Ayşe Gül Altınay

Ayşe Gül Ph.D.-jét kultúrális antropológiából szerezte a Duke Egyetemen, és a Sabancı Egyetemen tanít 2001 óta. Kutatási területe: militarizmus, nacionalizmus, erőszak, társadalmi nemek és szexualitás.

Művei:

The Myth of the Military-Nation: Militarism, Gender and Education (Palgrave Macmillan, 2004);  www.kadinayoneliksiddet.org)

işte böyle güzelim… (női történetek a szexualitásukról Hülya Adakkal, Esin Düzelle és Nilgün Bayraktarral közösen, Sel, 2008, www.isteboyleguzelim.org)

Torunlar (muzulmán unokák történetei áttért örmény nagyszülökkel) Fethiye Çetinnel, Metis, 2009, második kiadás 2010; franciául Les Petits-enfants, ford. Célin Vuraler, Arles: Actes Sud, 2011; örményül:Torner, ford. Lilit Gasparyan and Tigran Mets Hratarakchatun, Yerevan: Targqnutyun, 2011.

Violence Against Women in Turkey: A Nationwide Survey Yeşim Arat-tal közösen, Punto, 2009.

Az előadás a Közép Európai Egyetem Társadalmi Nemek Tanszéke és a Magyar Történeti Társulat Nőtörténeti és Társadalmi Nemek Szakosztálya rendezi a CEU—Sabanci University Joint Academic Initative keretében.

Kezdési időpont: 17.30

Helyszín: 1051 Budapest, Nádor utca 9. 2. emelet 201.

Kettős mércét alkalmaz az igazságszolgáltatás Geréb és a többi orvos megítélésénél, hisz ma Magyarországon rajta kívül egyetlen orvos sem áll kényszerintézkedés hatálya alatt, egyetlen orvost sem ítéltek műhiba miatti végrehajtandó szabadságvesztésre és nincs más olyan orvos, akinek szakmai tevékenységét rögtön büntetőeljárás keretében vizsgálnák. (Az Igazságot Geréb Ágnesnek Mozgalom petíciójából)

Matrjoskás szülés

Az igazságszolgáltatás szigora, túlkapásai, mulasztásai nyilvánvalóan nem magyarázhatók egyetlen bírónő szeszélyeivel: bírói függetlenség ide vagy oda, van rá okunk, hogy a teljes apparátus, a nagypolitika, a szülészeti szakma, az egész társadalom elfogultságait, törekvéseit, képzelet- és hitvilágát firtassuk. Ezekben gyökeredzik a kettős mérce alkalmazásának kényszere. Vagy úgy is mondhatnánk, ezen az alapon áll az a súlyos ellentmondásokkal és elhallgatásokkal terhes, nálunk még éppen domináns szülészeti praxis (és a legitimációját szolgáló önvédelmi mechanizmus), amely egyedül üdvözítőnek állít be olyan módszereket, amelyek másutt – így az Egészségügyi Világszervezetnél – a tilalmi listán szerepelnek.

Mi az „igazság” Geréb Ágnessel kapcsolatban? Kiknek az igazságáról van szó? Árnyalják, hiteltelenítik, vagy éppen szentesítik-e az igazságot az egyes csoportok szakmai, társadalmi, hatalmi érdekei?

A Geréb-ügy kapcsán hozzáértők és laikusok, lényeglátók és a lényeget elkenők, jogvédők és az üldözöttekbe óhatatlanul belerúgni vágyók sokmindent elmondtak már szülésről és szülészetről, igazságról és igazságtalanságról. Civil és szakmai szervezetek honlapjáról, újságcikkekből és szaktanulmányokból (szülés.hu, otthonszülés.hu, születésház, bábaszövetség) tájékozódhatunk a kissé szerencsétlenül „otthon szülésnek” nevezett bábás (avagy „szabad” vagy „háborítatlan”) szülés mikéntjéről, előnyeiről és hátrányairól, szakmai és jogszabályi feltételeiről. Az ügyben hozott másodfokú ítélet óta számos cikk - Kettős mércét alkalmazott a bíróság, Schmitt kegyemében bízhat még Geréb, Jogerősen két év letöltendőt kapott…,  s….A Geréb-per befolyásoló tényezők, Strasbourghoz fordulnak…, Mi lesz veled Geréb Ágnes… - foglalkozik a bírósági eljárás hiányosságaival, az igazságszolgáltatás elfogultságával, és ennek kapcsán a bábás szülés ellehetetlenítésével.

Beszélgessünk itt arról, miért ez a „boszorkányüldözés”, és hogyan lehet fellépni ellene. Kinek az ügye a Geréb-ügy? Az otthon szülőké? A nőké? Az orvosi szakmáé? Az igazságszolgáltatásé? Az egész társadalomé? Mitől került pellengérre az otthon szülés (egyelőre) rendkívül szűk körben folytatott gyakorlata? Miért kell ágyúval Gerébre lőni? Néhány meglátás e kérdésekkel kapcsolatban:

„A láthatatlan férfiuralom egyik példaértékű, jogilag kodifikált formája a Magyarországon jelenleg érvényben lévő domináns szülészeti gyakorlatban érhető tetten. Ennek során a sebészeti jellegű fizikai erőszak alkalmazásának legitim monopóliumával bíró szülészorvos jó eséllyel megsérti a várandós anya ama jogát, hogy megfelelő információk birtokában rendelkezhessék saját teste fölött.” (Hadas Miklós, szociológus cikke)

“A szülés és a terhesgondozás mai magyar körülményei kétségtelenül elidegenedtek a tárgytól, sok nő kellemetlen, szeméremsértő megpróbáltatás elszenvedőjeként viseli élete (kétségtelenül) legszentebb eseményét (míg legtöbben ügyet sem vetnek a körülményekre). Nem érdemes tagadni azt sem, hogy az ellenszenv nem kis részben az anyagi terhek nagyságával függhet össze. A „középkoriak” között megjelenik tehát az igény az otthon szülésre. Ettől persze nincsen mellette szóló szakmai érv, ellene viszont számtalan!…Geréb Ágnes esetében elegendő lett volna az orvosi kamarából való kizárás, ami a szakma gyakorlásától való eltiltással azonos. Geréb és mások bűnismétlését megelőzendő: a tervezett otthon szülést (az alaptörvénynek a magzat védelméről szóló passzusa alapján) a szülők által elkövetett bűncselekménnyé kellene nyilvánítani (l. kiskorú veszélyeztetése paragrafus, amit például meg lehet valósítani a kötelező védőoltások megtagadásával). Szankcionálni pedig arányosan, néhány havi vagy évi, kórházi segédápolói („kényszer-”, illetve köz-) munkával lenne célszerű.” (Haskó János, orvos cikke a nol-on)

„Ez nem csak Geréb Ágnes és az otthonszülő nők ügye. Ez minden nő ügye. Az ítélet visszalépés, és azt üzeni: a testünk felett csak a zömmel férfiakból álló kórházi szülészek diszponálhatnak. Az abortusz szigorítása is a levegőben van, a nők egyre alávetettebbek ebben a társadalomban.” (Spronz Júlia, ügyvéd, PATENT Egyesület)

Te mit gondolsz? Tényleg azért fenyítik meg Dr. Geréb Ágnest, mert szakmai hibákat követett el? Vagy más a „vétke”? Kényszermunkára ítéljék-e az otthon szülő nőket, vagy támogassák a szülés módjának eldönthetőségét, és tegyék lehetővé az alternatívákat? Egyáltalán, tényleg lehetséges, hogy az idéntől hatályos alkotmány hazavágja az otthon szülést úgy, ahogy van? Írd meg ide hozzászólásban a véleményedet és kérdéseidet! A hét folyamán szakértő válaszol.

Mit gondolsz az alábbi kérdésekről? Válaszaidat számjegyekkel jelölheted egy 1-től 5-ig terjedő skálán: igen, talán igen, nem tudom, talán nem, nem.

Amennyiben ezen utolsó előtti kérdésre határozott „igen”-nel válaszoltál, itt veheted fel a kapcsolatot a Geréb Ágnes ítélete ellen tiltakozó aktivistákkal.

A női erő (Vikramaditya Bagri alkotása)

Ha már kiemelkedtünk az állati létből, vállaljuk a felelősséget az életünk irányításáért! Vagy legalább is gondolkodjunk el azon, mit tehetünk az önállóságunk érdekében, hogyan szabadulhatunk meg a minket gúzsba kötő, „helyünkre utasító” képzetektől és kényszerektől.

Mi mindenre gyanakszunk, és semmit sem tekintünk készpénznek. Ha némi távolságtartással, messzi idegenből érkező utazó vagy antropológus módjára csodálkozunk rá arra, a prostitúció vagy a párkapcsolati erőszak áldozatai miért túlnyomórészt nők, hogy gyermek elhanyagolása esetén miért az anyát veszik elő előszeretettel, hogy a nők joga a saját testük felett való rendelkezéshez miért nem egyértelmű még mindig, vagy hogy miért kell elrettentő példát statuálni egy szülész doktornővel, aki nem a kórház falai között végzi a praxisát, talán jobban átlátjuk a szövevényt, mint amikor benne vergődünk.

A beszélgetéseket moderáljuk, általában a Tűsarok szerkesztőinek közreműködésével, esetenként külső szakértő bevonásával. Tervezzük azt is, hogy sok kérdés felgyülemlése esetén „chatroomot” nyitunk, ahol egy önmagát rendelkezésre bocsátó szakemberrel közvetlenül is megbeszélhetők a vitás kérdések. Addig is, a hozzászólásokban várjuk, kutatjuk a véleményeteket.

Mit gondolsz az alábbi kérdésekről? Válaszaidat számjegyekkel jelölheted egy 1-től 5-ig terjedő skálán: igen, talán igen, nem tudom, talán nem, nem.

Amennyiben ezen utolsó előtti kérdésre határozott „igen”-nel válaszoltál, itt veheted fel a kapcsolatot a Geréb Ágnes ítélete ellen tiltakozó aktivistákkal.

Kérjük, hogy a hozzászólásokhoz olvassátok el az alábbi cikkeket:

Születésábrázolás egy angkori khmer templom falán

Az antropológus már annyira hozzászokott ahhoz, hogy különböző népek hasonló helyzetekben számtalanféleképpen viselkedhetnek, hogy a legegzotikusabb szokások sem lepik meg többé. … Nos, az iakiremák mágikus hiedelmei és gyakorlatai annyira szokatlan elemeket tartalmaznak, hogy érdemes részletesen írni életmódjukról, mely az emberi viselkedés lehetséges szélsôségeinek egy példája.
… Bár a testtel való fokozott törődés önmagában természetesen nem szokatlan, az iakiremák hozzá kapcsolódó filozófiája, valamint a szertartásos elemek teljesen egyedülállóak. …
A rendszer valószínűleg azon az alapvető hiedelmen nyugszik, hogy az emberi test csúf, és természetétől fogva hajlik a gyengeségre és a betegségre. E test örökös foglyának, az embernek egyetlen reménysége, hogy a rítus és a szertartás hatékony befolyásával hárítsa el ezeket a bajokat. …

Az iakiremákról szóló jövendôbeli átfogó tanulmány remélhetőleg részletesen kitér e nép fiainak személyiségbeli jellemzőire. Egy pillantás a szent szájkuruzsló ragyogó szemére, miközben egy idegbe döfi szerszámát, azonnal gyanakvást kelt bennünk, hogy a dologba némi szadizmus is vegyül. Amennyiben ezt sikerül bizonyítékokkal alátámasztani, rendkívül érdekes struktúra bontakozik ki majd elôttünk, ez esetben ugyanis a lakosság nagy része egyértelmûen mazochista hajlamú. …

A vajákosoknak minden egyes közösségben van egy impozáns templomuk, az úgynevezett „betegségek háza”. …
A betegségek házában végzett szertartások rendkívül kegyetlenek. Egészen elképesztô, hogy a templomba belépô súlyosan beteg bennszülöttek jelentôs hányada mégis életben marad, sôt esetenként meg is gyógyul. Kisgyerekek, akiknek még nincs teljesen kialakult iakirema-világképük, gyakorta ellenállnak, amikor a templomba akarják vonszolni ôket, hiszen „oda meghalni mennek az emberek”. Ennek ellenére a beteg felnőttek nemcsak hogy hajlandóak alávetni magukat a megtisztító rítusnak, de ők maguk ragaszkodnak hozzá – már ha megengedhetik maguknak. Ugyanis bármennyire súlyos beteg a jelölt, bármilyen sürgôs kezelésre szorul is, a legtöbb templom őre hallani sem akar róla, ha nem ad bôséges ajándékot. Az ôrök még akkor sem engedik el az újonnan beavatottat, ha bejutott, és túlélte a szertartásokat, csak miután újabb ajándékot kaptak tőle.
A templomba lépőt elôször is megfosztják ruháitól. A köznapi életben az iakirema sohasem fedi fel testét, és titokban tartja természetes funkcióit. A fürdést és az ürítést kizárólag a házi szentély magányában végzi, a testi rítusok részeként. Komoly lelki megrázkódtatást okoz, hogy a test magánjellege hirtelen megszűnik, mihelyt a betegségek házába lép. Egy férfit, akit még a saját felesége sem látott ürítés közben, egyszer csak meztelenre vetkőztetnek, majd arra kényszerítenek, hogy egy Vesta-szűz jelenlétében végezze természetes szükségleteit, méghozzá egy szent edénybe. Erre a szertartásos kezelésre azért van szükség, mert az ürülékből egy jós később a páciens betegségének lefolyására és természetére következtet. A női páciensek mezítelen teste pedig a vajákosok állandó vizsgálódásának, mesterkedéseinek és matatásának van kitéve.
A templomi beavatásért folyamodóknak csak igen kis hányada képes arra, hogy a kemény priccsen való heverészésen kívül bármit is csináljon. … A Vesta-szüzek minden hajnalban rituális pontossággal felverik a pácienst, fel-alá görgetik a kínpadon, miközben megtisztító aktusokat végeznek, melyekre gondosan kiképezték őket. Más alkalmakkor varázspálcát dugnak a páciens szájába, vagy arra kényszerítik, hogy állítólag gyógyhatású anyagokat fogyasszon. Időnként maga a vajákos is megjelenik, és mágikusan kezelt tűt döf a páciens testébe. Az a tagadhatatlan tény, hogy a templomi szertartások gyakran nemhogy meggyógyítják a beavatottat, hanem halálát okozzák, egyáltalán nem csökkenti a vajákosokba vetett általános bizalmat. …
Már utaltunk arra, hogy az iakiremáknál az ürítés rituális, rutinszerű, titkos tevékenység. A természetes szaporodás funkcióját is hasonlóképpen eltorzítják. A közösülés tabutéma és gondosan megtervezett aktus. A terhességet varázsszerek használatával, illetve a hold fázisaihoz igazított közösüléssel igyekeznek elkerülni. Gyermek ritkán fogan. Terhességük alatt a nők úgy öltöznek, hogy elrejtsék állapotukat. A szülés titokban történik, barátok vagy rokonok segítsége nélkül, s a nők nagy része nem szoptatja csecsemőjét.
Az iakiremák rítusainak áttekintése egyértelmûen bizonyítja, hogy a mágikus hit által megnyomorított népről van szó. Alig érthető, hogyan tudtak ilyen régóta fennmaradni az önmaguk által önmagukra rótt terhek szakadatlan nyomása alatt. De még az ilyen furcsa, egzotikus szokásokat is megértjük, ha Malinowski mély meglátásának fényében szemléljük ôket: „Innen, messzebbrôl és magasabbról, a fejlett civilizáció szilárd bástyáiról szemlélve könnyen átlátjuk a mágia nyerseségét és értelmetlenségét. Ám a mágia ereje és útmutatása nélkül az egykori ember képtelen lett volna megbirkózni a felmerülô gyakorlati nehézségekkel, s az emberiség nem léphetett volna a civilizáció magasabb fokára.”

Horace Miner: Az iakirema törzs testi rítusai (részletek), Orzói Ágnes fordítása

A teljes szöveg itt olvasható.

Ha a kedves olvasó idáig jutott és gyanakodni kezd, honnan pottyant ide az IAKIREMA törzs, merre rejtőzhettek a kultúrák dzsungelében, és hogy-hogy nem hallottunk róluk eddig, ugyanakkor miért támad mégis az a lidérces benyomásunk, hogy nem is oly idegen a gondolkodásmódjuk, és egészen ismerősnek hatnak az obskúrus praktikák: olvassa visszafelé a nevüket!

Mit gondolsz az alábbi kérdésekről? Válaszaidat számjegyekkel jelölheted egy 1-től 5-ig terjedő skálán: igen, talán igen, nem tudom, talán nem, nem.

Amennyiben ezen utolsó előtti kérdésre határozott „igen”-nel válaszoltál, itt veheted fel a kapcsolatot a Geréb Ágnes ítélete ellen tiltakozó aktivistákkal.

Virrasztáson a MET-nél (fotó: Harkai Péter)

Az egyházakkal kapcsolatos új szabályozással kapcsolatban egyedül Iványi Gábor képviselt elvszerű álláspontot. Emiatt, vagy más okból, az Országgyűlés illetékes bizottsága megtagadta az 1981-ben bejegyzett egyházától, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösségtől az egyházi státuszt. Ha esetleg a politikusok kegyelméből a MET megkapta volna – vagy a jövőben mégis megkapná – az egyházi státuszt, akkor is tény lenne, hogy Magyarországon megszűnt a lelkiismereti és vallásszabadság. Ugyanis éppen a politikusok kegyelme a baj: ha egy országban a parlament – tehát a többségben lévő képviselők – diszkrecionális joga eldönteni, hogy egy vallási közösség egyházi státuszt kaphat – sőt, évtizedekkel ezelőtt egyházként bejegyzett egyházaknak kell státuszukat ismételten megerősíttetniük –, akkor a lelkiismereti és vallásszabadság definíciószerűen megszűnt. A parlamenti többség nem köteles indokolni döntését; jogorvoslatra nincs lehetőség, tehát lényegében közömbös, hogy a MET mindenben megfelel a jogtipró törvényben előírt feltételeknek. A hatályos törvény húszéves magyarországi működést ír elő, ám ez a feltétel kiváltható százéves „nemzetközi” működés bizonyításával. A MET-et nem húsz, hanem harminc évvel ezelőtt ismerték el egyházként, de lévén – szakadár – metodista hitvallású közösség, nyugodtan hivatkozhat a 18. századig visszanyúló metodista hagyományra, vagy végső soron az 1860-ban alapított – a rabszolgasággal kapcsolatos abolicionista álláspontja miatt szintén szakadár – amerikai Free Methodist Church-re, amellyel a MET szoros, szervezetszerű kapcsolatot ápol.

Ami az ezerfős tagságot illeti, ez már súlyosabb feladvány. A Magyarországi Evangéliumi Testvérközösségnek 2011-ben 1060 adózó ajánlotta fel személyi jövedelemadója egy százalékát. Egy évvel korábban még csak 744 adózó, míg 2005-ben csak 379 adózó rendelkezett személyi jövedelemadója egy százalékáról a MET javára. A növekedés impozáns és nyilván a fenyegetettség első jeleit észlelve sok olyan adófizető ajánlotta fel adójának egy százalékát, aki korábban nem tette. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az egyháznak tényleg van ezer tagja. Tudni kell, hogy a metodista hitvallású egyházak nagyon szigorú feltételeket és eljárási szabályokat írnak elő azok számára, akik egyháztagok akarnak lenni. Ha a MET esetleg azért kénytelen fellazítani ezeket a szabályokat, hogy valamikor a jövőben sikerrel kérelmezhesse az ismételt elismerést, akkor önnön hitelveivel kerül szembe.

A bizottság elnöke nem is titkolja, hogy politikai döntést hozott; de hát az új szabályozásnak éppen az a lényege, hogy az egyházi státusz iránti kérelem elbírálása szükségképpen politikai döntés. Az MTA elnöke ugyanis váratlanul elzárkózott a neki írt szerep eljátszásától: Pálinkás József levelében azt írta a bizottsági elnöknek, hogy a nem adhat az iránymutatás – tehát a döntés-előkészítés, illetve döntés-befolyásolás – igényével szakvéleményt tudományos megalapozottsággal meg nem ítélhető kérdésben. Ezzel pedig a probléma lényegére tapintott: állami vagy világi szervezetek számára egész egyszerűen abszurdum hitelvek értelmezése olyan módon, hogy annak jogkövetkezményei legyenek.

Az egyházak nyilvántartásba vételére vonatkozó állami szabályozás jogállami körülmények között ugyanis csak normatív lehet, ugyanakkor a jogalkotónak tudomásul kell venni, hogy a normativitás szükségképpen féloldalas, suta és tökéletlen. Ezt ismerte be a mintaszerű 1990. évi IV. törvény azzal, hogy megkövetelte ugyan az egyházi státuszt igénylő közösségektől hitelveik rövid összefoglalását, de az eljárási szabályok szövegezője maga is tisztában volt azzal, hogy a bíróságok vakon olvassák majd a hitelveket, mivel nincs és nem is lehet semmiféle fogódzójuk a kérdéses dokumentumok értelmezéséhez. Ezzel a szisztémával vissza lehetett élni és sokan vissza is éltek vele: adómentességért, kiemelt oktatási normatíváért, egyéb kedvezményekért sarlatánok, kézrátétellel gyógyítók, fülüket a pilisi lankákra hajtó, és ott ezoterikus dübörgést hallani vélő fő-táltosok éppúgy kértek és kaptak egyházi státuszt, mint az önmagát egyháznak tituláló nemzetközi szcientológiai bűnszövetkezet.

A fejtörés ezzel kapcsolatban a klasszikus liberális dilemma. Mondhatjuk azt, hogy ez az ára a szabadságnak, esetünkben a lelkiismereti és vallásszabadságnak, bízva abban, hogy a visszaélések nem érik el azt a fokot, amely már magát a jogállamot veszélyeztetné. De megpróbálhatunk olyan szabályozást kieszelni, amely lehetőség szerint kiszűri a visszaéléseket, de úgy, hogy eközben nem sérti magát az alapjogot. A Magyar Köztársasság 1990-2010 között például képtelen volt megoldani azt a feladványt, hogy miként lehet összeegyeztetni a szólásszabadság alapjogának feltétlen védelmét a gyűlöletbeszéd szükséges mértékű korlátozásával – és nem kis részben ez is oka volt bukásának. A lelkiismereti és vallásszabadság esetében azonban a törvénnyel visszaélő csoportok korlátozása jogalkalmazási kérdés, illetve tényleges veszélyességük nem olyan súlyos, hogy ne tekinthetnénk az alapjog megfizethető árának. Hogy mennyire az, azt éppen az új szabályozás mutatja a legjobban: a 2012-ben hatályba lépett jogszabály ugyanis tökéletességre törekszik és ezt csak a lelkiismereti és vallásszabadság felszámolása árán képes megvalósítani.

Az MTA elnökének – korábbi, feltétlen lojalitása ismeretében – váratlan levele éppen arra mutat rá, hogy hitelvek vizsgálata (mind tudományos, mind bírói értelemben)– képtelenség. Gondoljunk bele: ha bárki komolyan venné azt, hogy az MTA szakvéleménye ügydöntő jelentőségű lehet, akkor a MET-nek – akárcsak 1981-ben – azt a fikciót kellene bizonyítania, hogy lényeges hitelvi eltérés van saját, és egykor anyaegyháza, a Magyarországi Metodista Egyház hitvallása között. Pedig hitelvi eltérés nyilvánvalóan nincs és nem is volt köztük. Az egyházak elismerése, vagy az elismerés megtagadása ügyében tehát csak és kizárólag politikai döntés születhet: a parlamenti többség kézből eteti az egyházakat és kénye-kedve szerint szelektálja ki a megsemmisíteni kívánt közösségeket.

A szabályozás kapcsán összecsúszik a lelkiismereti és vallásszabadság, illetve az egyházi fenntartású közoktatási intézmények kiemelt, pótlólagos állami normatív támogatásának problémája. Utóbbi korántsem magától értetődő, sőt, egyenesen visszás, hiszen korábbi sérelmekkel sem magyarázható, hogy egyházi fenntartású iskolákba járó tanulók automatikusan az állami alap normatíva dupláját kapják az adófizetőktől. Bonyolítja a helyzetet, hogy volt olyan közösség, amelyik kizárólag azért alapított egyházat – a Dzsaj Bhím Közösségről van szó – hogy iskolájának szegény, hátrányos helyzetű, jórészt roma tanulói számára kiemelt normatív támogatásért folyamodhasson. Úgy okoskodtak, hogy az egyházi iskolák általában a magas státuszú gyerekeket „fölözik le”; ha tehát az egyházi elitiskolák tanulói kiemelt normatív támogatást kapnak az adófizetőktől, akkor miért ne élhetne a pótlólagos forrásteremtésnek ezzel az eszközével egy olyan közösség, amely viszont a legszegényebb, leghátrányosabb helyzetű tanulóknak akar igazi esélyteremtő oktatást szervezni, másképpen fogalmazva pótolni azt a tudást, amit ezek a gyerekek a szegregált önkormányzati gettóiskoláktól nem kaphatnak meg. A mostani szabályozás a Dzsaj Bhím Közösséget bizarr kényszer elé állította: bizonygatnia kell, hogy nem biznisz egyház – noha nyilvánvalóan az, csak éppen alapítói nem üzleti ügyeiket akarták egyházi keretek között bonyolítani, hanem szegénységben élő roma gyerekek minőségi oktatására akartak ilyen módon pótlólagos forrásokat teremteni.

Az új jogszabály által hirtelen egyházi létükben fenyegetett közösségek kétféle érveléssel próbálkoztak ágálni sorsuk ellen. Iványi Gábortól eltekintve kivétel nélkül mindenki sietett lojalitási nyilatkozatot tenni, hangsúlyozva, hogy egyetért a korábbinál szigorúbb szabályozással, sőt maga is kívánatosnak tartja az egyházak szigorú megrostálását, de azt bizonygatta, hogy az ő közössége igenis, megfelel a törvény szabta kritériumoknak. Akként érveltek: nem baj, ha manapság torkokat vágnak, sőt, egy-két torok elvágását maguk is helyénvalónak tartják, csak éppen az ő torkukat ne vágják el.

A Magyar Evangéliumi Szövetség (Aliansz) nyilatkozatában úgy fogalmazott, hogy „tisztelettel szemléli a visszaélések leállítását az egyházi besorolások felülvizsgálatában”, csak azt kérte, hogy azok a közösségek, amelyek „régtől jelen voltak közöttünk”, ne veszítsék el egyházi státuszukat. A többieknek azt javasolta, hogy a törvény bírálata helyett készüljenek fel inkább az egyesületi létre. A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa a kormányfőhöz írt levelében nem vitatta a törvény „korrekciós szándékát és e szándéknak a kodifikációban való megjelenését”, csak azt kérte, hogy az „egyházi státuszt ezután is jogosan elváró” egyházak számára mielőbb tegyék lehetővé igényük benyújtásának lehetőségét. A Magyarországi Metodista Egyház „fontosnak és szükségesnek” ítélte az új törvényt, és a „biznisz egyházak” kiszűrését, csak az „sokkolta” őket, hogy nincsenek a 14 kiemelt, a törvény erejénél fogva elismert felekezet között. A Magyar Baptista Egyház üdvözölte az új egyházi törvényt és egyetértését fejezte ki a „túlzottan liberális” 1990. évi IV. törvény hatályon kívül helyezésével, de szót emelt néhány közösség egyházi státuszáért.

Ebből a szempontból a legszomorúbb az egykori szabaddemokrata képviselő – ma egy borsodi faluban rendkívül fontos és tiszteletreméltó, mélyszegénységben élő romákat célzó, nagyszerű oktatási program vezetője – tavalyi ÉS interjúja volt, amelyben tetemre hívta az elmúlt két évtized valamennyi, egyházakkal és egyházi iskolákkal kapcsolatos szabadelvű jogszabályát és az azokat értelmező alkotmányozási határozatot. Nem csak az 1990. évi IV. törvényt átkozta el, de például azt az alkotmánybírósági határozatot is, amely kimondta, hogy a világnézetileg semleges közoktatás lehetőségét mindenki számára biztosítani kell, és csak abban az esetben lehet iskola fenntartását egyháznak átadni, ha az adott településen biztosított a világi közoktatás lehetősége, méghozzá anélkül, hogy a tanulókat aránytalanul sokat kellene utazniuk.

Iványi Gábor ellenben levélben fordult a miniszterelnök-helyetteshez, majd az Alkotmánybírósághoz, részletesen kifejtve, hogy miért ellentétes az egyházakkal kapcsolatos jogszabály az akkor még hatályos köztársasági alkotmánnyal. December 22-i sajtótájékoztatóján Iványi mindenkivel, a nem keresztény egyházakkal is szolidaritást vállalt. Pedig a MET számára a tét nem volt csekély: a tagjai számát tekintve maroknyi közösségnek nemcsak lelkészképző főiskolája van, de tíz településen tart fenn általános és középiskolákat, óvodákat, és hat településen különféle szociális intézményeket. A decemberben korrigált és elfogadott jogszabály – a korábbi törvényverzióval ellentétben – ugyan nem veszi el automatikusan az egyházi státuszukat elveszítő közösségek intézményeit, de nyilvánvaló, hogy kétségessé válik tevékenységük állami támogatása, és egy egyesületi jogállású társadalmi szervezet aligha tarthat fenn lelkészképző felsőoktatási intézményt. Ez lényegében az érintettek – esetünkben a MET – kifosztását jelenti. A lelkiismereti és vallásszabadság felszámolása szoros összefüggésben áll a tanszabadság felszámolásával: az iskolákat az állam ezután szoros adminisztratív és világnézeti kontroll alatt kívánja tartani és mindenképpen fel akarja számolni az általa nem megbízhatónak tekintett fenntartók iskoláit.

Iványi Gábor tehát stréberség helyett jogaira illetve egyháza múltjára és jogfolytonosságára hivatkozott. Taktikájának bátorsága és jogtudatossága azonban Iványit olyan csapdába vezette, amit eleddig mindenáron el akart kerülni: az emlékezés csapdájába.

A Magyarországi Metodista Egyházból kivált és 1981-ben bejegyzett Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség a rendszerváltás hajnalán alapította meg a Wesley János Lelkészképző Főiskolát, ám a parányi közösség világi képzések nélkül nyilvánvalóan nem lett volna képen önállóan fenntartani egy főiskolát. Miután első szakindítási kérelmét elutasították, Iványi Gábor 1993 nyarán felkérte Győri Pétert, Havas Gábort, Lengyel Gabriellát, Matern Évát, Solt Ottiliát és sok más szakembert, hogy adják nevüket az ismételt szakindítási kérelemhez, majd találják ki, szervezzék meg, építsék fel, idővel pedig akkreditáltassák a szociális munkás képzést a főiskolán. A felkért szakemberek belevágtak – Solt Ottilia ekkoriban betegágyából telefonálva szervezte a szakot – és Szabó Miklós történésztől Erős Ferenc pszichológusig napok alatt kiváló és nagynevű tanárokat vontak be a hihetetlennek tűnő vállalkozása. A tanári kar magja Kemény István tanítványaiból állt; ez a műhely kapott először és utoljára lehetőséget arra, hogy önálló tanszéket; oktató- és kutatóbázist építsen fel. A rendszerváltás képlékeny korszakának utószezonja volt ez: pótfelvételivel már 1993 szeptemberében elindul a nappali szak. De ez sem elég a főiskola finanszírozhatóságához. Egy évvel később Iványi felajánlotta az OPNI tündérhegyi rehabilitációs osztálya keretében akkor már évek óta működő szociális asszisztensképzésnek, hogy – főiskolai diplomát kínálva – speciális tagozatként integrálja főiskolájába. Erre az egyességre is rákerült a pecsét: a speciális tagozatot Harmatta János, Németh László és Szalai Júlia vezették.

Mindkét műhely végzetes hibát követett el, amikor azt feltételezték, hogy lehetséges egy egyházi főiskola keretein belül világi szakokat működtetni, és figyelmen kívül hagyták, hogy a személyes bizalom, az egykori SZETA már a múlté, és a nyolcvanas évek ellenzéki szubkultúrájának emléke nem pótolja a jogi és intézményes garanciákat. De azt nem tudhatták, hogy Iványi mire használja őket, arra pedig végképp nem számíthattak, hogy a főigazgató valójában mire készül.

Hat évig tartott a két – egymástól meglehetősen különböző szellemiségű és credójú, de egyaránt magas színvonalú – műhely munkája a Wesley János Főiskolán. Ez alatt a hat év alatt megszülettek a részletes tematikák, tanrendek, modulok; elkészült az akkreditációs eljárás dokumentációja, és sor került az eljárás utolsó fázisára, egy úgynevezett látogató bizottság háromnapos vizitjére a főiskolán 1999 februárjában. Tavasszal már nyilvánvaló volt, hogy az akkreditációnak nincs akadálya, sőt a szociális munkás képzés igen jó minősítést kapott, míg a teológus és lelkészképzés, csak közepest. Ha valaki ekkor belenézett Iványi Gábor szemébe, érezhette, hogy ezt a főigazgató nem nyeli le. Nyáron aztán Iványi úgy döntött, elérkezett az ideje annak, hogy birtokon belülre kerüljön és megszabaduljon mindazoktól, akik nélkül soha nem lett volna képes felépíteni főiskolájának szociális munkás képzését: a tanév kezdetén – zsebében érezve már az akkreditációt – felmondott a szakvezetőknek, majd valamennyi főállású oktatónak. Az óraadók zöme ezek után nem kívánt többet tanítani a főiskolán. Egyszerű lopás volt, ez, kisstílű útonállás. Bizonyos értelemben az egykori tündérhegyi műhely veszítette a legtöbbet, hiszen az ő munkájuk akkor kezdődött, amikor a Wesley János Főiskola még nem is létezett: munkájuk eredményét beépítették a Dankó utcai falakba, őket pedig kirúgták. De a nappalis képzés felépítői is arra eszméltek, hogy szellemi tulajdonukat ellopták, ők pedig örülhetnek, ha személyes holmiikat összepakolhatják, mielőtt kitiltják őket az épületből. Évekkel később a munkaügyi bíróság valamennyi kirúgott tanár esetében megállapította a felmondások jogszerűtlenségét, de ez a szétvert műhelyeket már nem állíthatta helyre.

De térjünk vissza 1999 szeptemberéhez: a hallgatók egyik napról a másikra azzal szembesültek, hogy a képzés, amire beiratkoztak, aminek első, második, harmadik évfolyamát elvégezték, egyszerűen kámforrá vált. Nemcsak tanárok, óraadók, de egész tantárgyak, tantárgy-blokkok tűntek el mint a tavasszial hó, mert a képzést ahhoz igazították, hogy milyen oktatókat sikerül sebtében megnyerni. Semmi sem maradt, csak a cégtábla – az viszont maradt, mert a főiskolának szüksége volt a jogfolytonosságra és a normatív támogatásra.

Volt tanár, aki kórházba került azokban a hetekben, voltak hallgatók, akik idegösszeomlást kaptak – mindez a főigazgatót különösebben nem zavarta. Két tényezővel azonban nem számolt. Egyrészt nem volt türelme még néhány hetet várni a tanárok kirúgásával, amíg a végső pecsét rákerül az akkreditációs határozatra. Másrészt nem számolt azzal, hogy a hallgatók – akik azért mégsem birkáknak készültek a lankákra, hanem szociális szakembereknek, amely szakmában bizony vannak értékek és időnként konfliktusok – nem hajtandóak szótlanul tudomásul venni a történteket, és minden lehetséges módon tiltakoznak, amíg tehetik: petíciót fogalmaznak, a szaktárcához, és az akkreditációs bizottsághoz fordulnak, utcai tüntetést szerveznek; elérik, hogy újrainduljon az akkreditációs eljárás.

Aztán fél év múlva elfogytak a fórumok és nem volt tovább. Az ombudsman másfél évvel később kiadott jelentésében is csak azt tudta megállapítani, hogy hiányos a hallgatói jogok garancia-rendszere. Egy végzős évfolyamnak sikerült egy vidéki egyetemre menekülnie. Többen kénytelenek voltak otthagyni a főiskolát, odahagyva az elvégzett féléveiket. Mások egyszer és mindenkorra elestek bármilyen diplomaszerzéstől. A tiltakozások vezetőit Iványi megfenyegette; a többieket megalázta.

Ismételjük meg a feladványt: lehetséges-e szolidaritást vállalni valakivel, aki ma útonállás áldozata, miközben tizenkét évvel ezelőtt maga is útonállóként viselkedett, és eddig semmiféle jelét nem adta bűntudatnak, bűnbánatnak és bocsánatkérésnek. Vagy éppen szabad-e nem szolidárisnak lenni vele, egy régi – és a mai jogtipráshoz semmiképpen sem kapcsolódó – történetre hivatkozva. Vegyük sorra a lehetséges érveket.

Ami egykor a Wesley János főiskolán történt, arról Iványi Gábor maga döntött, míg a lelkiismereti és vallásszabadság felszámolása – miként a jogállam felszámolása is – rendszerszerű folyamat, és kárvallottjai nem személyek, hanem maga az absztrakt közösség. Paradox módon ez akkor is igaz, ha 2010-ben maguk a választók buktatták meg a köztársaságot. Alapjogok azonban nem függhetnek attól, hogy miként ítéljük meg azok alanyát, mit tartunk jellemükről és korábbi magatartásukról. Utaljunk Churchill híres, 1941. június 22-én elmondott rádióbeszédére: „…De a most szemünk elé tárulkozó látvány mellett mindez eltörpül. A múlt minden bűnével, őrületével és tragédiájával együtt a semmibe vész…”

Ugyanakkor az a tény, hogy kizárólag Iványi Gábor – és éppen ő! – egyedül állt ki a jogállami elvek mellett; a többi érintett nem győzött lojalitási nyilatkozatot tenni és mások pusztulása árán kívánta megvásárolni önnön egyházi státuszát, fontos adalék annak megértéséhez, hogy miért bukott meg a köztársaság, és végtelenül szomorú bizonysága annak, hogy Magyarország a belátható jövőben nem lesz ismét jogállam. A kisegyházak zömét könnyű volt megijeszteni és megvásárolni, de nem csak erről van szó: tényleg nyomasztónak érezték a szabadelvű fogantatású két évtizedet, ijesztőnek a szabadságot, és örülnek annak, hogy most behúzódhatnak az autoriter állam védőszárnyai alá. Iványi Gábor is megpróbálhatta volna lojális magatartással és személyes kapcsolatai felhasználásával kiérdemelni az egyházi státuszt. Ő azonban palackba zárta a jogállamiság megmaradt szilánkjait, az üzenetet pedig a beláthatatlan jövő ítéletére bízta.

Horribile dictu, szolidaritás Iványi Gáborral!

habár felül

Este nyolctól három civil szervezet tevékenységével ismerkedhetnek meg az érdeklődők. A  TASZ a Helsinki Bizottság és Eötvös Károly Intézet munkatársai mutatják be intézményeiket. Később ugyanezeknek a szervezeteknek a részvételével eszmecsere lesz a jogállamiságról és az alkotmányos rendről, aztán levezetésképpen tíz órától hajnali egyig a Korai’s Banditos dj sztárja Ritmo pakolja a lemezeket, tehát a mulatság sem marad el.

Szóval én nem akartam elhinni. Mármint nem a hírt magát, hisz az olvasható egynehány nyelven net szerte, országimázsunk nagyobb dicsőségére. Azt nem akartam elhinni, hogy a hírek tényleg a valóságról szólnak.

A Berlinale plakátja Berlinben

Hát persze hogy a Berlinale, az egyik legrangosabb európai filmfesztivál, hát persze hogy Fliegauf Bence, a csodaszép magyar siker. (Most arra nem térnék ki, hogy alighanem a film alkotói is sokkal boldogabbak volnának, ha nem kellett volna leforgatniuk ezt a filmet, hiszen akármilyen szép is az Ezüst Medve, sokkal jobb lenne mindnyájunknak, ha ennek a filmnek nem kellett volna elkészülnie, pontosabban nem ennek a filmnek kellett volna elkészülnie. De most nem erről van szó. Hiszen ha már el kellett készülnie, akkor legalább annak örüljünk, hogy a filmet filmként díjazzák. És magyar filmként díjazzák.) A csodaszép magyar siker mellett pedig itt van a hihetetlen magyar blamázs.

A nevezetes röpcédulák történetét alighanem mindenki ismeri már, attól tehát most eltekintenék, hogy ismertessem. Arról írnék inkább, hogy mi volt számomra eleinte hihetetlen a történetben, és végül mi győzött meg arról, hogy akárhogyan is fáj, a híradások, megannyi nyelven, nem tévednek. Arról, hogy milyen az, ha valaki vendégségben van, de valahogyan nem tanulta meg, hogy ha már meghívták – sőt tulajdonképpen meg sem hívták, de mindegy, ott van –, hát lehetőség szerint nem szarik a vendéglátói asztalára. Ha egy mód van rá, nem szarik az asztal alá sem.

Van ugye egy jelentős európai esemény, egy filmfesztivál, ahol megfordulnak filmesek, művészek, színészek, forgalmazók, producerek, mindenkinek helye van ott, akinek bármi köze is van a filmművészethez. Nagyon is jól van ez így. Mint ahogyan az is rendben van, hogy bizonyos filmek állami támogatásban részesülnek. (Nem, arról sem beszélek, milyennek tartom ezt a mostani, elvajnásodott rendszert. Nem értek hozzá, meg egyébként is, jelen tárgyunk szempontjából szintén nem érdekes.) Készült egy magyar film, amit a bemutató után díjra esélyesként emlegettek Berlinben, a zsűri és a kritikusok is csak felsőfokban beszéltek róla. Ezt a filmet ugyebár a magyar állam is támogatta, ha jól tudom, a KIM (ezzel a rövidítéssel még úgy-ahogy elvagyok, Kim Ir Szen mellett Kim Novak és Kim Basinger is eszembe jut róla, és ez így már nem is olyan rossz), illetve a NEFMI is (na, ez már olyan nyenyiszerű, ettől már kiütést kapok), összesen tizennyolcmillió jó magyar huffal. Namármost nem tudom, hogy mennyi volt a film teljes költségvetése, a mi szempontunkból megint csak nem érdekes, mindenesetre a KIM illetékesei ettől már felhatalmazva érezték magukat arra, hogy odaszarjanak az asztalra.

Fliegauf Benedek az ezüst medvével (fotó: artportal)

Szóval ez volt az, amit eleinte nem akartam elhinni, azt gondoltam, az egész valami rosszindulatú csíny a magyar kormány lejáratására, mert komolyan, még én sem feltételeztem, hogy ilyen dilettáns társaság üljön egy minisztériumban. Nem, pedig azt elmondhatom, hogy nem táplálok magamban különösebb illúziókat. Az még csak hagyján, hogy minden fejbe kopasz cenzort ültetnének, az is hagyján, hogy egytől egyig aczélgyörgynek képzelik magukat. Ez ma már, legalábbis belső használatra, nem újdonság. Az már kicsit kellemetlenebb, hogy a szöveg maga, ha egy középfokú nyelvvizsgán adnák be, alkalmasint épp hogy átmenne egy kettessel, már ha elég jóindulatú a vizsgáztató tanár. Magyarán mondva vérciki, ahogy németül meg van írva. Elég kellemetlen, hogy nem találnak megfelelő embert, aki egy alighanem magyarul írt szöveget rendesen le tudna fordítani németre, ha már Berlinben akarnak flugblattozni vele. (Persze ha belegondolok, akkor ez talán nem is olyan kínos, talán becsületére válik a fordítói szakmának, hogy egy dilettáns társaság egy dilettáns röpcédula lefordítására csak dilettáns fordítót talál magának.) De ami a legidegesítőbb, az az, hogy egy teljes magyar minisztériumi apparátusban nincs egyetlen ember, aki azt mondaná, na de gyerekek, mégsem illik ilyen helyzetbe hoznunk Fliegauf Bencét és a teljes stábját avval, hogy tudtuk és beleegyezésük nélkül megmagyarázzuk a hülye újságíróknak, hogy mi is a magyar valóság, miről is szól ez a film. Nincs egy ember, aki azt mondaná, na de gyerekek, mindenféle etikett és protokoll ellen súlyos vétség anélkül szétszórnunk a röplapjainkat, hogy a szervezőktől erre engedélyt kérnénk, hiszen kik vagyunk mi, hogy szóróanyagot terjesszünk egy fesztiválon, amihez egyébként semmi, az égvilágon semmi közünk nincs. Nincs egy ember egy egész minisztériumi apparátusban, aki a diplomácia elemi szabályaival tisztában volna. Vagy ha van, akkor fülét-farkát behúzza, nem mer szólni, mert ha megszólal, az akár az állásába is kerülhet. A többi pedig, nos, a többi alighanem valóban azt gondolja, hogy kerül, amibe kerül, nekik bárhol bármit szabad.

Szóval tényleg nehezen hittem el, hogy ez nem valamiféle lejárató akció a magyar kormány ellen, de végül maga Balog páter, a híres államtitkár győzött meg, hogy nem az. Ő ugyanis a film kapcsán a berlini magyar nagykövetség által rendezett pódiumbeszélgetésen a Tagesspiegel helyszíni beszámolója szerint a nevezetes cédulát ennen kezeivel büszkén lobogtatta, miközben hevesen arról szónokolt, hogy ugyan már, rasszizmus Magyarországon, beszéljünk inkább az ámokfutó norvég tömeggyilkosról vagy a németországi náci tömeggyilkosokról. Na ugye, most jól megmondtam, most megkukultatok, mi, marhák? Valahogy az jutott eszembe, milyen nehezen tudom elképzelni mondjuk Hans-Dietrich Genschert, amint a Das Boot Oscar-jelölése kapcsán arról szónokol az Egyesült Államokban, hogy ti meg vertétek a négereket, bazmeg.

Szóval így állunk. Nem tudom, hogy Navracsics doktor, a híres miniszter a röplapokról tudott-e vagy sem. Ha tudott, akkor azért, ha nem, akkor pedig azért kellene lemondania, hiszen az ő hivatalának munkatársai járatták le a nemzetközi közvélemény előtt a legpitiánerebb módon, mégis meglehetősen súlyosan hazánkat. Ők az okai, hogy a nagyon szép filmes siker ellenére tulajdonképpen már megint éghetett a pofáján a bőr minden magyarnak. Persze nyilván csak azoknak égett, akik az egészről semmit nem tehetnek. A felelősök pedig a helyükön vannak. Dolgoznak.

Iványi Gábor

Orbán Viktor két idősebb gyermekét ő keresztelte meg. Orbán Viktor és Lévai Anikó házasságát ő áldotta meg. Kövér László édesapját ő temette el. 1981-ben engedélyezték egyháza működését, 2012-ben nem. Közlemény Iványi Gábor elnök lelkipásztor közleménye, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség Országos Közgyűlése egyhangú megbízásából „.ez a ti órátok, és a sötétségnek hatalma.” (Lukács evangéliuma 22,53) A Magyar Parlament február 13-ról 14-re virradó éjjel a hajnali órákig tartó vitában, az Emberi jogi, kisebbségi, civil- és vallásügyi bizottság előterjesztésére szavazásra készítette elő a 2011. évi CCVI., a lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról szóló törvény módosítását. Ennek során 17 újabb, eddig 2011 nyara óta várakoztatott egyházat, vallási felekezetet ismerne el. A jelentős szociális és oktatási intézményhálózatot is fenntartó Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség (MET egyház) nincs az említettek között. A Parlament szavaz 19 olyan egyházról is, melyek a fent említett bizottság kereszténydemokrata elnökének, Lukács Tamásnak, hivatalos kérésére írásban minden dokumentumot benyújtottak, és egyházi státuszuk fenntartásáról nyilatkoztak. Ők, noha mindenben megfelelnek, még az Alkotmánybíróság előtt vitatott törvény feltételeinek is, egy évig nem is kezdeményezhetik státuszuk rendezését. A MET ebben a körben van nevesítve. A bizottsági vita során Lukács Tamás elnök kijelentette, hogy nem elég a törvényi megfelelés, a Parlament az egyházi státuszt kegyként adományozhatja annak, akinek akarja. A MET egyház nevében megdöbbenésemnek adok hangot és tiltakozom e törvénytiprás ellen. A bizottsági vita és a plenáris ülésen elhangzott zárszava során Lukács Tamás hamisan állította, hogy úgy nyilatkoztam volna egyházam nevében, miszerint nem kérünk egyházi státuszt. Ilyen nyilatkozatot nem tettem, Lukács Tamás kiforgatja szavaimat, tiltakozom a hazugság ellen. A MET egyházat, sokkal a rendszerváltás előtt, éveken át tartó üldözés, meghurcolás, kilakoltatás és templomrombolás elszenvedése után, az 1895. évi 43. tv. alapján nyilvánította elismert vallásfelekezetté a Magyar Állam. Az egyháznak ezt a státuszát az 1990. évi IV. tv. megszületése után a Magyar Állam változatlanul fenntartotta és megerősítette, s a bíróság külön kérés nélkül bejegyezte. A MET egyház azóta is folyamatosan működik. Főiskolai, közoktatási és szociális intézményhálózatában több ezer személyről gondoskodik, és mintegy 800 munkahelyet tart fenn. Hamis és törvénytelen döntésével a jelenlegi kormány és parlamenti többség elsősorban az ő sorsukat veszélyezteti. Lukács Tamás nem titkolta, hogy a MET-tel való nemtelen leszámolás fő indítéka politikai jellegű. A MET egyház nevében tiltakozom a Magyar Kormány és parlamenti többség vallás- és egyházüldöző politikája ellen. Kijelentem, hogy a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség 30-40 évvel ezelőtt – meghurcoltatások ellenére – kiharcolt egyházi státuszához ragaszkodunk. Azt tőlünk csak törvénytelenül és erőszakkal lehet elvenni.

Budapest, 2012.

A választásokra készülő Szlovákiából néhány héttel ezelőtt egy furcsa, cask „szájról szájra” terjedő, a link ismerete nélkül el sem érhető anyag jelent meg a Youtube videó megosztón. A feltöltött tartalom nem videó, hanem egy zene- szám, amit a Magyar Koalíció Pártjához (MKP) közel álló forrás osztott meg, és amely felturbósított cigányzene segítségével az MKP-re szavazásra buzdítja a szlovákiai magyar romákat. A zeneszámban önmagában nincs semmi megdöbbentő, rámutat azonban azokra a torzulásokra, amelyek a romák kampányban betöltött szerepét jellemzik régiónkban. Az Intézet a Demokratikus Alternatíváért (IDEA) elemzése ennek áttekintésére fókuszál.

Sztori egy folk fesztiválról

A romák politikai képviseletének kérdése az állam demokratikus működésének egyik örök és egyre aktuálisabb kérdése. „Kemény” adatok a témában alig állnak rendelkezésre. Ladányi János 2001-es cikkében felmérési eredményekre alapozva úgy találta, hogy a romák szavazási hajlandósága jelentős (60 százalékuk mondta ekkor szavazónak magát), politikai preferenciáik pedig megosztottak. Ladányi szerint az asszimilánsok inkább a jobboldalt, az erős roma identitásúak pedig inkább a baloldalt választották.

A regionális trend, amely szerint a romák nem állnak be országos etnikai pártok mögé, Magyarországra is igaz. Helyi szinten ugyan regionálisan jellemző a roma polgármesterek és önkormányzati képviselők térnyerése (döntő részben az érintett települések etnikai szerkezetének átalakulása miatt), jelenleg nincs olyan roma etnikai párt, amelynek támogatottsága akár csak távolról megközelítené a cigányok számarányát saját országában. Régiónkban Csehországban nem is mérette meg magát ilyen párt a legutóbbi választásokon, Romániában, Szerbiában és Szlovákiában pedig egyaránt 1 százalék alatt maradt a legerősebb romákat képviselő formáció eredménye. A romák tehát a mainstream pártokra szavaznak.

A szlovákiai választási rendszer lehetővé teszi a jelöltek „előrekarikázását”, azaz preferálását a listákon belül, ezzel igazolja Ladányi tételét a szétszavazásról: bár a parlamentbe jutó pártok közül 2010-ben több is kísérletezett roma jelöltek felkarolásával, egyikük sem lett végül befutó, a romák országosan 8 százalékra becsült számaránya ellenére sem.

A Magyarországon korábban sem „kirobbanóan” sikeres MCF Roma Összefogás Párt 2010-es eredménye (491 szavazat, 0.01 százalék) egyértelművé tette az önálló indu- lás korlátait. A legerősebb magyarországi roma érdekképviseleti szerv, a Lungo Drom a Fidesz csatolmányaként három cigány képviselőt jutatott a parlamentbe, rajtuk kívül az LMP-s Osztolykán Ágnesnek sikerült romaként bejutnia. Ezzel együtt a cigányok messze alulreprezentáltak a Parlamentben, arányuk egy százalék.

A roma kisebbség jelenlétére a pártok általában három elemből álló reakciót adnak a kampányban. Majdnem mindegyikük publikál „romaprogramot”, amely részben a roma szavazóknak, azonban legalább annyira az érdeklődő és (ez most cinizmus nélkül értendő) aggódó nem romáknak, elsősorban értelmiségieknek szól. Másrészt kommunikációjuk egyre nagyobb mértékben figyel azokra a nem romákra is, akik leszakadt roma közösségekkel osztják meg lakókörnyezetüket, és választ várnak mindennapi tapasztalataikra.

Harmadrészt léteznek olyan kampánypraktikák, amelyek a végletekig leegyszerűsített, a politika tartalmának megvitatásától eltekintő módon igyekeznek megszólítani a roma szavazókat. Ez az eljárás, amely a krumplis zsákok kiosztásától a roma elő- adók elhívásán át a négyévente egyszer, vaskos rendőri kísérettel megejtett terep- szemléig sok mindent magában foglal, rámutat a politikai pártok kettős érzéseire is a roma kisebbség kampányba való bevonásával kapcsolatban.

Minden politikai párt szükségszerűen törekszik a szavazatok maximálására, a roma szavazók csoportja pedig túl nagy ahhoz, hogy ignorálják őket. (A határon túli magyar pártoknál a demográfiai folyamatok ezt a nyomást még egyértelműbbé teszik.) Másrészt ezeknek a pártoknak (kivétel nélkül!) szembe kell nézniük saját bázisuk minimum részleges előítéletességével, romákkal szembeni antipátiájával. Utóbbi irányt erősíti az is, hogy erős a gyanú, a romákkal szembeni tolerancia a társadalom- ra jellemző hiányát vélhetőleg a politikusok között is észlelhetnénk. A politikusok tehát, szembesülve bázisuk vonakodásával, a romák szétszavazásával és esetenként saját előítéleteikkel, figyelembe véve viszont a szavazatmaximalizálást, olyan döntéshelyzet elé kerülnek, amely a fentihez hasonló, a szavazásra buzdítás tényét le- számítva apolitikus, azaz érdemi politikai üzenetet nem tartalmazó megoldás felé tereli őket.

A romák valós politikai képviseletének biztosítása ugyan a régió legtöbb országában döntő kérdés a demokrácia minőségének és a társadalom kohéziójának szempontjából, a határon túli magyarság számára a tét talán még nagyobb. A környező országokban folyamatosan csökken a magyarok száma, a kedvezőtlen demográfiai folyamatok (asszimiláció, elvándorlás, eleve alacsonyabb születési ráta) pedig hosszú távon ezen közösségek jelenlegi politikai képviseletét is megkérdőjelezik. Szlovákiára is igaz az állítás, hogy a helyi magyarság egyetlen növekedő számú része a magyar ajkú romák csoportja – politikai integrációjuk azonban éppen a fent említett akadályokba ütközik: a saját bázis ellenállása, illetve a politikusok saját előítéletei is jól érezhetőek. Beszédes a tény, hogy amikor a Magyar Gárda helyi megfelelője, a Szlovák Testvériség meneteket szervezett több romák által lakott faluban, a szlovákiai magyar sajtó jobbszárnya szimpátiával kezelte, a szolidaritás látszata nélkül.

Mindezeken a 2012-es választási kampány sem változtat majd érdemben. A magyar többségű Híd-Most láthatóan az országos politika szintjén kezeli a romakérdést (a listájukon szereplő romák közül például egy szlovák anyanyelvű van az élen), a regionálisabb fókuszú MKP azonban hiába vett fel több romát is a listájára, e személyek nincsenek befutó helyen, illetve a párt nem is rendelkezik a magyar romák integrálását megcélzó közpolitikai vízióval. A kampányban mindkét pártja jellemző, hogy a megfoghatatlan ígéretek mellett elsősorban a roma zenészek helyi bevetésével próbálják megfogni a magyar roma szavazókat.

A képbe jól illeszkedik, mondhatni annak organikus folytatása az MKP fent említett anyaga, amely pontos látlelete annak, hogy a politikai osztály milyen cinikusan áll a romák képviseletéhez, egy olyan kiélezett helyzetben is, amelyet a szlovákiai magyarság lassú fogyása jelent. A zene azonban akár Magyarországon is készülhetett volna, hiszen a romák szavazatival kapcsolatos hozzáállás itthon sem tér el a fentiektől. Sajnálatos azonban, hogy ez éppen nem olyan érték, amelyben érdemes lenne „egyetértenünk” a határon túli magyarokkal.

Hála a Magyar Nemzeti Arcvonal (MNV) és a 64 Vármegye ideiglenesen a faluban állomásozó egységeinek, az egybegyűltek, ahogy tavaly, úgy idén is – szemben dicső eleikkel – sikeresen törtek ki a láthatatlanul körülöttük settenkedő „létrontó erők ostromgyűrűjéből”(copyright by Orosz Mihály Zoltán polgármester). Persze ez csak azok számára lehet meglepő, akik nem jártak még Érpatakon, amit a beavatottak manapság a hazai újhungarizmus vidéki fellegváraként emlegetnek.

A jó, a rossz és a csúcs (a kép nem illusztráció)

Ebben a nyírségi kisközségben minden a jó és a gonosz harcáról és, természetesen, a jók győzelméről szól – akik közül is a legjobb a községet gatyába rázó, rendpárti polgármester. Köszönhető ez a modellfalut (a megosztott Orosz-ellenes helyiek szerint: mini rendőrállamot) országos nemzetközi (neonáci) hírnévhez segítő, karizmatikus vezetőnek, a modellalkotó (és egyben modell) Orosz Mihály Zoltánnak – aki hol karikás ostoros betyárnak (gulyásnak?), hol pedig ludovikás honvédtisztnek öltözik be. Ez a falu egy valódi (neo)magyar hungarikum. Mint cseppben a tengeri, benne van – az illetékes minisztériumok, no meg a megyei közigazgatásért és az önkormányzatok törvényességéért felelős szervezetek bűnös asszisztálása mellett – a morálisan leépült, eszét vesztett, a politikuscsőcselék által megosztott nemzet mérgező esszenciája.A végzettségére nézve fizika–matematika szakos középiskolai tanár – magát a spirituális hittudományok doktoraként tünteti fel –, a kisegyház-alapító, a transzcendens szellemi és spirituális értékeket a nemzetmentés szolgálatába állító községvezető (aki a nagy előd, a szigetvári kitörő, Zrínyi Miklós mellett Szálasi Ferencet is rendre a legnagyobb magyar hazafiak között emlegeti dacára annak, hogy a nyilas nemzetvezetőnek a kitörés – nyakcsigolyáját leszámítva – nem igazán jött össze) idén is nagy fölénnyel nyerte a kitörés napi jelmezversenyt. Terepmintás katonai gyakorlójában, derékszíján a magyar honvédség második világháborús rekvizitumaival, fején az ugyancsak terepmintás rohamsisakra feltolt motorosszemüveggel, surranóval a lábán nem talált, mert nem is találhatott legyőzőre. A polgármesteri hivatal előtt az ugyancsak korabeli honvédségi gyakorlóban koszorúzó, zöld barettes, ősz hajú köz- (keret)legények nem rúghattak labdába Orosz mellett, a fekete kabátos, bakasapkás, vármegyés ifjakról nem is szólva.

Elvtársak (Morvai Krisztina is jogkövetelő programot indított a a cigány-magyar együttélés rendezésére)

Ünnepi beszéde sok újdonságot nem tartogatott az őt váltott jelmezeiben rendszeresen hallgatók számára. Azazhogy igen: legnagyobb, példaértékű magyarjainkhoz emelkedtek immár a japán szamurájok is. Meglehet, Wass Albert emlékköve, Mindszenty hercegprímás mellszobra, gróf Tisza István emléklapja mellé hamarosan odakerül bronzból az ismeretlen szamuráj is, ha már a polgármester magáról tervezett lovas szobrát (!) egyelőre sikerült a józan ész nevű kamikazénak megtorpedóznia.

Az érpatakiaknak már valószínűleg a könyökükön jönnek ki azok a beszédfordulatok, miszerint Zrínyi, az 56-osok és persze Szálasi helyett azok „a szélsőliberális vezéregyéniségek és az ő bértollnokaik, valamint az őket kiszolgáló lakájpolitikusok tolmácsolják” jelenleg a hazaszeretetet, akik egyébként „szellemi, testi és (elsősorban – T. J.) lelki megsemmisítésünkre törnek”. Az pedig teljesen természetes számukra, no meg a törvényesség őre, a falu jegyzőnője számára is, hogy az újhungarista jelmezverseny első fordulójára – amelynek kezdetén a magyar mellett a német himnuszt (!) is meghallgatták az egybegyűltek – az árpádsávos zászlóval feldíszített általános iskolában került sor.

Érpatakon az újhungarizmus nem holmi elszigetelt szélsőjobbos hőzöngés, elfajzott agyú, unatkozó fajmagyarok hobbipassziója, hanem a községi közélet szerves része. Az önkormányzat és a hivatali alkalmazottak (leszámítva azt a három, Orosz községvezető helyett a „létrontó sátán szolgálatába szegődött” képviselőt, aki köztörvényes bűnözőnek és paranoiás exhibicionistának tartja a polgármestert) szellemiségét és működését velejéig át kell hatnia az Orosz által diktált és megkövetelt (no meg lépten-nyomon kamerával rögzített) folyamatos harckészültségnek. Végtére is: a liberálbolsevik ördög sohasem alszik.

Trauma után

„A Gyöngyöspatán élő körülbelül 160 roma gyermek közül 77 gyermekről sikerült pontos információkat gyűjtenünk, melyek közül közel 60 mutatott súlyos poszttraumás tüneteket” – olvasható abban a tanulmányban, amelyet egy pszichológusokból álló csoport készített a tavaszi eseményeket követően. A vizsgálat eredményeit a felmérésben részt vett egyik pszichológus, Vikuk Katalin foglalta írásba.

A szakvéleményt a TASZ megküldte  a Szebb Jövőért Polgárőr Egyesület (SZJPE) feloszlatását kezdeményező Békés Megyei Főügyészségnek, hogy okirati bizonyítékként terjessze a bíróság elé.

A teljes cikk és a dokumentumok a a TASZ romaprogramjának Jogtalanul című blogján olvasható.

Az Intézet a Demokratikus Alternatíváért (IDEA) alábbi elemzése értelmében ez a törvény belpolitikai kampányelem a francia elnökválasztások távlatában, ugyanakkor nemzetközi következményei kiszámíthatatlanok. Röviden: ez a törvény felelőtlen.

Belpolitikai tétek és Franciaország alakítása a világban

A philadelphiai örmény genocídium emlékmű részlete (Khoren Der Harootian 1909-1991)

Az örmény népirtás megtörténte hivatalosan nem vita tárgya Franciaországban – Párizs ezt 2001-ben elismerte. Az azonban sajnálatos módon vitás kérdés ma, egy évtizeddel később is, hogy a genocídium elismerése, illetve tagadása milyen politikai érdekeket szolgál. Közel sem biztos, hogy az áldozatok kötelező emlékére vonatkozik az említett törvény. Sokkal inkább arról van szó, hogy Nicolas Sarkozy és nemzetgyűlésbeli többsége alig három hónappal a francia elnökválasztás első fordulója előtt belekeverte az örmény „kártyát” a választási kampány játszmájába. A törvény rövid távú, belpolitikai célja egyértelmű, haszna a kezdeményezők számára vitatható, nemzetközi következményei pedig beláthatatlanok.

Sarkozy nem először kerüli meg a szembesülést elnökségének ötéves eredményeivel úgy, hogy nemzetközi szerepekbe menekül. A francia államfőnek, aki 2007-ben azt ígérte, a „vásárlóerő elnöke” lesz, mintha nem lenne „ideje” a francia gazdaság helyzetét alaposan szemügyre venni – amikor bolgár ápolónőket ment ki az Air France repülőgépével a líbiai börtönből, amikor a nemrég még Párizs kellős közepén sátorozó líbiai diktátort dönti meg, vagy amikor éppen Angela Merkel oldalán menti az euróövezetet, illetve akár egész Európát. Az örmény népirtás tagadását büntető törvény beiktatását is ez a politikai stratégia diktálja, egyben amolyan nemzetközi „gesztus” egy nemzetek fölé emelkedő politikai vezető részéről, aki az emberi és polgári jogok országának planetáris kisugárzásáért vállal felelősséget. A napi baguette ára ehhez viszonyítva „kicsinyes” probléma.

Kézenfekvő, ugyanakkor inadekvát kérdés, hogy több mint tíz évvel az örmény genocídium elismerése után miért volt szükség a népirtás tagadását jogi eszközökkel bűnténnyé nyilvánítani. A választ nem ebben az időtávlatban találjuk meg, hanem az elmúlt öt évben, és elsősorban nem is az örményekről van szó, hanem Törökországról és az iszlámról.

Sarkozy 2007-ben kertelés nélkül azt hangoztatta, hogy Törökországnak nincsen helye az Európai Unióban. Most az örmény „kártya” szolgálja ugyanezt a célt: Törökország más, Törökország idegen, nem emelhetjük be az európai többes szám első személybe. Ankara és Párizs között december óta nagyon feszült a viszony. A török kormány felháborodásában hazahívta párizsi nagykövetét. A kormánypárti török sajtóban olyan álláspontok kerültek reflektorfénybe, amelyek értelmében a több évezredes történelemmel és civilizációval rendelkező török nemzet nem fog olyan alantas politikai döntésekkel foglalkozni, amelyeket franciák hoznak meg. A diplomáciai kézikönyveket félretéve Ankara az ilyen és hasonló megnyilvánulásokra támaszkodva megtorló intézkedésekkel fenyegeti Párizst.

Sarkozy Törökországot provokálja, a hajdani Oszmán Birodalom utódállamának sértődékenységére számítva. A francia elnök elvileg sikerrel járt: míg Franciaország az egyetemes értékek nevében felemelte hangját az örmény népirtás kapcsán, addig a törökök elvakult vallási fanatizmusukban tagadják ezeket az értékeket. Sarkozy cinizmusának köszönhetően a „nagy másik”, akinek nincs helye Európában, önmagát „leplezte le”. A volt nagyhatalom ingerküszöbét könnyen átlépve a francia elnöknek nem esett nehezére kimondatni Ankarával azt, amit 2007 után ő maga nem akart újra elismételni: Törökország idegenkedik az európai értékrendtől, legalábbis Sarkozy kampányoló narratívájában.

A francia kormány iszlámellenes kommunikációja és a baloldali ellenzék mozgástere

Az „örmény gesztus” nem elszigetelt kezdeményezés. Sarkozy a neki imponáló nemzetközi terepen hirdeti azt, amit Franciaországban bizalmas munkatársai hangoztatnak, belpolitikai szinten: az iszlám „más”, nem európai. Claude Guéant belügyminiszter 2012. február 4-én egyenesen azt állította, hogy „meg kell védenünk saját civilizációnkat”, illetve hogy „a szocialistákkal ellentétben” nem gondolja, „hogy minden civilizáció egyenrangú”.

A francia belügyminiszter megfontolatlanul „civilizációkról” szónokolt, miközben Franciaország második legjelentősebb hitfelekezetére utalt. Sarkozy török képzeteivel összhangban Guéant egyszerűen belső ellenségnek minősített közel ötmillió francia állampolgárt. Az utcán imádkozó „belső ellenségek” megnevezésével Sarkozy csapata egyértelműen a francia szélsőjobboldali Nemzeti Front szavazótáborának udvarol.

Ha Törökország mint negatív kampányelem sikeres volt 2007-ben a vigaszra szoruló szavazópolgárok körében, úgy elvileg az iszlám pejoratív megnevezése is sikert hozhat idén – véli Sarkozy, aki a francia szélsőjobb határán nyilatkozó bizalmasaival öt, gazdaságpolitikai vonatkozásban sikertelen év után azt reméli, hogy megismételheti 2007-es diadalát. Azonban a francia elnök hivatalosan még mindig nem elnökjelölt. Cinikusan biztosít közönséget a szélsőjobboldal felé önkéntesen kacsintgató munkatársainak. Az örmény „kártya”, illetve belföldön a „civilizációk” témaköre még mindig nem teszi egyértelművé, hogy a jelenlegi köztársasági elnök hogyan fog fellépni szocialista kihívója ellen.

François Hollande, a francia Szocialista Párt (PS) jelöltje helyesen teszi, ha nem keveredik bele a Sarkozy által kiprovokált „örmény kérdésbe”. Sarkozy tervei nehezen átláthatóak a következő két és fél hónap távlatában, az „örmény kártya” pedig könnyen túszul ejtheti a PS-t és elnökjelöltjét. Ugyanis 2011 májusában éppen a francia Szocialista Párt nyújtott be törvényjavaslatot az örmény népirtás tagadásának büntethetőségéről. A francia szenátus – akkor még jobboldali – többsége elutasította az ellenzéki javaslatot. A francia felsőházban azóta a baloldal szerzett többséget, és beindult az elnökválasztási kampány, amelynek logikája előszeretettel feltételezi a közvélemény feledékenységét. Az „örmény dosszié” veszélyes a szocialista Hollande számára, mivel Sarkozy sarokba szoríthatja vele, közben pedig zavartalanul kampányolhat tovább Marine Le Pen szélsőjobboldali bázisának. Hollande-nak nem célszerű belekeverednie a népirtást szankcionáló törvény vitájába, Marine Le Pen potenciális szavazóit pedig a „baloldal baloldalán” kell megszólítania. Nem azokon a végeken, ahol Sarkozy gyűjtőpártjának radikális frontemberei halmozzák el bókokkal a szélsőjobboldalt.

A beiktatott törvénynek semmi köze a múlt feldolgozásához

A kívülállóban minden bizonnyal felmerül a kérdés, hogy hol maradnak az örmények, illetve az örmény diaszpóra ebben a francia belpolitikai, kampányorientált vitában? A törvény éppenséggel arra mutat rá, hogy az „örmény kérdés” nem az örményekről szól. Nem az áldozatok kötelező emlékére összpontosít, hanem az iszlámra, és a számos francia szavazópolgárt megfélemlítő Törökországra, amelyet az ideális, mindenekfelett biztonságra vágyó szavazópolgár – Sarkozy reményei szerint – könnyen egybemos a „belső ellenséggel”.

A francia szenátus által ratifikált törvény szem elől téveszti az örmények érdekét. Egyfelől azért, mert Franciaországban nincsen örmény „lobby”, a kifejezés amerikai értelmében: az örmény származású franciák nem szavaznak egyöntetűen közösségük érdekében arra a jelöltre, aki (képmutatóan) kiáll az őket sújtó történelmi gaztettek ellen. Másfelől az is tény, hogy a törvényt lelkesen fogadó örmény közvélemény ellenére örmény és török értelmiségiek egyaránt úgy látják: ez a jogszabály nehezíti azon térségbeli történészek munkáját, akik az örmény-török konfliktus feloldásáért küzdenek. A megsértett, diplomáciájában bekeményítő török állam így még kevesebb hajlandóságot fog mutatni az 1915-1916-os események elismerésére. Sarkozynek sikerült legitimálnia Ankara rögeszméjét, amely szerint nem volt genocídium, és ezzel az örmény-török megbékélést hátráltatja opportunista, francia belpolitikai megfontolásból, amelynek semmi köze az elvileg szóban forgó történelmi borzalmakhoz.

Sarkozy elítéli Törökországot, és feltehetően nem tud arról, hogy Musztafa Kemal Atatürk modern török állama a francia modell alapján jött létre. Azt sem látja, hogy Franciaország mellett Törökország Európa másik rendhagyóan laikus állama. Az örményeken kívül Törökország több helyi identitást is felszámolt (a görögökét, kurdokét, alevikét), akárcsak a példamutató Franciaország a forradalom mámorában, amikor a köztársaság nevében erőszakosan egyesített olyan régiókat is, ahol még franciául sem beszéltek. Bár, az egyesítés a hajdani Oszmán Birodalom utódállamában sokkal kegyetlenebb volt, mint a forradalmár Franciaországban.

A török sajtó Franciaország gyarmatbirodalmi múltját is támadta, genocídiumnak minősítve a franciák bűneit Algériában. A támadást az algériai újságok lelkesen fogadták, az észak-afrikai ország hajdani gyarmatosítói kevésbé. Törökország Algériára mutatott, és ebből az derül ki, hogy az „örmény ügy” elsősorban Franciaország hivatalos önazonosságáról szól.

A francia elnök azt bizonyítja, hogy semmivel sem alkalmasabb Franciaország vezetésére, mint szocialista ellenfele, François Hollande – aki ellen éppen az a leggyakoribb szemrehányás, hogy nem rendelkezik nemzetközi tapasztalattal. Sarkozy rosszul teszi, ha kirekesztő üzenetekkel terheli Ankarát, mivel a lobbanékony közel-keleti helyzet kezeléséhez Európának szüksége van Törökországra, mint hiteles tárgyalópartnerre az iszlám világgal. Ha Franciaország elnöke ilyen értelemben felelőtlen, nem méltó az emberi és polgári jogok országának vezetésére.

Egyik kései műve előszavában Paul Ricoeur filozófus úgy fogalmaz, hogy a felejtés mellett a túlbuzgó emlékezés is veszélyt jelent a múlt feldolgozása szempontjából. „Itt túl sokat felejtenek, ott túl sokra emlékeznek” – állapította meg a történelemelmélet kitűnő francia szakembere, aki jól tudta: igazság és politika gyakran köszönőviszonyban sincsenek egymással. Amikor a politika „elkobozza” a történelmet, akkor maga a kollektív emlékezet sérülhet. Az örmények emlékezete mellett ma Európa magabiztossága és nemzetközi szerepe is sérül, ha vezető európai politikusok opportunista, rövid távú belpolitikai célokra használják Törökország büszkeségét, és nem partnerként tekintenek Ankarára, aki nagyobb európai elismeréssel középtávon könnyebben ismerné el saját múltját is.

„Munkát, kenyeret!” jelszóval Miskolcról indult s a budapesti Kossuth téren ért véget a borsodi települések felháborodott polgárai s polgármesterei által szervezett, a gyatra és mélyrepülésben vergődő kormányzati döntések által okozott mélyülő szegénység tarthatatlansága ellen tiltakozó demonstráció.

Menet és felszerelés (fotó: Harkai Péter)

Gyalog, átlagosan mínusz tíz fokban, nyolc napon át tartott a menet. A megérkezést és a beszédeket a már szinte megszokott menetrend szerint vezényelték le a szervezők. Először az Örs vezér terén fogadta kisebb tömeg a zarándoklatot: a városon átgyalogolva több százan csatlakoztak, bő ezres tömeggé dúsítva így a szolidaritást. Felszíni metrószerelvények, a Keleti pályaudvarról kigördülő vonatok, garázsba, remízbe hajtó trolik és buszok üdvözölték hosszas tülköléssel a menetet, nem beszélve a járókelőkről, akik közül megint jó néhányan csatlakoztak a különös skandallumhoz. A fáradt, meggyötört borsodiak, a fővároson végiggyalogolva az utolsó kilométereket, láthatták: nem volt ok s egyetértés nélküli az út. A budapesti szakaszon beszélgettünk az egyik szervezővel, Takács Lászlóval, Alsógagy polgármesterével.

Ott nem foglalkozik velünk senki

– Mi és honnan indította el önöket erre az útra?

– Az elkeseredettség annak láttán, hogy az elmúlt két évben az emberek mennyire szegénységbe süllyedtek. Én egy 125 lelkes faluból jöttem, de nem csak rólunk van szó. Cserehátról, Abaújból ma csatlakoznak hozzánk, de érkeznek Tatabányáról, Szentesről is, ahogy tudom.

– Mikor indultak?

– Hatodikán, hétfőn. Csak a szállásokon álltunk meg öt-hat óra alvásra.

– S mi a végcél a Kossuth téren?

– Szeretnénk elmondani, hogy ez így nem mehet tovább.

– Írott formában is átadják valakinek?

– Bizony szeretnénk, de hogy lesz-e ebből valami, azt nem tudom. Van ebben vita is, hogy mi legyen a vége. De ha csak felhívtuk az ország figyelmét arra, hogy nagy baj van, már akkor elértünk valamit. Rengeteg adomány érkezett útközben, ez is talán az igazunkat bizonyítja. Szeretnénk kinyitni azoknak a szemét, akik otthon panaszkodnak meg lázonganak, de nem tesznek semmit a változásért. Mert nem csak a munkanélküliek élnek rosszul, hanem azok is, akik dolgoznak. Láthatjuk, hogy az adórendszer mit hozott február elsején azoknak, akik fizetést kaptak: nem annyi az, amennyinek lennie kellene.

Fogadás balról (fotó: Harkai Péter)

– A lakóhelyükön, a szülőföldjükön nem volt hova fordulni, kinél fellépni a romló körülményeket látva?

– Nem foglalkozik ott senki velünk, ne gondolja. Aki meg szól, azt meg…

– A nagy lendülettel bevezetett, bevezetendő, annyira szorgalmazott önkormányzati változások nem hoznak megoldást?

– Ki szorgalmazza? Melyik önkormányzat? Mondjon már egyet… Ha ma Magyarországon talál egyetlenegy olyan kistelepülési polgármestert, aki azt mondja, hogy vonjuk össze a hivatalokat, hadd legyen még nagyobb a dzsuva…, hogy hagyjuk magára a többi falut és csináljunk járást – akkor az vagy be van rúgva, vagy igen hatalmas pénzt fizettek neki, hogy ezt mondja! Mert értelmes ember ilyet nem mond. Az nem nemzeti konzultáció, hogy kiküldenek egy levelet, aztán jónapot, majd odaírunk valamit, hogy ki mit mondott-gondolt erről. Mi úgy gondoljuk, hogy amit eddig két év alatt a kormány csinált, annak a vidékre gyakorolt hatása csak rossz.

– Ez az önkormányzati változás mit jelentene a hétköznapi életben az önök falujában?

– Többek között azt jelentené, hogy a körjegyzőség hivatalát majd beolvasztják egy nagyobb településbe – mondjuk hét-nyolc települést összevonnak –, és akkor még nehezebb lesz az ügyintézés, a közigazgatás. Így még egyszerű, mert a kezembe nyomják a papírt az emberek, azt elviszem a körjegyzőségre; ott intéztek eddig négy falut. De ha most nyolc-kilenc falut fog csinálni a jegyző, azt már napi tíz órában sem tudja ellátni becsülettel. Nem mellesleg így minden második jegyzőt lapátra fognak tenni. Nem csak nálunk, de az ország minden területén, ahol ilyen aprófalvas településszerkezet van. Lehet, hogy Budapesten kétezer fő három lakótelep, de nálunk meg tíz falu. Ez teljesen más élethelyzet; el vannak rugaszodva a valóságtól a fővárosi politikusok.

– Bár a sajtóban Miskolchoz kötődik a menet, mekkora területről fogtak össze ehhez a rendhagyó demonstrációhoz?

– Miskolcról indultunk, de Borsodból, Abaújból, Zemplénből is csatlakoztak. Van, aki Kövesdről, Szentesről jött, és jeleztek Tatabányáról, Hevesből…

– Mi volt a leghidegebb hőmérséklet útközben?

– Vagy mínusz tizenöt fok, de higgye meg, az első két-három percben érezni csak, aztán ráállunk, mi ehhez hozzá vagyunk már szokva. Ha Budapesten mínusz két fok, nálunk vagy mínusz tizenkettő van.

Be ne tegyék a lábukat a faluba

Ez a harc lesz a végső? (fotó: Harkai Péter)

– Útközben érte-e hasonló negatív élmény önöket, mint Mezőkövesden Tállai úr részéről? (A helyi önkormányzat honlapja nem kis cinizmussal az alábbiak szerint számolt be az esetről: „Munkával és kenyérrel várták az éhségmenetet Mezőkövesden. A mezőkövesdi Fidesz-csoport a város legforgalmasabb csomópontján felállított sátorban kenyérrel, forró teával és alkalmi munkavállalási lehetőséggel várta az ózdi Tóth Imre által vezetett éhségmenet résztvevőit. Tállai András fogadta a menetet és elmondta, hogy aki ma Magyarországon dolgozni akar, azt segíti a kormány. Példának felhozta, hogy a kormány a mezőkövesdi kistérség számára több mint négyszáztizenegymillió forintot hagyott jóvá, amiből négyszázhatvan ember foglalkoztatására nyílik lehetőség. A munkát, kenyeret követelő, majd’ ötvenfős menetből a mezőkövesdi hómunkát végül négyen fogadták el, a Fidesz által felajánlott harminc darab kenyér viszont maradéktalanul elfogyott. A helyszínen a munkaszerződés megkötésére is lehetőség volt, a jelentkezők pedig munkavédelmi oktatásban részesültek. Végül kiderült, a négy vállalkozó kedvű tüntetőből csak hárman bizonyultak alkalmasnak a munkavégzésre, ugyanis egyiküknél elszíneződött az alkoholszonda. Az államtitkár szerint elképzelhető, hogy többeket a helyszínen végzett szondáztatás riasztott el a munkavállalástól.”)

– Na igen, az államtitkár úrnak volt az a vicces jelenete, de ott visszanyalt a fagyi. (Helyi információk szerint ugyanis Tállai nem volt hajlandó megfújni a szondát – a szerk.) Volt egy érdekes esetünk a ludasi önkormányzattal is, ahol támogatást vontak el az önkormányzat alá tartozó települési alapítványtól, amellyel mi is kapcsolatban álltunk. Először azt az üzenetet kaptuk, hogy a polgármester úr szívesen lát bennünket, meleg étellel és szállással vár. Másnap reggel ugyanaz a hölgy szégyenkezve telefonált, hogy ne haragudjunk, de azt mondta a polgármester, hogy a faluba se tegyük be a lábunkat. („…Somlai György, Ludas polgármestere cáfolta, hogy bárki is megzsarolta volna őt, és hogy bárki kitiltotta volna a menetet a faluból. »Ám az tény, hogy nem szerencsés, ha egy civil kezdeményezésre rátelepedik a politika. Ahogyan azt is problémásnak érzem, hogy egy politikai demonstrációban részt vegyen az önkormányzat – vélekedett a polgármester. – Hozzánk hivatalos megkeresés nem érkezett az éhségmenet fogadásával kapcsolatban. Csupán egy informális telefonbeszélgetést folytattam a Védőkarok Alapítvány elnökével…« – heol.hu.”) Estére állítólag a képviselő-testület megvonta a támogatását az alapítványtól. Így hát azt a pénzt, amit nekünk gyűjtöttek, oda fogjuk adni a ludasi alapítványnak.

– Arról sokat hallani tévében-rádióban, hogy Budapesten milyen tüntetéseket szerveznek, hogy miért jó vagy miért rossz mindez – attól függően, hogy melyik adón követi az ember a híreket. Arról viszont nagyon keveset tudunk, hogy mi a helyzet a fővároson kívül. Ön miként látja, milyen az emberek hangulata vidéken?

– A közhangulat nagyon rossz, de az emberek többsége inkább otthon háborog és elégedetlenkedik, mert félnek, hogy a munkájukat elveszíthetik. Van olyan borsodi település, ahol, miután a csekkeket feladták, éhezik a gyerek, nincs mit az asztalra tenni . Valakinek jeleznie kell, hogy ez így tovább nem mehet. Mert higgye el, ha egyszer elszakad a cérna, nagy baj lesz.

Reassemblage

Az első alkalom címe: A Láthatóságról és korlátairól – „Megközelítőleg” és február 22-én lesz a Docuart Moziban (Bp. IX.  Ráday u. 18. – Erkel u. 15. Bejárat az Erkel utcából) és Trinh T. Minh-ha, feminista teoretikus, filmrendező, zeneszerző Reassemblage című, 1982-es, szenegáli nőkről szóló filmjét vetítik magyar közönség előtt először. A dokumentumfilm-történetek, vizuális antropológiai írások gyakran elemzett szerzője a nyolcvanas években fontos szereplője volt az etnográfiai filmkészítést megújító kritikai hullámnak. A Reassemblage 1982-ben radikális műnek számított.

A film után Kóczé Angéla szociológus, Szederkényi Juli filmrendező és Vincze Teréz filmesztéta beszélgetnek. A moderátor: Pócsik Andrea lesz.

Fagyűjtés

A felsőbb instancia tájékozódása előtt udvarias hárítások, a megyei nagytestvér figyelőszeme hatására 5 centiméternél nem nagyobb fagally gyűjtési akció, figyelem: pénteken 8.00-16.00 óráig!

A vízügyi közmunkaprogramban a helyiek fát gyűjtöttek, ami a vízügyi hatóság tulajdonát képezi, és amit a munkáltatói jogokat gyakorló szervezet a közmunkásoknak adott, egészen pontosan adott volna, ha az önkormányzat nem gondolta volna, hogy nem addig van az! Az ügyből feljelentés lett, az önkormányzat azért vett el, hogy jogellenesen eltulajdonítson – él a gyanúperrel, aki erre illetékes (n.b.: ez erősen hasonlít valamire, amit a népnyelv lopásnak hív).

A hír további része, valamint a dokumentumok a TASZ Jogtalanul című blogján olvashatók.

A boszorkányper után (fotó: Kriza Borbála)

Geréb Ágnes jogerősen két év letöltendőt kapott. Fellebbezésnek helye nincs, elnöki kegyelemre ne is számítson. Egyrészt, mert Köztársasági Elnökünk hadilábon áll az írott magyar nyelvvel és elvből nem ír alá többé semmit, amit nem a kormány tesz elé, másrészt, mert már az ítélet súlyossága is jelzi, hogy kormányunk üzent a kérdésben. A független bíróságon keresztül. Aki nem értené, hogy mit jelent két év börtön szülesztésért, annak elmondom: az illetőt vajákos kuruzslónak tartja a magyar társadalom, boszorkánynak. Ha lehetne égetni, égetnénk.

Elképesztő reakciókat olvastam itt-ott mindenféle fórumokon. Sokan azt látják bele a Geréb ügybe, hogy ez a nő egy viskóban, fortyogó üst mellett, az anyák akarata ellenére szülesztette meg a gyerekeiket. Senki sem csodálkozik azon, hogy volt halvaszülés, komplikációk. Az, hogy nők százai könyörögtek Gerébnek, hogy segítsen megszülni a gyereküket, akiket nem egy salétromos falú kórházban szerettek volna a világra hozni, senkit sem érdekel.

Miért is érdekelne? Ez itt kérem a férfiak világa, ahogy James Brown énekli. Az, hogy egy nő szeretne rendelkezni a teste felett még az értelmiségieknél is kiveri a biztosítékot. Nem is beszélve a nőgyógyász férfiszakmáról, akik nyílt támadásnak élik meg, hogy valaki nem velük szeretné megélni élete legnagyobb élményét és traumáját egyben. Na meg persze ott van a hálapénz is, ugye. Mióta megszületett a fiam, azóta megértem azokat a nőket, akik az otthonszülést választják. Haditudósítóként láttam már pár cifra helyet életemben, de a kiskunfélegyházi közkórház szülészeti osztálya, mely egy folyosón volt a traumatológiával és a gyerekosztállyal a mai napig visszatérő rémképem. Más opció pedig nincs. A jelenlegi magyar törvények értelmében, csak szürkén lehet szülni, ha nem a kórházat választjuk, kockára téve, mind a magzat, mind az anya életét. Gerébnél voltak komplikációk. Ezek óriásira lettek nagyítva a médiában, minden második komment, amit olvashatunk megjegyzi, hogy „ha időben kórházba érnek” vagy „kórházban szül az anyuka”, akkor nem lett volna baj. Mégis kit akarunk nyugtatni ezzel?

Nézzük meg az éves statisztikákat. Magyarországon kórházban is születnek halva csecsemők, vannak komplikációk és vannak (ki gondolta volna?) komoly műhibaperek. Ha kis matekkal összevetjük az éves kórházban szülő nők komplikációs statisztikáját Geréb statisztikájával, láthatjuk, hogy korántsem a bába áll rosszul. Attól még, hogy szülész-nőgyógyász pszichológus és szülésznő végzettsége van, még kuruzsló.

Annak egyébként nem kell félnie, akit szeret a szakma, bármit is csináljon. Ne fogják lesittelni két évre. Vegyük például annak a MÁV kórházas orvosnak az esetét aki miatt 2003-ban egy nő meghalt, a másiknak ki kellett venni a méhét. Másodfokon fel lett mentve, s bár jelenleg is zajlik ellene eljárás, nincs eltiltva hivatásának gyakorlásától, vidáman nőgyógyászkodik. Teszi ezt azért, mert mellette áll a nőgyógyász szakma, akik azt mondják, „hibák pedig előfordulnak”. Igen, a „szakmabelieknek” jár a pardon.

Amit nem ért meg a mélyen tisztelt Magyar Bíróság, hogy Gerébbel nem példát statuálnak, hanem mártírrá avatják. Ha azt gondolják, ettől az ítélettől kevesebb lesz az otthon szülő nő, tévednek. A trend mindenhol erősödőben van a világon, ahol pedig igény van, megteremtődnek majd a feltételek a kielégítéséhez. Jön majd egy új Geréb, őt is le lehet majd sittelni, aztán a következő és így tovább, egészen addig, míg nem veszi végre valaki a fáradtságot az otthonszülés törvényi szabályozásához. Mert a nők 2012-ben nem fogják hagyni, hogy más döntsön a testükről és annak részéről, a babáról. Ők fognak dönteni.

Geréb Ágnes pedig leüli szépen a büntetését pár köztörvényes mellett, nagy valószínűséggel majd jó magaviselettel szabadul, feltéve, ha nem szüleszt meg senkit odabent. Azok a nők nem fogják elfelejteni, akiknek komplikáció nélkül segített levezényelni a szülését, hősként fognak gondolni rá, mint olyanra, aki alternatívát adott, akár a saját szabadságát is kockára téve.

Gurul audiján,

Hadd látom, úgymond, mennyit ér

A kincstári hiány.

Van e valahol kölcsön, hitel?

A magánszektor kövér?

Használt-e a megszorítás,

Csökkent-e már a bér?

S a nép, az istenadta nép,

Gyűlölködik-e rajt’,

Mint karom, a karhatalom,

Melyet magára hajt?

Felség! valóban koronád

Legszebb gyémántja Pest:

Fejni, fúrni, adózni jó…

S nőit is este: lesd!

S a nép, az istenadta nép

Tüntetget habár, Sire!

Közszolgáid hallgatnak, mint

Megannyi puszta sír.

Győztes elnök, urbán elnök

Gurul audiján:

Körötte csak éhségmenet,

És vézna arcok ám.

Közüzemi a csekk neve,

Amin a fizu szállt;

Elmüfőgáz a lé(t) ura,

Vendégli a királyt.

Vadat és halat, s mi jó falat

Szem-szájnak ingere,

Sürgő csoport, száz szolga hord;

Lesz új adótereh!

S mind, amiket e medence

bír: haver és rokon;

S mind, ami bor Tokajban forr

Túl messzi dombokon.

Zemberek, Zemberek! Hát senkisem

Tüntet értem ma már?

Ti papok, ti papok!… ti szent ebek!

Tán Elvis a Király?

Nyugdíjat, vagyont, s mi a kéz alatt

Zsebszájnak kellemes,

Azt látok én: de ördög itt

- Hurrá – minden nemes.

Ti urak, ti urak, ti nagy nevek!

Miért nincs újabb vád?

Ideje fejeknek hullnia -

Elő egy svájci bárd!

Egymásra néz a sok ítész,

Figyeli dúlt urát;

„Ezt követeli Hunnia!

Kéne egy új Gulág!”

„stb”

Parlament vékony jéggel

Kikkel nem lehet?

Korábban írtam már arról, hogy a rendszerváltás utáni antifasizmus története miért a halmozódó és egymásra rakódó kudarcok históriája: leginkább a szereplők egy része, mint az alábbiakban tárgyalt „turultakaró baloldal” miatt. Egy részük (pontosabban a fenti ZB elődpártja) Hollós Ervinnel emlékezik közösen Ságvári Endrére – akinek emléktáblája egy időben a szélsőjobboldalnak éppúgy játékszer és politikai szimbólum volt, így „átalakítása” egyben az identitásteremtés referenciapontja is, mint az antifasisztának a turul –, a Kádár János Baráti Körrel közösen megemlékezéseket tartanak (van mire emlékezni), és már csak egy Facebook-csoport hiányzik, „szobrot Kádár Jánosnak” hívószavakkal – ha rajtuk múlna, biztosan lenne már emlékműve a diktátornak. Jelen írásban nem különösebben foglalkoztatnak olyan szemantikai és egyéb finomságok, hogy ki a diktátor és ki nem, vagy hol kezdődik a diktatúra. Soraimat Angyal István vezeti – mondom némi felesleges pátosszal –, „az árulók között utolsó a sorban: K Á D Á R J Á N O S!”.

Politikai ízlésemnek mondana ellent, hogy egy tüntetésre menjek azokkal, akik nem hajtják el Hollós Ervint egy megemlékezésről. A turultakaró aktivisták egyike itt épp mellette figyeli, hogy a kádári gyilokgépezet teoretikusa miként küzd verbálisan a saját magához hasonló, másik oldali szélsőségek ellen (holott még rokonság is van köztük: Hollós és David Irving holokauszt-revizionista „történész” kapcsolatáról lásd). A képen Vajnai Attila mellett legutóbb az Új Színháznál szónokló Hanti Vilmos áll, láthatólag őt sem zavarja, hogy csak egy emléktábla választja el Hollóstól (Kőszeg Ferencet – helyesen – annál inkább). Az Új Színház ügye fontos állomása lehet a magyarországi „kultúrpolitikának” és az antifasiszta ellenállásnak, éppen ezért nem lett volna szabad egy „hibás” szónokkal „relativizálni” az üzenetet. Hogy ez végül nem történt meg, nem ezen a szervezői hibán múlott.

A turulcsomagolást a közlemény szerint az említett párt aktivistái követték el, ezért szükséges volt kitérni a fentiekre, és arra is, hogy – mivel ezt a „Joggal a Jobbik ellen” Facebook-csoport nevében tették – felmerül a kérdés, ki adott mindehhez felhatalmazást az e sorok írásakor 2114 tag közül. A „nevében” számomra felhatalmazást jelent, és ha már ilyen hatékony a belső kommunikáció, úgy a csoport azt is kérdezze meg az akcióban résztvevő Vajnai Attilától, hogy mit gondol saját korábbi mondatáról, amely szerint „Kádár János kiemelkedő politikusunk, kiemelkedő államférfi”. Ha még mindig ugyanezt, úgy azt javaslom az antifasiszták, tartózkodjanak a vele történő közös fellépéstől. A Jobbik ellen Kádár János és a diktatúra élményével átitatva nem lehet küzdeni. Nagy baj, ha már ez is vitás kérdés.

Mert, ha már..

Ha már az antiszemitizmus ellen küzdünk, úgy a Kádár-rendszer és a zsidóellenesség témájában akad olyan szerző és irodalom, amely képes helyre tenni a történelmet kevésbé ismerőket. Csurka halálának másnapján érdemes felidézni Sütő Gábor, az MSZMP külügyi osztálya munkatársának szavait: „Nem engedhetjük meg magunknak, hogy elvi külpolitikánkkal ellentétes legyen az ideológiai és a művészeti ráhatás.” Izraellel 1967-ben Magyarország is megszakította a diplomáciai kapcsolatot, így talán érthetővé válnak az 1973-as szavak. Nem okozott volna meglepetést, ha az előbbieket az Ascher Caféban olvastuk volna, bár e sorok szerzőjének az sem, hogy az MSZMP egy ülésén hangzottak el.

Repülj turul, ha lehet

Mivel a Kádár-rendszert nemcsak a helyes útról letérés „üzemi balesetének” tekintem, a hallgatás helyett a bűnösség megtárgyalását (!) szorgalmazom (mindennek semmi köze a lex Biszku-hoz és a Jobbik-féle elszámoltatásokhoz, a múltfeldolgozáshoz azonban annál inkább). Tisztában vagyok ugyanakkor azzal is, hogy a „mikrotörténelmi módszerek alkalmazásával differenciált képet kaphatunk” a Kádár-rendszerről. Miként azt Pócza Kálmán (a német múltfeldolgozás és a történettudomány témáját feldolgozó) könyvében írja: „a differenciált történeti kép viszont jóval differenciáltabb erkölcsi ítéletalkotásra teszi képessé az olvasót, mint amelyet a történeti társadalomtudományok elvont és nem túl életközeli, kvantifikáló fogalmai lehetővé tettek”. Ez valóban így van, de a történelemnek – ahogyan Pócza is jelzi – kritikai szerepe is van. „A történelem ezen kritikus-önkritikus vizsgálata pedig inkább az identitás kritikus-önkritikus megközelítését, nem pedig egy pozitív identitás kialakítását segíti elő. Ez a morális ítéletalkotást és értékkötelezettséget feltételező elemzés” pedig elutasítja, hogy két rossz közül a kevésbé rosszat válasszam. A Kádár-rendszer fétise rossz, a nácik rosszak – ebben a helyzetben kellene mégis megkeresni, hogy melyik a kisebb veszély, melyiknél utáljam jobban a másikat? Na, nem. Én mindkettőt elutasítom.

A Fidesz-világ jövőbeni leváltása után identitásunkat újra kell építenünk, éppen ezért amikor a múltról gondolkodom, igyekszem elkerülni, hogy megállapításaim dezintegráljanak embereket. Gondolkodásom kiindulópontja Auschwitz mellett, a Kádár-rendszer is. Igen, moralizálok, mert nem akarom tehermentesíteni azt a kort, amelynek a genezise a bűnre, és nem egy pozitív identitásra épült, a Negyedik Köztársaságnak pedig az utóbbira lesz majd szüksége.

Mondj nemet mindenféle revizionizmusra!

Turulfétis itt és ott

A Joggal a Jobbik ellen csoport azért jött létre, hogy „a jog eszközével vegyék fel a harcot a magyar szélsőjobbal”. Ez eddig oké. „2011. szeptember 11-én a Joggal a Jobbik Facebook csoport tagjai WC papírral és szemetes zsákkal takarták le a budapesti, XII. kerületi turul szobrot, ezzel is felhívva a közvélemény figyelmét, a szélsőjobboldali ordas eszmék veszélyeire, melyek sajnos egyre nagyobb teret kapnak a társadalmunkban.” Na, ez már egy sajátos jogértelmezés. Viszont „true” antifasiszta lépés, hiszen az igazi antifasizmus oda rúg, ahol az a szélsőjobboldalnak a legjobban fáj. Ez pedig (szimbolikus értelemben is) a XII. kerületi turulmadár.

A magyarországi szélsőjobboldal turulfétise páratlanul röhejes megoldásokat szül, ezért ellene humorral és gúnnyal fellépni igazi nagy belépőt jelenthet. A WC-papír és szemeteszsák viszont nagyon olcsó és gyenge megoldás, nagyjából olyan, mintha valaki ma Duchamp WC-csészéjével próbálkozna egy kortárs galériában: „Nézd mit alkottam, ezt aztán a művészetkritika”. Szerinte. Már 2012-t írunk.

Egy antifasisztának, aki még nem írta bele magát saját történetébe, a turulmadárral „nyilván” kezdenie kell valamit. Holott a turul sem az, aminek látszik. Valószínűleg nem jutott el a kezdeményezőkhöz, hogy a „Magyar Tanácsköztársaság idején a Magyar Vörös Hadseregben hangsúlyosabb szerep jutott a »turulos« jelvényeknek, amelyeket a vörös csillaggal együtt használtak” (idézet Pandula Attila tanulmányából), azt hiszem, ennek ismeretében lenne csak nagy zavar a „takargatók” térfelén. Persze, tudom, ők sem erre gondolnak, ahogyan e sorok írója sem. Azért tették azt, amit, amiért a szélsőjobboldal fetisizálja a turult, megfosztva azt minden komplexitásától. Valószínűleg a szélsőjobboldali egykori Turul Diákszövetség „mozgatja” a WC-papír tekercseit, és éppen az előbbi szervezet eszmei rokonsága miatt fontos az a szélsőjobboldalnak is. Az antifasizmus tehát jó helyen takargat.

Ennek ellenére semmi új politikai nincs ebben az aktusban, azon túl, hogy az ismétlése kötőerőt adhat a kezdeményezőknek. A XII. kerületi turul szüntelen – még ha jogos – „csesztetése” immáron éppen akkora politikai jelentéstartalommal bír, mint anno a szélsőjobboldal ciklikusan visszatérő Ságvári Endre-emléktábla ügye.

Kérdés azonban, hogy ha már WC-papíroztak, miért nem az egész madarat fedték be? Miért nem akarják „eltüntetni” a köztérről, miért csak meggyalázni akarják? Balczó Zoltán és debreceni társai „legalább” eltakarták Ságvárijukat, amely egyértelmű politikai üzenet volt: „iktassuk ki a kommunistákat (és az antifasisztákat) a magyar történelemből”. A „megszüntetve megőrizni” aktusa azonban csak arra hívja fel a figyelmet, hogy egyeseknek a turullal valami baja van. A WC-papírozás esztétikai véleménynyilvánítást is jelenthet, hogy például „csúnya ez a madár”. A politikai akcióknak a „laikus” számára is egyértelmű üzenetet kell közvetítenie. A teljes lefedés tehát „indokoltabb” lett volna, mivel egyértelmű jelentést hordozott volna. (Az eltávolítás azonban bonyolultabb aktus, mint egy megfelelő méretű lepel szabása – így egy ilyen ötlet felvetését el is kerülném.)

Akkor ne tegyünk semmit?

De! Mindezek ellenére antifasiszta üzeneteket mindennap el kell helyezni a köztereken, hiszen a köztér az politika, politikai jelentéstartalmak hordozója, egy diszkurzív tér, amelyből, ha kilépünk, vagy magára hagyjuk, úgy egyoldalú jelentésekkel telítődik. A Wass Albert-szobrok, Országzászlók és turulok országában a diszkurzív teret stratégikusan (!) kell visszahódítani. Amíg a városvezetők és honfitársaink becsukják szemüket és nem látják a tényeket, addig minden, emlékműhöz kötődő „küzdelem” legitim.

A betakarásnak e módja – a résztvevők egy részének politikai gondolkodása tükrében – viszont nem a tér stratégiai (!) visszahódításának, és nem is a demokratikus kulturális emlékezet megteremtésének irányába mutat, hanem egy egyszerű politikai pótcselekvés. Félreértés ne essék, nem a turult óvom, hanem az antifasizmust.

Utóbbi ugyanis pár tekercs WC-papírnál azért többet érdemel.

De nézzük meg, hogy mit is takar ez a nemzetközi felháborodást keltő ACTA! Hivatalos megnevezése: Hamisítás elleni kereskedelmi megállapodás (Anti-Counterfeiting Trade Agreement).

A névtelenek nevében

2012. január 26-án az Európai Unió és – Románián, Németországon, Hollandián, Cipruson, Szlovákián és Észtországon kívül, amelyek aláírását még eljárási okok késleltetik – tagállamai, köztük Magyarország is aláírta a megállapodást Tokióban. Az Európai Unió aláírása mellett az egyes tagállamok aláírására azért van szükség, mert az ACTA olyan előírásokat is tartalmaz, amelyek a nem harmonizált, azaz tagállami hatáskörbe tartozó büntető politikát is érintik.

Miközben a világ a SOPA és PIPA törvények (szintén internet cenzúra, megfigyelés) miatti felháborodásra figyelt az EU és Japán képviselői szép csendben aláírtak az említett két törvénynél is sokkal veszélyesebb egyezményt.

Az ACTA a fentiekkel szemben ,egy nemzetközi megállapodás, amely hivatalosan azt a célt szolgálja, hogy az interneten  terjedő kalóztartalmakkal szemben a hatékony fellépést tudjanak megvalósítani. Az ACTA hasonló az Interpolhoz, amely a különböző országok közti, a határokon átívelő nyomozást segítő rendőrségi együttműködés, de amíg az Interpol nem sérti a tagországok polgárainak jogait és nem figyelik meg az összes állampolgár hétköznapi tevékenységeit, az ACTA más természetű.

Az ACTA nevében monitorozhatják (figyelhetik, menthetik) az internetezők adatforgalmát. Az új rendszer révén, az internet feletti ellenőrzés az állami hatóságok felügyelete alá kerül!

Illegális tartalmak, melyek alapján eljárás indítható

Az egyezmény általában hamisított tartalmakról beszél, ez is elősegíti, hogy az illetékes hatóságok szabadon értelmezzék, mi az, amit illegálisnak találnak. Ha szerzői jogokat sértő tartalmakról beszélünk, akkor illegálisnak minősül az is, ha valaki másnak a fotóját lementi a gépére, hiszen nem az övé. Ha egy olyan videót ment le valaki, vagy publikál, oszt meg másokkal, ami nem az övé, az is illegális. Ha egy filmet tölt le valaki, illegális. Ha egy mp3-as fájlban átküld valaki egy zenét egy barátjának, illegális. Ha nem vásárolta meg a zene felhasználói jogát, akkor duplán illegális.

Magyar részről szintén teljes titokban tartással,mint a többi országban (egyedül a lengyel miniszterelnök jelentette be előre az aláírást) Orbán Viktor miniszterelnök 5/2012. (I. 20.) határozatában, bármiféle előzetes társadalmi vita nélkül rendelte el a szerződés aláírását, de még az országgyűlésnek is el kell fogadnia a csatlakozásról szóló törvényt.

Az ACTA az első globális hatósági ellenőrzési rendszer, amely kiterjed az internetezők adatforgalmának monitorozására.

Fontos megemlíteni, hogy az Európai Parlamentnek az ACTA ügyében illetékes szóvivője lemondott a posztjáról. Mint indoklásában kifejtette: „ennek a megállapodásnak súlyos következményei lesznek a polgáraink mindennapjaira, mégis, minden úgy zajlik, hogy az Európai Parlamentnek semmi beleszólása — nem veszek részt ebben a színjátékban”.

Ellenben Lengyelország előre bejelentette az ACTA ratifikálását, melynek hatására tüntetők ezrei lepték el a lengyel városok tereit. Miután több napig demonstrált a sok ezer fős tömeg, a kormány engedett a népakaratnak. Lengyelország visszalépett. A miniszterelnök Donald Trusk így nyilatkozott: „A politikában, ha valaki nem koncentrál maximálisan, kap a fejére – mint én az ACTA ügyében, vagy a gyógyszerfinanszírozás kérdésében. És jogosan.”

Az ACTA – azaz az internetes kalózkodás elleni nemzetközi törvény – akkora ellenállást váltott ki a lengyel társadalomban, hogy a parlamenti ratifikációt Tusknak el kellett halasztania. Lengyelországban hetek óta országszerte mindenütt hatalmas és viharos tüntetések zajlanak a jogszabály ellen, a demonstrálók az internet szabadságát vélik veszélyben, feltörték a miniszterelnök honlapját is, ahol egy Jaruzelskinek öltözött Barbara nevű hölgy volt látható órákon keresztül. Az Anonymous által hacker támadás ért több kormányzati honlapot is!
 http://www.commmunity.hu/wp-content/uplo…

Budapest SAYS: STOP ACTA néven február 11-én 16 órakor kezdetét veszi a facebookon szerveződött demonstráció, mely a cikk írásakor már több mint 4000 főre duzzadt és a résztvevők száma folyamatosan növekszik.

A tüntetés helyszíne a Képviselői irodaház a Margit híd pesti hídfőjénél.

A szervezők kérik a megjelent szimpatizánsokat, hogy politikai hovatartozásukat és szélsőségeiket hagyják az otthonukban, ellenben transzparensekkel, zászlókkal, szórólapokkal kifejthetik a kormánynak a véleményüket az ACTA törvénnyel kapcsolatban.

Kérdésessé válik ugyanakkor, hogy a tüntetés milyen hatást fog elérni az ACTA törvényt ratifikáló magyar kormánynál. A szervezők elképzelése szerint folyamatos demonstrációkkal fognak kitartani addig a pontig, amíg a kormány egy hivatalos állásfoglalással elő nem áll és színt nem vall a magyar köztársaság állampolgárai előtt az ACTA törvény aláírásának elhallgatásával kapcsolatban, illetve az attól való visszalépésének a lehetőségéről. Mi lesz, ha a miniszterelnök és a 2/3-a újra a hallgatás ködébe burkolózik? Nos, borítékolni lehet, hogy újabb és újabb tüntetések lesznek szerte az országban,valamint az Anonymous is célba fog találni a kormány érzékeny pontjainál.

STOP ACTA-EXPECT US!

Szimpatizáns és csatlakozó szervezetek: Occupy Pécs, Occupy Szeged, Occupy Székesfehérvár, Zöld Pók, Kalózpárt, Anonymous Operation Hungary, Lengyel-Magyar Két Jó Barát, ForradalomMost.

Tatárszentgyörgyön, 2009. február 23. hajnalán a 4. éves Csorba Robikát és édesapját, Csorba Róbertet, származásuk miatt brutálisan meggyilkolták. Csorba Robika a roma közösségeket megrázó rasszista sorozatgyilkosság gyermekáldozata. Ez a dátum mindörökre szégyenfoltja marad a magyar történelemnek.

Péli Tamás: Jézus és Tamás

Úgy gondoljuk, emlékeztetnünk kell, hogy a rasszizmus határozott, közös, társadalmi elutasítása mindenki felelőssége, ennek hiánya pedig, tragikus eseményekhez vezet. Emlékeztetnünk kell, hogy a szolidaritás a normális társadalmi magatartás és ez lehet a gátja a hasonló események megelőzésének, elkerülésének.

Ezért Téged is várunk gyertyagyújtással egybekötött megemlékezésünkre, 2012. február 23.-án, amelynek helyszíne a Budapest, VIII. kerület Mátyás tér, 17 órai kezdettel!

Arra kérjük vidéki barátainkat, roma közösségi-szervezeti vezetőket, hogy csatlakozzanak kezdeményezésünkhöz és saját településükön ugyan ebben az időpontban szervezzenek megemlékezést!

Budapest, 2012. 02. 09.

A szervezők: Bari Jutka, Békés Bence, Setét Jenő

Geréb Ágnes

2012 február 3-án tárgyalták Geréb Ágnes és bábatársainak ügyét másodfokon. Az ügyészség a tárgyaláson Geréb Ágnest illetően, a letöltendő fogházbüntetés végrehajtása mellett a foglalkozástól való eltiltás meghosszabbítását kérte. Ezen felül minden vádlott vonatkozásában indítványozta a bűnösség megállapítását, a másodrendű vádlottnál felfüggesztett szabadságvesztést, a többi vádlottnál szankció alkalmazását kérte. Geréb Ágnes és az ötödrendű vádlott védője, Pelle Andrea korábban és a tárgyalás napján is újabb bizonyítási indítványt terjesztett be, az egyes ügyek vonatkozásában pedig további külföldi szakértők meghallgatását indítványozta. A védelem által benyújtott bizonyítási indítványt a bíróság elutasította.

Ezért az  Igazságot Geréb Ágnesnek Mozgalom úgy döntött, újra az utcára vonul, hogy hangot adjon a véleményének.

2012 február 10-én kb. 11 órakor a Markó utca 16 szám előtt nyilvános sajtótájékoztatót és demonstrációt tartanak. 10 órától gyülekeznek és a Honvéd tér felé terjeszkednek, illetve a Nagy Ignác utca irányába.

A tárgyalás 9 órakor kezdődik, hogy mikor lesz vége ezt nem lehet tudni. A tárgyalás befejeztével lesz a sajtótájékoztató a szabad ég alatt.

Erre az alkalomra meghívták Elizabeth Prochaska emberjogi és diszkriminációs ügyek szakértőjét és Irene Walton bábaprofesszort akit Lesley Page ajánlott maga helyett.

Maga a program maximum fél óra, de a kezdés ideje bizonytalan, így nem tudni mikor lesz vége. Mindenesetre érdemes felöltözni alaposan és meleg italt pakolni, illetve bármit, ami jól esik a mínusz 20 fokban való várakozás alatt.

Ön nem csak politikus, az Országos Roma Önkormányzat, és a Lungo Drom elnöke, hanem a cigányság képviselője is. Az elmúlt években ezt gyakran elfelejtette.

Elfelejtette, mikor a Fővárosi Bíróság az Új Magyar Gárda főkapitányát és két társát az egyesülési joggal való visszaélés miatt emelt vád alól „bűncselekmény hiányában” felmentette.

Elfelejtette, mikor a Parlamentben a szélsőjobboldal „cigánybűnözésről” beszélt, mikor a gyöngyöspatai eseményekről kétértelműen nyilatkoztak, szegregált iskolákat alapítottak, és akkor is, mikor az ellenségeskedés gyilkosságokig fajult.

Némán hallgatott a negatív események kapcsán, azonban az Országgyűlés munkájával kapcsolatban sosem volt rest lelkesedni. „Nemtörődöm” politikáját olykor-olykor félbeszakította ugyan egy-egy buzdító, kormánypárti jelmondattal, de érdemi munkát sosem végzett.

Mint azt többször nyilatkozta: „emlékezete óta ilyen széleskörű társadalmi összefogás romaügyben nem volt”, legyen az a Roma Koordinációs Tanács megalakulása vagy a roma-stratégia megalkotása. „Európa példát vehetne rólunk”, hiszen „aki ma élni és dolgozni akar idehaza, annak minden lehetősége megvan erre” – hangoztatta.

Valóban példaértékű a cigányság helyzete Magyarországon: ezt mutatják a tömeges kivándorlások Kanadába, a munkanélküliség és a szélsőjobb támogatottságának növekedése is.

Ön, a felsorolt ügyek miatt sosem érezte szükségszerűnek, hogy levelet írjon az Európai Bizottság elnökének vagy bármely más szervezetnek. Orbán Viktor politikájának nemzetközi megítélése miatti aggodalmait viszont késlekedés nélkül eljuttatta José Manuel Barrosónak, az egész magyarországi roma társadalom nevében. Pozíciója fenntartásának érdekében róluk/rólunk nyilatkozott.

Mi, a ternype tagjai megkérjük Önt, hogy nevünkben politikai tartalmú nyilatkozatokat ne tegyen; továbbá az Országgyűlésben és nemzetközi szinten is a cigányság érdekeit képviselje. Az Országos Roma Önkormányzat elnökeként pedig, az önkormányzati vezetőkkel együtt tegyen meg mindent azért, hogy a jövőben a szociális problémákat ne erőszakos eszközökkel és rendészeti beavatkozásokkal kezeljék, és a cigányságot ne csak „leszakadt rétegként” emlegessék. Teremtsenek új munkahelyeket, lehetőségeket arra, hogy állításának megfelelően a romák (és nem romák) valóban meg tudjanak élni Magyarországon (jobb esetben ne csak 47 ezer forintból).

Üdvözlettel:

ternYpe-Magyarország

A ternYpe küldetése: egyének és ifjúsági szervezetek hálózata vagyunk, mely  teret  enged  a fiataloknak, hogy önszerveződéssel, és valós részvétellel aktív állampolgárokká válhassanak. Hiszünk a közös törekvésekben, melyekkel bizalmat és kölcsönös tiszteletet teremthetünk roma és nem roma fiatalok között.

Geréb Ágnes szülés közben átölel egy kismamát

Megkezdődött dr. Geréb Ágnes és további négy bábatársa
ellen indult büntetőeljárás másodfokú tárgyalása a Fővárosi Ítélőtábla
előtt. A tárgyaláson a bábák védelmét ellátó ügyvédek két olyan hazai
orvos szakértő meghallgatását és bevonását indítványozták, akik az
eddigi szakértőkhöz képest az egyik ügy lényeges kérdéseiben eltérő,
szakmai álláspontot képviselnek. Az ügyvédek szerint ezért rendkívül
fontos, hogy az ügy lezárása helyett folytatódjon az eljárás és az új
bizonyítékok figyelembe vételével születhessen meg a jogerős ítélet az
ügyekben.

Mindemellett az ügyvédek ismételten indítványozták, hogy a Bíróság
hallgassa meg azokat a nemzetközi szakértőket is, akik – a hazai orvos
szakértőkkel ellentétben – nem csak a kórházi szülés, hanem az
otthonszülés vonatkozásában is kiemelkedő tudással és tapasztalattal
rendelkeznek. A szakértők között szerepel többek között a
szülész-neonatológus Marsden Wagner is, aki az Egészségügyi
Világszervezet Női- és Gyermekegészség Központjának volt 15 évig az
igazgatója. A világhírű orvosprofesszor mellett még másik két
nemzetközi szakember készített az ügyekben szakvéleményt, amelyeket az
elsőfokú bíróság teljesen figyelmen kívül hagyott, és elutasította a
tanúként való meghallgatásukat is.

A Bíróság az ügyvédek indítványát elutasította.

A Születésház Egyesület és az Igazságot Geréb Ágnesnek Mozgalom
ismételten felhívja a figyelmet arra a szomorú és igazságtalan
helyzetre, hogy a közel két évtizedes jogszabályi mulasztás miatt az
otthonszülések kísérésében kiemelkedő tapasztalattal és tudással bíró
bábák többsége jelenleg büntetőbíróság előtt áll. Bár az ügyek
kivizsgálása fontos szakmai és társadalmi érdek, a bábák
felelősségének kizárólag büntetőjogi rendszerben történő vizsgálata és
ezzel az otthonszülés kriminalizálása komoly emberi jogi problémákat
vet fel.

Andreas Dresen: Kilencedik mennyország című filmjéből

Ebben a hónapban két Bródy is tiszteletét teszi egy-egy beszélgetés erejéig az Európa Pontban. Február 28-án a nagy magyar novellista, drámaíró és publicista, Bródy Sándor unokája, Alexander Brody lesz az Európa Szalon sorozat vendége. A harmincas években született, többkötetes írót, könyvkiadót és szerkesztőt Nagy József újságíró kérdezi többek között arról, mivel tölti napjait, mit jelentenek számára ma, Magyarországon a külföldön, főleg Amerikában töltött évtizedek, illetve hogyan lett a világ legnagyobb reklámcége, a Young & Rubicam International és a Reklám Világszövetség elnöke.

Bródy Jánost február 29-én látja vendégül az EU információs és kulturális központja. A „hatvanas évek” sztárja, a hazai könnyűzene egyik legnagyobb alakja Alexander Brodyhoz hasonlóan a kortalanság megtestesítője. Nem számít, ki hány éves, az a lényeg, hogy ki mit érez.

Szülő nem érti meg gyermekét, s gyermek nem érti meg szülőjét. Talán sosem volt ekkora szakadék az egyes generációk között, köszönhetően a technika egyre gyorsabb ütemű fejlődésének. A hónap közepén az ismert pszichoterapeuta, Tari Annamária beszél arról, hogyan hidalható át ez a távolság.

A februári Lumiére Filmklubban pedig az idősebb generáció kerül reflektorfénybe. A Cannes-ban különdíjjal jutalmazott tabudöntögető Kilencedik mennyország című alkotás az időskori szerelemről, szenvedélyről, testi vonzódásról szól.

Az akció elindítója Tóth Imre Miklós, munkanélküli diósgyőri olvasztár, akihez polgármesterek is csatlakoztak többek között. A megmozduláshoz a „Munkát, kenyeret” menet című facebook oldalon is lehet csatlakozni, valamint innen lehet értesülni az eseményekről percről-percre.

Hólapátoló menet

„Indul a Menet! Reggel találkozunk „futártestvéreim”! Az üzenet, amit viszünk : Minden eszköz a kezetekben. Változást Magyarországon! Most, vagy mentek a fenébe! A családjukért aggódó emberek dühe sokáig nem fékezhető.” –írja első bejegyzésében az egyik szervező és alkalmi szerzőnk Komjáthi Imre.

A menetben eddig minden rendben volt, az állampolgárok, a civilek és ellenzéki politikusok is támogatták, ellátták, befogadták őket. Tegnap délután Mezőkövesdre érkezett a csapat, ahol már várta őket a fideszes államtitkár Tállai András, aki meglehetősen cinikus gesztussal hólapátolási munkát kínált, főnökét szajkózva mondván: ebben az országban mindenki dolgozhat, aki akar. A szemtanúk szerint szondát fújatott a fáradt gyaloglókkal, de ő maga nem fújt bele, pedig munkaideje volt, ha egyáltalán van neki olyan.

Többen is tudósítanak a facebook csoportban a menetről. Lovas Zoltán mai, legutóbbi bejegyzése szerint:

„Először még a tegnapi incidensről: 3 menetelő munkaszerződéssel lapátolt du 4-től éjfélig, mellettük mindig több menetelő szolidaritásból, ingyen… a hólapátolók ma reggelre ki tudták pihenni magukat.
Ma 9-kor 19 fő indult el a menet újabb szakaszára, a tegnapi ózdi erősítés mára kiállt, hazamentek. Nincsen hideg, a szél nem fúj, süt a nap. Pár embernek vízhólyagos a lába, volt aki kiszúrta a hólyagokat. Egy fő sántikált, ő most a kísérő kocsiban van. A menet elején és végén egy-egy rendőrautó halad. A hangulat jó, a tegnapi incidenset a résztvevők röhejesnek tartják. Megya azt mondta, hogy ugyanazokat a hibákat követik el most a hatalmasok, mint karácsony táján az éhségsztrájkolókkal szemben. Mezőkövedről kijövet a menetnek sokan integettek, mosolyogtak… nem volt semmilyen negatív megnyilvánulás.”

Az alaptörvény 2. cikk (2) bekezdése nem foglal egyértelműen állást a kisebbségi (az új alkotmány szóhasználatában: nemzetiségi) parlamenti képviselet tárgyában. Így szól: „A Magyarországon élő nemzetiségek részvételét az Országgyűlés munkájában sarkalatos törvény szabályozza.” Ez a megfogalmazás a tényleges képviseletet és a kvázi-képviselői jogállást egyaránt megengedi.

Tekintettel az etnokorrupcióra, azaz a hazai kisebbségi választásokon tapasztalt visszaélések töretlen gyakorlatára, korábban a tényleges kisebbségi képviselet alternatívájaként egyfajta kvázi-képviselői jogállás megteremtése és bevezetése mellett érveltem. Rámutattam arra, hogy egy szavazati jog nélküli, ám egyéb tekintetben (pl. juttatás, mentelmi jog, törvénykezdeményezési, felszólalási jog) a képviselőkhöz hasonló jogállású kisebbségi képviselő hatékonyan biztosíthatja a kisebbségi befolyást és érdekképviseletet a parlamentben – anélkül, hogy aggódnunk kellene amiatt, hogy a tizenhárom kisebbség képviseletében, visszaélésszerűen élve a kisebbségi többletjogokkal, többségi érdekeket képviselő álkisebbségi politikusok jutnának be a parlamentbe, jelentősen befolyásolva a választási eredményeket. (A 199 fős parlamentbe bekerülő 13 álkisebbségi képviselő alapvetően átrajzolhatná a választási eredményeket.)

Egyensúly (fotó: Romano Carrattieri)

Emellett hangsúlyoztam azt is, hogy a kisebbségi képviselők és jelöltek kisebbségi hovatartozását előíró szabály képviseletelméleti szempontból indokolatlan, hiszen a képviselet nem jelent egyebet a választópolgári közösség döntéshozatali jogának egy kisebb, operatívabb testület által történő gyakorlásánál. Így, választójogi szempontból szükségtelen a jelöltté válás jogának korlátozása, hiszen a képviselőnek nem feltétlenül kell rendelkeznie a képviseltek attribútumaival. Az autoreprezentáció semmilyen komolyabb képviseleti igénnyel fellépő testületben sem létező kívánalom. A dogmatikai indokon túlmenően a gyakorlat sem kívánja meg egy jelölt kizárását a választási eljárásból, ha megválasztásának indokait hitelesen és eredményesen tudja közvetíteni a választópolgárok irányába.

Az országgyűlési képviselők választásáról szóló 2011. évi CCIII. törvény

Az országgyűlési képviselők választásáról szóló 2011. évi CCIII. törvény 3. § alapján az országgyűlési képviselők száma 199; 106 képviselőt egyéni választókerületben, 93-at országos listán választanak meg. Az egyfordulós választáson a 12. § értelmében a magyarországi lakóhellyel rendelkező, a kisebbségi névjegyzékben nemzetiségi választópolgárként szereplő választópolgárok egy egyéni választókerületi jelöltre és nemzetiségük listájára, ennek hiányában egy pártlistára szavazhatnak. A 9. § alapján az országos nemzetiségi önkormányzatok állíthatnak. nemzetiségi listát, ehhez a névjegyzékben nemzetiségi választópolgárként szereplő választópolgárok legalább egy százalékának ajánlása, de legfeljebb ezerötszáz ajánlás szükséges. A nemzetiségi listán a névjegyzékben az adott nemzetiség tagjaként regisztrált választópolgár lehet jelölt, és legalább három jelöltnek kell szerepelnie a listán; több nemzetiség közös listaállítására nincs lehetőség. A törvény 16. §-a alapján az összes pártlistás szavazatot és a nemzetiségi listákra leadott szavazatokat össze kell adni, és el kell osztani kilencvenhárommal, majd az eredményt tovább kell osztani néggyel; és az így kapott hányados egész része lesz a kisebbségi képviseletet biztosító kedvezményes kvóta. (Ha egy adott nemzetiségi listára jutó szavazatok száma nagyobb, mint a kedvezményes kvóta, illetve egyenlő azzal, akkor az adott nemzetiségi lista kap egy kedvezményes mandátumot; egy nemzetiségi lista egy kedvezményes mandátumot kaphat; és az országos listán megszerezhető mandátumok számát csökkenteni kell a kiosztott kedvezményes mandátumok számával. Az e pontban leírt eljárás után megmaradt mandátumokat a mandátumszerzésre jogosult pártlisták között, valamint az olyan, kedvezményes mandátumot szerzett nemzetiségi listák között kell kiosztani, amelyek esetében a nemzetiségi listákra leadott szavazatok száma eléri a kedvezményes kvótához előírt szavazatszámot.)

A törvény rendelkezik arról az esetről is, amikor valamelyik nemzetiség nem kap elég támogatást: a 18. § értelmében a nemzetiségi listát állító, de azon mandátumot nem szerző nemzetiséget nemzetiségi szószóló – a nemzetiségi lista első helyén szereplő jelölt – képviseli az Országgyűlésben. A kézirat lezárásáig a szószóló jogállásáról sem a Házszabály, sem egyéb jogszabály nem rendelkezett.

A választójogi törvény tehát, sajnálatos módon, az általam dogmatikailag és politikailag is helyesebb nemzetiségi szószóló intézménye mellett bevezette a kedvezményes kisebbségi (nemzetiségi) mandátum intézményét is. Mégpedig oly módon, hogy – a fent kifejtettek értelmében ugyancsak helytelenül – a passzív és az aktív választójog szabályait azonosan állapította meg, azaz a nemzetiségi képviselőnek magának is a kisebbséghez tartozónak kell lennie.

Szembeszökő emellett a törvény azon hiányossága, hogy nem rendelkezik egyértelműen arról, hogy a választásokon csak magyar állampolgárok vehetnek részt, és ajánlást is csak ők tehetnek a jelöltekre. Az Alaptörvényből következik, hogy az országgyűlési választásokon csak magyar állampolgárok vehetnek részt, ezt azonban a jogalkotó nem írta bele a választási törvénybe. Ez önmagában csak kodifikációs slendriánság lenne, és nem okozna közjogi ellentmondást; az ajánlások esetében viszont már nem ilyen egyértelmű a helyzet. Nem világos ugyanis a jogszabályi alapja és garanciája annak, hogy csak a nemzetiségi névjegyzékben szereplő állampolgárok vehessenek részt a parlamenti képviselőjelölt-állításban. Tekintettel arra, hogy nemzetiségi listát az országos nemzetiségi önkormányzatok állíthatnak, ezek megválasztásában pedig – a jogszabály megfogalmazása szerint – magyar állampolgársággal nem rendelkezők is részt vehetnek, már önmagában igencsak visszás helyzet alakul ki. Sőt, olybá tűnik, hogy a parlamenti képviselőjelöltséghez szükséges, a névjegyzékben nemzetiségi választópolgárként szereplő választópolgárok legalább egy százalékának ajánlása, de legfeljebb ezerötszáz ajánlás esetében a százalékok az összes, magát nemzetiséghez tartozónak valló személy vonatkozásában állnak fenn, nem csak a magyar állampolgárok tekintetében. Vizsgáljuk meg az e szabályozás alapjául szolgáló további rendelkezéseket:

A nemzetiségek jogairól szóló 2011. évi CLXXIX. törvény

A választójog fontos, esetenként meglehetősen ellentmondásos részletszabályait az új kisebbségi törvény, a nemzetiségek jogairól szóló 2011. évi CLXXIX. törvény tartalmazza. Az 1. § alapján nemzetiség minden olyan – Magyarország területén legalább egy évszázada honos – népcsoport, amely az állam lakossága körében számszerű kisebbségben van, a lakosság többi részétől saját nyelve, kultúrája és hagyományai különböztetik meg, egyben olyan összetartozás-tudatról tesz bizonyságot, ami mindezek megőrzésére, a történelmileg kialakult közösség érdekeinek kifejezésére és védelmére irányul. Érdekes módon, a kisebbségi, nemzetiségi státusnak nem feltétele eszerint az állampolgárság. Például, a tartósan Magyarországon tartózkodó román vagy lengyel állampolgárok tehát a magyarországi román, illetve a lengyel nemzetiség tagjainak számítanak.

A választásokon – a törvény 53. §-a értelmében – választóként az vehet részt, aki szerepel a nemzetiségi névjegyzékben. A névjegyzékbe, kérelme alapján, fel kell venni azt, aki a helyi önkormányzati képviselők és polgármesterek választásán szavazati joggal rendelkezik, a törvényben meghatározott nemzetiséghez tartozik, és e nemzetiséghez tartozását a törvényben meghatározott tartalommal és a választási eljárásról szóló törvényben meghatározott eljárási rendben megvallja. Egy személy egyidejűleg csak egy nemzetiség névjegyzékében szerepelhet. (A választópolgár a lakóhelye szerinti településen vagy a választás kitűzését megelőző harmincadik napig bejelentett tartózkodási helye szerinti településen szerepelhet a nemzetiségi névjegyzékben.) Az 54. § alapján a választáson a nemzetiségi névjegyzékbe vett azon választópolgár választható, aki a helyi önkormányzati képviselők és polgármesterek választásán választható, továbbá nyilatkozatot tesz arról, hogy az adott nemzetiség képviseletét vállalja, és a választást megelőző tíz évben általános vagy időközi nemzetiségi önkormányzati választás során nem volt más nemzetiség önkormányzatának jelöltje, valamint a nemzetiségi közösség nyelvét beszéli, kultúráját és hagyományait ismeri. (A törvény 22. § (1) alapján a roma és az örmény nemzetiség esetében a magyar nyelv ugyancsak elismert mint nemzetiségi használatú nyelv.) Megítélésem szerint a jogalkotó – ismét hibásan, és dogmatikailag indokolatlanul – a passzív választójog gyakorlásának egyrészt feltételéül szabja a nemzetiséghez tartozást, másrészt az aktív választójognál szigorúbb feltételekhez köti annak gyakorlását. Szólhatnak ugyan érvek amellett, hogy a kisebbségi képviselet korlátozásának arányos korlátozása az, hogy egy jelölt egyszerre csak egy nemzetiség képviseletében induljon – bár személy szerint nem vagyok meggyőződve ezen érvek helytállóságáról –, azonban a többes identitás (a törvényben is deklarált) elismerésének elvével ellentétes a tízéves kizárási idő.

Különbség (fotó: Romano Carrattieri)

Problematikusnak találom továbbá azt is, hogy a nyelv és a hagyományok ismeretét csak a jelölttől kívánja meg a törvény, a szavazóktól nem. Ahogy fent kifejtettem, a passzív választójognak a nemzetiségi hovatartozás tekintetében megvalósuló korlátozását indokolatlannak tartom, amellett, hogy elégtelennek ítélem az etnokorrupció kiküszöbölésére elsősorban, illetve kizárólag alkalmas aktív választójog-gyakorlás tartalmi feltételei meghatározásának garanciáit – véleményem szerint a helyes út a nemzetiségi jogok gyakorlása feltételeinek, valamint e tekintetben a nemzeti hovatartozás kritériumainak meghatározása lett volna.

A legnagyobb, említett hiányossága azonban az a törvénynek, hogy nem rögzíti, hogy nem magyar állampolgárok részt vehetnek-e névjegyzékben: szavazhatnak, illetve ajánlásokat tehetnek-e. (Például, az alaptörvény XXIII. cikke alapján ugyanis az Európai Unió más tagállamának magyarországi lakóhellyel rendelkező minden nagykorú állampolgárának joga van ahhoz, hogy a helyi önkormányzati képviselők és polgármesterek, valamint az európai parlamenti képviselők választásán választó és választható legyen.)

Tekintettel arra, hogy a parlamenti választáson az országos nemzetiségi önkormányzatok állíthatnak listát, fontos a törvénynek a nemzetiségi önkormányzati választásokra vonatkozó szabályait is megvizsgálni. Az 58–63. §-ok értelmében a választásokon nemzetiségi szervezetek állíthatnak jelöltet. (Két vagy több nemzetiségi szervezet közös jelöltet is állíthat.) A települési nemzetiségi önkormányzati képviselő jelöléséhez a nemzetiségi névjegyzékben a választás kitűzésének napján szereplő választópolgárok öt százalékának, de legalább öt választópolgárnak az ajánlása szükséges. Egy választópolgár egy jelöltet ajánlhat. Megint csak fontos megjegyezni: a törvény nem rögzíti, hogy csak állampolgárokra terjed-e ki ez a jog.

A területi nemzetiségi önkormányzati képviselők választásán az a nemzetiségi szervezet állíthat listát, amely a fővárosban, megyében kitűzött települési nemzetiségi önkormányzati képviselők választásain legalább a választások tíz százalékában önállóan jelöltet állított, és amely a választópolgárok legalább két százalékának ajánlását összegyűjtötte. Az országos nemzetiségi önkormányzati képviselők választásán az a nemzetiségi szervezet állíthat listát, amely a települési nemzetiségi önkormányzati képviselők választásain legalább a választások tíz százalékában önállóan jelöltet állított, és amely a választópolgárok legalább két százalékának ajánlását összegyűjtötte. Kitűzött települési nemzetiségi önkormányzati választás hiányában bármely nemzetiségi szervezet állíthat listát. Két vagy több nemzetiségi szervezet közös egyéni jelöltekkel – ugyanazon szervezetek részvételével – közös listát állíthat; de egy nemzetiségi szervezet egy választókerületben csak egy – önálló vagy közös – lista állításában vehet részt, és egy listán legfeljebb háromszor annyi jelölt szerepelhet, mint a megválasztható képviselők száma. Egy nemzetiségi szervezet csak egy nemzetiséget képviselhet, és egy személy csak egy települési, egy területi és egy országos önkormányzati jelölést fogadhat el.[1]

Az új kisebbségi törvény emellett bevezeti a képviselői méltatlanság intézményét – érdekes módon, ezt a kézirat lezárásakor sem az országgyűlési, sem a többségi önkormányzati választások szabályait megállapító jogszabályok nem ismerik, tehát úgy tűnhet, mintha csak a nemzetiségi képviselőkkel szemben lenne indokolt effajta óvintézkedéseket bevezetni.[2]

Az új kisebbségi törvény meghökkentő kodifikációs megoldása az, hogy amíg korábban több alkalommal is definiálja a nemzetiségeket és a nemzetiségi egyéni és közösségi joggyakorlás feltételeit – és e tekintetben az 1993-as kisebbségi törvény azon eredeti, a 2005-ös módosítással megváltoztatott felfogását követi, amely szerint a kisebbségi jogok gyakorlásának nem feltétele a magyar állampolgárság. Ehhez képest az új sarkalatos törvény 174., az átmeneti rendelkezéseket követő módosító szabályokról szóló paragrafusában a helyi önkormányzati képviselők és polgármesterek választásáról szóló 2010. évi L. törvény módosításában rögzíti azt az igen lényeges szabályt, miszerint a passzív választójog gyakorlására csak magyar állampolgárok jogosultak: „A polgármester-választáson és a települési önkormányzat képviselő-testületek tagjainak választásán nemzetiségi jelöltnek minősül a nemzetiségek jogairól szóló törvény szerinti nemzetiségi szervezet jelöltje – vagy több, azonos nemzetiséget képviselő nemzetiségi szervezet által állított közös jelölt – amennyiben a település nemzetiségi névjegyzékében szerepel, magyar állampolgár, továbbá nyilatkozatot tesz arról, hogy a nemzetiség képviseletét vállalja, a legutóbbi két választáson nem volt más nemzetiség önkormányzatának jelöltje, a legutóbbi két polgármester-választáson vagy települési önkormányzat képviselő-testülete tagjainak választásán nem indult más nemzetiség jelöltjeként, továbbá a nemzetiségi közösség nyelvét beszéli, kultúráját és hagyományait ismeri.”

Záró megjegyzések

A nemzeti, etnikai kisebbségek parlamenti képviseletének kérdését a jogalkotó – annak ellenére, hogy az alaptörvény egy dogmatikailag, valamint várható politikai következményeit tekintve is tisztább szabályozást sejtetett, illetve engedett volna meg – megítélésem szerint elhibázott módon oldotta meg. Véleményem szerint a hazai társadalmi és közjogi környezetben szükségtelen a tényleges, preferenciális mandátumszerzés mellett biztosított kisebbségi parlamenti képviselet: elegendő lett volna az „országgyűlés munkájába bekapcsolódó”, szavazati joggal nem rendelkező – a nemzetiségi szószóló intézményével be is vezetett – kvázi-képviselői jogállás. Ráadásul az új rendszer sem zárja ki az etnokorrupció lehetőségét, viszont a tükörképviselet elvét követve indokolatlanul korlátozza a passzív választójogot. Megállapítható tehát, hogy sajnálatos módon sem az alaptörvény, sem az új kisebbségi törvény nem finomította a 2012 előtti szabályozás inkoherens, a visszaélések melegágyául szolgáló fogalom-meghatározásait és jogintézményeit.

A szerző tudományos főmunkatárs, osztályvezető (MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Jogtudományi Intézete) és egyetemi docens (ELTE BTK)

Az írás egy Drinóczi Tímea és Jakab András által szerkesztett, az alkotmányozásról szóló, hamarosan megjelenő kötetbe készült hosszabb tanulmány vázlata

A Nemzeti Sport honlapján szerda este természetesen a Barca-meccs eredménye került ki top storynak, az egyiptomi tragédia meg alá, kicsibe, amellé pedig valami baromi fontos paksi focihír – nehogy már a sporitársak kedve elmenjen a fogadástól… Másnap főleg arról olvashattunk, hogy a rendőrség és a katonaság nem végezte a dolgát, a kairói szurkolók fel vannak háborodva, tüntetnek. A nol.hu sportrovata is csak arról számolt be, hogy Európa 650 futballcsapatának adósságállománya összesen 8,4 milliárd euró (bagatell), az egyiptomi híreket száműzték a Külföld rovatba.

Szemünk világa

Ám nem csak a futballal akad probléma, hanem szinte az összes sporttal, az egész sportvilággal. Nem, nem arra gondolok, hogy professzionalizálódott, hogy a piacgazdaság, a show biznisz szerves része lett, abnormális fizetésekkel. S ami miatt sokan kritizálják: hogy kiveszett belőle az olimpiai eszme, a nemes versengés ideája, a fair play (Schmitt Pál országában ma erről beszélni eleve ízléstelenség). Hanem, hogy úgy elkurvult az egész, hogy csak no. Ma számtalan helyen a szélsőséges eszmék és a bűnözés melegágya, miközben a sportmunkások arra hivatkoznak, hogy jobb, ha a gyerek focizik, mint ha drogozna. Vagyis jobb, ha megtanul gyűlölni – bárkit, az ellenfelet, de különösen a más etnikumúakat és fajúakat -, az emberkereskedelem részévé válik, zavaros üzleti ügyekre használják ki, állami támogatások lenyúlására. És ez lenne a példa az ifjú generációk előtt, hogyan is kell ki- és felemelkedni, munka nélkül sportkocsit hajkurászni. Persze, mondhatjuk, hogy a többség nem ilyen, ott van Messi, a zseni, ez a szerény ember – csakhogy vele szemben például ott áll a komplett magyar foci, Dzsudzsákostul, aki végül is, áttételesen, orosz közpénzekből, leprivatizált közvagyonból jut hozzá pár milliárdhoz, miközben alig játszik. Oké, ezért nem ő a hibás, hanem az orosz oligarchák, akik az orosz népet és a természeti kincseket fosztogatják. Közünk hozzá?

Aztán ott van Orbán Viktor fia, már az is hír, ha az NB II-ben csereként pályára lépett és becsúszással szerelt. Ajaj, jó úton vagyunk: amíg apuka mindenkit és mindent felrúg, amit ér, addig a sajtó lohol a töretlen karrier előtt álló Orbán Gáspár után. Húsz éves, és már NB II-es! Szegény Ronaldo (a brazil) – még 18 évesen is csak világbajnoki címig vitte… Mérget vehetünk rá: amíg Gáspár bajnoki címet nem szerez, addig a magyar foci élni fog, ha beledöglik is.

Sesum sajkacsában ünnepel

Magyarországon már a filozófusbűnözést is feltalálták (meg másféle előjelű bűnözést is, mert úgy egyszerűbb), de sport(oló)bűnözésről még sose hallottunk. A viszkis rabló se hokisként ment a bankba, világos. A sportfogadás is a szerencsejátékok körébe tartozik, mit lehet tenni, ha focistáink többet bundáznak, mint ahányszor a kapuba találnak? A klubok tulajdonviszonyai átláthatatlanok, néha jön az állam, megmenti őket, arról meg sosem hallottunk, hogy adóellenőr a szponzorok papírjait vizsgálta volna – ha foci (ha sport): mindent mehet. Tiszta posztmodern. Exterritórium. Más világ, más szabályok – és most nem emlegetjük a sportolók és vezetőik diplomaszerzési módszereit. Azt sem, hogy miközben éppen az egészséges életmód úttörőiként állítják őket elibünk (sportolj te is, egyél joghurtot), addig  harmincöt éves korukra egy részük kész roncs, és már addig is többet költött rájuk az egészségügy, mint a fél Dunántúlra. Oké, van ott valami külön biztosítás, de fejemet teszem rá, hogy rendesen jut erre a közpénzekből is. És valahogy rájuk mindig van idő, hogy megoperálják őket azonmód.

És ez még mind semmi. Hét év alatt, háromszor írtam cikket a sportkommentátorokról, de egyiket sem sikerült közölni. Volt, amelyik – meglehet –, rossz is volt, de akadt, amelyiket az adott lap sportszerkesztősége kaszálta el, mondván, nem értek hozzá. Nem értek ahhoz, hogy megítéljem, hogy a válogatott mérkőzések során a legtöbb kommentátor elfogult saját nemzete iránt, szidja a bírókat és az ellenfelet, a másik szurkolóinak brutalitásáról értekezik. Utóbbiról gyakran joggal. De inkább állítanám, hogy a nacionalista és rasszista eszmék terjesztésében jeleskednek ők is a szurkolókkal együtt (persze nem csak a magyarokra gondolok), a másik alázásában, lenézésében. E területenkívüliséget élvező világ részesei ők is, mert a sportkommentátoroknak semmi közük az újságíráshoz, ám íme, most majd közpénzen terjeszthetik a baromságot (gyűlöletkeltésnek még nem mérném itt nevezni ) az m1-en is, mely megvette a Forma 1 mellett a foci EB és az olimpia közvetítési jogait is. Aztán majd lehet izgulni, hogy szív a magyar különítmény, mint 2008-ban Pekingben, de erre is lesz majd magyarázat: Brüsszel, globális pénzpiacok, a ballib sajtó, a szlovák rendszámok, a tészta és az eső. Aztán meg csodálkozunk, hogy a szurkolók felháborodnak és szétverik a metrót minden Fradi-Újpest meccs előtt és után, hisz sikerélmény sehol. Vagy felgyújtják a horvát rendszámú autókat a szerb huligánok, mint nemrég Újvidéken, és saját játékosuk szemét verik ki, mint a szerb kézilabdázóét, Šešumét, aki szegény már Veszprémben is megjárta. Aztán a szerb válogatott tagjai meg sajkacsában ünnepelnek – ilyen, paraszti viseletből eredő katonai sapkát hordtak a csetnikek és Ratko Mladić is.

Évszázadok óta vitatkoznak azon, büntetni kell-e a prostitúciót, kerékbe kell-e törni a drogosokat, dologházba zárni a hajléktalanokat, a szegényeket, be kell-e tiltatni az alkoholt. Szó se róla, társadalmi problémák ezek, s olykor jó vagy épp rossz megoldások születnek. De vita, az van. Ám a sport szent és sérthetetlen, hisz az az egészségünket szolgálja. Hmm, a rekreáció, az talán igen, meg a napi séta és friss levegő, meg az ilyen-olyan étkezés. De a sport ma miben nyújt példát? A csalásban, lopásban, hazudásban, a menedzserek striciskedésében, a kommentátorok elfogultságában, a nacionalizmusban, rasszizmusban, gyűlölködésben, a szurkolók utcai harcában és a gyilkolászásban, mint kedd este.

De még véletlenül sem merül fel, hogy ezt a sportvilágot, a profit, évtizedekre jegelni kéne, mert ennyit az egész nem ér.

Egy új bátor keretlegény maszkban (fotó: Harkai Péter)

Újdonsággal nem szolgált ez az un. „antifasiszta” tüntetés sem (persze hol vannak itt fasiszták, no meg antik?), a mi keretlegény-fazonú, szedett-vedett újhungarista műnyilasainkat kikérnék maguknak Mussolini egykori feketeingesei, a „Mein Führer” milliókat iparilag zökkenőmentesen elgázosító, jó keresztény, mintacsaládapa, SS egyenruhás logisztikai menedzsereiről nem is beszélve), legfeljebb a Készenléti Rendőrség szakaszainak mérgezett egerekhez hasonlatos, a nemzeti fülkeforradalom után rendszeresített mozgáskoreográfiája hatott újnak. „Dupla! Dupla!” – adták tovább egymásnak az állig felfegyverzett, kettes sorokba fejlődő robotzsaruk, akiknek merev tekintete, szögletes mozgása olybá hatott, mintha alig egy órával korábban reaktiválták volna őket a szolgálati hibernációból. (Hol vannak már a 2006-os „események” primitív improvizációs technikái: a „sün-sün”, a szemkilövés, a B-kategóriás Csapajev-filmekből rosszul lekoppintott lovasroham, etc.) Különösen a lány és/vagy asszony (merthogy néhányan ők is vannak) rendőr-terminátorok szeme tükrözte vissza a helyzetre (aminek pro és kontra valamennyien foglyai vagyunk) jellemző sivár kilátástalanságot. Ennek megfelelően ide-oda cikázva rohamozták megszállottan a semmit. Az sem zavarta őket ebben, hogy tőlük karnyújtásnyira, a (Nemzeti?) Balett Intézet előtt nyilvános alaki bemutatót tartottak az Új Magyar Gárda kétszakasznyi, keret alakzatba tömörült, fekete egyenruhás legényei és leányai. Természetesen szigorúan csak a „Szebb Jövőért”. (Meg nem erősített értesüléseink szerint a (régi) újgárdisták másnap tömött, de rendezett sorokban /„dupla!, dupla!/ vehették át személyesen Dörner igazgatótól /megszólítása: György testvér( kedvezményes nemzetiszocialista-brigádbérleteiket.)

Itt senkinek nincs félnivalója (fotó: Harkai Péter)

Ahogy az egyik készséges, fiatal rendőrtiszttől megtudtuk, a demokrácia azt jelenti, hogy „mindenki azért tüntet, amiért csak akar” meg azt is, hogy „itt nincs senkinek senkitől félnivalója”. Bibó után szabadon beláttuk, itt tényleg mindenki demokrata (hiszen itt van, tehát nem fél), még alighanem azok is, akik a farsangra való tekintettel félelemkeltésre megtévesztően alkalmas egyenruhát öltöttek magukra. Csak az volt furcsa, hogy a kordonon belül beszédeket hallgató demokrata közönség, ahogy a szónokok is, mintha mégiscsak egy kicsit megijedtek volna. Mivel, hogy a rendőrök közelről nézték a gárdisták demokratikus alakizgatását, surranós helyben-járását. Csak mosolygott a fiatal törzszászlós, amikor egyik tanult kollégám előhozakodott azzal, hogy tulajdonképpen, izé, a jobbra-, balraátozó, a derék fülkeforradalmároktól (akinek vezetői hajdan Bibó-kollégisták voltak, így értelemszerűen vérükben van a demokrácia) is kicsinyt jobbra álló alakulatot miért nem oszlatják föl, kérik el igazolványaikat, és jelentik föl őket, amiért is a jogszabályi előírásokra fittyet hányva militáns alakzatban parádéznak. „Toporognak, mert fáznak, miért, önök nem?” – válaszolta a joviális rohamtiszt, aztán kiadta a parancsot övéinek a „duplára”, ami aztán szájról-szájra terjedt köztük, akár a népmese. „Ha formális is, félnáci is, mégiscsak jogállam ez!” – mondta erre a barátom, aki egy magyarul kitűnően beszélő horvát rádiós újságíró, és nem nagyon érti, ami nálunk van. Mármint, hogy ilyen barátian el lehet beszélgetni vezető rohamrendőrökkel. (Mesélt viszont egy zágrábi viccet, amiért előre is elnézést kért: „Miért nem megy a MOL-vezér Hernádi Zsolt mostanában Horvátországba? Mert INA-ba szállt a bátorsága.”)

Antifasiszta "csőcselék" (fotó: Harkai Péter)

A fekete kapucnis „betyárok” ügyesebbek voltak, így aztán ők a kordonon belülről mocskos zsidózhatták, hazaárulózhatták az Új Színház szebb jövőjében erősen kételkedő publikumot. Egy hosszú vágókép erejéig a pesti aszfalton vitézkedhettek a pusztai radikálisok, aztán a rendőrök – akiket addig sikerült megtéveszteniük azzal, hogy összecsukható karikás ostoraikat a farzsebükbe rejtették – szimplán kivezették őket, miközben az antifasiszták hangosan skandálták: „nácik haza!”. Az osztályharcba edződött antifasisztát úgy lehet megkülönböztetni a sima, gyalogos demokratáktól, hogy vörös (legalábbis fakó piros) zászlót lenget, amiről Che Guevara meggyűrődött poszter arca reklámozza a forradalmat, ezt az erősen lejárt szavatosságú, exportcikket, amelyet nálunk főleg kőbányai kínai raktárak mélyén rejtegetnek. Alágyújtóshangú szónoklatokban – szokás szerint – nem volt hiány. Mindazonáltal a tüntetést szervező honi partizánszövetség, akarom mondani magyar ellenállók és antifasiszták (MEASZ) elnöke, Hanti Vilmos mondta ki a tutit: fejétől bűzlik a Dö(r)ner-kebab. Vagyis, hogy képzavaros fejtegetésünket tovább görgessük, a Tarlós nevű nácibarát budapesti főpolgármestertől, aki nem csak Hanti szerint Orbán és Semjén ótvaros csicskája ez ügyben. Amúgy ez a kollaboráns várostechnokratából (ajánlom a szabaddemokraták és demokratikus koalíciósok szíves emlékezetébe egykori elvtársukat) anno az SZDSZ csinált kerületi polgármestert, a demokrácia nagyobb dicsőségére. Itt lenne már az ideje, hogy a fővárosi önkormányzat a nemzeti együttműködés jegyében Rákóczi utat Damaszkuszi úttá keresztelje át.

A tüntetés másnapján a színház új vezetője megtartotta első, a tudósítások szerint zökkenőmentes és jó hangulatú társulati ülését, ahol Dö(r)ner igazgató bemutatta a Vadonatúj Színházba villámigazolt színészeket. A zsöllye-híradó úgy értesült, hogy a nemzetépítő kultúrharc jegyében bemutatásra kerülő fajmagyar darabok mellett hamarosan színpadra adaptálják az Oscar-díjas magyar filmet, a Mephistot is. A világhírű filmrendező, Szabó István még nem mondott igent a felkérésre, információink szerint erről még az ügynökmúltja kirobbanásakor őt keblükre ölelő baloldali demokratákkal egyeztet.

Borbély Szilárd Jonathan Swift nyomdokán haladva azzal a szerény javaslattal él, hogy vezessük be, illetve legalizáljuk ismét a rabszolgaságot. A sok munka- és tulajdon nélküli ember egyik felét adjuk oda a másiknak: egyiknek tulajdona, másiknak munkája lészen, s helyreáll az egyensúly.

Mindenkinek melegen javaslom a cikk elolvasását, mert remek, okos, körültekintő.  Tényleg nagyon jó írás.

De nem állhatom meg, hogy világgá ne kürtöljem az örömhírt: íme, meg is valósult, vagy legalábbis megvalósulóban a nagy terv.

Hiszen már most százezreket és milliókat adnak s vesznek az emberhús-piacon, nem annyira étkezési, mint inkább használati célra, máris az eredetileg elképzeltnél sokkal többrétűen valósítva meg a célt, amelyet Borbély Szilárd kitűnő fejtegetése elénk tárt. Nem csak a tulajdon és a munka, de az élő játékszerek és eszközök piaca is forr, sistereg.

És jól is van ez így.

Ugye, a világ nagyobb felén olyan emberek milliói élnek, akik egyáltalán semmi használhatót nem tudnak termelni, létrehozni önmagukon, illetve a szaporulatukon kívül. A világ kisebbik felén meg olyanok, akik az általuk megtermelt javakat felhasználni, a megkeresett jövedelmet elkölteni képtelenek.

Nos: már bontakozik is a megoldás.

Szex rabszolga "koncentrációs tábor", avagy elrabolt nőkkel "üzemelő" japán katonai bordély volt itt a második világháború alatt (Dongbao Xinglu)

A prostitúció és marketingje, a pornográfia, valamint beszállítója, az emberkereskedelem már ma elvégzi annak a gigantikus feladatnak a dandárját, amelyet Borbély Szilárd Szerény javaslata felvázolt. Szokott sírni a szánk (az enyém is, bevallom), hogy milyen kockázatos, veszélyes foglalatosság a prostitúció, hogy a prostituáltak halálozási rátája többtucatszorosan (!!!) fölülmúlja a normál populációét, hogy a prostituáltak átlagosan nagyon fiatalon halnak meg, hogy súlyos fizikai és pszichológiai károkat szenvednek, hogy a prostitúció a legveszélyesebbnek tekintett foglalkozásoknál is sokszorosan nagyobb halálozási kockázatot jelent… És? Hát épp ez a dolog értelme! Hát hová tennénk azt a rengeteg embert? (Többségük nő.) Meg akarjuk várni, hogy megöregedjenek? Hogy ránk öregedjenek – hogy úgy mondjam?

Na ugye. Legalizáljuk a rabszolgaságot. Igaza van Borbély Szilárdnak: „A tőzsdei emberkereskedelem bevezetésében komoly kitörési lehetőség sejthető, és az államok számára jelentős bevételt eredményezhetne„, azzal a kiegészítéssel, hogy már most is. Már most is itt zsizseg kezünkben a kitörés, és már most is óriási bevételek ütik az államok markát.

Az amszterdami Nyiregyhazautca nevet viselő ablaksoron ácsorgó magyar nők és lányok a legalizált szexpiacon napi 150 eurót fizetnek az ablak bérléséért legális, bejelentett, az államnak tisztességgel adózó hollandus állampolgároknak. Ugyanők havi 1500 euróért bérelnek lakást, általában többen egyet, olyan is van, hogy hatan – vagyis a törvénytisztelő, adózó holland lakástulajdonos akár 9000 euró után is adózhat nagyon törvénytisztelően, az ugyancsak el nem hanyagolhatóan törvénytisztelő holland államnak. A magyar (igen sok esetben fiatalkorú, vagy a 18-at épp csak hogy elért) nő hetente hét nap, naponta minimum 8 órát, de jobbára tízet, tizenkettőt – khm – dolgozik, illetve áll-ül az ablakban, tehát ahhoz, hogy ott lehessen nap mint nap, lakással együtt 6000 eurót tejel bérleti díj gyanánt havonta. Máris teljesített valamit. Hát hol tudott volna ekkora adóképes jövedelmet termelni bárkinek is másutt?

Ehhez a 6000 euróhoz napi 5 pornón ajzott világpolgárt elégít ki, s majd csak ez után jön a többi jövedelem, amelyet azért kell előállítania, hogy egyáltalán ki- meg visszautazhasson, hogy ehessen (nem sokat, mert nem kell meghízni), hogy tarthassa a (nem, nem létező!) stricijét, annak szervezett bűnbandáját, kenhessék miből a rendőröket itt is, meg ott is, a hamis személyi papírokra is kell valamennyi, mert tényleg nem mindenki múlt még el 18 (na, hát a fiatalnak van a nagyobb keletje, és kész) – meg az emberkereskedők, meg a gyerek, meg a család, meg az adósság… Most mondja valaki, hogy a Nyiregyhazautca magyar prostituáltja értelem és cél nélkül tengeti napjait.

Ugyanakkor szerintem merő képmutatás a nő kereseteként feltüntetni a bevételt, amelyet tulajdonosainak kitermel. Persze, eszik belőle meg öltözködik, lakkozza a körmét és drogot vásárol, de ezek mind a használat költségei. Nekünk, szabadoknak az efféle kiadások a magánszféránk részét képezik, az ő esetében azonban mint olaj a fogaskeréken, mint benzin a tankban: működési költség. És ne fárasszuk már magunkat annak bizonygatásával, hogy a prostitúciót választotta, ő maga akarta magának, mert szereti a könnyen szerzett pénzt, meg mert olyan szexmániás. Hát mi közül választott volna, kérem? Ellenkezőleg! Örülhet, mert ki lett választva, hasznot hajt, értelme van az életének. Másnak még ennyi sem jut ám!

Legyen, igen, legyen nálunk is legális (úgyis az!), adózzanak a stricik, mint finom közvetítő-vállalkozók, adózzanak a bordélytulajdonosok, emberkereskedők, hústőzsde-cápák, s adózzanak az apák s anyák, kik már csecsemőkorban jó pénzért eladják gyermeküket a bordély-óvodába, ahol tisztes tulajdonosok megfelelő előképzést nyújtva, különösebb faxnik nélkül biztosítják számukra a nekik rendelt jövőt. Be kell látnunk, hogy a szépség- és pornóipar mostani igyekezete kellő számú elő-felkészített prepubertás-korú alany begyűjtésére kisipari gányolás ahhoz képest, amit egy legalizált csecsemőkereskedelem és -kiképzés jelenthetne az ígéretesen fejlődő rabszolgapiac kielégítésére.

Ki van ez próbálva: így megy az élen járó Indiában, Thaiföldön és sok helyen másutt is. Ne finnyázzunk: legalizáljunk.

Szavazz rá!

Február 2-3-4-én láthatja a közönség első alkalommal a 2012-ben tíz éves Tünet Együttes Voks című fizikai színházi bemutatóját a Trafó Kortárs Művészetek Házában. A két hónapos próbafolyamat során a társulat régi és új alkotótársakkal dolgozott együtt. Peer Krisztián, a Tünet Együttes névadó dramaturgja a darab szövegét állította össze, Márkos Albert pedig ismét zeneszerzőként jegyzi a produkciót, a felvételek során erre az alkalomra, sokoldalú zenészekből összeállt zenekar működött közre, a produkció végén pedig Krzysztof Pendereczki Gyászzene Hirosima áldozatainak emlékére című zeneműve is elhangzik. A társulat 2011 nyarán meghallgatást tartott, ennek során találták meg az előadás fiatal táncosait, az Izraelből érkezett Ayelet Yekutielt, Bordás Emilt, és Egyed Beát. Furulyás Dóra a társulat ösztöndíjasa volt, vele már Az élet értelme című előadásban is találkozhatott a közönség, Szász Dániel pedig a Tünet Együttes alapító tagja. Korai Zsolt médiaművész segítségével találták ki azt az interaktív technológiát, amelynek segítségével az előadás nézői lesznek annak igazi rendezői.

A forrásszövegek felkutatásában Gáti István segített, és több történésszel konzultáltak a munka során. A szövegeket Bánki Gergely és Kertész Péter színművészek tolmácsolásában hallhatja majd a közönség.

A társulat honlapján blogot hoztak létre az előadás számára, amelyen folyamatosan nyomon követhető, mi történik a háttérben: fotógalériákat, videókat nézhetnek, bejegyzéseket olvashatnak a közreműködőktől. A munkafolyamat során két alkalommal nyílt próbát is tartott a társulat a Tünet Stúdióban. A Trafó stábja is forgatott náluk. A Bonbonetti 19 200 darab rágógumival segítette az előadás létrejöttét, esténként akár több ezer színes golyócska is boríthatja majd a színpadot.

A Tünet Együttes Voks című előadása 2012. február 2-3-4-én (csütörtök-péntek-szombat) 20 órakor tekinthető meg a Trafó Kortárs Művészetek Házában (Bp. IX. Liliom u. 41.) , a 3-i előadás után Králl Csaba tánckritikus, szakíró beszélget Szabó Rékával.

KREA plakát

A KREA harmadéves enteriőrtervező hallgatóinak tervezési feladata az előző félévben egy olyan etno étterem volt, amelyet egy adott népcsoport gasztronómiája, népművészete, építészete, bútor-, és tárgykultúrája, életmódja, művészete inspirál. A hideg és melegkonyhával működő étterem és kávézó jellegének a hallgatók francia, török, skandináv, japán, orosz, andalúz és indiai nemzetiségek közül választottak. A leendő enteriőrtervezőknek a tervezéshez először meg kellett ismerniük az adott kultúra múltját és jelenét, ehhez gyűjtést végeztek az adott népcsoport népművészeti kincseiből, valamint feltérképezték a kortárs munkákat, melyeknek bizonyos elemeit (kiegészítőtárgyakat, bútorokat, kortárs művészeti alkotásokat) átemelték a saját tervezésű tereikbe.

A Kreás tervezőgrafikusok a belsőépítészeti tervek elkészülte után kapcsolódtak be a közös munkába, és ezek alapján alkották meg a vendéglátóhely logóját, étlapját, itallapját, weboldalát és a kisarculatát (névjegy, e-mail fejléc, levélpapír, boríték). A Szatyor bár emeleti galériáján összesen hét enteriőrtervező-grafikus páros közös munkájából egy válogatás kerül kiállításra, melyeket a szórakozóhely nyitvatartási idejében lehet megtekinteni.

Megnyitó: Péntek, 2012. február 3. 19:00

Megnyitja: Szegő Gábor és Gáti Anna a Willbe design enteriőrtervezői, KREA oktatók

Megtekinthető: 2012. február 1-13 között a Szatyor bár nyitvatartási idejében.

Hétfő-péntek: 12:00-01:00 szombat-vasárnap: 14:00-01:00

Szatyor bár & galéria

XI. Budapest, Bartók B. út 36.

Míg itthon egyre több gyűlöletcsoport grasszál és csak nő a szélsőjobboldali tábor, azt gondolnánk, hogy legalább a nagybetűs Nyugaton jobb a helyzet. Az osztrák politikai szcéna azonban már bizonyította, hogy ez sajnos nem így van, pláne nem bálszezonban.

Fekvő rend

Emellett érdekes, hogy az esemény nemcsak, hogy zöld utat kap a város – és az ország – vezetőitől, hanem 43 éve őrzi magának az előkelő Hofburg helyszínt. Talán idén utoljára. Az UNESCO osztrák bizottsága két hete törölte ugyanis az eseményt a híres bécsi bálok listájáról; a bált minden évben számos tüntetés is kíséri, és heves kritikát kap bel- és külföldről egyaránt.

Az utolsó csepp talán az idei dátum lehetett. A bált hagyományosan január utolsó péntekén tartják – idén ez január 27-re, a Nemzetközi Holokauszt Emléknapra, Auschwitz felszabadításának évfordulójára – esett, amit sokan értelmeztek gyomorforgató szimbolikus gesztusként. „Az auschwitzi sírokon táncolnak” – osztották sokan az egyik zöldpárti politikus véleményét. A bál szervezői azonban elutasítják, hogy a bált fasiszta rendezvényként tartsa számon a közvélemény, és az idei dátumot is puszta egybeesésnek titulálták.

Azonban úgy tűnik a dátumválasztással betelt a pohár: 2013-tól más helyszínt kell, hogy találjanak maguknak a bálozók, jelentették be a Hofburgban, még tavaly.

Egy idei rendőri intézkedés a bál alatt

Bár szavazóik közt a szélsőségesek csupán csak egy alcsoportot alkotnak, a jobboldali Szabadságpárt, mely jelenleg a második legnagyobb párt Ausztriában, továbbra is nagy támogatója a bálnak. Többek közt a párt forrásaitól lehetett tudni, hogy a francia, belga, és svéd szélsőjobboldali vezetők is a meghívottak közt voltak. Míg a bál ellen tüntető tömegek a fasiszta nézetek jelenlététől és térnyerésétől, a Szabadságpárt képviselői minden évben az elvetemült ellentüntetőktől tartanak, akik majd jól szétverik az utcát és megzavarják a szórakozásukat. A legtöbb atrocitás azonban a rendőri fellepésből származott az utóbbi években: a rendőrök tömeges igazoltatásokat hajtottak végre, több száz békés tüntetőt kerítettek be és több órán át a jéghideg bécsi utcán tartották őket. Az ezekhez hasonló rendőri intézkedések során az utóbbi években több tüntető is megsebesült.

A korábbi évekhez képest idén aránylag békésen zajlottak az utcai megmozdulások, hiszen konkrét összecsapásra a rendőrök és a tüntetők között ez alkalommal nem került sör, tömeges bekerítés és igazoltatás sem történt. Amennyire a sajtóból értesülhettünk az eseményekről, 15 letartóztatással és egy sérüléssel zárult az éjszaka – egy bálozót ütött arcon egy tüntető. Rohamrendőrök menetelésétől, helikopterektől, néhány tüntetőcsoport rövid bekerítésétől, és a pár letartóztatástól azonban idén is hangosak voltak a bécsi utcák.

Tüntetői körkép

Míg 3000 ember pezsgőzött és bálozott a Hofburgban, idén három nagyobb tüntetést tartottak Bécs belvárosában, közvetlenül a Hofburg mellett, 3-4000 emberrel. A radikálisabbnak számító antifasiszta megmozdulás a Westbanhoftól nagyjából a bál kapujáig tartott. Az ügyetlenre sikeredett rendőrsorfal – amit a két legnagyobb tüntetés közé emeltek – hamar áldozatul esett, hiszen a határozottan menetelő tömeg könnyedén utat tört magának a Hofburg felé. A tüntetők több sikeres blokádot hoztak létre, vagyis egy-egy rögtönzött ülőtüntetéssel több csoportnyi bálozónak is elállták az útját – polgári engedetlenséget demonstrálva.

Utolsó bálozók

Az ellenkező irányból közelített egy másik, jóval nagyobb tüntetés, amelyet főleg diákok szerveztek; ők az egyetemtől indultak és a Heldenplatz érintésével – ahonnan több csoport már nem ment tovább – az Albertináig meneteltek. Voltak itt zsidó csoportok, kommunisták, hatalmas szivárványszínű zászlók, fiatalok, idősek, gyerekesek, bicajosok, osztrákok és külföldiek, bevándorlók, dobosok, táncosok, skandálók. Mindkét tüntetésen 2-3 beszéd hangzott el az indulásnál, útközben több ponton, és az érkezésnél is.

A bált elítélők között ott volt az osztrák die Grüne (Zöld Párt) is, amely külön demonstrációt tartott a Heldenplatzon, idén először. Rendezvényükön többen felszólaltak és a hidegben még élőzenével is szolgáltak a szervezők. Az énekhang és gitárszó azonban bizarr elegyet alkotott a tüntetéstől 20 méterre – a Ballhausplatzon és a környező utcákon – zajló radikálisabb megmozdulásokkal, blokádokkal, és sokszor hangos ’Nazis raus!’ (Nácik, haza!) skandálással. Itt volt ugyanis a bál egyik bejárata, ahova nem csak a bálozók igyekeztek, hanem ezt látva, több száz tüntető is a két másik felvonulásról.

Izgalmas térré alakult a belváros pár órára. Lehetett álló tüntetésre menni, koncerteket és beszédeket hallgatni, blokádokat alkotni, dobolni, skandálni a tömeggel a Hofburg előtt, visszatolni a rendőrsorfalat, bemutatni a fasisztáknak.

Kiragadva: beragadva

Este 9 felé a Hofburg már említett bejáratánál kb. 500 tüntető gyűlt össze. Velük szemben fegyelmezett rendőrsorfal, a túloldalon pedig a bálra érkezők osontak be a kapun. Egy kisebb bálozó csoport azonban meggondolatlanul a tüntetők mögül közelített. 5-10 rendőr próbálta meg a lehetetlent: átvinni őket a több száz fős tüntető tömegen, gumipajzzsal és védősisakkal felszerelkezve.

A kis csoportot hamar észrevették a tüntetők és meg is indultak feléjük azonnal. A bálozók és a rendőrök megtorpantak, nem tudtak továbbmenni. Sem előre, sem hátra – farkasszemet kellett nézniük a hatalmas tömeggel, akiktől nem választotta el őket semmi. ’Nazis raus!’ skandálták több százan, miközben egyre erősödött a dobszó. Pár percig így állt egymással szemben a két csoport, amíg a rendőrök visszavonulót nem fújtak – maguknak és a bálozni igyekvő, addigra már igencsak megrémült csoportnak. Ahogy elindultak, a tömeg követte őket, visszafoglalták a teret. Szép volt.

„Újzsidók”

A helyi jobbikos Strache "botlóköve"

A  bálon a Szabadság Párt vezetője, Heinz-Christian Strache a  nácik áldozataként beszélt magukról. „Mi vagyunk az új zsidók”, mondta a vendégeknek, csak nem vette észre, hogy újságírók is vannak a közelben. A tiltakozók akciója pedig őkelmét a Kristallnachtra emlékeztette. Klaus Nittmann, A szabadságpárti politikai iskola vezetője így replikázott: „A bál szervezőire feltették a zsidócsillagot”. A többi párt hangosan határolódott el az újnáci beszédmódtól és az abszurd történelem-képtől – még nem tudni, hová gyűrűzik tovább a politikai botrány.

Déjà vu

Hogyan alakul ki vajon egy olyan helyzet a mai Európában, hogy fasisztoid csoportokat védenek a rendőrök békés ellentüntetőktől, ráadásul, hogy még szomorúbb legyen a történet, a Nemzetközi Holokauszt Emléknapján. A bécsi helyzet hasonlóan abszurd és megdöbbentő, mint ami itthon zajlik. Vegyük csak példának a tavalyi hejőszalontai Jobbikos felvonulást: 2011 áprilisában a magyar rendőrség úgy döntött, a „cigánybűnözés és -terror” ellen fellépő Jobbik-menet belefér. A helyi cigány lakosságot és az ellentüntetőket kellett kiutasítani a falu szélére (lásd erről ezt), mert csak ott tudták garantálni biztonságukat. Saját településükön váltak hirtelen kitiltott ellentüntetővé a helyi cigányok – ezen a helyzeten a környező falvakból és a fővárosból hozzájuk csatlakozó több száz tüntető sem tudott nagyon enyhíteni. Hejőszalonta mellett Gyöngyöspatán is szabadon grasszálhattak a szélsőséges masírozók, hiszen a szólás- és gyülekezési szabadság korát éljük – ezek itthoni változata azonban sokszor az, hogy a hatóságok akkor sem lépnek fel, ha egyenruhások bizonyos kisebbségi csoportokat megfélemlítve egyenruhában menetelnek – jelen esetben ráadásul a romák által lakott településrészen (a gyöngyöspatai helyzetről lásd a TASZ májusi jelentését itt).

"Újmeleg" tüntetők?

A tavalyi Meleg Méltóság Menetén még akasztófás posztereket is lehetett lóbálni, szabadon. A Menet szervezői által a Független Rendészeti Panasztestülethez beadott panaszt hatáskör hiányában elutasították (lásd itt), a szervezők által indított eljárást pedig bűncselekmény hiányában a rendőrség megszüntette, az ezt követően benyújtott panaszra érdemi válasz még nem érkezett. Ezekért a helyzetekért azonban nem csak a rendőrséget kell hibáztatnunk. Ami itthon zajlik, az egész rendszer sara és egyben a kisebbségek védelmének teljes kudarca.

Soha többet

Ilyen helyzetekben mi is azzal az eszközzel tudunk harcolni, amit meggyaláz a rendszer. Gyülekezünk, véleményt nyilvánítunk, mert jogunk van hozzá, és mert talán kötelességünk is. Ezt tettük többek között Hejőszalontán és ezt tettük most Bécsben is.

Tüntetünk, skandálunk. Az utcán töltjük az estét. Leülünk a földre. Ott maradunk órákon át. Visszafoglaljuk a teret.

Mi, akik nem így képzeljük január 27-ét. Mi, akik továbbra is azt válaszoljuk a holokausztra és a kisebbségek megfélemlítésére: soha többet. Ezt a választ várjuk a mindenkori rendszertől, itthon és a határ túloldalán is. Mire várnak?

A mostani ellenzék bizonyos szempontból sokkal szerencsésebb. Úgy tűnik, szabadon játszogathatnak, mert a szintén nem kevéssé nevezetes kétharmad annyi esély sem hagy nekik bárminek az elkúrására, mint amennyit a Barcelona hagyna a Videotonnak, ha véletlenül bármikor is esélyük adódna arra, hogy egy pályán futballozzanak. A hasonlat persze kissé sántít, mert ugye nálunk Barcelona nincs, csupán Videoton van, s errefelé mostanság ez tűnik egyeduralkodónak. Meg aztán az sem teljesen igaz, hogy az ellenzéki pártoknak semmi nem adódik, amit elkúrhatnak. Valami azért van. Igaz, nem túl nagy ez a valami, csupán a jövőnk.

Egy asztal ellenzéki

Azt hiszem, a demokrácia hívei számára ma már egyáltalán nem lehet kérdéses, hogy az ország normalizálódása és visszaeurópaizálódása előtt kettő darab egyetlen akadály tornyosul, nevezetesen Orbán Viktor és az általa vezetett Fidesz. Nem azt akarom evvel állítani, hogy Orbán hívei között ne lennének olyanok, akik elkötelezettek a demokrácia iránt, mert persze, vannak közöttük ilyenek. Csak éppen azt, hogy a demokráciába vetett hitüket már régen fölülírta a vakhit, amellyel viszont Orbánnak adóznak. Hányan lehetnek? Kurva sokan. Még annál is jóval többen, mint ahányan részt vettek a Széles-Bayer féle, szerény számítások szerint is negyvenmilliós, úgynevezett békemeneten. Nomármost bárki, aki úgy véli, hogy jó lenne ismét egy amolyan normálisabb uniós tagországban élni, bátran vállalva a kicsiségünket, az jól teszi, ha nem hagyja számításán kívül e nem lebecsülendő választói tömeget. Mert bár a Fidesz szavazótábora közvéleménykutatásról közvéleménykutatásra örvendetesen csökken, ráadásul gyorsuló ütemben csökken, azért ne feledjük el, ma még mindig a legnagyobb, legerősebb párt. Úgy tűnik, hogy ezt lassanként a parlamenti pártok, parlamenten kívüli pártkezdemények és a Fidesz-uralommal szemben szerveződő civil kezdeményezések is egyre inkább kezdik felismerni, ami igen örvendetes. Egyre kevesebbszer hallani azt a civilezést, amit egyébként igazán soha nem értettem, tudniillik olyan szempontból nem, hogy kikkel is akarunk mi majd politizálni, miféle civilekkel, miért ez a nagy politikusellenesség, ha már egyszer politikáról beszélünk. Csupán a félreértések elkerülése végett, ezzel persze nem némely erőteljesen leharcolt és levitézlett szoci kövületet akarok a védelmembe venni, csak magát a jelenséget nem értettem. De mondom, mintha ez eltűnőben lenne, és egy új, a rendszerváltás hajnala óta nem tapasztalt összefogás látszana kibontakozni, a neve sem véletlenül Ellenzéki Kerekasztal. Van persze ellenzéki párt, amelyik ennek ellenáll. Már a neve is vicces: Lehet Más a Politika.

A dolog már csak azért is vicces, mert a kerekasztal létrehozását éppen az elempé december 23-i tüntetésén hirdette meg Székely Tamás, a Szolidaritás Mozgalom társelnöke. Amúgy kétségtelen, december 23. nagy napja volt az elempének, aznapi teljesítményük előtt én magam is kalapot emeltem, mi több, az esti tüntetésre még el is mentem. Ezt tőlük elvenni nem lehet, csak fájónak tűnik, hogy olymódon, ahogyan az emlékeket elvenni nem lehet. Pedig még nem értek véget ezzel a biztatónak tűnő jelek, én kifejezetten pozitív fordulatként értékeltem, hogy Schiffer András lemondott végre.

Nem tartott túl sokáig a bizakodásom, legkésőbb tegnap véget is ért. Az elempé kongresszusának ugyanis, véleményem szerint, szomorú lett a vége. Nem avval van nekem bajom, hogy Schiffer helyére Jávor Benedeket választották, ez legyen tényleg belső ügye-baja egy pártnak. Hanem avval, hogy Schiffer távozásával (?) a schifferi szellem a pártban maradt. Irgalmatlanul elkezdtek vajúdni a hegyek, oszt bazmeg, megint csak egy egeret szültek. Nem, az Istennek sem akarnak ők összefogni mással, részt nem vesznek a kerekasztal tárgyalásain, nem, ha a fene fenét eszik is, ők akkor sem gondolkodnak koalícióban. Mintha képtelenek lennének fölfogni, hogy itt véget ért a vállveregetős korszak, mintha nem látnák, ma hol húzódik a választóvonal. Pedig ez elég egyértelműnek tűnik: Orbán és a demokrácia között. Mintha nem értenék, hogy nem kell szerelmesnek lenni Lendvai Ildikóba és nem kell minden hétvégén összejárni Gyurcsánnyal. Jávor azt mondja, most annak van itt az ideje, hogy minden párt önállóan erősödjön. Bocsánat, drága hölgyeim és uraim, akkor mi a fasztól más a politika? Miről van szó? A párt erősödéséről, azaz magáról a pártról, vagy az országról? Ha mindegyik ellenzéki erő, a 4K!-tól a Szolidaritáson át a DK-ig képes leülni egymással, akkor mire való ez a fintorgó nyavalygás? Csak akkor nem tetszünk fintorogni, amikor Schifferünkről szép képek készülnek a parlamenti folyosón, amint zsebszálasinkkal valamin éppen igen jót mulat? Akkor nem tetszünk fintorogni, amikor Ertsey képviselőasszonyunk, akármilyen ügy érdekében is, de közös indítványt nyújt be Gaudi Nagy Tamással? Európai módon szeretnénk politizálni, csak azt nem tanultuk még meg, hogy Európában mindenütt evidencia, nácikkal nem, nem, soha? Persze nem akarok igazságtalan lenni Jávorral, ő most kimondta, hogy a Jobbikkal való mindenféle együttműködés a sci-fi kategóriájába tartozik, és ez így rendben is van. Még azt is el tudom fogadni, hogy egy párt nem fordulhat önmaga ellen egyik napról a másikra. De jó, ha tudják, túl sok idejük nincs a nagy önállóskodásra. Mindazok körében, akik Orbán távozását óhajtják, egyre erőteljesebben fogalmazódik meg az ellenzéki összefogás gondolata. És ez nem azt jelenti, hogy bármelyik szervezetnek fel kell adnia magát, hanem azt, hogy ha szeretnék hogy a jövőben még egyáltalán legyen lehetőségük önálló arculat kidolgozására, akkor most együttműködésre lesz szükség azokkal is, akikkel szombat este amúgy nem szívesen mennének kocsmába. Engem ugyan nagyon megnyugtat, amit több elempés is nyilatkozott a kongresszus után, hogy most szelídebb, barátságosabb lesz a berkeken belüli hangnem, de bocs, számomra nem egy politikai program, hogy most nagy lesz ám a szeretet, a párton belül ezentúl cukimókusbogyóbogárnak szólítják majd egymást. Ennél azért egy kicsit több kell. Ha nem akarják, hogy adott esetben miattuk ne lehessen majd leváltani Orbánt, akkor jól teszik, ha jelentkeznek, és kérnek maguknak is néhány széket az Ellenzéki Kerekasztalnál.

A 43. Filmszemle plakátja

A nemzetgazdasági, társadalmi, és az ezekkel párhuzamos Euro-atlanti krízis olyan kihívások elé állítja a hazai kulturális élet alakítóit, amelyben a nemrég még evidenciának vett alapvetések is bizonyítást követelnek. Ebben a helyzetben állami/önkormányzati és független szereplőknek együtt, közösen kell kiállniuk a nemzeti kultúra ügye (jelene és jövője) mellett, a magyar lakosság életminőségének javítása érdekében.

A kulturális élet meghatározó alakítóinak egybegyűjtésével  (a már említett állami/önkormányzati és független leosztásban) a hazai kulturális színterek önkényes, de nem kizárólagos keresztmetszetét kívánják adni.

A felszólalók: Tarr Béla, Eötvös Péter, Maurer Dóra, Zsámbéki Gábor, Mezey Katalin, Grecsó Krisztián, Kovalik Balázs, Fekete Péter,  Pintér Béla, Mihályi Gábor, Gergye Krisztián, Herczeg Tamás, Erős Balázs, Miskolczi Péter, Petrányi Viktória, Gulyás Gábor, Szoboszlai János, Rácz Zoltán, Pándi Balázs, Gerendai Károly, Hartyándi Jenő, Szőcs Géza, Geszti Péter, Schilling Árpád és Esterházy Péter. Játszik az Accord Quartet.

Sziasztok!

Sajókazán nagyon nagy a probléma. Jönnek-mennek a mínuszok, az embereknek tüzelniük kell.

Lakás fenntartási támogatást nagyon kevesen kapnak, többségük segélyből él. Az új törvényt tapasztaljuk, miszerint akit tetten érnek 72 órára is bezárhatnak.

Az emberek nem tudnak mit csinálni, muszáj elmenniük fáért, hogy a családjaik ne fagyjanak meg.

Az önkormányzatnál kérvényeztük, hogy a tulajdonukban lévő területeken tisztításokat végezhessünk. Ezt elutasították, mert állítólag nincs teljesen saját tulajdonban lévő földjük.

Az ÉKÖVIZI társulatot is megkerestük, de ők azt válaszolták, hogy nem nagyon van ilyen területük. Nagyon a rossz tapasztalatuk (korábban adtak ki engedélyeket, hogy a Sajó mentén lehessen takarítást, elhullott fákat szedni).

Abban szeretném kérni a segítségeteket, hogy adjatok tanácsot, honnan lehetne fa adományt kérni. Milyen más lehetőség volna még?

A Dzsaj Bhím Közösség Sajókazán a Sólyom telep 7. szám alatti épületében mától este 7 és reggel 7 között a tartós hideg okán a teljes februári hónapban éjjeli menedékhelyként szolgál.

Üdvözlettel:
Lázi István János (Benő)
Dhammamitra a Dzsaj Bhím Közösségben
Roma Nemzetiségi Önkormányzat elnöke Sajókazán

A kemény mínuszok beköszönte sok embertársunk számára komoly veszélyt jelent, a szélsőséges időjárással szemben a hajléktalanok mellett egyre több fűtetlen házakban-lakásokban élő lakost is kihűléses halál fenyeget. A korábbi évek aggasztó tapasztalata az, hogy sok esetben a kihűléses halálesetek megelőzhetőek lettek volna egy kicsit több odafigyeléssel, segítséggel. Ne legyünk restek baráti jobbot nyújtani a bajban.

A MÁTRIX Közhasznú Alapítványt százával keresik meg segítségért magányosan élők és családok, akik már a saját létfenntartásukat sem tudják megoldani. Az alapítvány „egy kabát segíthet?!” akciója 2012. január 31-től 1 héten át (10-18 óra között) olyan embereknek próbál támogatást nyújtani, akiknek kabát híján fázniuk kell. Szegeden, a Roosevelt tér 5. alatti Centerke ruhaosztó központjában rászorulók kaphatnak adományként kabátot. Az alapítvány jobb módúak adományait ugyanitt várja, akik szeretnének ruhával, kabáttal, cipővel, takarókkal, gyermekjátékokkal másokon segíteni. Az osztó rendszer adományokból tartja fenn magát, így a szervezet várja segíteni szándékozó cégek és magánszemélyek nagylelkű támogatásait. A program hajléktalan szállókat, szociális központokat is felkeres, így is célba juttatva az életmentő segítséget.

Lakásokban, házakban élők egymással egyre ritkábban tartanak fenn szomszédi viszonyt. Rácz Anett szociológus, a MÁTRIX Közhasznú Alapítvány vezetője szerint ha odafigyelünk a környezetünkben élőkre, az javíthatja a társadalmi légkőrt és életet is menthet. Gyanús, ha a szomszédnál huzamosabb ideig nincs mozgás, vagy a kémény télvíz idején ritkán füstöl. Átkopogással megbizonyosodhatunk a helyzetről, és ha baj van, azonnal kérjük a hatóságok, az önkormányzat segítségét. Olykor átvinni a szomszédba egy tányér meleg ételt is megelőzhet egy kihűlést. Segítségünkért a hála mellett egy jobb társadalom, egy baráti közösség köszönhet majd vissza ránk.

Tegyük hozzá: a közvéleményt sem foglalkoztatja már igazán a korábban az évszázad botrányaként aposztrofált, aljas indokból (és amit a vádirat elhallgatott: rasszista szándékkal) elkövetett, vétlen életeket követelő brutális és gyáva bűnténysorozat. Ebben nincs semmi meglepő, hiszen tudjuk, olyan országban élünk, ahol – kimondva vagy kimondatlanul – a cigányokkal szembeni megvetés és gyűlölet a többségi társadalom nagyobb részének egyedeinél nemzeti erénynek, afféle hungaricumnak számít.

Tatárszentgyörgy 2009 (fotó: zatamas)

Tudósítóként volt módom tapasztalni, hogy a gyilkos lövöldözések és benzinpalackos gyújtogatások helyszínein a legtöbb megkérdezett csak a vállát vonogatta, amikor a véleményét kérdeztem. Meglehet persze, hogy így mutatták ki együttérzésüket. Nem kevesen akadtak azonban olyanok is, akik kertelés nélkül kimondták, amit gondoltak: végre megtette valaki a cigányokkal azt, amit annyian csak gondolatban mernek kívánni nekik. Legyünk igazságosak: majd mindegyikük – hiszen az áldozatok személyes ismerőseik voltak – hozzátette, hogy nem azokat kellett volna meggyilkolni, felgyújtani, akikkel a cigányvadászok elbántak, mert ők tisztességes, légynek sem ártó emberek voltak. Hogy akkor kiket? Hát a „cigánybűnözőket”.

Aligha meglepő módon az első rendű vádlott, a cigányvadász-osztag szellemi irányítója, K. Árpád hasonló logikával magyarázta épeszű ember számára magyarázhatatlan tetteiket, amelyek közül persze csak az életek kioltásával nem járó fegyverhasználatokat (Galgagyörk, Tarnabod, Piricse) és Molotov-koktélozásokat ismerték el: ők csak annyiban különböznek a cigányokat nem kedvelő honfitársaiktól, hogy nem csupán a szájukat jártatták, de meg is cselekedték, amit (szerintük) megkövetelt a haza. Ráadásul nem olyan pancser módon, mint a jobboldalon nemzeti hősként ünnepelt, dilettáns Budaházy és általa bepalizott társai. A legkülönbözőbb, őket leginkább a pocakos, lúdtalpas munkásőrökre emlékeztető, gárdistákról, és egyéb hobbimilitánsokról nem is szólva. Merthogy ezek a nemzeti (szocialista) gondolkodású magyar férfiak (kötelező olvasmányuk volt a Mein Kampf, Hitlert pedig söröktől elérzékenyülve csak apuként emlegették, testükre horogkeresztet és egyéb náci szimbólumokat tetováltattak) valódi hazafinak képzelték magukat, akik a falusi romák elleni merényletekkel akarták sokkolni, a többség ellen hergelni a cigányokat, hogy aztán kirobbanjon a nagy magyar etnikai polgárháború. Szóval nem fajgyűlölők ők (a jazztanszakos dobos, hangtechnikus K. Árpádnak tucatnyi roma muzsikus haverja volt) számukra a cigányok csak eszközök, afféle detonátorok lettek volna egy magasztos cél érdekében. Ha nem kapják el őket, tudhattuk meg K. Árpád egyik társának tanúvallomásából, a politikusok következtek volna. Na, nem mindegyik, csak akiket ő, a főstratéga nemzetvesztőknek, másfajtáknak tartott.

Ezt is megtudhatták volna többek között a politikai elit jeles képviselői, akik a deliktumok idején, egymás kezéből kapkodták a mikrofont, hogy tolmácsolják felháborodásukat, összeesküvés-elméleteiket, no és persze kapásból prejudikáljanak. Ám ők – az egy Gyurcsány Ferenc (akkor még Táncsics Alapítvány elnöke) kivételével, aki még tavaly márciusban, a sors fura szeszélye folytán egy ismert antikommunista blogger mellé letelepedve néhány órát végigücsörgött – messze elkerülték a Pest Megyei Bíróságot. Mást nem láttunk, így például a kiváló egykori igazságügyért, Draskovics Tibort sem, aki a nagycsécsi temetésen egy cigány asszonytól kérte el a kezébe tartott fehér szegfűt, hogy aztán a sírba dobja. (Meg is kérdezte mellettem az egyik férfi a társától: mi van, nem futotta a miniszter úrnak virágra? Mire az: ugyan, hagyd már, az egész temetést ő fizette…) A jelenleg kormányon lévők közül sem talált el a bíróságra senki, pedig Balog „cigányügyi” államtitkár úrnak tanulságos lehetett volna némely „etnikai” tanú vallomása, nem beszélve pártunk és kormányunk első számú romareprezentánsáról, az Országos Cigány Önkormányzat elnökéről, Farkas Flóriánról. Annyira intenzíven folyik a cigányság Fideszes „beintegrálása” (hova is? kormánypárti béketüntetésre?), hogy nincs idő a holmi romagyilkosok tárgyalására járni.

Egy alkalommal, ha jól emlékszem, a gondoktól sújtott Kolompár „Tuareg” Orbán is beszagolt. Na, nem azért becézzük Tuaregnek, mert terepjáróra cserélte a fekete BMW-t, hanem mert az ő egyik nyilatkozata után kezdtek a megtámadott cigánysorok lakói a tetthelyeken rendre sötét színű terepjárót vizionálni. Ő amúgy igazoltan van távol, éppen elég strapa neki saját bűnpereire járni. Horváth Aladár volt ott az ismert cigány polgárjogi aktivisták közül a legtöbbször, ami persze nem volt nehéz, mert a korábban magukat leginkább pozicionálók, így például Mohácsi Viktória, nem voltak kíváncsiak ártatlan cigány testvéreik feltételezett gyilkosaira, hozzátartozóik sokadszor felmondott keserű és megdöbbentő emlékezéseire.

A bíró se mindig. A rendkívül aprólékos, azt ne mondjuk a részletek szövevényes dzsungelében előszeretettel bóklászó Miszori László tanácsvezető nem egyszer türelmét vesztette, és ingerülten teremtette le a tanúkat – legyenek azok vádaskodó hozzátartozók, handabandázó neonácik, bugyuta és foglalkozásuk szabályait semmibe vevő mentősök, orvosok, rendőrök, tűzoltók, no meg nemzetbiztonsági tisztek –, akik a tanult értelmiségi számára pofonegyszerű kérdéseket sem mindig értették, nemhogy válaszolni tudtak volna rájuk. Merthogy legtöbbjük egy másik magyar nyelvet beszél. A bíró úr nyilvánvalóan nem lakott még faluszéli putriban, nem járt kisegítő iskolába, nem szedett marékszámra agyradírozó gyógyszereket, mint ahogy a pulpitus másik oldalán sem állt még izzadt tenyérrel, így aztán természetesen sokkoló volt számára, hogy egyeseknek az autó és a személygépkocsi nem ugyanazt jelenti. Mindazonáltal észrevehetően a cigány tanúknak (elsősorban is a tatárszentgyörgyi áldozatok családtagjainak) sikerült leginkább kihozni őt a sodrából. Ennek megfelelően 50 ezer forintos pénzbírsággal honorálta a nagypapa elkeseredett és kétségtelenül sértő kifakadását, ahogy a kislétai meggyilkolt asszony nővérének gúnyos megjegyzését is. Ellenben a harmadrendű vádlott kigyúrt, Kígyó becenévre hallgató cimborájához, aki teljes felsőtestével a pultra tehénkedett, foghegyről válaszolgatott, egy rossz szava sem volt a szigorú tanácsvezetőnek. A média által a tárgyalás koronatanújának kikiáltott asszonyt is, K. Árpád munkaadóját és szeretőjét, aki többször is megváltoztatta rendőrségi vallomását, meghallgatásaikor mindannyiszor színpadiasan kiborult, rendkívüli türelemmel és megértéssel kezelte. Ahelyett, hogy a nyilvánvalóan hamis tanúskodásért feljelentette volna.

Sokak számára érthetetlen, hogy a Perényi 1. zenei klub hisztis üzemeltetője miért nem a vádlottak padján ül. Azaz, hogy nagyon is érthető: még mindig jobb egy megfélemlített, ideggyengét játszó, össze-vissza hazudozó tanú, mint egy vallomásra nem kötelezhető, makacsul hallgató sokadrendű vádlott.

Kiszolgálók és kiszolgáltatottak

A NEKI által képviselt Laure M. Angliában él, 2008. szeptemberében azonban hazánkban tartózkodó barátait jött meglátogatni. A társaság a magyar válogatott egyik meccsét szerette volna megnézni a kérdéses szórakozóhelyen, a pultos azonban közölte, hogy a főnök utasítására nem szolgálhatja ki őket, mert „fekete bőrűek”. A társaság kénytelen volt elhagyni a szórakozóhelyet, azonban a bánásmód olyan megalázó volt számukra, hogy rövid tájékozódás után egy népszerű hetilap újságírójával osztották meg történetüket, aki felajánlotta, hogy cikket ír az esetről. Néhány nappal később az újságíró társaságában keresték fel ismét a szórakozóhelyet, ahol a korábban történtek ismétlődtek meg: a színes-bőrű társasággal közölték, hogy kívül tágasabb. Ezt követően kapcsolódott be a jogvédő iroda az ügybe, amelynek munkatársai az ún. tesztelés módszerével vizsgálták meg a hely gyakorlatát. Miután a NEKI színes-bőrű tesztelőit is elzavarták vált világossá, hogy a sörözőben általános diszkriminatív gyakorlat zajlik.

Az ügyben tavaly májusban született első fokon döntés, a bíróság a NEKI által benyújtott keresetnek helyt adott. A kártérítés összegének indokolása kapcsán a bíróság kifejtette, hogy „[a] jogsértés súlya jelentős, a bőrszínre tekintettel való megkülönböztetés súlyos, az emberi méltóságot mélyen érintő jogsértés”. A bíróság elutasította az alperes azon védekezését, amely szerint a kiszolgálás megtagadásának indoka az volt, hogy korábban „feketék randalíroztak” a helyen. Az ítélet indokolása szerint az a védekezés, hogy korábban valamely vendéggel visszatérően súlyos probléma volt, nem szolgálhat alapjául annak, hogy a későbbiekben a szórakozóhelyre betérő valamennyi színes-bőrű vendég kiszolgálását megtagadják.

Az ügy érdekessége egyébként, hogy már folyt a peres eljárás a diszkriminatív gyakorlat miatt, amikor a jogvédő szervezethez újabb panaszok érkeztek ugyanezen szórakozóhely kapcsán. A NEKI ekkor a Menedék Egyesülettel közösen vitt antidiszkriminációs program keretében az Egyenlő Bánásmód Hatóság eljárást kezdeményezte, amely szintén elmarasztalta a céget 2010-ben meghozott határozatával.

A NEKI a most született bírósági döntést mérföldkőnek tekinti abból a szempontból, hogy a kártérítés mértéke a korábbi bírósági gyakorlattal szemben kimondottan magasnak tekinthető. A jogvédő szervezet által ún. vendéglátó-ipari diszkrimináció miatt indított ügyekben eddig általában száz – százötvenezer forintos kártérítések születtek, amihez képest a mostani hatszázezer forintos kompenzáció jelentős előrelépésnek tekinthető.

Olvastam valahol: Ősi repülős szabály: „Több repülő található az óceánban, mint tengeralattjáró az égen !”

Ezt manapság valahogyan nem értik az emberek. Főleg itt mifelénk. Mi okoskodunk, győzni akarunk, fennmaradni az égen, mindenáron, és nem vesszük észre, hogy már régen lent fuldoklunk a mély vízben.

Ég a földön (fotó: Dyrk Wyst)

Azt hiszem, úgy február másodika környékén szembesülnek nagyon sokan azzal a ténnyel, hogy most már tényleg nem elég semmire a fizetésük, nem tudtak végtörleszteni, most már törleszteni sem, gyermeket eltartani, rezsit fizetni, ételt venni, esetleg soha nem ébrednek fel, mert megfagynak a fűtetlen lakásban, vagy a szabad ég alatt! Mindezt azért, mert alig pár száz ember nem tudja, hol a helye, és mit kell tennie!

Igazából természetesen így kezdődtek, kezdődnek a háborúk is, bár sokan mondják , hogy a harmadik világháborút éppen most vívjuk! Gondolom saját magunkkal?!

Saját környezetemben  azt látom, hogy kedvenc kisvárosomban a pékségeken kívül minden üzlet bezárt, a piac is, mert nem tudják fizetni a bérleti díjat, bezárt a két kínai bolt is, pedig az ember azt gondolná, hogy náluk még talán…

Országosan magas szintű, ifjú párbajtőrözőink szülei totál eladósodnak, mert minden költség (utazás, szerelés, étkezés. stb.) őket terheli, a sportolók kikészülnek lelkileg , fizikailag, mert nincs gyúró, gyógytornász , fizikós, rehab, és sorolhatnám, amiről azt hinnénk, hogy természetes. Utálom a focit! – mondtam már?

Mostanában úgy harminc év után újra karénekre adtam fejemet, lassan visszacsiszolódik a hangom, nagyon élvezem. Fesztiválkórus, egy fillér támogatás nélkül. Kolduskórus. Jó velük!

A múzeumok zárva, a képtárak ugyancsak, a színházak is lassan, hacsak be nem állnak a sorba, nem tudom hallgatni a kedvenc rádiómat és a híradó átment kékfénybe, mert inkább egy rablás, mint egy őszinte szó!

A befogott szájú, félelemben élő ember megbetegszik, és nem tudja kiváltani a gyógyszerét, vagy kivárni a sorát a szakorvoshoz, röntgenre, CT-re MR-re, ultrahangra, mert addigra vagy meggyógyul, vagy meghal. A psziché már haldoklik, itt állunk ég és föld között. Egyre több a fogatlan ember, a szemüveg nélküli vaksi, a kocsiját a garázsban vagy a ponyva, pokróc, netán a szabad ég alatt tartó tulaj, aki csak azért indítja be néha a motort, hogy legalább az aksi ne menjen tropára. Tankolni nincs miből.

Ég és föld összeölelkezik, bekebelez, megvéd – úgyis jön a világvége idén, megmondták az inkák, úgy december 12-én reggeli hatkor.

Nem jönnek a gyerekek, valahogyan mostanság nem akarnak ide születni! Hiányzik a szeretet, a szerelem,  az otthon, a munka  a tudatosság, az érzelem. Marad a közömbös, társtalan, eseménytelenség. Az egyedüllét borzalma. Elmennek a fiatalok, aztán már az idősebbek is elindulnak. Vagyunk – valahol Európában! Csökken a munkanélküliség!

Emberek vonulnak az utcán, nagyon sokan, valakiért, valamiért – nem tudják, nem érzik, nem értik! Azt hiszik igazuk van, jót cselekednek most megmutatták. Kinek?

Eszembe jut, miből él majd a rokkant, a sokgyerekes, a nyugdíjas, hogyan fizetik ki a bölcsődét, hol lesz a munka?  Fenébe a siránkozással! A depresszióval, a narkóval, a pálinkával, el a kezekkel a kötéltől, a vízparttól, a magas híd karfájától! Állj meg jóember, mit csinálsz? A halál nem ad másnak enni, felé fordulni, amíg önként nem jön, gyávaság!

Ég és Föld összefügg, mint ahogyan a Levegő, a Víz és a Tűz is. Mert Te magad vagy az – Ember ! Tedd a dolgodat!

Azt mondja egyszer Erős Zóga Zöld Marcinak:

- Te Marci, ló nélkül az ember nem egészen ember, lovat kell szereznünk! Pénzünk nincs, gyere, lopjunk magunknak két lovat.

Zöld Marcit nem kellett sokáig biztatni, rögvest el is indultak, egyenesen a méneshez. A csikósok éppen tarisznyáztak valahol: gyorsan kiválasztottak négy lovat, azzal uzsgyi, továbbálltak. Erős Zóga, mikor rá akarta akasztani lovára a kötőféket, észreveszi, hogy lovának nincsen álla. Csodálkozik Zóga, hogy mibe is akassza a kötőféket, mondja Zöld Marcinak:

- Hát ez mi az isten csodája? Nézd, ennek a lónak nincs álla!

- Sose bánd – mondja Zöld Marci -, ha már elkötöttük a lovakat, vissza nem engedjük. Tépelődni pedig otthon is ráérünk. Gyerünk gyorsan, mert még elcsípnek bennünket a csikósok.

Azzal két lóra felültek, másik lovukat pedig kötőfékszáron vezették. Minden baj nélkül bandukoltak hazafelé; a csikósok, úgy látszik, nem vették észre őket.

Ahogy hazafelé igyekeznek, valamivel éjfél után észreveszi Zóga, hogy nem a ló hátán ül, hanem a földön. Nyögve feltápászkodik a földről, körülnéz, azonban az áll nélküli lovat sehol se látja.

Nem sokat teketóriázott, felült a másik lóra. Sietve mentek tovább, áthaladtak egypár városon, mire rájuk virradt. Világoson jobban megnézték a lovakat, s azt tapasztalták, hogy a Zóga megmaradt lova úgy négyéves lehet.

Azt mondja Zöld Marci Zógának:

- Add nekem a kancádat, én adom érte az én két lovamat!

- Már hogy adnám oda neked az enyémet, mikor ez az egy legalább annyit ér, mint a te két lovad?

Zöld Marcinak azonban nagyon megtetszett a Zóga lova. Azt gondolta, ha Zóga nem adja cserébe, majd ellopja tőle.

Zöld Marci el is lopta a lovat Zógától, aztán eladta. Mikor Zóga észrevette a lopást, mindjárt sejtette, hogy Zöld Marci vitte el. Nagyon megmérgelődött, hogy sógora így elbánt vele, s elhatározta, ha a föld alól is, de előkeríti Zöld Marcit, és agyonveri.

Rostás Mihály mesemondó, Nagyecsed 1991 (Németh István felvétele)

Megtudta, hogy Zöld Marci a családjával befogott a kocsiba, és a városba indult. Utánuk eredt. Már majdnem utolérte őket, mikor Zöld Marci észrevette, hogy Zóga üldözi. Az út mellett mély árok húzódott, Zöld Marci gyorsan leugrott a kocsiról, és elbújt a mély árokban. Kökényfa botját is magával vitte. Mikor Erős Zóga előtte elhaladt, Marci botjával rá akart ütni a fejére, de elvétette. Erős Zóga észrevette Marcit, nekiment, és birkózni kezdtek. Több mint egy óra hosszat viaskodtak, de nem bírtak egymással. Zöld Marci tizenkét éves fia apja segítségére sietett, leugrott a kocsiról, elvette apjától a botot, hogy azzal üsse Erős Zógát. Erős Zóga azonban a fiú minden ütése elől kitért, így csapásai az apját érték. Addig-addig ment ez a küzdelem, míg Zöld Marci kifáradt, és elengedte Erős Zógát. Ezt látva a fiú futásnak eredt, de Zógának még sikerült a botot elvenni a fiútól. Zöld Marci látta, hogy most már befellegzett neki, azt pedig magáról tudta, milyen szörnyű a cigány haragja. Rémületében a kocsi alá bújt. Erős Zóga a dühtől lihegve ordította neki:

- Zöld Marci, bújj ki a kocsi alól, mert agyonütlek!

Zöld Marci könyörgésre fogta a dolgot:

- Erős Zóga, ne bánts engem, mert ha agyonütsz, árván marad a családom; mi lesz velük?

Erős Zóga azonban hajthatatlan maradt.

- Gyere ki, imádkozz előttem, mert agyonütlek!

Mit volt mit tennie, Zöld Marci kibújt a kocsi alól. Erős Zóga közben lehiggadt, nem bántotta, hanem kötőfékkel a kocsisaroglyához kötötte. Felült a kocsira, és visszahajtott vele Zöld Marci rokonságához. Voltak azok vagy harmincan. Mikor odaértek, így Szólt hozzájuk:

- Ide nézzetek, a híres Zöld Marcira! Hát ilyen erős rokonotok van? Megkötöttem, kipányváztam, bár megérdemelte volna, hogy megöljem, mert ellopta a lovamat. Megérdemelte vagy nem?

- Megérdemelte! – mondták a rokonok.

Erős Zóga otthagyta Marcit, hazaindult.

A rokon azért csak rokon, és mi tagadás, Marci pártjára állottak. Kilesték, amikor Erős Zóga Szőlős községben bement a faluvégi csárdába. Összeszedelőzködtek, és utána mentek.

A kocsmáros jól ismerte Erős Zógát. Mikor egy meszely pálinkát kért magának, kettőt adott neki. Az egész rokonság – mondom, voltak vagy harmincan – berohant a csárdába. Mikor Zóga meglátta Zöld Marcit, barátságosan megkínálta pálinkával. Zöld Marci azonban nem fogadta el.

- Miért nem fogadod el a pálinkámat, talán bizony haragszol rám? – kérdezte Erős Zóga.

- Haragszom biz én, s van is okom rá! Tudod, mit tettél velem, és még pálinkával kínálsz? – pattogott Zöld Marci.

Zóga már látta, hogy ennek a találkozásnak nem lesz jó vége, ezért így szólt:

- Igen, tudom, és most is megteszem veled, mert nem érdemel mást egy olyan gazember, aki ellopja saját cigány sógora lovát!

Zöld Marci erre hirtelen felugrott, odaszaladt a kocsma ajtajához, s lehúzta a rolót. Ijedt csend lett a kocsmában. Mindenki tudta, itt valami nagy dolog történik. Erő az erő ellen, vérre menő leszámolás, mert két cigány becsületéért verekedik. A kocsmáros gyorsan kiszökött, és elbújt a pincében.

Zóga mély lélegzetet vett, összeszorította a fogát, aztán felkapott egy széket, és nekiment az egész cigány rokonságnak. Ordított, ütött, zúzott, addig-addig, míg minden cigány sebesülten nem feküdt a padlón. Erős Zóga akkor felhúzta a kocsmarolót, s a leütött cigányokat az útszéli árok partjára rakta szép sorjában. Ekkorra a kocsmáros is előbújt a pincéből. Látja, mi történt, s így szólt:

- Úgy látom, nincs nagyobb baj, mert mind élnek; bár vagy nyolcat agyonütöttél volna belőlük! Nem lett volna nagy kár értük. Én vagyok a tanú rá isten és ember előtt, téged támadtak meg, és egyedül győzted le mind a harmincat.

Erős Zóga aztán felrakta őket a kocsira, s elvitte az orvoshoz. Estig tartott, mire mindegyiket bekötözték. Egy cigány azonban megszökött. Éppen a Zóga feleségének a bátyja. Erre haragudott Erős Zóga a legjobban. El nem képzelnétek, hol talált rá: felesége szoknyája alatt! Oda bújt bizony, ami nem volt nehéz, mert akkortájt a cigányasszonyok nagyon bő, ráncos szoknyát hordtak. Erős Zóga azonban rátalált: megragadta feleségét, akit Pannának hívtak, és a szoba túlsó sarkába dobta, hogy csak úgy nyekkent bele, aztán megragadta a félelmében reszkető, gyáva cigányt. Panna tudta, hogy ha közbe nem lép, Zóga fél markával kiszorítja bátyjából a levegőt; könyörgésre fogta hát a szót:

- Jaj, kedves uram, Zóga! Ne bántsd az én szegény bátyámat, hiszen ő nem hibás, nem oka semminek, csak haragod elől menekült hozzám!

- Nem bántom, Panna – felelte Zóga -, egyet azonban ütök rajta, úgy, hogy míg él, megemlegesse!

Erre Zóga olyat sózott rá, szegény cigány hat hétig csak mutogatott, nem bírt megszólalni.

A dolognak ezzel még nem lett vége: tárgyalás is lett belőle a bíróságon. A kocsmáros volt a koronatanú. Elmesélte, hogy s mint történt a verekedés, hogy Erős Zógát harmincan támadták meg, és ő egyedül küzdött meg velük. A bíró maga is csodálkozott, mert még ilyen tárgyalása nem volt. Fel is mentették Erős Zógát, sőt a bíró azzal búcsúzott, hogy szép szabadulást kíván neki.

Erős Zóga egy ideig otthon volt, de nem sokáig bírta, ki csavargás nélkül. Benne volt a cigányvér: mindig csak menni, menni! Mert a cigányokat még abban az időben egy láthatatlan erő mindig csak hajtotta: menni, menni!

Egyszer Erős Zóga szőlőre éhezett; elhatározta, lop magának egy kis szőlőt. A szőlőnegyedben betévedt egy kunyhóba; ahogy belép, hát mit lát? Egy hatalmas kígyót! Olyan vastag volt, mint Zóga dereka. Volt egy botja, végében vastag, hegyes szög. Nem sokat gondolkozott, fogta a botját, beleszúrt a kígyóba. A kígyó annyira vergődött, hogy még a falakat is kidöntötte, de Zógának nem tudott ártani, mert a bottal oly erővel szegezte a földhöz. Addig-addig vergődött-kínlódott a kígyó, míg végtére kimúlt. Zóga fogta, vállára vetette, és elindult vele a faluba. Olyan hosszú volt a kígyó, hogy háromszor is átalcsavarta a vállán, de a farka még így is a földet súrolta. Egyenest a községházára ment. Megkérdezték, kiféle-miféle, s ő azt felelte, hogy ez és eféle; s mikor látta, hogy nagyon megijedtek az óriáskígyótól, megnyugtatta őket, hogy attól már ne féljenek, megölte a szöges botjával a szőlőben, a csőszkunyhóban. Ehhez tudni való, hogy a kígyótól az egész község régóta rettegett: annyira féltek tőle, hogy még dolgozni sem mertek kimenni a szőlőbe. Most aztán meg akarták jutalmazni Erős Zógát, és ígértek neki egy házhelyet, ahová egy kunyhót építhet magának.

- Nem kell nekem házhely – mondta Zóga -, úgysem tudnék én egy helyben maradni! Ha jót akarnak tenni, adjanak nekem inkább egy vándor-iparengedélyt: bizony, még meg is hálálom – mondta Erős Zóga.

Teljesítették a kívánságát, vagyis olyan papírt adtak neki, mellyel mint vándoriparos bármerre járhat az országban. Erős Zóga fogta a papírt, zsebre vágta, aztán elindult hegyen át, völgyön át, maga sem tudta, hová. Ahogy ment, mendegélt, elérkezett egy nagy mocsárhoz. Egy hatalmas döglött ló feküdt benne, lehetett vagy négy mázsa. Két ember kínlódott vele: ráncigálták volna ki a mocsárból, de nem bírták.

- No, majd én segítek maguknak – ment közéjük Zóga -, pihenjenek addig egy kicsit.

Azzal fogta a ló lábát, jó erősen összekötötte, nyakába akasztotta, és egy szusszanás nélkül betette a kocsiba. Az emberek csak ámultak-bámultak.

- Honnan van magában ennyi erő?

Erős Zóga csak mosolygott.

- Hát nem látják, hogy óriás vagyok? – fújta fel magát egy kicsit.

Az emberek jutalmul egy üveg pálinkát adtak neki.

Erős Zóga ment, vándorolgatott tovább; egyszer csak egy nagy erdőbe ért. Megpillantott egy barlangot. Abban a barlangban lakott az erdő réme: egy hatalmas medve. Mikor észrevette Zógát, kicammogott a barlangjából, és máris támadt volna neki. De Erős Zóga sem volt rest, gyorsan felmászott egy fára. A medve észrevette, hová menekült; fára mászni nem tudott, hát elkezdte a fa törzsét vájni, dörzsölni, hogy végül is kidöntötte volna a fát tövéből. Szerencsére volt Erős Zógánál egy kötél; mikor látta, hogy innen másként nem menekülhet, csak ésszel: hurkot kötött a kötél végére, leengedte a fáról, úgyhogy a hurok ráakadt a medve fejére. Akkor Zóga a fán a kötelet megrántotta, felhúzta a medvét annyira, hogy a lába nem érte a földet, majd a kötél végét odacsavarta egy erős gallyhoz.

A medve kínlódott egy darabig, de a végén csak megfulladt.

Erős Zóga lemászott, a medvét felkapta a vállára, s bevitte Kismadaras községbe. A községházán elmesélte, hogy s mint járt a medvével, s végtére hogy sikerült elpusztítania. Ott is házhelyet ígértek neki, de ott sem fogadta el. Bőségesen megjutalmazták, aztán továbbállt azzal, hogy a medvebőr árából vegyenek egy cigánygyereknek télire ruhát.

Nagyon eljárt az idő, ősz lett, megjöttek a hideg napok: gondolta, haza kéne menni a családjához. Igen ám, de korán leesett a hó, megjöttek a kemény fagyok, utolérte a tél.

Akkortájt nem jártak még vonatok, gyalogosan pedig nem bírt volna hazajutni. Talált egy kis kunyhót; nem lakott abban senki: gondolta, itt átvészeli a telet, s tavasszal majd folytatja útját hazafelé. Talált a kunyhóban egy kis kályhát, deszkaágyat, az ágyon bundát, a sarokban egy csomó fát meg egy kannát.

„Megvan itt minden, ami télire kell, csak némi ennivalót kell még szereznem” – gondolta.

El is indult, és beszerzett magának télire lisztet, krumplit, zsírt, egy kis sót, és elhatározta, hogy tavaszig ki sem mozdul a kunyhóból.

Reggelenként begyújtott a kályhába, üldögélt, pipázott, ki-kinézett az ablakon, és gyönyörködött a szép havas téli tájban, az erdős-hegyes vidékben. No meg aztán főzögetett, evett, és aludt nagyokat.

Ahogy egyszer kitekintett az ablakon, látja, hogy egy hatalmas farkascsorda közeledik kunyhója felé. Nem volt gyáva ember, most azonban megijedt. Mit csináljon? Ha kimegy, felfalják a farkasok; ha nem megy ki, a kunyhóban pusztítják el. Emlékezett még édesapja történeteiből, hogy a vándorcigányok miképp védekeznek a farkasok ellen. Úgy tett ő is: meggyújtott egy ócska ruhafélét, ráakasztotta egy botra, és kinyitotta az ablakot. Az égő rongy tüzétől-füstjétől a farkasok megijedtek, és elkullogtak a kunyhó környékéről.

Másnap arra járt a közeli uradalom intézője a kulcsárával, szánkón. Két puska is volt náluk. Látták, hogy füstöl a kunyhó, megállottak, kopogtattak, beszóltak:

- Ki van itt? Nyisson ajtót!

Erős Zóga ajtót nyitott.

- Hát maga, barátom, kiféle-miféle, hogy itt az erdők között egyedül él? – kérdezte az intéző.

Zóga mondja, hogy kiféle-miféle, megmutatta vándoriparos igazolványát, erre aztán az intéző is barátságosabbra fogta a szót. Zóga aztán elmesélte, hogy járt a farkasokkal; csepp híja, majd megették.

- Hát bizony, magát itt el is fogják pusztítani – mondta az intéző -, mi is állandóan lövöldözzük őket, mert ilyenkor télen, mikor nagy a hó, úgy kiéheznek, hogy minden útjukba kerülő élőlényt felfalnának. Maga egy pillanatig sem maradhat itt tovább, ha az élete kedves. Van valami cókmókja?

- Egy kis élelmem és egy botom minden vagyonom – felelte Zóga.

- Itt hagynánk magának egy puskát, ezzel boldogulna egy ideig; de azt tanácsoljuk, hogy akármilyen nagy erejű ember is, jöjjön szépen velünk, mert a farkasokkal sokáig úgysem bírna, olyan sokan vannak.

Zóga nem sokat tétovázott. Az élelmet nem vihette magával, fogta a botját, és úgy, ahogy volt, beült a szánkóba. Az intéző elvitte a majorjába. Onnan elindult a legközelebbi községig, onnan pedig, mit volt mit tennie, nagy kínnal-bajjal hazajutott a családjához.

Otthon élt csendesen, békességben egy jó darabig. Közben hogy, hogy nem, kibékült a sógorával, Zöld Marcival.

Összebékéltek, s megint elmentek lovat lopni. Sikerült, méghozzá fényes nappal, két-két lovat elkötni, mégsem volt olyan szerencséjük, mint az első lólopáskor; észrevették a csikósok! Utánuk iramodtak, s el is fogták őket. A két cigány azonban nem hagyta magát, dulakodásra került a sor. Zöld Marci látta, hogy ennek nem lesz jó vége, gyorsan elbújt az árokba. Erős Zóga egyedül maradt a csikósokkal, de nem hagyta magát, egyedül küzdött. Zöld Marci pedig ahelyett, hogy segített volna Erős Zógának, a mély árokban gyorsan eliszkolt, és két lovat is elvitt magával.

Nem is tudnám megmondani, meddig viaskodtak egymással, elég az hozzá, Zöld Marci azalatt hazaért, s elmondta Zóga feleségének, hogy mi történt velük, az asszony elballagott férje után. Meg is találta nagy dulakodásban. Mikor meglátta Zóga, így szólt hozzá:

- De jó, hogy eljöttél, Panna! Vágd el a csikósok gatyamadzagját, hátha belegabalyodnak, s így majd hamarabb megszabadulok tőlük.

Tudni való, hogy akkortájt még bő gatyában jártak az emberek; ilyen volt a csikósokon, de Erős Zógán is.

Mikor az asszony hallotta, hogy az ura mire kéri, gondolta, most megbosszulja, nem árt neki egy kis csihi-puhi, mert unta már a magányos életet, Zóga csavargásai miatt… Mit csinált, mit nem, nem a csikósok, de az ura gatyamadzagját vágta el. Ezzel ugyan nem változtatott a dolgon, mert Zóga így is jobban bírta erővel, és sikerült legyőznie a csikósokat.

Elindultak hazafelé. Mikor már egy jó darabot haladtak az úton, így szólt Zóga a feleségéhez:

- Megkértelek, asszony, vágd el a csikósok gatyamadzagját, te pedig az enyémet vágtad el! Azt szeretted volna, ha én pusztulok el. Ezt nem sikerült elérned, mert amit te nekem szántál, azt te kapod meg.

Azzal bedobta az asszonyt egy mély kútba. Fejkendője leesett; összehajtogatta, eltette, aztán indult egyenest Panna apjához, anyjához, rokonságához.

Ott kedvesen fogadták, kérdezték, hol-merre járt, amióta nem látták. Zóga elmesélt mindent, majd elővette és megmutatta Panna fejkendőjét. Bevallotta, hogy állt bosszút az asszonyon, amiért el akarta őt pusztítani.

- Jól tetted, fiam – mondta az apósa.

Marci, mikor megneszelte, hogy Zóga megjött, oly gyorsan elszaladt, hogy sehogyan sem tudtak ráakadni.

Zóga gyermekeit apósánál hagyta, és megint elindult vándorútra. De most már kocsival, lóval. Mikor egy nagy erdő mellé ért, megállt kocsijával, kifogta lovát, ő maga pedig lefeküdt aludni. Mikor felébredt, látja, hogy lova eltűnt. „Biztosan az erdőben kóborol” – gondolta, s elindult keresésére. Mikor az erdő közepébe ért, olyan sötét volt a sűrűségtől, hogy alig látott tovább az orránál. Ahogy ott tapogatózik fától fáig, hogy merre is menjen, egyszer csak megfogják az erdei betyárok. Vallatni kezdték, hogy kiféle-miféle. Zóga érezte, hogy most nagy bajba keveredett, innen nem menekül könnyen, hát hazugságra fogta a dolgot. Nem vallotta be, hogy a lovát keresi, hanem azt hazudta, hogy rabló, pontosan az erdei betyárokhoz igyekszik, és nagyon örül, hogy rájuk talált. A betyárok hittek is neki, nem is, bevezették egy barlangba. Ott voltak a többiek is, lehettek vagy negyvennyolcan. Zógát egyenest a rablóvezér elé vezették. A rablóvezér faggatására azt hazudta, hogy ő bizony rabló, mégpedig Rózsa Sándor bandájából való.

- No, ez nem lehet igaz – mondta a rablóvezér -, mert Rózsa Sándor bandájából többen is vannak köztünk. Ismeritek-e? – kérdezte a betyároktól.

Azok bizony mindnyájan azt állították, hogy nem ismerik.

- Cigány vagy te, valld be őszintén – mondta a betyárvezér.

A cigány, ha mindent tagad is, de azt az egyet nem tudja letagadni, hogy cigány. Mi mást tehetett? Bevallotta.

A betyárok vezére elkezdett gondolkozni: „Ha ezt a cigányt most elengedjük, elárul bennünket; kitudódik a rejtekhelyünk. Jobb lesz, ha elpusztítjuk.” Azt mondja az egyik rablónak:

- Eridj, és öld meg ezt a cigányt!

Azt mondja erre a rabló:

- Én betyárkodom; ha kell, éjjel sem alszom, akármit megteszek, de azt az egyet ne kívánd tőlem, hogy embert öljek!

A betyárvezér küldi a másikat, de az sem vállalkozott rá. Küldi a harmadikat, az sem megy, majd így tovább, de senki sem vállalkozott. Mikor ezt látta a betyárok vezére, betétette Zógát egy üres hordóba, melyből belülről szögek álltak ki. Akit ebbe a hordóba tettek, és lefelé gurítottak a hegyről, annak bizony elege lett. A betyárok betették a hordóba, a hordót jól összeabroncsolták, a tetejét rászögezték, és otthagyták Zógát. Sajnálták szegény cigányt legurítani a hegyről.

Egyszer egy farkas éppen arrafelé támforgott. Emberszagot érzett, és elkezdte kerülgetni, szagolgatni a hordót. A dugót közben Zógának belülről sikerült kiütni, hogy egy kis levegőhöz jusson. Ahogy a farkas ott dörgölődzött a hordóhoz, a farka valahogy a lyukon keresztül bekerült a hordóba.

Erős Zóga erre megfogta a farkas farkát, az ordas pedig megijedt, elkezdett szaladni, s a hordót Zógástul húzta maga után. Hol ehhez, hol ahhoz a fához ütődött a hordó, végül is darabokra esett szét. Így sikerült megmenekülnie a betyároktól. A farkas is örült, hogy ép bőrrel és ép farokkal megúszta.

Zóga egyenesen a kocsijához szaladt. Látja, hogy öreg lova ott legel a kocsi mellett; visszajött magától. Befogta, felült a kocsijára, és behajtott a közeli faluba.

A községben a perzekútoroknak elmesélte, mit látott, és hogy járt az erdőben, de bizony azok nem mertek a betyárok ellen menni, mert a betyároknak több fegyverük volt, mint az egész megyének együttvéve.

Erős Zóga ezután hazament saját falujába, húzott magának egy sátort, apósától visszavette három gyermekét, szép cigánylegényekké nevelte őket. Ott is halt meg a cigányság között, hetvenhét éves korában.

Szögkirály, Cigány mesék

Egyszer volt egy iskola (fotó: Harkai Péter)

Amint arról már beszámoltunk, a fent említett felperesek jó hírnevüket és becsületüket féltették Médiamilliárdosnak áldozták fel a Janikovszky-t? című cikkünk kapcsán. A dolgozat részletesen s némileg érzelmi álláspontból próbálta bemutatni, hogyan szűnik meg egy fényesen és nagy létszámmal működő iskola a városban. A felperesek mégis úgy vélhették, hogy kétharmados hatalmi pozíciójuk veszélybe került a cikk miatt és sebtében pert is indítottak, mielőtt a félrevezetett és feltüzelt tömeg új választások kiírását követelné.

Mivel a tényállást és a „vádpontokat” a bűnös írással együtt már olvasóink elé tártuk, önismétlés helyett a január 17-i per lényeges pontjait vázolnánk s a folytatásra történő figyelemfelhívást: áprilisban újra kezdjük.

A perben a sajtószabadságot a TASZ képviseletében Baltay Levente védte szellemes és frappáns érveivel. Természetesen a folyamatban lévő ügyről véleményt mondani botorság lenne, hiszen a jognak asztalánál egyformán vehetünk a paragrafikus kondérból, de annyi már most bizonyosnak látszik, hogy a bíróság képviseletében Pataki Árpád világos és tiszta érvek mentén hozza meg végső döntését április 27-én, a második és utolsó forduló alkalmából.

A tárgyalás fő és alapvető kérdése a védelem szerint egyértelműen az az álláspont volt és maradt, hogy a beperelt újságcikk véleményt, értékelést vagy tényállítást tartalmaz-e? Amennyiben az első feltevés alapos: a vádlott ártatlan. Amennyiben az utóbbi: bizony bűnös. Viszont már az elején bizonytalanság uralta a tárgyalótermet, mivel az alperesi védelem annak meghatározását kérte/kéri a bíróságtól, hogy önmagában az önkormányzat különálló személye-e, ha már felperesként lép fel ebben a jogi procedúrában? Olyan intézmény feltehetőleg nincs alanyi jogon, hogy „jónapot kívánok, X.Y. Önkormányzat vagyok”. Egy kb. 16 fős képviselő-testület képvisel egy önkormányzatot s ezen grémium többségi döntései alapján járhat el annak nevében a kijelölt megbízott, aki általában a polgármester. (Amint az alperesi védő is kiemelte: „mindez rosszul eshet a polgármesternek és ő képviselheti az önkormányzat érdekeit is, de minderről s az önkormányzat részéről nincs erről írásos határozat”).

Egy iskola keresi a becsületét (fotó: Harkai Péter)

Az idézett per folyamán a felperesi képviselő nem tudott bemutatni ilyen megbízásról, döntésről semmilyen dokumentumot. Hogy ez mennyiben kérdőjelezi meg az önkormányzat, mint felperes puszta létét illetve jogi fellépésének legitimitását, az már a bírói döntés kompetenciája.

A felperes védője 10 pontban foglalta össze a cikkben sérelmezett és helyreigazítandó szövegrészeket, melyek részletes taglalásától s az alperesi-felperesi érvek és kontraérvek aprólékos taglalásától megkímélnénk olvasóinkat, egyelőre. Aki lelkiismeretesen végig kívánja olvasni, a pontos peranyagot megtalálhatja a Ki tiltja meg, hogy elmondjam című cikkünkben, minderre természetesen részletesen és egyenként visszatérünk a bírósági jogerős döntést követően. A védelem álláspontja (szavaink s szándékunk szerint jelzésszerűen) a következő:

1. A Cím a figyelem felkeltését szolgálja, véleményként. A fogalmazás módja, újságírói fordulatok alkalmazása, az olvasó figyelmének a felkeltésére irányul.

2. Az iskolabezárással kapcsolatos pénzügyi lehetőségeket kapcsolja össze egy másfajta vállalkozás vagy cég kifizetésével. Spórolást, megtakarítást jelez, ami örömteli az önkormányzat kasszájának. Az összeg nagyságából kiindulva felhívja a figyelmet a tétel mértékére, amely egyrészről lehetőséget ad(hat) a másik féllel kötendő szerződés kifizetésére.

3. Az, hogy Vitézy Tamás Orbán Viktor rokona-e, könnyen megállapítható, bár a perhez semmi köze. Arról, hogy a fideszesek milyen tengerparton szoktak üdülni, remélhetőleg szintén nincs közvetlen összefüggésben a VII. kerületi önkormányzattal.  Személy szerint erről nekik (V.T., O.V.) kellene jogi kiigazítást kérniük. Nem léphet fel a felperesek egyike sem mások érdekeinek a védelmében, hiszen nem róluk szól ez a bekezdés.

4. Hogy a tervben szó sincs iskola bezárásról és összevonásokról, erről majd dönt a bíróság. Az újságírónak joga van tévednie, ez nem kezelhető jogsértésként.

5. Itt mindössze egy, a szülőknek szánt tájékoztató értékeléséről van szó.

6. Szintén a fenti álláspont értékelése: nem biztosított a diákok további tanulmányi előmenetele.

7. Blog idézet – tehát vélemény jellegű, ráadásul ezt a blog-véleményt a cikk írója idézi, forrásmegjelöléssel. Akit ez sérthet, az az erzsébetvárosi fideszes szervezet lehet, ami remélhetően nem azonos teljesen a felperesek jogi személyével.

8. Mi lehet a sértő abba a megállapításban, hogy Vattamány Zsolt polgármester bárhol bármit is tanított?

9. Egy cikkben megállapítani azt,  hogy felelős kerületi törvényhozóval semmiféle érdemi partneri együttműködést és érdemi kommunikációt sem sikerült kialakítani, ez értékelésként kezelhető.

10. A polgármestert azzal jellemezni, hogy valahol vaslamilyen másodállást végez, illetve ahhoz hasonló tevékenységet fejt ki, szimpla vélemény.

Addig is, míg a második tárgyalás lezárul, álljon itt zárszóként Baltay Levente néhány mondata, mely állásfoglalással talán bármilyen jogi következmény nélkül is egyetérthetünk:

„Az egész cikk egy történetet mond el abból a szemszögből, amelyből az újságíró látja, az ő véleménye és következtetései. Fontos ténynek tartjuk, hogy a kritikai észrevételek közszereplő ellen, illetve a  közérdekben kifejtett munkájával kapcsolatban jelentek meg. Alkotmányos alapon a szólásszabadság megilleti (az újságírót) akkor is, ha a kritizálandó személy számára mindez sérelmesnek is tűnik és aki közéleti döntéshozóként többet kénytelen tűrni tevékenysége kritikájaként, mint egy átlagos állampolgár.”

Kedves Barátaink!

Az utóbbi időben egyre gyakrabban tapasztaltuk, hogy hajléktalan tagjainkat és szimpatizánsainkat az olvasószemüveg hiánya akadályozza az aktivizmusban és érdekvédelemben. Olvasószemüveg nélkül a tagjaink nem, vagy csak nagyon nehezen tudják hatékonyan használni a számítógépet, elolvasni a friss híreket és tanulmányokat, vagy éppen megírni és elolvasni egy szervezési találkozó jegyzetét. Ha lenne olvasószemüvegük, akkor hajléktalan aktivistáink el tudnának olvasni egy jó regényt és meg tudnának nézni feliratos filmeket is.

Tisztánlátás

Támogasd a hajléktalan emberek önszerveződését azzal, hogy szemüveget adományozol!

Mire van szükségünk?

- viszonylag jó állapotú, női vagy férfi olvasó szemüvegekre, amik +0,5 és +5 dioptria között vannak és a két lencse dioptriája egyforma;

- szemüvegtokokra, amikben a szemüvegeket tartani lehet.

Keresünk ezen kívül egy önkéntes szemészt vagy optikust is, aki hajlandó egy általunk biztosított helyszínen, mobil felszereléssel hajléktalan tagjaink szemüveg-igényét felmérni.

A felajánlásokat az avarosmindenkie@gmail.com email címre, illetve a 0620-936-1907 telefonszámra várjuk.

Inkább holnap egy túzok

A bírósági ítélet szerint kirívóan közösség ellenes magatartás, ha antifasiszták a nácik kedvelt gyülekezőhelyén a nyilasok egyik jelképét akár időlegesen letakarják. A bíró szerint a politikai vélemény szabad, de nem az adott helyen, ezért szabálysértés miatt pénzbírságra ítélte az akció résztvevőit.

Ma Magyarországon a nemzetközi békeszerződés ellenére, zavartalanul működhetnek katonai színezetű,félkatonai, szélsőjobboldali szervezetek, melyek szabadon masírozhatnak miközben ellenséges, mind pedig revizionista propagandát folytatnak. Ezzel szemben azokat az antifasisztákat, akik szavukat emelik fel ellenük, üldözik. A politikai véleménynyilvánítás szabadságának korlátozása egyre durvább formákat ölt. Az antifasiszta szervezetek véleményét eddig csak elhallgatták, de újabban már büntetni is akarják az aktivistáikat, így akadályozva őket véleményük kinyilvánításában. Úgy látszik tényleg visszaköszönni látszanak a ’40es évek, s már nem csak elméletben, hanem gyakorlatban is.

Az elítéltek nem mellesleg a Joggal a Jobbik ellen nevű facebook csoport aktív tagjai is egyben.

Az elítélt aktivisták fellebbeztek az elsőfokú ítélet ellen, és egyértelművé tették, hogy nem hagyják magukat megfélemlíteni, szükség esetén pedig készek nemzetközi bíróság elé vinni az ügyet.

Budapest, 2012. január 26.

Bőrgyári felvonulók régen

A történet minden porcikájában sajátosan magyar, vagyis átgondolatlan, felülről vezényelt, álságos és ostoba, amit előbb hajbókolva elfogadott és megpróbált stikában átszuszakolni a megfelelő hivatali fórumokon az egykori, feledhetetlen Fidesz szóvivőből Fehérvár polgármesterévé avanzsált Cser-Palkovics András. Persze a központi parancsra beindult csaholó nyálelválasztásnak hamarosan megálljt parancsolt a még ennél is nyomósabb magánérdek. Elvtársai gyorsan megértették Cser-Palkoviccsal, hogy a balog, akarom mondani balga, a cigányok kultúrája irányában gyakorolt felettébb pozitív diszkrimináció, nem szül jó vért a város lakói, no meg pártársai körében. Már pedig ők,  az elkövetkező negyvenkét ciklusban is szeretnének önkormányzati képviselők  lenni, s amennyiben  Cser-Palkovics sem unta még meg a polgármesterkedést, akkor jobb, ha letesz arról, hogy a kultúra ürügyén cigány (akarom mondani roma, mert a fidesznyikeknek csak ilyetén módon  szabad a fülkeforradalom óta emlegetni  kisebbségi polgártársaikat) tömegeket szabadítson  a királyi koronázóváros keresztény polgáraira. Ráadásul sajnos a szocialisták fikázására sem alkalmas az ügy, ők ugyanis a kormánypáriakhoz hasonlóan nem kérnek abból, hogy a romák országos kulturális centruma a hajdani bőrgyári objektumban kapjon helyet.

A helyi szocik kultúra helyett inkább a romák normális lakhatását szorgalmazták az ügydöntő közgyűlésen, ahogy azt a fehérvár hír24 portál helyszíni tudósításából megtudtuk: „Márton Roland szocialista képviselő kifejtette, hogy Székesfehérváron először fel kellene számolni a cigánytelepeket, utána foglalkozzunk kulturális központokkal, de ha lehet, akkor se országossal, hanem a fehérváriak igényeinek kielégítésével.” Meg is kapta érte a magáét: ”A Szmolnijban nevelkedett szocialisták jobb, ha hallgatnak, mert a cigánytelepeket ők hozták létre” - replikázott Szigli István független képviselő.

Szigli úr persze csúsztat, vagyis hazudik, hiszen jól tudja, hogy harmincas éveiben járó Márton képviselő nem a Szmolnijban nevelkedett, mint ahogy nincs köze a cigánytelepek létrehozásához sem. Ha ebben a képviselőtestületben valakinek köze lehet esetleg a fehérvári putriprogramhoz, akkor az inkább ő, aki a kádárizmus 70-80-as éveiben a megyei KISZ-bizottság egyik függetlenített titkára volt. (Bár azt azért korából ítélve kizártnak tartom, hogy a Szmolnijban nevelkedett volna.)

Bőrgyári felvonulók most ("egy párt és egy civil szervezet" - írja a Székesfehérvár.hu)

Ha hinni lehet a tudósításnak, rendkívül magvas adok-kapok folyt tehát, aminek a polgármester azzal tett pontot a végére, hogy nincs miről vitatkozni, ugyanis „Székesfehérvár Önkormányzatának nincs jogi lehetősége az ingatlant országos cigány kulturális központ felépítésére átadni.” A testület valamennyi tagja megszavazta az elutasító indítványt, ezzel lekerült a napirendről a központ megvalósítása.

Már csak az a szerény kérdésünk maradt, ha a jogi akadály kezdetektől tudva levő volt, mint ahogy az is, hogy a helyi többségi Fidesz önvédelemből már korábban megcsáklyázta az egészet, mire volt jó a nevetséges szócséplés?

Az már csak tényleg hab volt a köpőcsészén (copyright: Para Kovács Imre) hogy az ominózus január 19-én, amikor is napirendjére tűzte a témát a városi képviselőtestülete, kora reggel a városháza kapui elé vonult tüntetni a megyei és helyi Jobbik 80-100 híve, a „cigánybűnöző hordák” Fehérvárra özönlését vizionálva. Ezt követően a legaktívabb legnemzetibbek a testületi ülést is megtisztelték jelenlétükkel.

Bizsergető érzés tudni, hogy Szent István városában is igazi kohéziós erő, pártérdekeket háttérbe szorító tényező a cigányok iránti ellenszenv, azt ne mondjuk gyűlölet. Bármikor képes közös nevezőre hozni az egymásra acsarkodva Fletózó és Viktorozó politikai ellenfeleket, akik egymásnál alighanem csak a cigányokat utálják jobban.

Mindenesetre azért volt, akit jókedvre derített a cigányokkal színesített bőrgyári cappriccio, Cser-Palkovics one man showja: A teremben helyet foglaló tüntetők örömmel fogadták a döntést, s elégedetten távoztak.

"Érdemi előterjesztés"

„A cigány keze nem nyúlik, de ragadós, amit egyszer elért, nehéz belőle kihámozni” – formuláz alig aforisztikusan az „egy nyelésben” is gond nélkül emészthető tucatnovella, a Nagy Háború utolsó évében.[1] Egy, a cselekményben indifferens közbeiktatott közhelyként, amely öntudatlanul előre keresi a helyét a két világháború közti Magyarország politikai közlésmezőjében. Ahol a törvényhozás agórája továbbra is a politikai nyilvánosság meghatározó színtere, amelynek visszhangos politikai nyilatkozatait vagy éppen kötetlenül rögtönzött képviselői purparléit egyaránt szétvitték az országban a másnapi lapok. (A megrögzötten ellenzéki orgánumok legfeljebb késedelemmel, netán az egyéni hangú tudósítások fehér ablakos szegényítésével.) A politikai rutin részeként termelődő szöveguniverzumból ennélfogva mind volumen, mind beszédcselekvési relevancia tekintetében jelentékeny részt tudhat magáénak a képviselői szájakat elhagyó felszólaláshalmaz. Nem érdektelen tehát egy történelmi visszapillantásban röviden áttekinteni, hogy a – napjaink közíróinál annyi máig érő párhuzamával megidézett – Horthy-korszak népképviseleti kamaráiban miként került szóba érdemi előterjesztés vagy pusztán napirendfüggetlen allúzió formájában a cigányság. A vonatkozó parlamenti almanachokra támaszkodó tartalomelemzésünk (rövid műfajunkhoz szabott) kivonatos eredményeit egy kapcsolódó esettanulmány-vázlattal spékelhetjük meg. Ebben egy – később magyarázandó önkényességgel – választott konkrét honatya, Drozdy Győző témánkba vágó nézeteit ismerhetjük meg, elsősorban egy emlékezetes interpellációján keresztül.

Mi a cigány?

Fontosnak tarjuk előrevenni a cigányság valamilyen attribútumával operáló tágabb kontextusokat, amelyekből mindjárt felrajzolhatóvá válik egyfajta parlamenten belül uralkodó, javarészben elnagyoló ecsetvonásokkal dolgozó cigányságkép. Ehhez a képviselők banális beszédfordulatai, az elvárt köztudatból merítő ténymegállapítások, az összekacsintó kiszólások és a különféle bekiabálások szövegkörnyezetét vettük alapul. Ezekből leszűrhetően azt találhatjuk, hogy a korszakban a cigány-címke mögé egymással ellentmondásos általánosságokat gyömöszöltek be. Ennek ellenkezője a politika „értelemadásokban és értelemfejtésekben” (Szabó Márton) dúskáló diszkurzív tereiben soha nem is lehetett objektív elvárás. Nézzük, milyen imágók bontakoznak ki a textusokból – a megismerési szándékában elővigyázatos tanulmányozó számára.

"Antiszociális, antikulturális"

Egyik fő forrásunkul adódik tehát, amikor a honatya szellemeskedési szándéka gyakorta nyúl cigányok feltételezett sajátosságaira építő viccek, szólások, adomák után. Ezek és beszédei vonatkozó kitérőinek egy része a megidézett csoport életmódjára, társadalmi presztízsére, a gazdasági munkamegosztásban betöltött szerepére stb. épít. Innen megtudható, hogy a „nyomorult földönfutó cigány” egy „antiszociális, antikulturális” népcsoportot jelent. Igénytelen, mégis nagyfokú szaporodási hajlamú bagázsaik „az utcán” élnek, drekkben és miazmákban bővelkedő lakókörülményeikkel fertőzésfészkeket hozva létre az élőhelyük körül. Az erre még „az utolsó cigány” sem vetemedne típusú nyelvi panelekben egy erkölcsileg beszámíthatatlan, ergo kiérdemelten legmegvetettebb népség képe tárul elénk. Olyan outcast embercsoport, amellyel kapcsolatban bármilyen hajmeresztő abnormitás elképzelhető. Ide kapcsolható, hogy szó kerül vélt jellembéli tulajdonságaikról és gondolkodásmódjukról is. Az Indiából leszármaztatásuk stílszerűségével élve pária-helyzetben leledző, nincstelen és kitaszított cigányságot amolyan már előre „jajgatós” fajtának ismerik. Minthogy úgy általában rájuk jár a rúd, nem csoda, ha azzal a gondolattal ébrednek reggelente, hogy „Csak túl volnék már a verésen!”.[2] Továbbá, a hazug ember iskolapéldájának tekintik őket: nevük a parlamenti mondatokban egybeforr a szavahihetetlenséggel, a törvényen kívüli létmóddal, a csalárdsággal. Egy szociáldemokrata képviselő 1936-ban például egyenesen így ötletel: „Meg kell tanítani őket igazat mondani, akkor nem lesznek cigányok!”.[3] (Mellesleg ezen illető a címünkben szereplő felvetés gazdája is.) A dolgozatunk felütésében szereplő enyveskezűség motívuma a többihez képest csak elvétve kerül elő, bár implikációként ennél gyakrabban jelen van. Nos, bár a képviselők nemritkán úgy általában szólnak cigány(ok)ról már taglalt szociológiai sajátosságaik emlegetésekor, a következőkből mégis kiderül, hogy egyszerűen elmulasztanak szóbelileg disztingválni. Ha ugyanis a félreérthetetlenül kiérződő foglalkoztatási sztereotípiákat vesszük sorra, akkor az en passant alkalmazott utalásaikban elsöprő többségben a mulató magyarsággal junktimba hozott, őket kiszolgáló zenész-cigányság található. A cigány ezekben a parányi történetekben maga a hús-vér wurlitzer, a cugehőr sujtás a magyar mentén, tehát mint állandó díszítő elem jelentkezik a vigadalmas magyarság (! – nemesi osztályexkluzivitás nélkül) csendéletes zsánerképén. A cigány muzsikusok tehát „megbecsült polgárok”, akik számára még egy 1942-es felsőházi felszólalásban is – mint „magyar cigányoknak és a magyar nóta” közvetítőinek[4] – intézményes védelmet kérnek a „néger jazz” terjeszkedő-tolakodó „kannibál zenéje” ellenében. A korábbiakban cigány életvitelt megörökítő ismertetőjegyek tehát kiváltképpen az átmeneti „kunyhós”, úton-útfélen „táborozó” cigánysághoz köthetők, akik másik tipikus cigányszakmákként a „rendes vándoripari és házalási tevékenységeket”[5] végzik.

Első vizsgált halmazunk kapcsán leginkább képviselői vérmérsékletek, egyéni ízlések alapján rögtönzött szövegekről beszélhetünk, ennél fogva ezek feltehetően szorosabban függnek össze előadóik személyiségével, mint politikai pártállásával. Ettől függetlenül feltűnő számszerű érdekesség, hogy a szociáldemokrata képviselők erősen felülreprezentáltak a cigányokkal való gúnyolódás terén, igaz ugyan, hogy a kisszámú védelmükre kelő, emberszámba vételükért lándzsát törő bekiáltás is főként az ő soraikból hangzik el.

Másik lényeges, sőt talán legfőbb kútfőnk a jó néhány, közvetlenül a cigánysággal kapcsolatos intézkedésre felhívó felszólalás és beszédrészlet. Ezek nagyobb része az igen szigorúra metszett választójog alapján felálló, látszólag mégiscsak közvetlen lakossági legitimációval bíró Nemzetgyűlésben, később Képviselőházban hangzott el. Méghozzá legtöbbször a különféle járulékos kérdések kitárgyalását „klasszikusan” lehetővé tevő költségvetési vitákban.

Az 1920-as évtizedben alig féltucatnyi felszólalást találni a tárgyban, azokat is csak 1924-től kezdődően. Ezekben a megnevezett problémagóc az „oláh” eredettel felruházott „kóbor cigányok ügye”. Ez alatt a megszólalók kiemelten a lókupeci életvitel gazdasági, népegészségügyi, közbiztonsági szövődményeit és visszásságait értik. Jelesül, hogy az e tevékenységet űző cigány családok „életstandardjuk” fenntartására kéregetésből és lopásokból élnek, adásvételi alkalmakkor macherkednek, döghúst hasznosítanak (elhullott állattetemmel táplálkoznak), és nyomukban („emberi és állati”) járványok ütik fel a fejüket. A képviselői referádák terhükre róják az abraklopást is, noha közben az egyik – körükben láthatóan igen kedvelt – anekdota szerint a cigány a lovát addig szoktatja a koplalásra, amíg a jószág ki nem múlik. Nehezményezik még, hogy a sanyarú sorsú állampolgárok elleni hatósági végrehajtási eljárások során a biztos fülest kapott cigányok azok, akik mindig „lelkiismeretes” „rekvirálásba” kezdenek.[6] Emellett jogszabály-alkotási ügyetlenségek szemléltetésére a jogalkalmazás tehetetlenségét előszeretettel mutatják be egy adminisztratíve nehezen kezelhető csoporton, leginkább a cigányságon. Fenti panaszaik orvoslására célzott „házhely-adományozásokat”, vagy a „nomádozó” cigányság egyhelyben tartását előíró egyéb intézkedést óhajtanának. (Ez meghallgatásra is talál, amennyiben a legendás 1916-os rendelkezés ezzel egyező célját újabb miniszteriális rendelet kívánná effektuálni 1931-ben, „hogy a közrend szempontjából aggályos kóborlást lehetetlenné tegyék”.[7])

Az 1930-as években hosszabb szünet után csak 1937-től kezdik újra pertraktálni a „cigánykérdést”, amelyet azonban ezután folytatólagosan tematizálnak és napirenden tartanak. (NB: Korábban a „cigányügyi kormánybiztossági beosztás” nem véletlenül minősül a skartba tétel, a parkolópályára állítás szinonimájának.[8]) Legalábbis érintőlegesen, tíznél is több felszólalás foglalkozik vele, mint „rendezendő” problémakörrel. A felszólalásokból hamar megtudható, miért bizonyult tökéletlennek és elégtelennek a legutóbbi szabályozás. Mivel a községeket kötelezte, hogy gondoskodjanak a letelepítésekről, és miután az ezért való anyagi jótállást is nekik adresszálták, ezért azok inkább szabadulván a tehertől, a gyakorlatban egyszerűen a közigazgatási határaikon túlra hajtották az épp náluk állomásozó cigánykaravánokat.[9] Márpedig a zsörtölődő régi-új képviselői látleletek közegészségügyi veszélyességről szólnak, ráadásul egyöntetűen a „bolyongó” cigányoknak tulajdonítják a kistelepüléseken elharapózó gyújtogatásos tűzeseteket is. Annál több javaslat érkezik, amely „civilizálásuk” terén ígérne előrelépést. Palliatívumként jön számításba „összetelepíttetésük” egy megfelelő kiterjedésű területre, a „munkatábor” ötlete, de az is, hogy megtiltsák nekik a lótartást. (Utóbbi helyett alternatívaként amolyan félkomolyan merül fel, hogy „kehes lovaink” átvevőinek mégiscsak megteszik, inkább tehát tiltassanak el a „hazugságtól” – bár a hozzászólás lekevertetik, amint a házelnök nihil ad remet vezényel.[10]) Belügyéri torokból hallható még, hogy tapasztalatok szerint a kényszerfürdetés és „nyíratás” mindig jó időre megfutamítja őket, márpedig ha országosan végeznék ezt, akkor idehaza aligha tudnának tovább hol meghúzódni.[11] Ezen kívül az első zsidótörvény vitájában a törvényjavaslat több elutasítója (!) is reklamálja, hogy ha már jogcsorbító legiszlációt választanak, akkor abban a zsidóság miképp kerülhet úgy szóba, hogy a „hasznossági” aspektusból alatta maradó, mi több, a magyarság valódi „ártalmára” levő cigányság nem.[12]

Az Új Háború beköszöntével a változatlanul egymást váltó hozzászólók elsősorban az állam szempontjából emelik ki, hogy a „vándorcigányság” mennyire improduktív, mert kezelhetetlenül öntörvényű és dibdáb népség, amely még a csendőrség kapacitásait is lefoglalja. Ennek okán velük szembeni intézkedéseket sürgetnek, amelyek végrehajtásában kérlelhetetlenséget, „drasztikus”-, akár statáriális fellépést szorgalmaznak. Elemi célként jelölik meg, hogy e cigányok a háborús hátország közérdekű és obligát „munkaszolgálatairól” ne hiányozzanak, és az állam előtti restanciáikért a közélelmezési tervezésnél ne vegyék őket egyenrangúként figyelembe. (A már szerepelt másik kifejezéssel együtt ennél is értsük jól: ezekben az években még a tengerentúlon is felkapott „munkatábor” és „munkaszolgálat” követelése leginkább a munkanélküliség „levezetését” szolgáló közfoglalkozást takart, afféle államilag koordinált közmunkaprogramot.) A képviselők ez idő tájt retorikájukba hangsúlyosabban emelnek be jogtörténeti érveléseket, vagy éppen a cigányságot érintő hajdani „előremutató” rendeletek felidézésének technikáit. A szót és a hangnemet ekkorra főleg az átalakuló kormánypárt mindinkább jobbra tolódó és letöredező frakciói, illetve a parlamenti újonc nyilaskeresztesek és módosulataik diktálják. Egy felszólaló még a Felsőházban is amellett kardoskodik, hogy a harmadik zsidótörvény hatályát a magyaron kívüli másik önálló „fajra”, a cigányságra is terjesszék ki. A fogadó „fajjal” való keveredése ugyanis még ennek a különben is inferioris, de endogámia esetén tolerálható társadalmi magaviseletű cigányságnak is az elkorcsosulását, elsilányodását jelentené (vö. indiai csandala).[13] Mások, ismét a képviselőházban, csak az eszközben mondanak ellen, amikor sterilizációért kiáltanak. Rara avis itt is, ott is előfordul, amennyiben még a második zsidótörvény vitájában a Felsőházból érkező protestálások egyike a differenciálatlanságot opponálja az egész kollektívára, és hasonlata szerint a „cigányprímás” és a „kóborcigány” sem hozható egy lapra.[14] Egy cigányzenét felértékelő szólam keretében rendhagyó kiállásra az alsóházban még 1943-ban is futotta: „a cigány jóban-rosszban együtt volt a nemzettel, […] sohasem hagyta el”.[15]

Bár már szerepelt néhányszor, a teljes vizsgált korszakban összevontan is érdekes párba állításnak adódik a cigánynak a zsidóval való összemérése. Az egyik képviselőnél például csak egy röpke bonmot-ba kívánkozik, hogy „ostoba zsidó és becsületes cigány lehetetlen dolgok”.[16] Az érdemi összehasonlítás terén egyébiránt többen úgy találják, hogy „éppen ellentétesek”, hiszen a cigányság „mindig lefelé tendáló elem, amely mindig a társadalom legalsó részébe vonul vissza”, míg a zsidóság pont fordítva.[17] Ebből eredhet majd a képviselők számára az a paralel jelenség a korszak végére, hogy – miként az egyik bekiabálás sommásan megállapítja – „falun cigánykérdés van, Budapesten zsidókérdés!”.[18] Témánk szempontjából itt megint csak elsőrendűen a „sátoroscigányság” köthette le a képviselők figyelmét, mivel néha megszólaltatják a kivételt is. Egy, már szinte egészen összetett vélekedés szerint „a jó Isten a magyar nemzetről különös szeretettel gondoskodott, mert két külön fajtát, két külön népet adott mellé, amely [sic] szórakozásáról gondoskodjék. Az egyik a cigány, amely muzsikál neki, a másik pedig a zsidó, amely a muzsikához a kölcsönpénzt adja.”[19]

Nem érdektelen feljegyeznünk, hogy egy numerikus összesítés szerint a cigánysághoz megértően-együttérzően csak egy-egy kósza kormánypárti képviselő (és a már ekkor nő a talpán Kéthly Anna) viszonyult, míg bírálóik, haragosaik, megfeddőik kórusa szinte a teljes pártpolitikai palettát lefedte.

Kálmán Kata

(1909, Korpona – 1978, Budapest)

Fényképész, fotóművész. Budapesten érettségizett. Madzsar Józsefné Jászi Alice torna- és mozdulatművészeti iskolájában tanult, itt ismerkedett meg férjével, Hevesy Ivánnal, akinek az ösztönzésére 1931-ben kezdett el fényképezni.

"Megalvadt értelmek"

A fényképezést kezdettől fogva a társadalmi felszabadítás eszméjének szolgálatába állította. Alakjai a korszak társadalmi viszonyait kifejező típusok is. Tiborc címen 1937-ben megjelent kötete – melyhez Móricz Zsigmond írt előszót– maradandó dokumentum a Horthy-rendszer szegénysorsú embereiről. Erről a munkáról egyszer így beszélt: „emlékszem, hogy amikor Móricz Zsigmondnak megmutattam az összeállítást, még egy koldus benne volt; és valahogy a vele való beszélgetés nyomán kikristályosodott, hogy nem a végleteket kell bemutatni, hanem a keresztmetszetet. Énnekem végtelen sok ilyen parasztokról, munkásokról, munkanélküliekről készült képem volt, és mi nagyon sok képzőművésszel, íróval, muzsikussal jöttünk össze, ez Ivánnak a baráti köre volt és emlékszem, hogy a díványra sokszor kirakosgattam két-három sorba ezeket a képeket; olyankor meglepve láttam, hogy az embereknek nagyon tetszik. Én még akkor, a Tiborc sajtója előtt nem tudtam, hogy képeim általában nem közömbösek a szemlélőkre, hatnak rájuk, az egyszerű emberi sors nem hagyja nyugodni a nézőt, valami érzelmi állásfoglalásra szorítja, sajnálja, vagy megszereti, de többnyire a lelkiismerete is megmozdul. Én akkor csak azt éreztem, hogy valami érdemlegeset csináltam, valami olyat, amit előttem még senki, a fotográfiában legalább nem”. Családi kapcsolatok fűzték Jászjákóhalmához. Itt volt birtokos férje testvére. A harmincas évektől sokat fotózott itt férjével a Tarna partján, a cigánytelepen, aratásokon, szüreteken. Több száz fényképe maradt innen és a környékről. És dobozban maradt több könyve is, az egyik A pesti nép címet viselte volna, a másik borítóján ez lett volna olvasható: Kálmán Kata: Cigányok. „A háború és a negyvenötös idők azért nagyon kettészakították a munkámat; és hát közel tizenöt évvel lettem idősebb, mire újra dolgozni kezdhettem… A Szemtől szemben után két könyvre is készültem. Az egyik a Pesti nép, Iván adta rögtön ezt a címet; ebben benne lett volna a proletár, a lumpenproletár, a másik a Cigányok, ami nagyon izgatott, nagyon sokat foglalkoztam vele. Ezekből a képekből sohasem lett könyv. Nem szabad elfelejteni, hogy negyven-negyvenkettőtől majdnem hatvanig nyomorúságban éltünk.. Hogy lehetett volna az ötvenes években egy Pesti népet csinálni? Ha véletlenül egy képet beadtam a cigányokról, direkt eltanácsolták, azt mondták, hogy inkább ne.” 1951–1955 között a Magyar Fotónál, 1955–58-ban a Tudományos Ismeretterjesztő Társulatnál (TIT), 1958-tól 1960-ig az Egészségügyi Felvilágosító Központnál dolgozott. 1958-ban részt vett a Magyar Fotóművészek Szövetségének megalapításában. 1960-tól a Képzőművészeti Alap Kiadóban a fotókönyvek, majd 1965-től a Corvina Kiadóban a Fotóművészeti Kiskönyvtár sorozat könyveit szerkeszti. Önálló kiállítása 1955-ben volt először. 1965-ben a Petőfi Irodalmi Múzeumban Móricz Zsigmondról készített sorozatát mutatta be. 1977-ben Jászjákóhalma az 1930-as években címmel Hevesy Ivánnal együtt az ott készített 57 felvételét állította ki. Ebből idézünk néhány képet mi is.

Szuhay Péter

„A drózdy” (sic!) – egy sajtótoposz[20]

Drozdy Győző – ha már egyszer hozzászólt a szóban forgó témához, mese nincs – saját jogán megérdemli, hogy véleményéről megemlékezzünk. Drozdy nem volt akárki.[21] Természetesen az autonóm emberi kivolt mindenkinél tiszteletben tartandó, de ezúttal a politikatörténet különbejáratú mércéit kell hatni engedjük, ha egyszer a ’89-90-es szemléleti szabadulás után eleddig „a politika és az állam múltjára fókuszáló nemzeti historiográfia feltétlen elsőbbségét” valló hazai „történetírás főáramának mai élvonala” (Gyáni Gábor) is elfelejtette őt recipiálni a korszak tablójára. Amikor a parlamenti működést és a személykötött hatáskifejtési potenciált vizsgáló, avatott korbúvár számára trivialitásnak hat, hogy a hivatásos politikai osztályban a gyéren termő valódi „kapacitások” és protagonisták mellett a nélkülözhetetlen, de legfeljebb középszerű névtelenek staffázsa jelenti a sokaságot, akkor Drozdy szinte mindenünneni hiányára nincs mentség. Miután képviselői praxisa és szerkesztő-publicistai tevékenysége nyomában az esetleges közéleti közöny fala jóformán magától omlott le, nem is kérdés, hogy a visszhangos kulcsfigurák táborát erősítette. Hogy milyen képessége adta a forszát, azt találgassa majd az életrajza. Mi azt emelnénk ki, hogy választott szakpolitikai területeihez kapcsolt előadásaiban széles készültség, sok friss meglátás és megnyerő retorikai véna talált egymásra. Mi ezekbe kapaszkodva voltunk kíváncsiak, mit jelentett számára a „cigánykérdés”. A politikusi válasza nagyban és egészben benne foglaltatik 1939. január 25-i, a belügyminiszterhez intézett interpellációjában.

"Hamisítatlan magyar cigány"

Az ekkor javakorabeli Drozdynál azonban már fiatalsága tárcaírói és költői szerepeiben is előkerül a cigányság. A kép itt is kettős: egyrészt megjelenik a „száraz birkabelével” a szíveket vigasztaló „hamisítatlan magyar cigány”, míg másik oldalról az országúti koldulók a „Fáraó unokái, Egyiptom idegen gyermekei”. Az utóbbiak iránti józan romanticizmusáról tanúskodik a Rafael című, 1907-ben álnéven írt története, amelyben a címadó „füstös cigánylány” egyben az elbeszélő első kamaszkori szerelme is. Ebben a kerékpárral a lejtőn suhanó fiú a közelben átmeneti tanyát vert kavargó cigánykaravánból éppen egy leányzóval ütközik össze. Napjaink már-már mémmé refrénezett egyik hívószava, az „Olaszliszka” egyik távoli elődjét ismerhetné föl az eseményekben, ugyanis a komolyabban sérült lány sajátjai csakhamar erélyesen reagálnak: „De mint a méhraj, ott termett 20-30 vegyes nemű és korú cigány. És egy zuzmorásképű, vén némber, mint egy rekedt héja, elrikoltja magát: –Jaj, Devla, meghalt a Rafael! A cigány, ha vért lát: olyan, mint a bengáliai anyatigris. Ott hagyták vérében fetrengeni segítség nélkül a leányt és nekem ugrasztotta őket a nyers, vad bosszú. Egyszerre vagy tizenöt markot éreztem a nyakam körül. Véres, vad, polip-szemek meredtek rám. Durva torkok ordították: –Megdegűsz, gyilkus! Elleneim száma folyton nőtt. A harci lárma, sivitás odahitta még a cuclis gyereket és a trottli aggastyánt is.”. A végül megmenekülő kamasz fiú az ellátott lány betegágyánál virraszthat, és rövid beszélgetésük után megigézi az „alvó beteg Vénusz”.[22]

Foglalkozzunk hát az ilyesféle gyermekkori élményeket hordozó, azóta Zala megyei járásokban ekkor már negyedszer mandátumot szerző Drozdy már beharangozott parlamenti beszédével. Ezen, olykor szónoki műfajjal kapcsolatban Drozdy megközelítéseire mindig az alaposság, az egysíkúság kerülése, az igényes felkészülés volt jellemző. Lássuk tehát, politikai percepciója hogyan kezelte a témát. Hatásosnak szánt indító-metaforájában a tájkép fáira telepedett „élősdi fagyöngyökről” beszél: a magyar falvak nyakára nőtt „foglalkozásnélküli cigányságról” van szó. A bűntetteik nyomán a kriminalisztika állatorvosi lovával azonosított csoportnak ezután kitér történelmére, és a jelenig vezetett tudományos és kulturális ismeretterjesztését témánkénti országkomparatisztikával is telíti. Egyszeriben örvendeni kezd azon, hogy interpellációja idején épp „félezredéves” jubileumát üli a magyarországi cigányság, és emlékeztet arra, hogy ez a nép a szimbiotikus beilleszkedés milyen példáját is tudja adni. „Mint a búzaföldek pacsirtája, a szántóvető embernek ez a dalos pajtása, a cigány, megértette a magyar lelket és mint a tőkét a folyondár, átfonta a magyar ember testét-lelkét s attól az időtől kezdve szebbnél-szebb nótákat húzott a fülébe.” Elérkezik itt is a megkülönböztetés pillanata, a derék és respektábilis muzsikus cigányt elhatárolja „a többi cigányoktól”. Vélhetőleg – az egybemosó szóhasználat ellenére – inkább utóbbiakra vonatkoztatja a Romani Kris egynéhány elősorolt érdekességét, és a bennük ragadt „vándor természetüket”. Majd további néprajzi és kulturális antropológiai jellegzetességeikről prelegál, változatlan elemként problematizálva bennük, hogy „a cigány roppant konzervatív, ellenáll a kultúra minden hatásának”. Mivel ebben az időben Magyarországon még korántsem minősül bevett kisebbségnek a cigányság, nemhogy képviselőt delegálhatna – Drozdy „a szentistváni gondolat” méltóságára tekintettel meg is nyugodna ebben az állapotban. Majd még az önbevalláson alapuló statisztika róluk szóló alacsony adatait magyarázza („a cigány tagadja cigány voltát, mindenütt magyarnak vallja magát”), és „cigánynépszámlálást” rendeztetne a számban látni valóan gyarapodó csoport nagyságát felmérendő. A „falusi népen” eső kártételek ismételt kihangsúlyozása mellett a következőképp konkludál: „nemzetvédelmi szempontból is gondolkozzunk arról, hogy a cigányságot megfelelő módon arra az útra tereljük, amely az emberi fejlődésnek, az alacsony sorsból való feltörekvésnek megfelel. […] Ők a nemzetnek tagjai, de […] olyan csökevények, amelyek asszimilálódni sem nem tudnak, sem nem akarnak. Ezen a bajon pedig segíteni kell.”.[23]

Az igen változatos és hazárdhelyzetekben bővelkedő politikai pályájú Drozdy Győző, a problémák elmélyítésére és tagolt átgondolására hajlamos politikai gondolkodó szavaiból kivehetően valahogy így vélekedett a cigányságról.

Következtetések

Az előzőekből jól kivehető, hogy a két világháború között a problémaérzékeny politika milyen mechanizmusok révén gondolkozik a cigányságról. Érzelmi tapasztalatainak horizontján a talp alá valót húzó cigány-személyzet dereng, de a pohár melletti készségesség apropóján legfeljebb derék bajtársként tekinthet rájuk. Nem úgy a „dologtalan” mihaszna fajtára, amelyiket „mozgó háztartás” jellege tesz számára vizibilissé, a politikai teendők aznapi térképén lokalizálhatóvá. Ugyanis a „békés, polgári társadalom személy- és vagyonbiztonságát”[24] érzik tőlük fenyegetettnek. Fontos nyomatékosítanunk, hogy a felszólalók többsége rendre saját választókerülete tapasztalataival hozakodott elő, azt ugyanakkor nemegyszer országos hatókörű problémává extrapolálták.

Miközben tehát hivatalos „cigánypolitika” gyakorlatilag nem létezik (a kötelező tömeglakás-„tetvetlenítések” és a katalógusba vétel címzettjeként jön szóba a „kóborcigányság”, majd idővel legfeljebb a szolgabírói karban éreznek késztetést fellépésre, vö. „cigányrazziák”), és a „cigánykérdés” a tágabb politikai életben is „lényegtelen, perifériális jelentőségű mellékkérdés” csupán[25], láthattuk, hogy a képviselőket egyes időszakokban mégsem hagyta teljesen hidegen, ha lángoló szenvedélyeket nem is korbácsolt.

Hevenyészett összképünk értékeléséhez elmaradhatatlan szólnunk a korszakbeli Magyarország közéletének domináns politikai szótáráról, a bevett közéleti beszédmódokról. A kérdésben Trencsényi Balázs kiváló munkái igazítanak el megbízhatóan.[26] Ezekből témánk szempontjából talán az a legfontosabb körülmény adódik, hogy a dualista időszakban elterjedt közjogias, historizáló, eredetkutató érvelésmódok politikai romantikára hangoltan bizonyos mértékben továbbéltek 1919 után. Ráadásul a megelőzőleg legbőszebb és leghatásosabb kihívóik nyelvi képleteit (polgári radikális kánon, szociáldemokrata reformizmus marxoid eszmemenetei) a fennálló politikai struktúra kompromittáltnak tekintette és tabuizálta. Szerte a politika egykorú dialektusaiban pedig az etnonacionalista politikai nyelv uralgott el, ami egészen árnyalatgazdag fogalmi hálóval dolgozhatott. (Ennek potenciális, utókor általi adekvát és szofisztikált beazonosítása még részint várat is magára.) Ezen adottság idiomatikus talaján érezhették otthon magukat majd például a ’30-as évek nemzetkarakter-diskurzusai is. Ennél prózaibb következmény, hogy melegágyául szolgált az úgynevezett faji megnevezéseket fesztelenül alkalmazó beszédnek. A mai fogalmaink szerinti „cigányozás” jelensége (azaz az adott személy vagy csoport cigányként aposztrofálása) akkor mindennapos eo ipso úzus volt. Ahogy az idők és a politikai feltételek engedték, eljöhetett a fajbiológiai irányzatok és a „műkedvelő őstörténetkutatás” (Szekfű Gyula) konjunktúrája is. De visszatérve elejtett vezérfonalunkhoz, a cigánysággal kapcsolatban is tetten érhetők a korszak második felének „vér-grammozó” közbeszédjének trendjei. A hitlerista ködbe burkolózó földrész Magyarországán bizony még több ízben védelmükül és mentségükül is szolgál „árjaeredetük” ismétlődően megjelenő számos mítosza. (Karsai Lászlótól és másoktól is tudható, hogy egyezményesen vallott vagy „bevizsgált vértisztaságuk” révén nemegyszer nagyobb esélyük nyílt koncentrációs táborokat is elkerülni.) Az etnonacionalista beszédmód térhódítása arra mindenesetre joggal figyelmeztet minket, a régi szavak friss olvasóit, hogy önmagában az a tény, hogy egy megszólaló a faj szót és esetleges asszociatív vonzatait alkalmazta egy embercsoportra, még semmi végérvényeset és kategorikusat nem mond el az illető irántuk való érzelmeiről. Egy szélsőségig vihető averziós folyamat Gregory H. Stanton-féle lépcsőfokai[27] ugyanakkor a részletes megnyilvánulásokban oldott tartalmak feltárásával többé-kevésbé jól megismerhetők. Egyet azonban ne feledjünk, mi, a szóban forgó nemzedékekhez képest „hűvös későbbjöttek, kínjaiktól és reményeiktől távolszülöttek”: bánjunk csínján a gombnyomásosan aktiválható ítéleteinkkel, a régmúltba kalandozás erejéig – a szükséges mértékig – próbáljunk elvonatkoztatni jelenbéli mindennapjainktól, tegyünk gondolatkísérletet kontextuskötött értelmezésekre, figyelmezzünk a tanulmányozási időnktől és -nézőpontunktól függő „eltérő perspektivikus relevanciákra” (Szabó Márton), kezeljük történelmi helyükön ezeket a „megalvadt értelmeket”.

A szerző politológus, politikatörténeti kutató

[1] Megjelent az Érdekes Ujság népszerű hasábjain, olyik korabeli dzsentri írónk, Szemere György tollából.

[2] Képviselői felszólalás adótörvények vitáiban 1922. szept. 5-én. In: Az 1922. évi junius hó 16-ára hirdetett Nemzetgyűlés naplója. IV. kötet. (ezután NN 1922. IV. k.): 71.

[3] Közbekiáltás a 1936. febr. 18-i ülésnapon. In: Az 1935. évi április hó 27-ére hirdetett Országgyűlés Képviselőházának naplója. V. kötet. (ezután OKN 1935. V. k.): 432.

[4] Főispáni hozzászólás a költségvetés vitájához 1942. dec. 15-én. In: Az 1939. évi június hó 10-ére hirdetett Országgyűlés Felsőházának naplója. III. kötet. (ezután OFN 1939. III. k.): 272.

[5] L. a vonatkozó 1931-es kereskedelmi miniszteri rendeletben. In: A magyarországi cigánykérdés dokumentumokban 1422-1985. Szerk.: Mezey Barna. 1986. Kossuth Könyvkiadó: 207-208.

[6] L. pl. Képviselői hozzászólás és bekiabálások 1924. okt. 15-én. In: NN 1922. XXVI. k.: 240.

[7] L. A magyarországi cigánykérdés dokumentumokban… In: I.m.: 208.

[8] Képviselői felszólalás 1926. márc. 16-án. In: NN 1922. XL. k.: 239.

[9] Képviselői felszólalás egy tűzrendészeti törvényjavaslat vitájában 1936. febr. 18-án. In: OKN 1935. V. k.: 432.

[10] Képviselői válasz ugyanaznap. In: I. m.: 438.

[11] Miniszteri zárszó a vitában ugyanaznap. In: I. m.: 437.

[12] Képviselői felszólalás az 1938. máj. 11-i ülésnapon. In: OKN 1935. XVIII. k.: 498.

[13] Orvosi Kamara delegáltjának felszólalása a 1941. júl. 18-i ülésnapon. In: OFN 1939. II. k.: 296.

[14] Református egyházi vezető felszólalása 1939. ápr. 18-án. In: Az 1935. évi április hó 27-ére hirdetett Országgyűlés Felsőházának naplója. IV. kötet. (ezután OFN 1935. IV. k.): 204.

[15] Képviselői felszólalás a költségvetési vitában 1943. nov. 19-én. In: Az 1939. évi június hó 10-ére hirdetett Országgyűlés Képviselőházának naplója. XVII. kötet. (ezután OKN 1939. XVII. k.): 494.

[16] Képviselői felszólalás az indemnitás vitájában 1924. jan. 9-én. In: NN 1922. XIX. k.: 54.

[17] Képviselői hozzászólás a harmadik zsidótörvény vitájához 1941. júl. 1-jén. In: OKN 1939. X. k.: 366.

[18] Képviselői bekiabálás az első zsidótörvény vitájában 1938. máj. 9-i ülésnapon. In: OKN 1935. XVIII. k.: [397].

[19] Képviselői felszólalás a numerus clausus módosításáról szóló törvény vitájában 1928. febr. 15-én. In: Az 1927. évi január hó 25-ére hirdetett Országgyűlés Képviselőházának naplója. IX. kötet. (ezután OKN 1927. IX. k.): 59.

[20] L. pl. „Véget ért az «A drózdy»-pör.” In: Az Est, 1926. ápr. 9.: 4.

[21] Politikai pályaképéhez l. pl. Eőry Áron (2011): „Fluctuat nec mergitur. Egy politikai argonauta, Drozdy Győző odisszeájának emlékére.” In: Kommentár, 1.: 108-121.

[22] Hesperus [Drozdy Győző]: „Rafael.” Esztergom és Vidéke 1907. dec. 25. 5-6. o.

[23] Az interpelláció teljes szövegét, egyben az idézetek forrását ld. OKN 1935. XXI. k. 432-435. o.

[24] L. pl. a vonatkozó jogforrások megfogalmazásait: A magyarországi cigánykérdés dokumentumokban… In: I.m.: 200-209.

[25] Ehhez l. Karsai László (1992): A cigánykérdés Magyarországon 1919-1945. Út a cigány Holocausthoz. Cserépfalvi Könyvkiadó: 7-66.

[26] Különösen Trencsényi Balázs (2001): Bibó István és az „alkat-diskurzus”. és Uő. (2002): A „harmadik út” és az antiszemitizmus. In: Uő. (2007): A politika nyelvei. Eszmetörténeti tanulmányok. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely: 183-226. és 266-273., valamint Trencsényi Balázs (2011): A nép lelke. Nemzetkarakterológiai viták Kelet-Európában. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely: 354-450.

[27] Idézi pl. Purcsi Barna Gyula: A cigánykérdés „gyökeres és végleges megoldása”. Tanulmányok a XX. századi „cigánykérdés” történetéből. Debrecen. 2004. Csokonai Kiadó. 10-11. o.

A párttal a néppel egy az útjuk (fotó: Harkai Péter)

Indoklásul néhány – velük közös célért menetelő szervezőtől származó –  idézet:
„A cigánybűnözés fogalom használata azt jelenti: van kollektív bűnösség.”  (Bencsik András, főszerkesztő)

„Beszéljünk világosan: a magyarok kilencvenkilenc százaléka komolyan tart attól, hogy a cigányok túlszaporodják a magyarokat. Ezt így kimondani egyáltalán nem píszí, de ettől még tény. Ráadásul a probléma valós. Ha a rosszul szocializált, iskolázatlan emberek aránya radikálisan megnő, abból gazdasági és társadalmi katasztrófa lehet.”  (Bencsik Gábor, történész)

„A kosznál, a mélyszegénységnél, a kilátástalanságnál, a tetvességnél, a fázásnál és az éhezésnél is rémisztőbb, hogy ezek az emberek már kisgyerekként megtanulják, megtanulták: nem kell törekedniük az együttélésre mivelünk. Elég, ha hazudnak mirólunk valamit, és elbújnak a többségi társadalom hazudott rasszizmusa, fajgyűlölete mögé. S ez egyszersmind felmentést is ad minden alól. Nem kell törekedni semmire sem. Nem kell megpróbálni megfelelni senkinek és semminek. Nincsen már törekvés, vágy a megértésre, nincsen beilleszkedési kényszer, már barbi babát sem akarok, még cigány barbit se… Nem. Már csak haza akarok menni, és azt hazudom otthon, hogy a tanító néni azt mondta, tetves vagyok. És akkor majd bemegy az iskolába az anyám, a nővérem, az apám, a bátyám, és összeveri a tanító nénit. S ha kijön hozzánk az orvos, összeverjük őt is. Ha pedig valamelyikünk bemegy az orvoshoz, hát utána megyünk, és ott, a rendelőben verjük össze az orvost. És ha nincs mit ennünk, bemegyünk az üzletbe, és lopunk. De már nem titokban, hanem büszkén. És összeverjük a pénztárosnőt, az eladót meg a biztonsági őrt is. Már nem akarunk együtt élni ’azokkal’. Már öntudatunk van. Már tudjuk, elég, ha hazudunk valamit. Ha azt hazudjuk, ők nem akarnak együtt élni velünk.” (Bayer Zsolt, közíró)

A ternYpe Magyarország küldetése: Egyének és ifjúsági szervezetek hálózata vagyunk, mely teret enged a fiataloknak, hogy önszerveződéssel, és valós részvétellel aktív állampolgárokká válhassanak. Hiszünk a közös törekvésekben, melyekkel bizalmat és kölcsönös tiszteletet teremthetünk roma és nem roma fiatalok között.

Az emlékmű

Koszorúzás lesz a holocaust roma áldozatainak emlékművénél Budapesten a IX. kerületi Nehru parton január 27-én 11 órakor, amelyre minden szolidaritását kifejezni vágyót, barátot és hozzátartozót szeretettel várnak a rendezők.

„1945. január 27-én a szövetséges csapatok felszabadították a lengyelországi Auschwitz koncentrációs táborát. Az Európai Unió tagországaiban és a nagyvilágban ezen a napon emlékeznek meg az áldozatokról. Vajon beszélnek-e a cigányokról is?” – teszik fel a kérdést a szervezők.

Öröm vissza

A februártól az Erzsébet térről elköltözni kényszerülő Gödör Klub lesz a helyszíne a második Örömóda című esztrádműsornak, amelyben a fellépők rövid műsorszámokkal, zenével, verssel, prózával, tánccal és interjúkkal ünneplik a gondolat, a vallás, a sajtó, a szólás, és a művészet szabadságát.

A művészet a szólás különlegesen szabad formájaként nagy szerepet játszott e hagyomány megteremtésében és szerepet kell játszania a megőrzésében is. Mint művészek úgy gondoljuk, hogy nekünk is ki kell állnunk a szólás szabadságáért, sokan, közösen, világnézeti különbségeinktől függetlenül. Olyan törvényt kívánunk, amely tiszteletben tartja a sajtó, a szólás és a művészet szabadságát, úgy is, mint történelmi örökségünket.

Fellépők: Ágoston Béla, Bodor Johanna , Bodó Balázs, Gryllus Dorka , Hámori Gabriella, Kovács Márton, Kőszeg Ferenc, Márkos Albert, Molnár Péter, Nádasdy Ádám, Parti Nagy Lajos, Pelsőczy Réka és a Katona József Színház művészei, Szőke Szabolcs, Varga Vince, Weyer Balázs, Zságer-Varga Ákos és Závada Péter.

Komjáthi Imre vagyok. Borsodból jöttem. Edelényből.
Tőlem ne várjatok míves, cirkolmányos mondatokat.
Én az olajszagú gépcsarnokok, a halálos leheletű vegyi üzemek a szalagok mellett görnyedők, a ruhagyári asszonyok, a melósok, prolik nyelvét beszélem.

Le a falvédőről!

Az én hangom visszhang. A kisemmizettek, megalázottak, elfeledettek üzenetének hangja.
Azoké, akiknek üres rántott leves és híg paprikás krumpli a vasárnapi menü. Azoké, akik saját testükkel melegítik alvó gyermekeiket a fűtetlen szobában. És azoké, akik már reménytelenül elmerültek a kifizetetlen sárgacsekkek ingoványában.
Halljátok hát az üzenetet.
Fel kell emelni szavunkat, és el kell ítélni Schmitt Pál szellemi tolvajkodását!
De tudnotok kell, hogy minket ez már nem ráz fel. Megszoktuk mi már az úri huncutságokat. A duplán felvett költségtérítéseket, a becsületesen befizetett adónkból luxusautókon furikázást. Azt, hogy Sajókaza, Szendrőlád vagy Ózd helyett az Azori szigetekre mennek romastratégiát csinálni.
Ami nekünk fáj azokat nem mástól lopta, és nem mással íratta az „emberek embere”.
Schmitt Pál saját kezével írta alá, hogy Orbán Viktor és hűbéreseinek gyermekei többet érnek, mint a mieink.
Azt, hogy szerzett jogokat lehet visszamenőlegesen elvenni.
A nemzet egységét megcsúfoló pártalkotmányt, amelyben Isten nevét szájukra véve, lábbal tiporják a tisztességes munkához, emberi élethez való jogot.
A 27%-os áfa, az elvett adójóváírás, a gyalázatos Munka Törvénykönyve, amely bérrabszolgákká silányított minket.
Na, ezek fájnak nekünk, de nagyon!
Ilyen törvények aláírásához érettségi sem kell, nemhogy doktori.
Elnökúr, ó elnökúr, hol van a tisztesség, hol van a jellem?
Végezetül egy verssel üzennék országunk vezetőinek. Akinek van füle hallja meg!

Romhányi József: Lepketánc

Mikor a hernyóból lepke lett,

kérkedve repkedett,

hogy fényben keringve mind tovább

csillogtassa hímporát.

A derék kutyának

képére mégis kiült az utálat.

- Villogj csak fent, te szép féreg;

nem lesz nagyobb az értéked!

Hernyó maradsz, bár fent keringsz.

Nem a szárny szab itt mértéket,

hanem a gerinc.

Komjáthi Imre (hat gyerek apja, kétkezi munkás)

Elindultak a cigányok!

„Kis nyomorultak, hogy sietnek részt venni, nem elmaradni, nem veszélyeztetni az „állást” a „fix”-et! Az emberek nem is olyan aljasok, mint amilyen nyomorultak.” (Márai Sándor 1944)

Aki arra gondolna, hogy most, a saját érdekükben mozdultak meg a magyarországi cigányok, hát alaposan tévedtek! Szélhámosok, csalók, modern JÚDÁSOK vitték őket az utcára, hozták Budapestre a sok tanulatlan, éhes, valami jobbra, szebbre, vágyó és becsapott embert! Ők, most egy napig utaztak, etették, itatták őket, ezért csak sétálni kellett – gondolták. Pedig most, a jövőjükről, gyermekeik jövőjéről, az unokák eljövendő életéről volt szó. Hazug, hamis próféták – hogy a biblia szavaival éljek – becsapták ezeket az embereket! Ők, a hamis próféták, már napokkal előbb, vagy hetekkel előbb megkapták a JÚDÁS pénzt, nekik az volt a dolguk, hogy BALEKOKAT hozzanak. Kaptak rá egy keretet, és gazdálkodhattak kedvük szerint!

Akik azt mondják, hogy mindezt bizonyítani is kellene – IGAZUK VAN! – Hogyan is bizonyíthatnám azt? – , amit maguk a vonulók sem akarnak elismerni. Kaptak néhány száz forintot, vagy ezret, felültek egy autóbuszra, kezükbe vették a táblát, amit mások elkészítettek, hiszen írni, olvasni sem tudnak, és elindultak. Most jártak először Budapesten, azt sem tudták hol vannak, merre járnak…. Miért is jöttek Budapestre? Választ adni nem tudnak! Mindig akad egy szóvivő, aki ha kérdés merül fel egy idegen részéről, azonnal ott terem, és a kérdezett helyett válaszol. Ezek a válaszok pedig nagyon sablonosak!

Eljöttünk azért, hogy megmutassuk. Kiállunk a Magyar Kormány mellett, személy szerint a mi miniszterelnökünk dr. Orbán Viktor és az Országos Roma önkormányzat vezetője, Farkas Flórián mellett… Ez a két ember az, aki képes kivezetni az országot abból a mély szakadékból, amelybe az előző nyolc év kormányzása taszította….”

Most nagyon buta, vagy nagyon elképedt lehetek, mert nem igaz, hogy ilyen sokan, ennyire egyformán tudjanak beszélni. Mintha betanulták volna. Flórián és csapata viszonylag jól felkészült. Tudják, kik azok, akik a csapat tagjai, és kik azok, akik – mint én is – csak provokálnak, adatot gyűjtenek! A közelükbe jutni nem lehet… Nekem, nem sikerült ….

- NEKED ITT NINCS HELYED!!!

Vadászok a cigány értelmiségre. A baj az, hogy nem igazán vagyok velük kapcsolatban – nem ismerem őket. Nem ismerkedek olyanokkal, akik eladják népüket, testvéreiket, rokonaikat, barátaikat! Túlzottan baloldali vagyok, erről viszont Ők tudnak! PISZKOS KOMMUNISTÁNAK tartanak, mert amikor lehetett, szüleim tanítattak, én meg tanultam, és lettem a magyar társadalomnak egyik – merem remélni – hasznos tagja. Akit felismerek, elfordul. Talán szégyelli magát? Nem tudom.

Vannak határon túli magyarok. velük, nem beszélek. Nincs mit, nincs miről! Árulói ők is a Magyarnak, éppen úgy, ahogy azt napokkal előbb, merészeltem leírni. Eljöttek ide, és tüntetnek a DIKTÁTOR mellett, ellenünk. Kaptak szavazati jogot is Majd eldöntik Ők, hogy itt, ebben az országban, ahol MI ÉLÜNK, és MI SZENVEDÜNK. Ki kormányozzon, ki legyen az államfő. Döntenek arról, hogy mi legyen a jövőben. Magyarnak, magyar az árulója. A romák sem jobbak. A pénz beszél, ők meg ugatnak! Mert mit is mondhatnék róluk? Eladták magukat, lelkük rajta.

Menetelnek. Énekelik a Székely Himnuszt.. Néhányan sírnak, zokognak, éppen úgy, mint a közel múltban láttuk KOREÁBAN tették, a NAGY VEZÉR búcsúztatásánál…

KROKODIL KÖNNYEK? Vagy arra gondolnak, ha nem sírnak elég feltűnően, mennek a munkatáborba, vagy holnaptól ki vannak rúgva? Nem normális viselkedés ez egy DEMOKRATIKUSNAK mondott államban… Olyan személyi kultusz szaga van az egésznek!

Lelki szemeimmel látom, amint Orbán Viktor, a nagy, szeretett vezér, ott áll a Parlament egyik ablakában és kitekint. Ez az Én népem – mondja! Csak arra nem gondol, hogy ugyan ezek az emberek, akik pénzért mindenre hajlandók, holnap, vagy holnap után elkergetik, és kifosztják, hogy még kenyérmorzsára sem marad…

A HATÁRAINKON TÚL

a hatóságok vajon mit gondolnak? Állampolgáraik, akiknek „otthon” szavazati joguk van, képviselőket juttathatnak a Parlamentbe, egyik másik országban még a kormányban is helyet kapnak, TRIANON miatt keseregnek. Szeretnék Nagy Magyarországot, a jelenlegi határokat eltüntetni, sőt, akár némelyik államot is. Miért van az, hogy a Magyarság a két évezred alatt, nem tudott beilleszkedni Európába? Miért kellett állandóan harcolni, háborúzni azokkal, akikkel egy földrajzi területen éltek? Ma már nincsenek határok, nincsenek szigorú ellenőrzések! Európa egyenrangú polgárai vagyunk, szabadon járunk, kelünk, dolgozunk, élünk… Most virradt fel igazán EURÓPA EGÉN a BÉKE, és most rontjuk el mindazt, amiről ÉVSZÁZADOK ÓTA csak álmodoztunk. Ismét egyeduralom, rasszizmus, antiszemitizmus, sovinizmus hatja át ezt az országot.

ELÉG VOLT!

Jómagam úgy látom, hogy ebben az országban, már nincs sem múltam, sem jövőm! Keresek magamnak egy új hazát, egy új országot, ahol öreg napjaimat békében, nyugalomban tudom megélni… ! Teljesen mindegy, hova vet a sors! Emberként szeretnék élni még néhány évig, és szabad gondolkodóként meghalni is!

MEGÉRTETTEM:

- ebben az országban

NINCSEN SZÁMOMRA HELY!!!

Majd egyszer, ha ez a törtető, kirekesztő, hamis prófétákból álló kormány, és talpnyalói eltűnnek, és a DEMOKRÁCIA végre érvényre jut, – haza térek. Itt akarok végleg megpihenni, ahol szüleim, testvérem, gyermekem élt, és haltak meg!!!

Villás Lajos (rendőr)

Kaffka Margit

A most induló beszélgetéssorozat a huszadik századelő változó és változatos női szerepeinek nyomait vizsgálja az irodalomban és a társművészetekben. Kiindulópontként és a sorozat címadójaként az épp száz éve, 1912-ben megjelent emblematikus Kaffka Margit-művet választották.

Jelképek

Ünnepi programot tart a dr. Ámbédkár Iskola a vallásszabadság ünnepén Sajókazán február 10-én 11 órakor.

Az ünnepség a dr. Ámbédkár iskolában lesz február 10-én 11 órakor Sajókazán a Sólyom telep 7. szám alatt.

„1676. február 11-én Ruyter Mihály holland admirális a nápolyi alkirály nagylelkűségének köszönhetően kiszabadította gályarabságából azokat a magyar prédikátor okat, akiket vallási meggyőződésük miatt ítéltek el. Az üldözöttek között volt Kálnai Péter Putnokról, Otrokócsi Fóris Ferenc Rimaszécsről, Krasznai Mihály Kelemérről, Szalóczi Mihály Zubogyról, Bugányi Miklós Gömörről.”

A fenti idézet az ünnepség apropója. A programmal egy időben emléktáblát is avatnak, ezért kérnek mindenkit, vigyen magával egy szál virágot.

Furán érzik magukat

A stáb körlevelében ez áll: „A döntéshozók 2011 nyara óta azzal biztattak minket, hogy működtessük tovább a Gödör Klubot, nem akarnak változást az Erzsébet téren. Elismerték az összművészeti és közéleti agoránk értékeit, az értékmegőrzés és a progresszivitás együtt járását a kulturális, a civil, a szociális programjainkban, a környezetbarát működésünket. A döntéshozókkal hónapokon keresztül együttműködtünk, rengeteg szakmai anyagot állítottunk elő a számukra. Ezek után telefonon közölték a döntést, hogy kilenc év után két hét alatt kell távoznunk, mert újakat bíznak meg. A tisztes levonulásra sem kaptunk időt. A döntést máig nem indokolták. A Gödör Klubot 2002-ben pályázat útján bízták meg, egy váltást ugyancsak pályázat kéne, hogy megelőzzön. A pályáztatás nélküli döntést jogszerűtlennek, az eljárást tisztességtelennek tartjuk.”

Ki, mit szeretett a Gödör Klubban? – videók, facebook bejegyzések
Akinek van kedve megosztania a Gödör Klubbal kapcsolatos bármilyen élményét, emlékét, akár mint volt programszervező, akár mint közönség, azt kérik, írjon vagy jelentkezzen! Az is elég, ha valaki csak egy programcímet mondd el/ír le, mert szeretnének a Gödör sokszínűségéről megemlékezni.
Lehet írni a Gödör facebook oldalára, vagy el lehet mondani kamerába – utóbbi esetben az  info at godorklub.hu-n vagy 20 201 38 68-as tel.számon lehet egyeztetni a részleteket. Pár perces vagy akár 1 mondatos videókat szeretnének, amiket a Gödör facebook oldalára tennének föl. Mivel ez az utolsó hetük, kérik, hogy minél gyorsabban jelentkezzen, aki segíteni akar.

Víg Vég Napjaink fesztivál – 01. 29-30. Az utolsó nagy Gödör buli az Erzsébet téren:
Lesz még egy utolsó nagy buli, amivel búcsúzik a Gödör Klub az Erzsébet tértől. A részletek még alakulnak, a honlap és a facebook oldal folyamatosan frissül a héten.

Egymás kölcsönös megértéséért

Az Európai Parlament és az aacheni Nemzetközi Károly-díj Alapítvány által közösen meghirdetett Európai Ifjúsági Károly-díj a 16 és 30 év közötti korosztály által benyújtott pályázatoknak ítélhető oda. A díj célja, hogy a nyertes pályázatok modellként szolgáljanak az európai fiatalok számára, illetve gyakorlati példát mutassanak arra, milyen az, amikor európaiak egy közösségben élnek. A kiválasztott programok között ifjúsági csereprogramok, európai dimenzióval rendelkező művészi és internetes projektek találhatók.
A három nyertes pályázatot 5000, 3000, valamint 2000 eurós díjjal jutalmazzák. A győztesek meghívást kapnak az Európai Parlamentbe is.
2011-ben az angol „Európa és én” címet viselő online „lifestyle” magazin nyerte el az első helyezettnek járó díjat. A magazint európai fiatalok alapították 2007-ben európai fiatalok részére. A második és harmadik helyezést a görög „Balkán határok nélkül” című rövidfilm-projekt és a spanyol „Jelenetek egy Erasmus programból” címet viselő kulturális és nyelvészeti csereprogram nyerte el.
A jelentkezési lap az Európai Ifjúsági Károly-díj weboldalán érhető el

Valamikor 1996. december 24-én, amikor Belgrádban már több hónapja, napi szinten tüntetett az egyetemisták által összeterelt ellenzék (ebből nőtt ki az Otpor, azaz az Ellenállás nevű mozgalom, mely végül a rendszer bukását is részben előidézte), Slobodan Milošević arra az elhatározásra jutott, hogy szervez saját maga támogatására egy ellentüntetést. Ötlete nem vált be, noha buszokkal szállították híveit a fővárosba. Milošević ideges volt beszédének megtartása közben: amikor a tömeg azt skandálta, hogy „Szlóbó, szeretünk!”, dühösen vágott vissza: „Ja, én is szeretlek benneteket!”

Békés ellentüntetői idill árpádsávval (a szerző fotója)

Hogy kormánypárti demonstrációt szervezni műfajilag nem egyszerű, a szombati budapesti tüntetés is igazolta. Nem véletlen, hogy az egyik szervező, Bayer Zsolt is a szeretetről szónokolt a gyűlölet ellenében – munkásságát ismerve ez minimum Monty Python-i  jelenet. Az viszont kétségtelen, hogy hatalmas tömeg verődött össze. Ha a január 2-i tüntetésre azt mondták, hogy azon százezren voltak, akkor meg kell kockáztatnom, itt két- vagy háromszor többen voltak. Mint mindig, beszélnek itt millióról egyfelől, másfelől meg százezerről, de a hömpölygő tömeg számomra végeláthatatlannak tűnt. Már a Deák téri földalattinál sejteni lehetett, hogy itt nem páran fogják Orbánt éltetni és az IMF-et szidni – már az állomás bejáratához vezető folyosó is bedugult.
Itt azonban az is látszott, hogy az úri középosztály gyűlik, meg akik lecsúsztak, de ünneplő öltözékük még akad, ha 1986-os konfekció szerint is. Sajnos azon nem tudunk ironizálni, hogy a vidékiek már öltözékük alapján felismerhetőek voltak, hiszen csoportokban vonultak a kormánypártiak, szépen, rendezetten. Szegediek közé vegyülve sikerült megtudni, hogy onnan autóbusszal jöhettek a nemzetközi bankuralom ellenségei és a kormány barátai, egy ezresért, ami mondhatni ingyér’ van a vasúti jegy árához képest. Informátoraink viszont büszkén vallották, hogy vonattal jöttek, mert a haza nem eladó. Ugyanők, némi gondolkodás után, készségesen elfogadták, hogy a helyesen értelmezett liberalizmus nem rossz dolog, ha a szabadság szeretetét értjük alatta. Hisz most éppen arról van szó, Magyarország szabadságharcáról.

A bundákba öltözött, kucsmákat hordó tömeg zenei ízlése is egységesnek volt mondható – leginkább egy lakodalomra volt hasonlatos, amint a menet a templomba megy, majd ott imádkozik. Mintha egy körmeneten lettünk volna, ahol áhítatból áhítatba révednek a hívők, de ezt olykor átvágják egy lakodalmas rockba ágyazott bús nótával. No, nem a „Száz forintnak ötven a felé”-vel (ami ide illett volna), sokkal inkább kesergőkkel, amelyek Nagy-Magyarország dicsőségét idézték.

Az úri közép (a szerző fotója)

Amiről mindenképpen érdemes megemlékezni, az az, hogy végig Schmitt Pál szelleme lebegett a tömeg felett – a feliratokon. Természetesen sokkal könnyebb szellemes üzeneteket irkálni valami ellen, mint mellette, könnyebb vehemensen azt skandálni, hogy „Monnyál le!”, mint hogy „Tarcsá ki!”, de feltűnőek voltak a helyesírási hibák, a magyartalanságok tömkelege a nagyon magyarok körében, különösen a vesszők tekintetében,  s itt idéznénk: „Ébredjetek magyarok. Köszönjük kormánynak.” De különösen megrendítően hatott a magyar Demokrata önmagát reklámozó felirata, ahol ezt s így írták: „Szívvel lélekkel”.  Ezek szerint már vesszőre vagy kötőjelre sem telik.

Az egésszel nekem semmi bajom sem lenne, tüntessen, aki akar, és üzenjék meg a nyugatnak, hogy nem akarnak gyarmat lenni, és nem kell az IMF hitele, csak majd a másé drágábban, ahogy Orbán is megfogalmazta. De az egészbe újfent be lettek rángatva a határon túli magyarok, szervezett buszokkal hozták őket, hogy tüntessenek a magyar kormány mellett. Arról, hogy pontosan ki és miből szervezte ezeket az utakat, csak mendemondák keringenek, melyeknek nem hihetünk, ám beszédes adalék, hogy a Vajdaságban az egyik fő Orbán-párti nem-szervező civil szervező arra panaszkodott, hogy egy hét alatt nem tudják összehozni a kollektív utaztatást. Pedig arra nagy szükség lenne, mert a nemzetállam van veszélyben a nemzetközi közösség támadása nyomában, és elég volt a gyarmatosításból.

E magvas gondolatok Dr. Zsoldos Ferenctől származnak, a szerbiai Magyar Nemzeti Tanács alelnökétől, aki természetesen civilként határozza meg magát, noha a Tanács alelnökeként profi politikus. Mint „Kedves Civil Barátaim!” kezdetű episztolájában írja: „Az elmúlt napokban több nemzetközi támadás is érte anyaországunkat, s ezzel együtt nemzetünket. Az anyaországi civil szféra talpra állt, s a nemzeti kormány mellett néma tiltakozást szervez.” Megrendítő szavait nem azzal cáfolnám, hogy annyira néma nem volt ez a tiltakozás, hanem inkább azzal, hogy Dr. Zsoldos a vajdasági magyarság Dr. Schmittje. Lehet, hogy személyeskedés, de emlékszem a kollégiumi évekből Zsokira, aki akkor éppen punk volt. Meg arra is hogy egy szót sem tudott szerbül, ehhez képest érdekes, hogy pesti jogi diplomája után hogyan használhatja Szerbiában a Dr. nevet, ha ott bizonyára nem honosíthatta jogi diplomáját.  Ráadásul Szerbiában a jogászok nem kapnak Dr. minősítést, amint elvégzik az egyetemet. De hát a Zentán élő Zsoldos még ma is úgy éli meg, hogy Magyarországon él, dolgozik és adózik. Ennek a tüntetésnek véleményem szerint az lesz a további hozadéka, hogy egyes határon túliakban tovább erősödik a hit, hogy a magyar állam joghatósága alá tartoznak, és attól várják a megváltást.

A tüntetés alatt zajlottak egyébként a SYMA csarnokban a Nemzetközi Asztalitenisz Szövetség új sorozata, a World Tour idei első állomásának döntői. Rengeteg hazai résztvevő mellett Szerbiát – többek között – Erdély Annamária, Horvátországot Molnár Kornélia és Boros Tamara, Romániát Szőcs Hunor, Szlovákiát Ódor Éva képviselte.

Viszont mindent a kínaiak nyertek. Ideje lesz már ellenük is tüntetni.

Ez itt Kansas? (Szalontay Tünde, Balog Rudolf)

Egy eredeti dokumentumok alapján készült színpadi mű is feltételez némi előismeretet az eseményekről, hát még, ha nem dokumentarista a feldolgozás módja, hanem saját vállalása szerint hangulatokat szeretne felidézni csupán, és még azt is a kívülálló szemszögéből.
Mielőtt távolra helyeznénk magunkat, és nevetnénk a borzalmakon, azért idézzük fel, mi is a Gyöngyöspata fenomén! Mert a darab ebben nem fog sokat segíteni.

2011 tavaszáig semmi mást nem tudhatott az utazó Gyöngyöspatáról, mint, hogy a Mátra délnyugati lábánál fekszik és szép kirándulóhely a környékbeli településekkel együtt. Akit kicsit jobban érdekelt, az tudhatta mondjuk, hogy már a magyarok előtt is lakott volt, a X. században várat építettek oda, rendre nemesek kapták meg jó szolgálatukért, vagy vették meg a területet. Gyakran cserélt gazdát főétekfogótól a török szultánig, mégsem volt etnikai csatatér, kultúrtörténeti érdekessége pedig a Patai graduálé néven ismert XVI. századi kódex. Nyilván a modernkori története is árnyaltabb, mint, amit a működésképtelen közmédiából, a cigány-magyar társadalmi párhuzamtól szabadulni képtelen jobboldali sajtóból, vagy a szoftliberális budai zsúrfeltárók felületes tudósításaiból ismerhetett meg Magyarország lakossága az elmúlt évben, miután sajnos nem a legjobb kontextusban vált világhírűvé a mátrai falu.

Történt, hogy 2011 tavaszán az elszaporodott bűncselekményekre hivatkozva a (11.7 százalék) roma lakosságot megfélemlítve masírozni kezdett a Szebb Jövőért Polgárőr Egyesület a cigánysoron. Csak úgy önkényesen, felmutatva a magyarnak mondott erőt, az ország meg nézte hülyén. A „járőrözés” majd’ két hónapig tartott, néha neonáci akciókkal fűszerezve, miközben magyarellenes indítékok miatt, meg kerékpáros közlekedési vétségekért tartóztattak le ott roma embereket. Félelmetes fogalmi- és törvényi zavarok keletkeztek, itt kulminált az országos cigány-magyar háború, a teljesen bizonytalanná vált lakosság jó része roma ellenes indulatoktól buzgott, „polgárvédelmi” fegyveres kiképzőtábort készültek szervezni paramilitáris alakulatok egy magánbirtokon. Volt egy, a belügy által kirándulásnak becézett evakuálási akció, amelynek kapcsán azonnal felmerült az idegenkezűség. A budapesti értelmiség és az antirasszista mozgalmárok eljártak szolgálni, védeni és krízistudósítani a helyszínre, Gyöngyöspatáról szóltak a nemzetközi hírek. A civil konszolidációs kísérletek során az is felmerült, hogy legyen ott világtalálkozó, egy komplett non-stop Woodstock, főzzenek pörköltet a falu főterén, zenéljenek közben rockzenekarok, mediáljanak a szociológusok, meg a pedagógusok, illetve legyen ez a béke jegyében mindjárt egy pánmagyar fesztiválfalu is.

A darab rendezőjének Alexis Latham-nak a Disney Land olvasata sem valószerűtlen verzió ezek fényében, sőt az Óz a nagy varázsló tematika is teljesen helyénvaló. A kegyetlen meséknek se vége se hossza, a folyamatos rendőrségi meg nem erősítéseknek köszönhetően és a feloldatlan feszültségek kapcsán elszabadult krízis nem oldódott meg azóta sem. Lehetett kenni a másikra a történteket, úgy az időközi választások eredményét (Juhász Oszkár, a Jobbik jelöltje lett a polgármester), mint a radikális Eszes Tamás öngyilkosságát, vagy ifj. Farkas János, a cigányvajda fiának visszalépését. Senki nem járt jól, nagy homályos trauma maradt az egész, emberi tragédiákkal minden oldalon. Gyöngyöspata káosza parádés terep tehát a mélyre vágó színházi feldolgozáshoz, feltéve, ha ez a rendezői szándék.

Nincsen itt semmiféle bárka (Molnár Csaba, Szalontay Tünde)

Példaként ilyen „esetekre” ott volt már Balogh Rodrigóék: Tollfosztása, amely először mutatott rá arra, hogy a szegénység problémái és a cigányság elleni rasszista támadások összefüggnek társadalmunkban. Elévülhetetlen érdemük, hogy a társulat a puszta létével (oktatás, ifjúságpolitika) kiutat mutat. Vagy Lengyel Anna PanoDrámája, a Szóról szóra, amely szintén a rasszista támadások, az azóta sem tisztázott hátterű romagyilkosságok dokumentarista jellegű feldolgozása, mindenféle fikciós keret nélkül, reménytelenül, és amely produkció mögött hihetetlen kutatómunka áll.

A Scallabous Társulat szándéka nem ez. Távolról idéz fel momentumokat és nevetni szeretne velünk együtt magunkon.  Pata itt inkább ürügy, ami nem baj, ha az alkotó pontosan tudja mit akar. Nem volt terepmunka, nem rágták át magukat rendőrségi iratokon, sőt a történet is elveszett kézen-közön, maradt a színházi fikció és az irodalom. Meg három egymásnak és önmagának is vadidegen karakter: egy Svájcból érkező olasz szociológusnő (Szalontay Tünde), egy tájékozatlan roma fiú, aki a felvétel kedvéért gyöngyöspatainak vallja magát (Balog Rudolf) és egy eszement marketinges országimázs-látomásokkal (Molnár Csaba). Mindhármuknak vannak elképzelései múltról és jövőről, de párbeszédbe egyáltalán nem keverednek egymással, csak elbeszélnek a másik feje felett. Néha beülnek egy sarokba, vicces közhelyeket mondanak és néznek, mint a moziban. A szociológus, aki az ismeretlen magyar falu felé tart egy kocsiban (akárcsak a rendező Alexis Latham a Kolorado Kid című filmben 56-ban Budapest felé, mint haditudósító), azt sem tudja, hol van, a reklámos bolond a magyar Noé bárkájáról hallucinál, a roma fiúnak pedig mindegy, csak nem akar belekeveredni semmibe. Az elidegenedett szipus Dorothy, a szívtelen honi bádogember és a gyáva fekete oroszlán. Erős karakterek ezek, nem minden esetben megerősített színészi játékkal.

Az eddig angol nyelven és általában kooprodukcióban kísérletező csapat, most alapvetően magyarul játszik, a konyha-angol belekeverése is az abszurditást fokozza és humorforrás. A szövegek finom iróniával vannak megírva („Aha, itt kezdődnek a problémák… Amikor tömegek azt képzelik magukról, hogy magyarok…”) de nem nagyon érnek össze a jelzésszerű díszletekben zajló szekvenciákként, önállóan élő jelenetek. Lebeg az egész mint a körhinta és kacagunk, mint az orfeumban. Min is? Rafináltan összetett mondatokon, mert a humor jó válasz, ám Pata kapcsán, ha már, sokkal kegyetlenebb humornak kellene itt felmerülnie. Szándékosan nincs világkép, és így szándékosan elveszik a dolog mélysége is. Azt hiszem, az elfogulatlanság megőrzésének az ára ez.

Mégis megfogalmazódik egy vélemény, de nem a színházon belül. Az előadás végén hirtelen filmről bejátszott interjúkat látni, amelyben az utcai járókelők már hitelesen játsszák a megvezetett népet. Egyszerű kérdésekre kell válaszolniuk: „Mit gondol Ön a magyarországi romák történetéről?” „Mit gondol, mi a Magyarok története?” Az abszurd válaszokon is kacag a közönség, aztán inkább szomorú lesz. Együtt élő népek, akik nem, hogy a másikról, a maguk eredetéről sem rendelkeznek tudással. Félreinformálták őket, nem tanították nekik a suliban, azóta meg lusták és hazudnak maguknak inkább, például fölényt. Feloldásként a Somewhere over the Rainbow kezdetű sláger következik, és ekkor már tudjuk, hogy nem Kansas-ban, hanem Magyarországon vagyunk.  A szórakoztató előadás kétségtelen erénye, hogy kénytelenek vagyunk elgondolkodni legalább azon, hogy miért vagyunk olyan idióták, hogy még a vége előtt tíz perccel is olyan nagyokat nevetünk.

A Trencsényi Klára által  Corvin variációk című filmet január 20-án 18 órától vetítik a Nagytemplom utca 30. alatt.

A film egy budapesti városrehabilitációs projektről készült. A történetet egykori és mai lakók mesélik el: a városrész egykori arcát, a változások részleteit, saját tapasztalataik, jó és rossz élményeik megelevenítésével. A vetítés a Grundon lesz (január 20. este hat): alkotókkal, szereplőkkel és persze veletek nézőkkel. Egy igazi helyspecifikus program, a tegnapról és a máról. (A film elkészítését a MaDok-program is támogatta.)

Bal kézzel is bevezetem az országot az EU-ba, arra van e… Te jobbkezes vagy, Nole?

A balkáni állapotok kifejezés alatt azonban ma már inkább azt értjük, hogy minden, ami nem Európa: a klozet mellé van szarva, nem fizetjük a számlákat, seggbe rúgjuk a gyereket, örülünk, ha megdöglik a szomszéd tehene, és egyáltalán, mindenki más menjen a jó édesanyja valagába, és a munka világa helyett inkább a sörözést és a tévézést választjuk, miközben az asszony a talpunkat masszírozza, amit fél éve mostunk meg utoljára.
A (nyugat)-balkáni országok népessége mindig is vonzódott a tekintélyelvű uralom iránt, demokratikus hagyományokról aligha beszélhetünk. Montenegróban nem volt elitcsere 1990 (avagy 1945) óta, Bosznia-Hercegovina három részre esett (a boszniai szerbek kvázi-államának irányítói oly ultranacionalisták, hogy azt le sem lehet írni). Szerbia meg nem tudja, hogy akkor elengedje-e de jure azt a Koszovót, ami de facto már elment. Közben a kormányzat emberei (is) a boszniai szerbek vezetőivel smúzolnak a Radovan Karadžić – Ratko Mladić vonal melletti kiállás és emlékezés jegyében. Srebrenica meg nem is létezik, nem történt ott semmi, azt a mocsok bosnyák-amerikai-eu-s (balliberó) sajtó találta ki, aminek a nemzeti szuverenitás és büszkeség és hazafiság ismeretlen fogalom, nem-e?
Szlovéniában és Horvátországban tavaly bukott meg a konzervatív-nemzeti vonal, bár előbbiben még mindig nincs kormány, utóbbiban pedig vasárnap lesz népszavazás az EU-csatlakozásról. Szerbiában idén áprilisban lesznek választások. Amikor tehát az ismert belgrádi liberális, illetve antinacionalista publicista, Teofil Pančić feltette a kérdést, hogy veszélyezteti-e az orbanizáció jelensége mint olyan Szerbiát, arra utalt, hogy vajon az EU-szkeptikus irányzat nyer ismét és nekimennek az egész világnak, mint Milošević idejében? Hisz a Tadić elnök fémjelezte kormányzat, legalábbis szavakban, EU-csatlakozás-párti, és az a legnagyobb ellenzéki párt is, a Šešelj-féle radikálisokról levált „haladók”, akik per pillanat a legnépszerűbbek.
Az „orbanizációnak” azonban éppen az a külügyminiszter a megtestesítője, aki a Tadić-féle demokraták embere. Meglehet, nem sokáig, mert a helyezkedés már elindult, hisz minden oldalról sokat bírálták már. Mivel Vuk Jeremić, noha már lassan hat éve külügyér, semmiféle sikert nem tudott elérni  (Koszovó vagy épp az EU-csatlakozás terén, hisz megint elhalasztották a jelöltté válás kimondását is – mindig a jövő hónapra ígérik, most februárra…) Igaz,  a 37 éves Vuk amúgy személyesen sikeres, ha úgy vesszük, hiszen Novak Djoković mellé állva sikeresen megpuccsolták a Szerbia Teniszszövetséget, Vuk lett az elnök, közben a szintén a nemzeti érzelmektől túlfűtött Emir (Nemanja) Kusturica a síszövetség irányítását vette át. Ha a sporttal való eszement foglalkozás – ahelyett, hogy a dolgával törődne – az „orbanizáció” egyik jele, úgy egy elemünk már meg is van.
Szerbiai politológusok szerint, ha Jeremić el is veszíti pártja kegyeit, más, kisebb pártok biztosan kapkodni fognak érte. Az aktuális kormányzat számos tagja, így Tadić elnök is, kettős játékot játszik – akár az Orbán-kormányzat –, s egyet mond a hazai közönségnek, meg a koszovói és boszniai szerbeknek, s mást a nemzetközi közösségnek. Jeremić így sem mondható sikeresnek a külügyek terén még otthon sem, az ország nem sokat haladt előre a csatlakozás terén négy év alatt sem. (A súlyos feltételek egyike Koszovó elismerése, és ez egy szerb politikus esetében szinte egyenlő a harakirivel.) Ám a sikertelenség részbeni oka épp Jeremić személyiségéből ered, írják: euroszkepticizmusa (! – fura dolog, hogy épp a külügyminiszter az egy jelöltnek jelentkező ország esetében) fiatalossággal, energikussággal társul. Amit egyesek negatívumként fognak fel, mások meg persze pozitívumként. Ezen felül közvetlen módon kommunikál a nemzetközi közösség képviselőivel. Ám ez nem vall jó taktikára, hisz a diplomaták körében nem kedvelik a ficsúrt – teszik hozzá.
Jeremić tehát jó tanítványa Orbánnak, avagy jó társa lehet neki: országuk a szabadságharcosok földje, a (saját) igazság nevében pedig neki kell menni mindenki másnak és kioktatni őket – hát ebben kétségtelenül erősek. Ők azok, akiknek nem volt gyerekszobájuk, felülről néznek mindenkire, végtelenül magabiztosak és cinikusak, és amikor EU-t mondanak, zsebükben lófütyit mutatnak. Ez lenne az orbanizáció, és csak reméljük, nem marad fenn a fogalom, nem lesz értelmezhető, mert az sokba fog nekünk kerülni…

A könyv

A Corvina Kiadó gondozásában nemrég megjelent Korniss Péter és Závada Pál Egy sor cigány című kötetében olvasható portrékból válogatnak a Magyar Kultúra napja alkalmából.

1823. január 22-én Kölcsey Ferenc letisztázta Csekén a Himnusz kéziratát. Ezen a jeles napon hagyományosan megemlékeznek gyökereinkről, a múltunkat idéző szellemi értékeinkről. Honfitársainkról… Az Egy sor cigány szerzői honfitársainkról mesélnek. Azokról, akikkel ugyanazt a nyelvet beszéljük, ugyanazokat az utcákat járjuk, ugyanúgy küszködünk a hétköznapjainkkal és örülünk az ünnepeinknek. Azokról, akik büszkék a gyökereikre, a származásukra, és személyes életútjukra. Akik sikeresek. Akik sokat tesznek azért, hogy segítsék az elesetteket. Honfitársainkról, mai magyarokról, sötét szemű cigányokról.

Közreműködik: Bozó Andrea és Kaszás Gergő színművészek és Farkas Róbert hegedűművész (Budapest Bár).

Az esten jelen lesz Závada Pál.

Összeállította: Lőkös Ildikó

A műsor a Pinceszínházban (1093 Budapest, Török Pál u. 3.)  lesz január 22-én 18 órától.

A szolidárisak

2012. tavaszára a magyar társadalom tűrőképességének végső határaihoz érkezik. A megemelt adóterheket, a munkabérekre vonatkozó új szabályozásokat már mindenki saját bőrén tapasztalhatja, de megtapasztalhatja azt is, hogy azt az új Alaptörvényt, amelyet a hatalom az Operaházban ünnepelt, nem érzi sajátjának. Ezért a Magyar Szolidaritás Mozgalom hatalmas tüntetésre készül a Kossuth téren 2012. március 10-én, amelyre várja a szakszervezeteket, különböző társadalmi szervezeteket is.

A Mozgalom reményei szerint ezen a tüntetésen legalább annyian részt fognak venni, mint a D-Dayen, vagy az Operaház előtti tüntetésen.

A magyar társadalomnak meg kell mutatnia, hogy az Orbán kormány már elért a falig. Ezért szervezi a Szolidaritás Mozgalom ezt a demonstrációt, és támogatja a legtöbb megmozdulást, amely a rendszer igazságtalanságai ellen szólal fel; így ott leszünk szombaton a Várban a Diplomafosztón, ott leszünk vasárnap a Klubrádió tüntetésén, ott leszünk az Új Színháznál február 1-én, és ott leszünk a Milla tüntetésén március 15-én (bárhol is tudják végül megtartani a hatalom legújabb felháborító lépései után).

Budapest, 2012. január 19.

Magyar Szolidaritás Mozgalom

Január első két hete szokatlanul intenzív volt bel- és külpolitikai szempontból egyaránt. Itthon minden korábbinál nagyobb és dühösebb tömeg demonstrált a kormányzati politikával szemben, az abba vetett bizalom olyan alacsony szintre süllyedt, hogy az államcsőd és a magánszámlák államosításának rémhíreit kellett cáfolnia a kormányfőnek, miközben rekordmagasságba emelkedett az euróárfolyam és a benzin ára, a köztársasági elnökre pedig plágiumgyanú vetül.

Hány út van előttünk?

Külföldről mindeközben szokatlanul heves kritika éri a kormányt, az Egyesült Államok, az EU és az IMF a maga eszközeivel központi fontosságú intézkedések visszavonására szólítja fel.
Nem túlzás kijelenteni, hogy a kormány száz sebtől vérzik, talán az sem, hogy bel- és külföldön egyaránt látványos kudarcot vallott. Ennek megfelelően nem meglepő, hogy csaknem teljes kommunikációs káosz, illetve zárlat állt be: egymásnak ellentmondó nyilatkozatok, az illetékesek – így a gazdasági miniszter, illetve az őt ért vádakat illetően a köztársasági elnök – megnyilvánulásainak hiánya és a miniszterelnök korábbi szólamok folytatásán alapuló, érezhetően egyre inkább csikorogva előadott helyzetértékelése.
Mindezek a jelek arra utalnak, hogy elhúzódó belpolitikai harcoknak nézünk elébe. Jelen pillanatban úgy tűnik, hogy a kormány nem fogja beismerni a főként antidemokratikus intézkedéseiben gyökerező, a piaci bizalom végzetes elvesztését is magában foglaló kudarcát. Ehelyett feltehetően igyekszik menteni a menthetőt: szimpátiatüntetést szervez megmaradt híveivel, a belső kritikákat elhallgattatja, a külsőket pedig az ország autonómiája elleni támadásnak minősíti, és bízik a saját maga által megalkotott választási törvényben.
Fontos leszögezni, hogy bár saját magára továbbra is hajlamos „kétharmados támogatottságúként” hivatkozni a kormány, ezzel szemben ettől mind a teljes lakosság körében (16 százalék), mind pedig a biztos választók körében (39 százalék) nagyon távol áll. Ezek az adatok arra utalnak, hogy erősen megcsappant a kormány legitimitása. Így az a kompromisszumoktól elzárkózó, az ellenzéki véleményeket lesöprő – demokratikus párthoz egyébként sem méltó – magatartás, amely a választások óta jellemezte, még inkább megindokolhatatlanná vált. Az ehhez való ragaszkodás, a kudarcok beismerése helyett az ennek szellemében folytatott utóvédharcok ilyenformán elhúzódó belpolitikai válságot idézhetnek elő, aminek egyik legnyilvánvalóbb és egyre inkább érzékelhető hatása a politikától való elfordulás.
Az elhúzódó végjáték ugyanakkor nem csupán a szigorú értelemben vett politika szintjén okoz patológiákat: emellett meghatározó élményként kihat a leghétköznapibb cselekvésekre is. A magyar társadalomnak sajnos jócskán vannak tapasztalatai az illegitim, ugyanakkor le nem mondó kormányzat uralmának hatásairól: az őszödi beszéd utáni belpolitikai állóháború is ebben a jegyben telt.
Ez az állapot nem egyszerűen anomikus, abban az értelemben, hogy sokan elbizonytalanodnak az érvényes normák, az adekvát eszközök és releváns célok mibenlétét illetően, és ezáltal felszámolódnak a társadalmi együttműködés stabil keretei. Legalább annyira jellemzi az is, hogy sokan úgy érzik, az „idejüktől fosztják meg” őket. Ahogy a politikai cselekvés célja az illegitim hatalom fenntartása lesz, úgy nem jut energia a tényleges feladatok elvégzésére, ami óhatatlanul elvesztegetett éveket eredményez. A politikai elit releváns feladatai jelen pillanatban egyaránt magukba foglalják a rendszerváltás óta húzódó egyre súlyosabb ágazati reformok kérdéseit és a 2008 óta tartó gazdasági világválság megoldásának keresését.
Ezek külön-külön is annyi energiát igényelnének, ami a politikai elit és a nyilvánosság teljes figyelmét igényelné. Ha a kormány kitart jelenlegi stratégiája mellett, és az elhúzódó utóvédharcokat választja, ezt a folyamatot lehetetleníti el. Ez az igazi tétje a mostani politikai helyzetnek.
A rendszerváltás óta persze nem igazán tudunk olyan pártot elképzelni, amely egy ilyen helyzetben ne a Fideszhez hasonlóan járna el. Leglátványosabb példa ebből a szempontból kétségtelenül a második Gyurcsány-kormány. Attól azonban nem különbözik a – sok szempontból magát épp vele szemben definiáló – jelenlegi, ha nem vállalja azt a demokráciában egyébként egyáltalán nem képtelen forgatókönyvet, hogy lemond, és előrehozott választáson méreti meg magát.
Az előrehozott választás persze nem csodafegyver. Egyrészt önmagában nem old meg minden problémát: csak akkor van értelme, ha tényleges alternatívát nyújtó, kormányzóképes erő kerül hatalomra. Ez egyaránt lehet egy konstruktív ellenzéki párt vagy pártszövetség vagy egy jelentősen átalakított Fidesz. Másrészt a tekintetben is megfogalmazhatók kételyek, hogy a legitimációs válságot képes-e kezelni ez a megoldás: hiszen egy esetleges jobboldali győzelem esetén az új választási törvényre hivatkozva a vesztes továbbra is illegitimnek tekinthetné a Fideszt.
Mindezek ellenére úgy gondolom, hogy érdemes komolyan megfontolni azokat az előnyöket, amelyeket egy ilyen forgatókönyv magában rejt. Mindenekelőtt ez potenciális kompromisszum abban az értelemben, hogy mind az ellenzéknek, mind a Fidesznek egyaránt van esélye a diadalra. Ugyanakkor mindketten kockáztatnak: előbbi az egyenlőtlen feltételeket teremtő választási szabályokkal a nyerési esélyeit, utóbbi a biztos további két évet teszi kockára.
Ennél is lényegesebb azonban, hogy egy esetleges előrehozott választás lehetőséget teremt az elhúzódó belpolitikai állóháború megakadályozására. Új választások hiányában félő, hogy ismét éveket vesztünk el, hogy a tényleges problémák helyett meddő pozícióharcokkal telik el az idő, és az ebből fakadó hátrányt egyre nehezebb lesz ledolgozni.
Most elsősorban a kormánynál a kezdeményezés lehetősége: leginkább rajta múlik, hogy vállalja-e ezt a kockázatos, ugyanakkor a továbblépés lehetőségét magában rejtő forgatókönyvet. Amennyiben a kormány önszántából nem hajlandó erre, úgy az egyre karakteresebbé váló – a civilek mellett immár pártokat is magukban foglaló – protestmozgalmaknak is érdemes elgondolkodniuk a követelésükön. Azon túl, hogy ez konkrét, megvalósítható célként egységbe kovácsolhatja őket, jó érvek hozhatók fel amellett is, hogy – függetlenül a tényleges választási esélyektől – jelen pillanatban ez a demokrácia érdeke.

napilapok

Az Európai Unió által finanszírozott program célja, hogy elősegítse a romák társadalmi integrációját, egy európai uniós ügyekben tájékozott roma újságírói közösség megerősödését. Jelentkezni 2012. február 13-ig lehet írásban a Független Médiaközpontban e-mailen ( cij at cij.hu) vagy levélben. Cím: 1088 Budapest, Vas u. 6. 1/5. További információ a www.cij.hu honlapon és a 36-1-3175448-as telefonszámon.
- A pályázat részletei
- Jelentkezési lap (113KB)
A projekt az Európai Bizottság, a Külügyminisztérium és az Európai Parlament kezdeményezésére,
az Európai Unió finanszírozásával valósul meg.

Ezt dobta a gép

Tizenharmadik hónapja vagyok munkanélküli.
Rögtön az önkormányzati választások után, a testület megalakulását követő reggel úgy rúgtak ki mindenkit az önkormányzati laptól, ahol olvasószerkesztő és web-főszerkesztő voltam, hogy még jajgatni sem volt időm. Ahogy a többieknek sem.
A nevét-se-jegyeztem-meg kis fószer – a lazára vett fideszes figura, harminc és negyven között, rohadt nagy arccal – próbálkozott azzal, hogy alkalmatlanságomra hivatkozva rúgjon ki, mert a polgármester szót nem voltam hajlandó olvasószerkesztőként nagy pével írni, de megkértem, hogy kíméljük egymás idegeit. Az egyedül nevelt négy gyerekemre tekintettel állati nagylelkű volt és december végéig kifizette a munkabéremet.
Kenhettem is a hajamra rögtön.
A nagy fideszes átszervezésben csak a kirúgott munkatársak papírjait nem sikerült rendezni, így jó egy hónapos csúszással tudtam csak jelentkezni a munkaügyi központban. (Kinek számlázhatom a veszteséget?)
Mit ne mondjak, a sok diplomámmal és vezető pozícióimmal, több évtizedes tapasztalatommal nem voltam magányos a váróteremben.
Munka? Ja, az nincs. Esetleg bedolgozó varrónő. Nem ért hozzá? Hát az probléma.
Tetszettem volna nem értelmiségi pályára menni, most akár a harmadik faluig is elbuszozhatnék három műszakba szövőnőnek, esetleg.
Amíg az embernek munkája van – teszem azt, főszerkesztő, vagy kétkezi publicista -, eszébe nem jut, hogy jön még kutyára dér.
Hogy nem csak szépprózát kell majd írnia egyszer, hanem kérvényeket, űrlapokat, könyörgéseket az önkormányzathoz (mindet visszautasították, nyilván nem volt elég szofisztikált a stílus).
Négy gyerekkel az ember ilyenkor néz ki a fejéből és elkezdi latolgatni, mi hogyan legyen.
Egy darabig még el lehet poénkodni a hét krajcáros történettel, csak amikor már tényleg nem tudnak a srácok bemenni iskolába Pestre, az gáz, akkor már kevésbé jókedvűen túrjuk végig az összes kabát- és nadrágzsebet, hátha akad valahol még egy húszas, lyukas krajcár.
Amikor már enni sincs mit, az nagyon nagy gáz.
Felhívja az ember ilyenkor az ismerőseit – persze senki nem kecsegteti semmi jóval.
Később már telefonálni sem tud, mert kikapcsolták.
Később a villanyt és a gázt is.
Szerencsére wifi még van a világon – ilyenkor beleordítja az ember (egy idő után) az éterbe, hogy hilfe.
Meló akkor sem akad.
Akadnak viszont emberek, akik segítenek. Ki mivel tud. Tisztára ősközösség: liszt, cukor, tészta, szalámi, kutyakaja, használt ruhák.
Szerencsére az ember végigvette a világirodalmat, így tudja, hogy még mindig jobban járt, mint a nyomorultak.
Még van tető a feje fölött, ha lyukas is – és esélye sincs megcsináltatni.
Munka?
Sok okos még mindig azt mondja, hogy van munka, csak nem kell szégyellni, el kell vállalni mindent.
Hogyne.
Pincérnőnek öreg vagyok (mondták), pultosnak nem elég dekoratív (mondták), takarítónak nem elég rutinos (mondták), ingatlanosnak nem elég rámenős.
Az ember mindeközben csupán a szakmájában szeretne elhelyezkedni, mert ahhoz ért, évtizedekig legalábbis ezt állították.
A szakmáját épp miszlikbe aprítja pártunk és kormányunk.
A sajtóról beszélek.
Persze, be lehet alázni az embert a végtelenségig.
Lehet közmunkára küldeni – ahol szintén nem kell, mert mégiscsak újságíró, mit kezdjenek vele, még lombot söprögetni is nyilván hülye 28 ezer forintért.
Aztán megvonnak mindent, az ember meg csak ül és állati értelmesen, logikusan gondolkodik, mi a túrót lehetne csinálni, hogy ne haljon éhen a négy gyereke.
Mindeközben már ha akarná (akarja) se tudna elmenni egy állásinterjúra, mert nincs annyi pénze, hogy elmenjen Pestre, hogy felvegyen valami überállat kiskosztümöt, mert nincs, felvegye a családi ékszereket (rég a zaciban rekedtek), meg különben is súlyos pánikbetegség gyötri a helyzettől.
Norbi diétájával szemben alter-ajánlat: tessenek munkanélkülinek lenni az Orbán-kormány alatt értelmiségiként. Az elmúlt 13 hónapban 25 kilót adtam le. De nagyon jól áll!
Most már komolyan gondolkodom azon, hogy elmegyek útszéli kurvának, sötétben nem látszik a fejem.

Wallenberg

Kiállítás nyílik Raoul Wallenbergről a Nemzeti Múzeumban valamint szemináriumot is tartanak az esemény kapcsán.

100 éve született Raoul Wallenberg embermentő, ennek kapcsán időszaki kiállítás nyílik a Nemzeti Múzeumban, amely  január 17-től február 12-ig látogatható.  Az eseményről részletes információk itt találhatók.

A kiállításhoz kapcsolódik a Tolerancia és erkölcsi bátorság című szeminárium is, melyet január 20-án pénteken tartanak.

Az esemény programja a következő lesz:

• 12.30 Regisztráció
• 13.00 Köszöntő
• 13.15 A Számomra nincs más választás - Raoul Wallenberg 1912-2012 kiállítás bemutatása
• 14.00 Tolerancia, Segítők és Erkölcsi Bátorság - Tomas Böhm MD, pszichoanalitikus, pszichiáter, író előadása (angol nyelven)
• 15.00 Szünet
• 15.15 Műhelymunka – vezeti: Tomas Böhm MD, pszichoanalitikus, pszichiáter, író (angol nyelven)
• 16.00 Identitás és tolerancia – A Haver Informális Zsidó Oktatási Közhasznú Alapítvány és partnerszervezete, a Centropa Magyarország előadása. Vezeti: Cernov Mircea, igazgató
• 17.30 Zárszó

A kiállításhoz filmvetítések is kapcsolódnak:

2012. január 17. Jó estét Wallenberg úr (német-magyar-svéd filmdráma, 118 perc, 1990) rendező: Kjell Grede

2012. január 24. A legyek ura (angol filmdráma, 90 perc, 1963)

Rendező: Peter Brook

2012. január 31. Üzlet a korzón (csehszlovák filmdráma, 120 perc, 1965)

Rendező: Ján Kadár, Elmar Klos

2012. február 7. Elátkozottak (olasz-NSZK-svájci filmdráma, 146 perc, 1969)

Rendező: Luchino Visconti

Helyszín: Örökmozgó Filmmúzeum (Budapest, VII.ker. Erzsébet krt.39.)

A filmek megtekintése belépőjegy váltása mellett. Az előadások 18.30-kor kezdődnek.

Dokumentumfilmek

2012. február 2. 18 óra

A történelem az élet tanítómestere – Giorgio Perlasca, a Világ Igaza kitüntetettjének életpéldája ” .( A film olasz nyelven készült, angol felirattal, hossza 32 perc)

Helyszín: Olasz Kultúrintézet (Budapest, VIII.ker. Bródy Sándor u.8.)

Részvétel: ingyenes

Szomolya

Emberi jogi filmklub a Humana Egyesület szervezésében a Krétakör, a  Káva Kulturális Kör és az AnBlokk által szervezett Új Néző elnevezésű programról készült filmről, amely  a cigány és nem cigány lakosság közötti párbeszédet elősegítő akcióról szól. A filmklub a Bálint házban (1065, Budapest, Révay utca 16) lesz január 19-én 18 órától.

A Krétakör kortárs művészeti központ és produkciós iroda a társadalomtudományok tapasztalatainak felhasználásával hoz létre kreatív közösségi játékokat. A Káva Kulturális Műhely, az anBlokk Egyesület együttműködésével életre hívott Új Néző programjuk célja az volt, hogy két észak-kelet magyarországi település (Ároktő és Szomolya) cigány és nem-cigány származású, vagyis kisebbségi és többségi lakosainak párbeszédéhez szolgáltasson fórumot a színházi
nevelés, a fórum színház és a kortárs művészetek eszközeinek segítségével. A programról dokumentumfilm készült, melyet 18 órától láthatnak az érdeklődők a Humana januári filmklubjának keretében.

A filmet követően „Integráció – új utak és lehetőségek” címmel kerekasztal-beszélgetést lesz, ahol az est meghívott vendégeivel az alábbi kérdéseket vizsgálják:

- az etnikai és földrajzi hátrányok leküzdhetőségének lehetőségei,
- a felzárkóztatás és az esélyegyenlőség megteremtésének módszerei,
- illetve, hogy milyen hatással lehet mindezekre a nemrég elfogadott romastratégia.

Vendégek lesznek:
- Fancsikai Péter, a Krétakör munkatársa,
- Balogh Rodrigó színész, rendező, drámapedagógus,
- Setét Jenő szociológus, a Roma Polgárjogi Alapítvány munkatársa.

Moderál: Dési János, újságíró, egyetemi tanár, a Roma Sajtóközpont elnöke.

Mi az a galeri? Ki az a huligán?

A büntetőjog vagy a pesti szleng kifejezései ezek? Hogyan szabotálták a fővárosi galerik – például a Kalef, a Lépart, a városmajori és a belvárosi gal…eri – tagjai a hivatalos kultúra normáit? Milyen eszközökkel igyekezett a hatalom megakadályozni a tevékenységüket? Milyen hiedelmeket terjesztettek róluk és milyenek terjedtek a köreikben? Hogyan nőttek ki ezekből a lázadó csoportokból a konkrét politikai ellenállás vagy az avantgárd művészet különböző formái?

Beszélgetés a Sirály galériáján Kenedi Jánossal, Rajk Lászlóval és további meghívott  vendégekkel január 26-án 18 órától.

A torjai erdő

Nagy dolog az éhség. Aki nem volt benne, el sem gondolhatja. Mikor megkaptuk a marék puliszkát, és behabzsoltuk úgy forrójában, ahogyan volt, ugrottunk le az ágyról, ölbe vettük a nagy lapító deszkát, amin anyám szétvagdosta a porciókat, és ki ujjal, ki bicskával, lekapartuk róla, amit találtunk, és ettünk. Pedig több volt közötte a szálka, mint az étel. Ilyen éhségben minden száj számít. Minél több van belőle, annál nagyobb a baj. Mi pedig voltunk elegen.
Egy este történt, hogy nagyapám, aki már túl volt a hetven éven vagy már a hetvenötön is, nem ette meg a maga adagját, hanem odahozta az ágyunkhoz. Nagy, ráncos kezével szétszórta közöttünk, s mi kaptunk rajta, mint a csirkék. El sem gondolhattuk, s így szóval sem mondtuk, hogy mi lelte, hogy eladja a magáét. Néztünk nagy csodálkozó szemekkel; és ettünk. Csak apám szólalt meg. Felnézett beesett, szürke szemével nagyapámra. Aztán elfordította magát a kemence tüze felé, és azt mondta: – Azt bizony jól teszi. – Én gondoltam is, hogy igen, mert ha kevés is volt, jólesett a váratlan falat, de egyebet nem. Nagyapám tovább kapargatta tenyeréről a puliszkamorzsát, és mintha csak magának mondaná, csendesen odaszólt.
– Gondolod, Ferkó?
– Én igen! – válaszolta apám.
Anyám leejtette a nagy mosdótálat, és arra ráfigyeltünk. Nézett megijedt arccal a beszélőkre, hol apámra, hol nagyapámra, mintha maga nem is lett volna. Aztán találkozott apám szemével, és lassan elfordult, mint amikor nem asszonydologba üti a fejét. Nagyapám végigtörölte a kezét a nadrágján. Utána igazítani kezdte fejünk alatt a vánkost. De olyan gonddal és lassúsággal, mintha pesztra volna, vagy legalábbis asszony. A keze még a fejünk alatt volt, de már fordult, és indult apám felé. Mikor a kályhához ért, lehajolt, és elkezdte törni az ágat. Egyenként, szépen sorba rakosgatta őket, s hogy végzett vele, azt mondta apámnak.
– Jövőre próbáld meg a Kácsa András földjét negyedében. Másként úgysem adja. Jó föld a Fehér Martok, s addigra a Ferikét is használhatod.
Apám nem nézett rá, valamit vett a foga közé, és rágott.
– S amit a Tótos Jani mond, azt is gondold meg. Vigyétek a borvizet a városba. Három esztendő alatt lovatok lehet.
Apám csak hallgatott. Régi zsémbe ez már nagyapámnak. A borvíz meg a Fehér Martok. Máskor apám végig sem engedte mondani, de most hallgatta, és azt sem tudtuk, hogy hova legyünk a csodálkozástól. Nagyapám is gondolhatta, hogy hiába beszél, mert felállt, s rátette a kezét apám vállára.
– Hát akkor, ne késlekedjünk, Ferkó, hallod-e, fiam?
Apám felállott, megrázta magát egy kicsit, s mintha anyámnak mondta volna, odanézett.
– Hát készüljön. A többit majd én elrendezem.
Akkor láttam, hogy anyám már ott áll az ajtóban, és sírt, mintha temetésen volna, és hogy apám felállott, nyúlt az akasztóra, adta a kabátját meg a kucsmát. De mintha adta volna, nem is. Olyan volt, mint mikor tudja, megverik, ha nem úgy tesz. Apám csak vállára vetette a kabátját, pedig nem volt szokása, és vissza sem nézett, úgy ment ki az ajtón.
Én már nagyobbacska voltam, és néztem, mi ez a nagy szótlanság. Addig néztem, míg nagyapámat nem éreztem magam mellett.
– Aztán… hallod-e! Azt a fészket, amit mutattam a Bálványos oldalában, leszeded-e te?
Nézett rám, s olyan volt, mintha sírna.
– S azt a parittyának való szép bodzaágat levágod-e te?
Néztem, és nem tudtam, hogy hova gondoljak.
– Aztán tavaszon azt a szép, erős rókát, amit megmutattam, kifüstölöd-e? Te, Ferike, te?
Néztem, és nem tudtam, könnyezik-e. Anyámra pillantottam, de nem találtam a szemét. Odafordultam nagyapámhoz.
– Magának mi baja van, nagyapó?
De nem nézett már rám. A furulyát fogta, amit a párnám alól húzott ki, és annak lyukacskáit tapogatta, simogatta, mintha nem is ő csinálta volna. Szájához is emelte, de alighogy beléfújt, letette. Odament anyámhoz.
– Add azt a változót, te, Anna.
Eddig is furcsa volt minden, de most már nem tudtam sem apámat, sem anyámat, sem nagyapámat, hova tegyem. Mert anyám kinyitotta a nagyládát, és adta sorjában a tisztát. Gatyát, inget, harisnyát. S olyan szépen adta, nem mintha parancsolnák, hanem mint nekünk, gyerekeknek, ha templomba öltöztetett. Nagyapám felvette mind. Az arcát is megkente egy kicsinyke vízzel, és leült az asztalhoz. Olyan volt, mintha vendégségben volna. Nem nézett se le, se föl, csak ült ott magának, két kezét az ölébe engedte, szipákolt egyszer-kétszer, s csak olyankor mozdult, ha megtörölte az orrát a keze fejével. Még anyámra sem nézett, s még rám sem.
Anyám vizet tett fel a nagy fazékba, pedig már megvolt a puliszka, meg is ettük – s rakta alája a tüzet, hogy főjön. Csak azt, hogy minek, azt nem tudtam. Mert apám a szemét kiverte volna, ha csinál még a puliszkából. Így szokta mondani, ha anyám megsajnált minket, s lopva adni akart még.

A torjai kéngázos Büdös-barlang

Mikor apám megérkezett, még mindig azt csinálták, mind a ketten, anyám is meg nagyapám is. Az egyik vendégnek mutatta magát, a másik meg főzte neki a meleg vizet. Hogy apám nem jár egyenes úton, mindjárt láttam. Tyúk volt a hóna alatt, szép nagy kendermagos, a kezében pedig pálinka. Azt meg csak hitelbe kérhette, s nem tudom, ki lehetett az a bolond, aki adott neki. A tyúkot anyám kezébe adta, a pálinkát meg nagyapám elé. Levette kabátját, s úgy ült le az asztalhoz, mint aki éjszakától dolgozott. Pedig egész nap csak melegítette magát.
Amíg kész lett a tyúk, hallgattak. Apám a körmeit vagdosta a bicskával, nagyapám meg ivott.
Olyan szag áradt a fazék felől, hogy nyál gyűlt a szájam sarkára, bökdöstük egymást a pokróc alatt, igazítottuk a lábainkat, hogy legyen helye a lábasnak. Aztán nem kaptunk egy falatot sem. Nagyapám ette meg egymaga, mind az utolsó szálig. Tekintett felénk, és egyszer adni akart. De apám úgy megfogta a kezét, mintha haragosa volna.
– Őköt csak hagyja, egye meg, mert ez mind a magáé.
Ha nem lett volna minden, amit csináltak, olyan bolond és értelmetlen, mint még soha, biztosan elsírtam volna magam. De a nagy meglepődöttségtől most még azt sem tudtam. Bámultam, hogy eszik nagyapám, hogy szaggatja ujjaival a húst, s csak akkor vettem le róla a szemem, mikor láttam, apám rám néz. Verés volt a szemében, nagy verés. A csöndességben, ami megülte a házat, csak nagyapám szuszogása és csámcsogása hallatszott. Mind megette, mind egy szálig.
Anyám az asztalt kezdte takarítani, s nagyapám meg sem várta, hogy végezzen vele, felállt, vette a lájbiját, kabátját, fejszéjét. Apám ott állt mögötte olyan megnyúlt arccal, mint a pap előtt áll az ember. Hirtelen mintha félne, hogy becsukják előtte, az ajtóhoz ment nagyapám. Kinyitotta, már félig kint is volt, amikor megcsendesedett és visszafordult. Olyan szégyenlősen, vagy mint ahogy a siratóban szokták, igazítani kezdte a bajuszát. Most már mégiscsak úgy láttam, sír egy kicsit. Anyámra nézett, s onnan rám. Anyám hozzám jött. Felöltöztetett, apám hagyta, s ez sem volt még soha.
Kimentünk a setétbe. Csillagos, nagy éjszaka volt. Kegyetlenül hideg, mintha a levegő is megfagyott volna. Apám hajadonfővel állt, én a bátyám papucsában, és megfeledkeztem arról is, hogy fázzam. Néztem a nagy csuda dolgot, s valami sírás feszült a torkomban, mint amikor nagy baj van, a ház ég vagy megvernek. El nem vettem szemem a nagyapám alakjáról. Ott állt a tornác lépcsőjén. Egyik kezét a zsebében hagyta, a másikkal fogta erősen a fejszéjét úgy, mint amikor medvétől tart az ember. Éppen úgy. Éppen olyan is volt. Apám sem mozdult. Valahová elnézett, pedig nem sokat láthatott. Nagy soká nagyapám szólt bele a csöndbe.
– Holnap reggel gyertek ki, mert mindent otthagyok.
Apám csak a fejét mozdította az ég felé, mintha a csillagokat számolná. Nagyapám beakasztotta a fejszét a karjába, s elköszönt.
– Isten áldjon benneteket, fiam!
Apám megmozdult, lenézett a földre, és úgy mondta, mintha annak beszélne.
– Isten áldja.
S mikor nagyapám elindult, nagyon csendesen utánaszólt.
– Aztán vigyázzon magára.
Én csak néztem nagyapám után, ahogy ment át az úton a sikátor felé, és akartam kiáltani neki, hogy el sem köszönt, s Isten áldja. Már szaladni is akartam, mikor éppen megállt. Topogott egy kicsit, de mégiscsak megfordult. Alig lehetett hallani a hangját.
– A Ferikét… Hadd jöjjön sze… el velem egy kicsinykét!
Mintha akkor vett volna észre, úgy rám nézett apám kucsmától a nagycipőig.
– Eredj nagyapádhoz!
Ott állt egy helyben, s ahogy odaértem hozzá, megfogta a kezem. Úgy vitt, mint mikor málnázni mentünk, s útközben mondta a szép meséket, tanítgatott erre-arra, tojást szedni, mézt találni, bakszakállt s más füvet keresni. De most nem szólt. Nagy lassan lépegetett, meg-megszorította a kezemet, mint olyankor szokta, ha nagyot mondott a mesében. Én botladoztam mellette, mert őt néztem, és nem tudtam, hogy bolond-e, vagy ki bántotta, s akartam mondani, ne csinálja, mert nekem sírni kell mindjárt. A kerítésnél megállt. Lekuporodott hozzám. Nézegetett egy darabig, aztán megköpdösött háromszor egymás után keresztre, ahogyan az újszülöttet vagy a kicsi beteg gyereket szokták, hogy ne fogjon rajta soha semmi rossz. Meg is csókolt, amit soha nem tett, és csúnya rekedt hangon azt mondta.
– Menj be, s mondd meg anyádnak, ügyeljen rád, mert engem többet nem látsz!
Olyan gyorsan felállott, mintha szólították volna. Többet nem is nézett rám, s mire észbe kaptam, csak épp hogy láttam a nagy hóban, ami közben eleredt, hogy megy, és elvész a fák között, mert ott volt mindjárt az erdő.
Apám még ott állt, ahol hagytam. Ugyanúgy nézte az eget, és beküldött egyedül.
A kisebbek aludtak, anyám nem volt a szobában. Leültem a nagyapám helyére, és hogy bejött apám, megkérdeztem, mert tovább már nem tarthattam magamban – nagyapám mikor jön vissza?
– Ő akkor, amikor te nem kérdezed! – mondta, és nagyon mérges volt. Húzta a szemét, járkált fel s alá, mint láncolt medve a botos ember kezén. Megfogott ezt, azt, le is tette mindjárt, míg végül leült a vékára. Elkezdte nézni a tüzet. Mikor anyám behozta az ágat, elkezdte rakni rá. Csak rakta, rakta. Akkora tűznek, hogy olyant még nem láttam a kemencében. A lángja kicsapdosott a fejin, az ajtaján is úgy fújta ki magát, mint az istennyila, úgy forogtak, pattogtak a szikrái, mint a pokol tüze. És ropogott, nyöszörgött az egész alkotmány. Ő meg ott ült, és rakta olyan félelmetes arccal, hogy gondoltam, pisszenni sem volna jó, mert biztosan agyonütne.
Valaki topogott az ajtóban, anyám kiment fogadni, és Csűrös Ignáccal jött vissza. Kelemen nagyapjával, az én nagyapám komájával.
– Jó estét!
– Adjon Isten – fogadta apám, de nem mozdult, csak a kályha ajtaját csukta be. Anyám széket törölt, s Ignác bá’ botjára támaszkodva leült. Nem szólt hozzá senki, pedig láttam, erősen beszélni akar. Mozgolódott, köszörülte a torkát, pislogott kis öreg szemeivel, és hogy sokáig senki sem firtatta, megszólalt.
– Hát apád hol van?
Apám most nem nézett rá.
– Láthatja, hogy nincs bent.
Ignác bá’ elővette a dohányát, de mintha elfelejtette volna, mit akar, nem gyújtott rá. Körülnézett. Ránk is, anyám arcára is, végül a kicsi székre, ahol meglátta nagyapám levetett ciháját. Nyugtatta rajta egy darabig a szemét, elkezdte bocskorát piszkálni nagy, horgas botjával, s fel sem nézve megkérdezte.
– Aztán igaz-e, hogy elment?
Apám felkapta a fejét.
– Hová? – kérdezte, és nézett Ignác bá’-nak a szeme közé.
– Fel a Büdösbe – válaszolt az.
Akkorát lökött a szívem, mintha megütötték volna. Olyan száraz lett a torkom, mintha most hirtelen beléfúttak volna. Olyan forró lett a takaró, mintha tüzes vas volna.
Jaj, a Büdös. Aki csak belészippent, mind megfullad egy sorban. Onnan élő fia ki nem jön. Ha madár belérepül, ki nem száll, mert meghal. Nagyapám is meghal. Csak vigyázzon, baja ne essék, apám is mondta, mikor utánaszólt. Pedig nem jön vissza. Hát éppenséggel oda ment, és apám akarta, anyám is hagyta, hacsak nem ők küldték. Jaj, édes Istenem, nagyapám! S utána sem mennek, nem is akarnak, én sem tudok. Volt már egy hónapja, hogy más mesélte, és azt mondta, ez a rendje. Csak azt nem tudtam, hogy így csinálják, és így készítik. És éppen a nagyapámnak. Jaj, jó Istenem, merre tart már? Az Uzonkán biztosan túl van. Biztos a fenyőpadján is. Farkasos vidék, baja ne essék, le ne üsse egy is közülük. Elöntött a sírás, csuda gyáva módon, de apám meg ne lássa, úgy vigyáztam.
Apám Ignác bácsit nézte.
– Maga azt honnan tudja?
– Áron mondta, a fiam. Beszélik, hogy kocsmában voltál pálinkáért. Tyúkot is láttak nálad.
– Az igaz – válaszolta apám, s már megint olyan volt, mint az előbb. Még a kályhaajtót is kinyitotta, hogy lássa a tüzet.
– Rég ment-e el?
Apám nem beszélt többet. Észre sem vette Csűrös Ignácot. Anyám szólt, de alig jött hang a torkára.
– Úgy fertályórája megvan.
Ignác bá’ bólintott rá, felállt, és elindult. A kinyitott ajtónál visszafordult, mireánk nézett, és azt kérdezte anyámtól.
– Őköt megcsókolta-e?
– Egyet se – mondta anyám, s kötényével a szemét kezdte törölgetni.
Mikor anyám visszajött, leült, és elkezdett varrni. Apámnak újból erősen jött a baja, mert lángoltatta a tüzet jobban, mint előbb. Nem szólhattam, és nem is szóltam. Úgy aludtam el a nagy sírásban.
Reggel apám keltett fel. Olyan volt, mintha le sem feküdt volna.
– Készülj, mert megyünk az erdőre favágni.
Igaza volt, mert egy szem fa sem volt a háznál, mind elégette az éjjel. Délig fát vágtunk, az én eszemben nagyapám járt, az apáméban nem tudom, mi, de egyszer sem ütött meg, pedig az ujjamba is belevágtam.
Mikor azt mondta, mehetünk, én nekifordultam az ösvénynek hazafelé. De visszaparancsolt: „Nem arra, te!” És nekivágtunk a köves partnak, fel a Büdös felé. Kiabált a szívem, mint a vészben meghúzott harang. Lépkedtem apám nyomában. Ő nem fogta a kezem, mint nagyapám szokta volt.
A barlang szájában megtaláltunk mindent. Szép sorjában rakva ing, gatya, kabát, a nagyapám holmija. Legfelül a kucsmája, lenyomtatva egy nagy kővel. A fejszéjét elvitte magával. Olyan kicsi, semmi volt az a rakás ruha, mintha nem is a nagyapámé volna. Mintha bele sem férne egy ember.
Apám lehajolt, és elkezdett sorba adogatni mindent a karomra. Mikor a kucsmát adta volna, valami kiesett belőle, kigurult messzire a hóba, s mi megnéztük: egyik combja volt a tyúknak. Nem tudtam mozdulni érte. Apám vette fel. Méregette a kezében, s utána olyan gyöngéden, szelíden, mint valami kis madárfiókot, becsúsztatta a tarisznyámba. Közel lépett hozzám. Még sohasem tette, s most úgy a keze fejével végigsimította az arcomat.
– Majd otthon megeszed – szólt –, mert most fagyott.
Nem gondolt arra, s nem is mondta, hogy többen vagyunk otthon testvérek, mert tudta, én voltam nagyapám szíve kedvese.
Lejjebb, a barlang feneke felé még egy holmi feketéllett. Megismertem. A Csűrös Ignácé volt. Azért még nem jött senki, s talán ezután sem jön majd, mert még így is látszott, lyuk lyuk hátán, egy garast sem adna érte senki.

(az Irodalmi Újság hasábjain jelent meg 1954 márciusában)

Sánta Ferenc