, jogásznak, kétkezi munkásnak, ha van még ilyen. Mindenesetre nevetségesnek tartom azt, ha felkent pályatársaim, akik évtizedekig benne voltak a jóban, és nagy ívben szartak a kirúgott, lecsúszott – kivált a vidéki, végletekig kiszolgáltatott – sorstársaikra, eljátsszák a Nagy Halált, amikor lapátra teszik őket.

Egy írónak azt kell papírra vetnie, amit lát és érez...

A tényfeltárásnak van értelme, ha az ember exügyészből erre aportírozott kormánymegbízott, mint például Budai Gyula, aki havi kétmilláért mindent kiderít az ellenségről. Szabadúszó újságíróként se haszna (sokszor egy havi munkáért 30-40 ezret fizetnek), se értelme: ebben a kies hazában az embereket ugyanis legkevésbé a tények érdeklik. Hogy akkor mégis miért? Én meg a hozzám hasonló ádáz nihilisták keresik a reménytelen kihívásokat.
Minden tisztelt és kevésbé tisztelt kollégámnak figyelmébe ajánlom előbbiekkel kapcsolatban egyik nagy kedvencem, az amerikai író, Charles Bukowski markáns véleményét: „Egy írónak azt kell papírra vetnie, amit lát és érez, függetlenül a következményektől. Viszont minél több következménnyel szembesül, annál vehemensebben lendül támadásba. Egyesek szerint ez őrültség, szerintem majdnem-igazság.”

(Tódor János jelenleg a munkatársunk, így a coMMMunity.hu kollektíva nevében is szeretettel gratulálunk neki.)

Tévéterror

A műsor olyan színben tünteti fel a hazai cigányságot, mely méltóságukban sérti e népcsoport tagjait, erősíti a velük kapcsolatos előítéleteket, félelmet kelt a nézőben, és azt közvetíti, hogy potenciális áldozata a romáknak. Az adófizetői pénzekből fenntartott köztelevízió nem lehet a fajgyűlölet szócsöve, és nem kelthet gyűlöletet a társadalom egyes csoportjai ellen.

Ezért felszólítjuk az MTVA vezetését, hogy tartózkodjon a műsor 2012. március 21-i ismétlésétől. A műsor szerkesztőjét vonja felelősségre, tartózkodjon a további törvénysértéstől, és tartsa be a Médiatörvényben és az Alaptörvényben foglaltakat.

Meghívjuk a sajtó munkatársait 2012. 03. 20-án 13 órára az MTVA épülete előtti petícióátadásra és sajtótájékoztatóra (1016 Budapest, Naphegy tér 1.)

Milla a hídon (a szerző fotója)

Egy biztosan megállapítható: az egy évvel ezelőtti rendezvény óta, amikor az Egymillióan a sajtószabadságért nevű civil csoport először vonzott  hatalmas tömeget az Erzsébet-híd pesti hídfőjéhez, 2012. március 15-re a rendezvény – bár a látványból nem, de – belső töltetéből veszített. Politikai valóságshow-vá rendezte az idő az önnön méretétől kissé megszédült szervezetet. Joggal merül fel a kérdés: hova tovább?

Egy dolog a szimpátia, másik dolog a tények. Tény, hogy értelmetlen volt október 23-án a megválasztott alternatív köztársasági elnök „beiktatása”. Az ma már nem elég, hogy egy középszerű rapper szép ruhát és kokárdát vesz fel, játszásiból köztársasági elnök lesz, majd új programdalát – az idősebbekre való tekintettel csak – szórványos bazmegezéssel elszavalja. Mindezzel devalválja azt a szégyent, hogy az ország hivatalban lévő köztársasági elnöke mindannyiunk vagesz paprikajancsijává közvetlenedik. Azon szimpatikus vágyának ellenére, hogy az egész nemzetet keblére ölelje, s hogy a szabadságért akár életét is adná, Dopeman sem egy intellektuális kaland, lássuk be.

Szép szavak pedáns rendben

Ha én zászló.... (a szerző fotója)

A kormányátkok kántálása kicsit kevés a közéleti töltet markáns tartalma nélkül. Feltehetően ezért is állt elő a Milla egy 12 pontos programtervvel, amit Nemzeti Minimumnak neveztek el, s amelyet hatalmas elánnal igyekezett felmagasztosítani egy Simándi Szelim nevű egyetemista. A kissé papírízű és idealisztikus deklaráció szerint a civileknek kell(ene) megállapodniuk egy nemzeti minimumban. Sajtószabadság, átlátható jogalkotás, nyitott kontroll a közpénzek ügyében, uniós értékek melletti kiállás: ez az, amit meg kell követelni a politikától. Ez klassz, de hogy mindezt miként próbálnánk elérni, ahhoz nem kaptunk tanácsot – persze ez a nehezebb.

Értelmetlen a számokkal zsonglőrködni: rengetegen voltak, és ez jó, mert reményt ad – de hatalmas felelősség is. (Az persze nehezen értelmezhető, hogy az [origo] például miért bagatellizálta „ezrek tüntettek…”-re a jelenlévők számát, amikor egyértelműen több tízezres tömeg gyűlt össze – bár, mint az események későbbi menete bizonyította, nem ez a lényeg, sajnos.)

Pedáns rendben örültek egymásnak a fellépő szónokok: a mérhetetlenül bájos Jónás Marianna még mindig magyar, roma, nő és értelmiségi, a Hallgatói és az Oktatói Hálózat változatlanul pikkel Hoffmann meséire, Rózsa Milántól értesülhettünk a melegjogok eltiprásáról, Molnár Péter szólásszabadság-kutató megállapította, hogy akadozik a szólás szabadsága, Nagy Navarro Balázs országos Kunigunda-sejteket sürgetett, Pikó András örült a Klubrádiónak, Parti Nagy Lajos humánusan szarkasztikus volt, mint mindig, megnyitó beszédében pedig a Milla képviseletében maga Juhász Péter közölte (vágyva), hogy szabadnak születtünk és szabadok is akarunk maradni. Kulka János és Csákányi Eszter csinosabbak voltak, mint tavaly.

„Én még emlékszem, hol a Jégbüfé…”

A főcsahos (a szerző fotója)

…parafrazeálhatnánk a hajdani Generál-slágert. Dopeman közéleti személyiséggé gyúrása inkább poén volt, annál kevésbé a neonácik hatásos csaholása a Jégbüfé sarkánál.

Valóban, generális baklövés volt. A titokzatos rendőrségi döntéseknek köszönhetően jó ideig emlékezhetünk erre. Még sokáig érthetetlen lesz, hogy ki és milyen megfontolásból, avagy milyen nyomásra hibázott ekkorát, vagy engedett meg egy ilyen átgondolt provokációt, hogy engedélyezte rászervezni a szélsőjobbot a Millásokra. Vagy épp Pintérék akartak bizonyítani, milyen tökösen megállják a helyüket, ha kritikus a helyzet? Nem úgy, mint a 2010 előtti szemkilövősök – amint ünnepi beszédében maga Tarlós főpolgármester idézte meg kenetteljesen a 2006-os őszi eseményeket a nemzet múzeumának lépcsein aznap délelőtt. A tűzzel akkor sem kellene játszani.

Hadüzenet a jobbszél széléről

Tyirityán Zsolt, a Betyársereg szóvivője mindeközben nem vacakolt túl sokat, hadat üzent a mellettük elvonuló millás, általa „komcsi buzinak” titulált tömegnek, miszerint: „Egyetlenegyszer hibáztunk taktikailag, hogy visszavonultunk az utcáról – tessék, Európa söpredéke itt van: homokosok, buzik, zsidók, kommunisták! Ezektől a szavaktól, mert az igazság mindig szabaddá tesz, most már rettegni fognak! Igen, megtaláljuk a hadüzenetet nektek, torz, hazug, téves eszmék képviselőinek…! Áttérünk a szavakról a cselekvésre!” Mindezt persze a Szent Korona nevében tartott „toborzó” s a több tízezres ellenérdekelt tömeg árnyékában. Ez van. Szólásszabadság.

Juhász és a karon ülő (a szerző fotója)

Idén március 15-én a közéleti undergroundból puha pázsitos parkba érkezett a kormány tevékenysége ellen megtartott rendezvény, ahol gondozottak a szóvirágok, sehol semmi kóró, gaz, nyers vadvirág. S bár annak ellenére, hogy a Milla, érezve a beltartalom önismétlésének a veszélyét, immár saját „programmal” is előállt, a deklaráció belesimult a parkosított vehemenciába, átszállt a fejünk felett, szép szalaggal átkötve, csokorban, gyom nélkül. Joggal merül fel a kérdés: hova tovább? Az útkeresés tétovaságának a hangulatát igazolta tán akaratlanul is a hatásos zárszó, amikor a szóvivő Juhász Péter kislányával a karján búcsúzott a tömegtől. Kutya még nem volt, a fókát már keresik.

URH: Kék fény!

Az egykor tehetséges és tisztességes dokumentumfilmesként jegyzett Pesty László – akinek persze már szakmailag hiteles korszakában is akadtak erkölcsileg erősen megkérdőjelezhető húzásai, mint például a Fekete Doboz név lenyúlása – hosszú évekkel ezelőtt dobott damaszkuszi hátast, és a jobboldal egyik napszemüvegét rendre a homlokára biggyesztő Hír Tv-s megmondóemberként bosszantja azokat, akik egykor hittek benne és drukkoltak neki.

Tilos az átjárás

Közéjük tartozott e sorok írója is, akiről a múlt század nyolcvanas éveinek derekán az akkor még alighanem joghallgató Pesty Laci Csapody Tamással forgatott filmet a katonai szolgálat megtagadó Bokor-bázisközösséges fiúk baracskai börtönös hányattatásai kapcsán. (Csapody azóta egyebek mellett a 2000-es évek legjelentősebb monográfiáját tette le az asztalra, a bori munkaszolgálatosokról. Milyen érdekes, az ő tisztessége 30 év múltán is makulátlan.)

Aztán programszervezőként börtönszociográfiám ürügyén meghívott az akkor még SZDSZ mezben feszítő Pesty a Merlin Színházba – majd hosszú, néma csend. Illetve csak napi mínuszos hír: az előző fővárosi polgármester-választás előtt Pesty László az immár nácibaráttá züllött Tarlós István kampányfőnökeként lépett színre. Akkor az nem jött be, Pesty viszont az óta is bőszen osztja az észt, ostorozza a kommenistákat a Hír Tv kerekesztala mellől, amúgy többnyire intelligens – jó, nem kimondottan a Nagy Katalin nevű műsorvezetőnőre, vagy mondjuk, az olyan alkalmi meghívottakra gondolok, mint Dörner Náci György vagy Balázs Mosolygós Péter etc. – farizeusok társaságában. Pesty és társai korántsem Thürmer Gyula munkásmozgalmi panteonból kimenős deszantosait csepülik persze, ha van még ilyen alakulat egyáltalán, sokkal inkább a Gyurcsány nevével fémjelzett, magukat most éppen baloldali demokrataként meghatározó identitászavaros droidokat. No meg mindenkit, akik pofátlan módon merik nem annyira szeretni a fülkeforradalom Lenin Viktorát, mint mondjuk ő.

Mert ő, elhihetjük, hogy van az a pénz – jelenleg éppen szívből viktoriánus. Ez rendjén is lenne a maga defektes érvrendszere mentén, no de egy ilyen felkent és tapasztalt dokumentaristának nem illene mégse annyira lemennie kutyába (úgysem lesz belőle szalonna), ahogy mostanság teszi.

Kedves Laci,

hogy szenvtelen cikkíróból személyesebb hangra váltsak, hazug módon manipulálni azért nem szabadna. Ilyet és ennyire átlátszóan módon, soha nem tett volna Pudovkin vagy Dovzsenkó, merthogy neked nem hiszem el, hogy elhiszed, amit hallasz, hiszen azt is jól tudod, hogy hazugság már az is, ahogy és amit kérdezel. A cigány-magyar együttélésről forgatott, az m1-en március 7-én sugárzott dokumentumfilmed korábbi működésedhez méltatlan, azokat szembeköpő hazugságpropaganda, és éppen annak az ügynek árt a legtöbbet (a cigány-magyar együttélésnek), amit már hivalkodó címében is hirdet. Miért kell a polgártársi nyájmeleg és a mindenáron való megfelelni akarás okán odadobni mindent, ami addig fontos volt korábban neked is? Egy gyékényen árulni azokkal, akik hülyének nézik a magyarokat (köztük leginkább a cigány származásúakat), akiknek egy része (persze korántsem 2/3-a, ahogy gazdáid láttatni szeretik) sajnos tényleg komplett idiótaként bólogat a nyakába kötött kolomppal a magára hagyott nyájban.

Majd két évtizede kisérem figyelemmel a tetthelyről, és nem a stúdióból vagy a parlamentből, az iszonyúan összetett és rendkívül ellentmondásos magyar-cigány viszonyt, vagy inkább egymás iránti iszonyt. Riporterként, szociográfusként helyzeteket igyekszem rögzíteni, leírni. Véleményt formálni már régóta nem merek, akarok. Nem azért, mert nincs véleményem, hanem, mert tudom a szubjektum (ellenszenv, harag, együttérzés, szimpátia, no meg a megélhetés, a pénz persze, stb.) ebben a végletekig kiélezett, permanens konfliktushelyzetben a legrosszabb tanácsadó.

Éppen pozitív példának szánt főhősöd, a (nem tudni ki által) cigányszakértőnek kinevezett Forgács István mondja az opusz végén, hogy ez az ország, amiben élünk a Titanicra hasonlít, és menthetetlen. Voltaképpen azt állítja, hogy a cigány-magyar normális együttélésre nincs remény. Nagyjából így érzem én is, miközben a magam módján (reménytelenül) próbálok tenni ellene. Szkepszisem miatt sokszor szégyellem is magam, amit meg cinizmussal palástolok. De hazudni nem bírnék.

Filmed főhősénél, Forgács Istvánnál viszont életforma (hivatás) a hazugság, pontosabban az öngyűlölet – mert cigánynak született, és kénytelen felvállalni ezt, nem csak, mert látszik rajta, hanem mert ebből él –, az érdekből fenntartott és gerjesztett hamis tudat. Hogy intelligensnek látszó, legalábbis tanult cigányemberként azt mondja, amit a többségi társadalom cigánygyűlölő egyedei hallani akarnak tőle a többi, a resztli cigányról. A bűnözőkről, a tanulatlanokról, a mosdatlanokról, a szocpolszülőkről, stb., akiket ő, hasonlón az őt felhasználó többségiekhez, lenéz, gyűlöl, megvet, és akikkel nem vállal semmiféle sorközösséget. Az ő (és a filmben megszólaló többi megélhetési öngyűlölő) véleménye szentesíti csak igazán a rendes magyar családoknál elvárható mindennapi szalonrasszizmust.

Árulója ő az ő és a többiek (kivált a cigányvajdaként – ami egy nem létező pozíció persze – aposztrofált miskolci Lakatos Attila) által propagált mentalitás mindannak, ami emberi. Ezt a „cigányszakértő” fiatalembert a minimális szolidaritásra, együttérzésre sem tanították meg a cigányságból való kiemelkedésükre fenemód büszke, egyúttal fajtájukat mélységesen megvető szülei.

De ifjú Forgács István, ahogy a filmben példakánt feltálalt édesapja és édesanyja sem igazi cigány, pontosabban egyáltalában nem cigány, hiszen szégyellik identitásukat, amit azzal bizonyítanak, hogy lenézik azokat, akikhez pedig kénytelenek (jelen estben nem is bőrszínük miatt, hanem anyagi érdekből) sorolni magukat. A manipuláció abban van, hogy az ő cigány mivoltuk csak arra kell a politikának, ahogy a te, a sekélyes aktuálpolitikát kiszolgáló filmednek is, hogy a többségi elvárásoknak nem megfelelő (megfelelni nem tudó) cigányokat (és a többség ilyen), a deviánsokat, „cigánybűnözőket”, „szocpolszülő” cigányasszonyokat elítélhesse, megbélyegezhesse, még inkább a földbe döngölhesse. Hogy cigánynak látszó emberek pocskondiázzák a fajtájukat. Hogy cigány cigánynak farkasa, de legalábbis meggyőződéses kápója legyen. Ahogy, mint azt egykori barátod, Csapody Tamás könyvében megírta, a magyar keretlegény bakák az ugyancsak magyar munkaszolgálatosoknak.

Forgács, aki maga mondja, hogy cigányügyekkel foglalkozik, a cigányügyből él, a leghiteltelenebb figurája a filmednek, pedig akadnak benne még bőven ilyenek. Pontosabban: csak ilyeneket állítottál kamerád elé. Magamról mondtam az imént, hogy cinikus vagyok, mert a tehetetlenségem olykor ezt kényszeríti rám, de az én időnkénti meghasonlottságom Forgács hivatástudattal álcázott cinizmusához képest kismiska. Ez a magát szakértőnek nevező ember nézeteivel szítja a gyűlöletet azok iránt, akikhez odasorolja magát, akikből végül is él. És ez már önmagában gusztustalan. Tudjuk persze, hogy kikből is lesznek „szakértők” ebben az országban.

Hogy ez az ember előadásokat tarthat, a filmben éppen rendőr-szakközépiskolásoknak, az éppen akkora botrány, mint az általa, és a te filmed által propagált érvrendszer.

Kedves Laci,

filmedet biztos örömmel mutatta volna be az átkosban a kommunista Szabó László Kék fény című népszerű rendőrségi magazinja is. Igaz, ő még beérte a sima „cigánybűnözőkkel”, álmában sem gondolt volna arra, hogy ezt a Tonhauser főrendőr által kreált fogalmat überolni lesz képes valaha az öngyűlölő, önostorozó cigány fogalma. Hála Forgács Istvánnak és társainak, no meg neked, elérkezett ez az idő is.

Sandy Wright: Holland piacnap Pennsylvania-ban

A kézfelemeléssel elfogadott állásfoglalás szerint a holland hatóságoknak ki kell vizsgálniuk, hogy a honlap gyűlöletkeltéshez és diszkriminációhoz vezet-e, az uniós kormányfőknek pedig hivatalosan is el kell ítélniük a honlapot, mivel az aláássa az uniós munkavállalók jogait.

Az EP szerint a honlap ellentétes olyan alapvető európai értékekkel, mint az emberi méltóság, a szabadság, az egyenlőség, a jogállamiság és az emberi jogok tiszteletben tatása. A PVV honlapját a képviselők egy rosszindulatú kezdeményezésnek tartják, amelynek célja a társadalom megosztása és a politikai haszonszerzés.

Határolódjon el a holland miniszterelnök

Az EP felszólítja Mark Rutte holland miniszterelnököt, hogy ítélje el a kezdeményezést, és határolódjon el tőle. A képviselők szerint a holland kormány nem hunyhat szemet a PVV európai értékekkel szembenálló politikája felett.

Az állásfoglalás megjegyzi, hogy az elmúlt években jelentősen mérséklődött a holland kormányzati politika európai integráció melletti elkötelezettsége, ami a schengeni térség bővítéséről és a munkavállalók szabad mozgásáról képviselt álláspontjában is megnyilvánul.

A gazdaságnak jót tettek az új munkavállalók

Az EU-hoz 2004-ben és 2007-ben csatlakozó országokból érkező munkavállalók pozitív hatást gyakoroltak a tagállamok gazdaságaira, komolyan hozzájárultak a fenntartható gazdasági növekedéshez az EU-ban – hangsúlyozza az EP.

A képviselők arra is felhívják a figyelmet, hogy a PVV honlapjával szemben több olyan kezdeményezés is indult pártok, civilszervezetek és a média részéről, ahol például a holland állampolgárok lengyelekkel kapcsolatos pozitív tapasztalataikról számolhatnak be.

Az EU nem maradhat tétlen az idegengyűlölettel szemben

Az EP felkéri az Európai Bizottságot és a Tanácsot, hogy tegyenek meg mindent a többek között a PVV honlapján is megnyilvánuló idegengyűlölet ellen, és gondoskodjanak arról, hogy a rasszizmus és az idegengyűlölet elleni küzdelemről szóló uniós kerethatározatot valamennyi tagállamban végrehajtsák.

• Az elfogadott szöveg itt lesz elérhető (kattintson a 2012. március 15. dátumra)
• Videofelvétel a vitáról